Emlékbeszéd Alsó-szopori Nagy Imre, a Heraldikai és Genealogiai Társaság másodelnöke felett. (Felolvastatott az 1894. decz. 12-én…
1Emlékbeszéd
Alsó-szopori Nagy Imre, a Heraldikai és Genealogiai Társaság másodelnöke felett.
(Felolvastatott az 1894. decz. 12-én tartott nagygyűlésen.)
Alsó-szopori Nagy Imre, a Heraldikai és Genealogiai Társaság másodelnöke felett.
(Felolvastatott az 1894. decz. 12-én tartott nagygyűlésen.)
Midőn társulatunk csaknem tizenkét évvel ezelőtt megalakúlt, az első gyűlés bizalma egy kiváló oklevél-tudóst ültetett az egyik másodelnöki székbe.
Azóta csendes, de munkás életet éltünk, dolgoztunk, mint egy jó egyetértésben élő család. Fájdalmat csak akkor éreztünk, ha választmányunknak egy-egy munkás tagja vált el tőlünk örökre.
Fájdalmunk most megújult, a természet örök törvénye ismét megkövetelte áldozatát, a folyó év tavaszán egyik ősz patriarchánk, Nagy Imre másodelnökünk dőlt ki sorainkból.
Emlékezzünk meg kegyelettel elhúnyt barátunkról és lássuk annak során, hogy a törvényekben megírott igazság keresője hogyan lett a históriai igazság keresőjévé.
***
Alsó-szopori Nagy Imre Sopron vármegyében Német-Kereszturon született 1822 július 1-én. Atyja Nagy István, herczeg Eszterházy uradalmaiban kerületi mérnök, anyja Marton Eszter volt.
Szüleit, különösen anyját korán elveszítette, nélkülöznie kellett ennélfogva már gyermekkorában az anyai szeretet melegét; hogy ez jó szívének kifejlődését nem akadályoztatta meg, jórészt nagynénjének, Marton Juditnak köszönhette, ki gyermekkorától fogva nevelte. Nénje nagy szeretettel gondozta, kényeztette lelkileg, testileg; érzékenysége meg is maradt mindkét irányban egész életén át.
Felsőbb iskoláit Sopronban az ev. lyceumban végezte, ott találjuk őt 1838/40-ben, mint a «bölcselkedés» hallgatóját. A jogra Pozsonyba ment, ott is végezte azt 1842-ben az evang. lyceumban. Irói szárnypróbálgatásai ezen időre esnek. Több költeménye dícséretet nyert,* eredeti és fordított színdarabjai, valamint egyéb tárgyú dolgozatai az «érdemkönyvbe írásra itéltettek», úgy a soproni, mint a pozsonyi «Magyar Társaság» által.
* Bimbók. (Egy kis kötet vers kéziratban.)
A jogot bevégezve, Eszterházy herczeg főügyésze mellett joggyakornok lett, de egy év múlva (1843-ban) már Mosony vármegye alispánja és követe Sőtér Ferencz mellett találjuk, mint országgyűlési írnokot. Ezen minőségében igen érdekes naplót vezetett az 1843-iki országgyűlés kerületi űléseiről. Pontos megfigyelés alapján feljegyzi röviden az egyes szónokok beszédeit, az érdekesebbekből bővebb kivonatokat ad, kár, hogy május 14-től csak november 27-ig terjed a napló. A kézirat folytatása, úgy látszik, elveszett, így nem is lehet meghatározni, mennyi időt töltött még az országgyűlési ifjúság között. Ezen itt töltött idő mindenesetre 2jótékony befolyással volt fejlődésére, feljegyzéseiből is látható már, hogy komoly munkásságra képes fiatal ember. E mellett azonban az ifjúság kedvteléseit sem hanyagolta el, a minek bizonysága, hogy igen jó tánczos hírében állott.
Határozott irányt, pályát nem választott. Az 1848. év a Sopron vármegyei tisztviselők között találta, őszszel pedig a nemzetőrök közé állott be.
A soproni nemzetőr-század 1848 október 2-án indúlt el, hogy a Dráva vidékén megküzdjön a benyomúlt horvátokkal. Ezekkel ment Nagy Imre. Első szerelmében csalódva, vérző szívvel, de elszántan vett búcsút otthonától. Egy komolyabb csatában vett részt Dobrovkánál, ott jól megállta ugyan helyét, de a falú bevétele után kifejlődött öldöklésben, a mint naplójában írja, nem tudott részt venni, sőt több illyrt megóvott az agyonveréstől. Nem volt egy cseppet sem harczias természetű, a tábori élet fáradalmait és sanyarúságait is nehezen bírta elviselni. Sokáig azonban nem kellett ezzel küzdenie, mert 25 napi táborozás után hazabocsátott századával ő is otthonába tért.
A szabadságharcz lezajlása után múltunk felé fordúlt tekintete, abban keresett vigasztalást. Teljesen a történelmi és levéltári kutatásoknak szentelte erejét. Az 1853. évi Új Magyar Múzeum februári füzetében* egy XVII. századi történeti éneket adva ki Répczemelléki név alatt, ebben már hivatkozik több évi kutatásaira. Régi okleveleket jóval előbb is másolt már. A legelsőt 1841-ben írta le Horváth Elek felügyelete alatt, tőle sajátította el az oklevelek olvasásának gyakorlatát. Rövid idő alatt annyira megkedvelte ezen foglalkozást, hogy 1845-től kezdve* sohasem hagyta el azt.
* 91. lap.
* Győri Tört. és Rég. Füzetek 1865. évf. 56. l.
Oklevélbúvárlatait, úgy látszik, Sopron város és vármegye levéltáraiban kezdte, az Ostffy család gazdag levéltárában pedig folytatta. Már ekkor vágyott arra, hogy néhány gazdag levéltárba bejusson, de ez a birtokviszonyok miatt akkor még nem volt lehető. Az egyes családok még féltékenyen őrizték oklevélkincseiket. Az Ostffyak kivételt képeztek e tekintetben, ők megnyitották Nagy Imre előtt levéltárukat, sőt az oklevelek közlését is megengedték. Így látott napvilágot 1855-ben* az Osl nemzetségnek két Árpádkori oklevele, magyarázatokkal, Nagy Imrének valószinűleg legelső oklevélközleménye.
* Új Magyar Múzeum 1855. évf. 397. l.
Ugyanezen időtájt (1854) választ pályát, belépve a birói karba, mint törvényszéki tanácsos Kaposvárt. Később mint az urbéri törvényszék ülnöke Somogy vármegye urbéri rendezését végezte.
A családi boldogság is Kaposvárt mosolygott reá, nőül vevén 1857-ben Molnár Matildot.
Szabad idejét ezentúl is levéltári kutatásokra fordította.
Néhány év múlva Kőszegre kerűlt, mint a dunántúli kerületi tábla jegyzője, hol egy év elteltével annak ülnökévé lett.
Kőszegre költözése fordulópontot képez munkásságában. Addig inkább csak gyűjtötte a levéltárakból az anyagot, itt kezd hozzá nagyobb mértékben az oklevelek adatainak feldolgozásához.
Ráth Károly, Rómer Flóris társaságában megindítván a «Győri Történelmi és Régészeti Füzeteket», ennek munkatársává szegődik 1863-ban. Itt adja ki alapos tanúlmányait Sopron vármegye Árpádkori földíratáról, a Nagymartonyi és Fraknói grófok leszármazásáról és több kisebb közleményeit.
Ráth Károlylyal már 1856 óta levelezésben állott ugyan, de személyesen nem ismerték egymást. Első találkozásuk egy, a magyar történetírásra nézve nevezetes napon történt. Répcze-Szemerén, Nagy Imre testvérének, Jánosnak házában találkoztak 1863 deczember 27-én, hol a házigazda névünnepén Horváth Elek, Mersics Miklós, Nagy Imre, Hencz Antal és Ráth Károly megalakították a «Dunántúli Történetkedvelők Társulatát», ezekhez mihamar csatlakoztak Paur Iván, Véghelyi Dezső és még néhányan.
Második összejövetelöket 1864 február havában Csöngén, Horváth Elek házánál tartották,* hol felolvasások kerültek sorra, majd ismét a levéltárakban eddig elrejtett oklevélkincseit másolták.
* Emlékkönyv a M. Történelmi Társ. Soproni időzése alkalmából 1883. 48. l. – Emlékk. a M. Történelmi Társ. 1892. évi közgyűlésére. 71. s köv. l.
A társulat összejövetelei ismétlődtek Répcze-3Szemerén, Győrött, Csépen; megfordulva így Sopron, Vas, Győr és Komárom vármegyékben, igen sok gazdag levéltár nyílt meg előttük, dús aratásokat tehettek.
Rövid idő alatt annyi érdekes oklevélmásolatuk gyűlt össze, hogy már negyedik összejövetelük alkalmával, Győrben 1864-ben augusztus havában elhatározták a «Hazai Okmánytár» kiadását. A következő évben meg is jelent az első kötet, nagy örömet okozva a kicsi társulat tagjainak. E vállalatból két év alatt négy kötetet adtak ki saját erejükből Nagy Imre, Paur Iván, Ráth Károly és Véghelyi Dezső szerkesztésében. A kiadásban vezérelvük volt a kiadatlan okleveleknek teljesen hű közlése; nyomtatásban már egyszer megjelent oklevelet csak azon esetben vettek föl a gyűjteménybe, ha hiányosan vagy hibásan lett volna közölve. Ezek a kötetek rendkívül pontos kiadványnyal gazdagították történelmi forrásainkat. A későbbi években még négy kötettel szaporodott ezen okmánytár, már a M. Tud. Akadémia anyagi támogatása mellett jelenve meg, utolsó kötete egyedűl Nagy Imre gondozása alatt került ki a sajtó alól.
A «Dunántúli Történetkedvelők Társulata» sok hasznos munkát végzett, tagjai egyre több történetíróval léptek összeköttetésbe és ezeket be is vonták működési körükbe. Az oklevelek felkutatásán és kiadásán kívül munkásságukat különösen arra irányozták, hogy az egyes vármegyéknek monographiáját megírhassák. A répcze-szemerei harmadik gyűlésen 1864. május havában már jelenthették, hogy 11 kutató történetíró tizenkét vármegye monografiájának megírására vállalkozott.* Nagy Imre Sopron vármegyét választotta.
* 1892. évi Emlékkönyv 74. l.
Ilyen örvendetes vállalkozási kedv mellett gondoskodni akartak arról is, hogy a monografiák lehetőleg egyöntetű beosztással készüljenek. Kidolgoztak ennélfogva egy tervet, melyben részletesen meghatározták az egész munkának beosztását.* A terv elkészült, czélszerű is volt, nagy sikere azért mégsem lett, mert különös véletlen következtében a vállalkozók közűl csak egy író készülhetett el akkor tervbe vett monografiájával.
* Megjelent a Győri Tört. és Rég. Füz. 1865. évi IV. k. I. füzetnek boritékán.
A kis társulat maga is négy évi sikeres működés után feloszlott, a mennyiben a 11-ik és utolsó összejövetelen Kis-Martonban 1867 szeptember 12–17-én kimondták, hogy a tevékenységével az egész országra kiható «Magyar Történelmi Társulat»-ba olvadnak be.*
* Századok, 1867. 215. l.
Nagy Imre tevékeny részt vett a «Magyar Történelmi Társulat» megalakításában és későbbi munkálkodásában. Az igazgató-választmánynak az első szervezéstől kezdve tagja volt, a társulat vándorgyűlésein többnyire résztvett és kitartó szorgalommal gyűjtötte az Árpád- és Anjou-kori oklevelek pontos másolatait.
A Hont és Nógrád vármegyékben 1869-ben tartott vándorgyűlés annyiban is fényes eredményt mutatott fel, hogy ennek köszönhető a gróf Zichy család okmánytárának kiadása, melynek vaskos kötetei közől négyet Nagy Iván és Véghelyi Dezső társaságában, az utolsó kettőt pedig egymaga szerkesztette Nagy Imre. Az ő gondos keze alatt ezen kívül még egy kötet, a «Hazai Oklevéltár» látott napvilágot, a társulat megbizásából.
A «Századok»-nak kezdettől fogva buzgó munkatársa volt. Ebben a folyóiratban folytatta tanulmányait Sopron vármegye régi földiratának egyes részeiről, itt számolt be az általa átkutatott levéltárak tartalmáról, itt elevenítette föl multunknak egyes kisebb, de azért érdekes részleteit.
Az amúgy is munkás embernek munkakedvét kétségtelenűl fokozta az, hogy a Történelmi Társulat megalakulása után nemsokára, 1869-ben, Budapestre tehette át lakását, mint a királyi tábla rendes bírája, s ez által a tudományos élet központjába került.
Budapesten mihamar több kitüntetés érte, egy év sem telt el és a kir. kúria kisegítő birája lett. Ugyanazon évben 1870 május 25-én pedig a Magyar Tud. Akadémia levelező tagjává választotta meg. Székét az Akadémiában «A Lajta mint határfolyam» czímű* alapos tanulmányával foglalta el, mely nemcsak Sopron vármegye történetére nézve érdekes, de igen értékes értekezés 4az ország története szempontjából, mert a nyugati határszélnek változásait állapítja meg nagy tudással.
* Századok, 1871. 369.
Az Akadémia megbízásából fogott hozzá az Anjoukori oklevéltár szerkesztéséhez, melyből 1878-tól 1891-ig hat testes kötetet adott ki; az által több mint harmadfélezer érdekesnél érdekesebb oklevelet adott át a közhasználatnak, dicsérendő munkatársainak segítségével. Közben két terjedelmes naplót, Martonfalvay Imre deák emlékiratát és a Pálóczi Horváth-család naplóját is közölte, Akadémiánk történelmi emlékeiben.*
* Magy. Tört. Emlékek. Irók, 31. kötet.
Ezenkívül az Akadémia egyik folyóiratát, az «Archćologiai Értesítőt» is gyakran felkereste pecséttani közleményeivel. Midőn az «Országos Régészeti Társulat» 1878-ban megalakult és a nevezett folyóiratot átvette, annak régi munkatársát választotta meg Nagy Imrében választmányi tagjai közé.
Oklevélbúvárlattal szélesebb körben keltve figyelmet, a belügyminiszterium már 1872-ben az országos levéltár felállítására összehívott enquęte tagjáúl kérte föl. Az országos levéltárral ezen idő után is nemcsak mint oklevélkutató maradt szoros érintkezésben, hanem mint a levéltári tisztviselők szakvizsgáinál működő vizsgálóbiztos is.
Az igazságügyminiszterium külön megbizatásban is részesítette, kiküldvén őt 1874-ben a dunántúli járásbiróságok ügymenetelének megvizsgálására, az által pedig a kiváló birót kivánta jutalmazni, hogy a reá következő évben a kir. kúria rendes birájává tette.
A kir. kúria bizott reá nem szorosan vett birói munkát is, midőn (1883-ban) a régi kúriai levéltár kiselejtezésének felülvizsgálatára kiküldött vegyes bizottság elnökévé tette.
Mint lelkiismeretes és szorgalmas biró, a pörökkel nagyon el volt foglalva; hogy e mellett mégis képes volt a történetkutatás terén is oly hasznos és nagy munkásság kifejtésére, azt kiváló munkaerejének köszönhette. Ha elvégezte birói feladatát és kifáradt a szövevényes pörök fejtegetésében, kedvenczeihez, a régi oklevelekhez tért pihenni, ez volt szórakozása, ezek üdítették fel ismét szellemét.
Nagy munkaerejében bízva, vállalhatta el megkezdett munkái mellett Zala vármegye történetének megírását és oklevéltárának kiadását. Abból a helyes elvből indulva ki, hogy a feldolgozást meg kell előzni az anyag kiadásának, az oklevéltárakkal kezdte meg (1886-ban) munkáját,* ezt a részét be is fejezte, közel nyolczszáz válogatott oklevelet adva ki a két kötetben, Véghelyi Dezső és Nagy Gyula társaságában.
* Zala vármegye története. Oklevéltár. Szerkesztik: Nagy Imre, Véghelyi Dezső és Nagy Gyula. I. k. Budapest, 1886. II. k. Budapest 1890.
Az oklevelek kiadása körül szerzett nagy érdemeit és a történelmi bizottsában kifejtett hasznos tevékenységét kivánta jutalmazni Akadémiánk, midőn 1886-ban rendes tagjai sorába választotta. Székét a «Pécz-nemzetség örökösödési pere» czímü értekezésével foglalta el, mely nemcsak egy régi magyar nemzetség származásának ismeretét vitte előbbre, de jogtörténelmi szempontból is igen érdekes tanulmány.
Hogy a genealogiai irodalomnak szakavatott munkása volt és hogy a leszármazásoknak szövevényes útjain, sőt mondhatni útvesztőin sem igen tévedett el, azt folyóratunkban a «Turul»-ban közölt családtörténelmi tanulmányai is bizonyítják. Ott fejtette ki a Vezekény nemzetségnek addig ismeretlen származási rendjét, ott járult hozzá a Tomaj-nemzetség genealogiájának tisztázásához, ugyanott adta ki, hogy egyebet ne említsek, a Csák nemzetség Mihályi, Csáky és Kisfaludy ágának leszármazását, mely az említett családok eredetét teljes világosságba helyezi.
A régi magyar nemzetségek történetével és származási rendjével általában nagy előszeretettel foglalkozott. Mióta oklevelek után kutatott, folyton gyűjtötte az erre vonatkozó adatokat. Ismertem idevágó jegyzeteit és mondhatom, genealogiai irodalmunknak nagy vesztesége, hogy ezen munkáját, melyre egész életén át készült, nem írhatta meg.
A régi magyar nemzetségek története mellett fővágya volt megírni szülőföldének, Sopron vármegyének monográfiáját. Ezt sem fejezhette be, csak két kötet igen értékes oklevéltárat adott belőle sajtó alá.* Történeti földleírásunkat éri 5e veszteség, mert azon említett értekezésekből, a melyekben izlelítőt kaptunk belőle, bátran következtethetjük, hogy az vármegyéink történeteinek mintájáúl szolgálhatott volna.
* Sopron vármegye története. Oklevéltár. I–II. kötet. Sopron, 1889–1891.
A munkás történetbúvárt, mint kiváló birót, életének utolsó szakában (1891-ben) még az a kitüntetés érte, hogy a legfelsőbb törvényszéknél tanácsvezető lett, de pár év múlva ereje már megtört, teste és érzékeny lelke szenvedni kezdett, 1893-ban egy évi szabadságot kért, melynek letelte után szándéka volt nyugalomba vonúlni. Nem érhette meg, 1894 május 5-én kiszenvedett. Gyászoló özvegyén és bánatos gyermekein kívül mindnyájunknak mély részvéte kísérte sírjába.
Történetirodalmunk is gyászolja Nagy Imre elhúnytát. Mint az elmondottakból láthattuk, történetírói munkásságának súlypontja az oklevelek gyűjtésére és azoknak kiadására esik; huszonöt kötet oklevéltárat adott ki melyekben több mint 10,000 oklevél látott napvilágot. Mint oklevélkiadót, ritka pontosság és megbízhatóság jellemzik. Az oklevelekhez csatolt nemzedékrendi, geografiai, jogtörténeti és diplomatikai jegyzetei pedig a tudós kiadónak széles ismeretkörét és nagy tájékozottságát bizonyítják történelmünk különböző ágaiban.
Szorosan véve tehát nem sorozhatjuk őt a feldolgozó történetírók közé, de csak azért nem, mert nagykiterjedésű anyaggyűjtése közben nem ért rá mindazt feldolgozni, amit gyűjtött. Az még ezután következett volna be, feltéve, hogy életének fonala hosszabbra nyúlik. A mit azonban feldolgozott, azt világos előadásban, alapos tudással adta elő, melyre szilárdan lehet építeni.
Mint feldolgozó történetíróban legtöbbet veszít vele genealogiánk és történeti földleírásunk irodalma, melyeknek mestere lehetett volna.
Sokat tudott, de tudományával sohasem kérkedett; ám ha valaki kérdéssel fordult hozzá, mindig szivesen adott útbaigazítást, felvilágosítást; még a kezdőktől sem zárkózott el, kivált ha tapasztalta, hogy meglehetős alapjuk van. Így egy egész oklevélkutató nemzedéket nevelt maga körül.
Magam is azok közé tartozom, kik az oklevelek olvasásának gyakorlatát jórészt tőle sajátítottam el, ebben tehát Nagy Imre volt gyakorló mesterem.
Most is igen kellemesen emlékezem vissza azon időkre, midőn 1875-től kezdve egy évtizeden át majdnem minden vasárnap felkeresett b. e. barátom és egy pár órát okleveleket olvasva töltöttünk el. Négy-öt nagy levéltár érdekesebb vagy nehezebb okleveleinek másolatait olvastuk így össze.
Én jó barátomat és mesteremet, társulatunk szeretett alelnökét veszítettük el benne. Gyászoló özvegye a példás jó férjet, gyermekei a szerető gondos apát siratják.
De e veszteséget még többen is érzik, mert egy alapos oklevéltudós, egy kiváló szorgalmas történetbúvár, egy nagyon szerény és egy igen jószívű ember hiányát érezzük.
Munkás és tevékeny élete nem volt ugyan rövid, de hasznos munkásságának sora is hosszú és az utódok, a míg nemzetünk múltja érdekelni fogja őket, hálásan fognak megemlékezni Nagy Imre munkásságáról.
Báró Radvánszky Béla.
