III.
III.
Mikor a török már háromfelől is megtámadta Erdélyt, és a szerencsétlen ország igazán siralomházhoz hasonlított, a borosjenei vitézlő rend semmivel sem törődve, nagy vígan tölté az időt az erős kőfalak között. Hol egyik, hol másik tisztviselő házánál folyt a dinom-dánom, mivelhogy Ujlaki László kapitány és Thuri Mihály alispán mód nélkül kedvelték a boritalt és ha egyszer bevették magukat a kupák közzé, ágyúszóval is bajosan lehetett elmozdítani őket a terített asztaltól.
A sok vigadozás és vendégeskedés közepette bizony eszökbe se jutott, hogy védelemhez készüljenek, hanem midőn hírül vették, hogy a nagyvezér már megindúlt Temesvárról és egyenesen Jenőnek tart, követeket küldtek a váradi kapitányhoz és a fejedelemhez, hogy gondoskodjanak róluk. Holott a vár mindenféle hadi szerszámmal s éléssel úgy el volt látva, hogy külső segítség nélkül is akármilyen derék ostromot kibirhatott volna.
Azonközben pedig szokásuk szerint dicsérték és egekig magasztalták a fejedelem vitézi bátorságát, sok szép hadait és «jó egészségeért, hosszú életeért, szerencsés fejedelemségeért, a törökön való diadalmas győzelmeért nagy huzamos poharakkal, nagy fazekakkal egyesivel iván, magok is a fazekak, kupák, poharak járási közben az törökkel nagy bátran vínak, vagdalkoznak vala».*
Szalárdy, id. m. 385. I.
Ez alatt a nagyvezér föltartóztatás nélkül közeledett és levelet küldött a várba, hogy adják meg magukat. Most aztán a kapitányok is észbe kaptak, de látván az ellenség tömérdek sokaságát, rémültökben, kótyagos fővel azt sem tudták, mitévők legyenek. És a helyett, hogy kötelességük szerint ágyúlövésekkel válaszoltak volna a vezér fölszólítására, az alispánt és Tisza Györgyöt* küldötték hozzá, oktalanút arra számítván, hogy ajándékkal, ígéretekkel visszatérésre birhatják.
Tisza István atyja 1656-ban már meghalt és nem lehet megállapítani, hogy ez a György milyen rokonságban volt vele.
Természetes dolog, hogy a követek sikertelenül alkudoztak, mert a nagyvezér kitapasztalván tőlük az őrség félelmes voltát, fenyegetőzött, hogy kő kövön nem marad, ha föl nem adják a várat. Annak utánna 1658 augusztus 29-én Jenő alá vezette roppant seregét s a várbeliek szemeláttára sánczokat hányatván, nagy faltörő ágyúkat szegeztetett a bástyáknak.
Ez alatt Rákóczy sok szép hadaival Várad közelében táborozott, azon tanakodván, hogy mely felől üsse meg az ellenséget és fölöttébb csodálkozott rajta, hogy „olyan közel... megszállott vár lévén, mégis lövéssel való rontatásának semmi jelensége, csak egy álgyúlövés sem hallatszék.”
Igen ám, mert a jenei vitézlő népnek úgy elvette a szívét a rémület, hogy csak egy kézi puskát sem mertek elsütni a bástyákon, a nagyvezérnek pedig volt jó dolga, hogy ne rontassa a falakat, mikor alapos kilátása lehetett arra, hogy fenyegetőzéssel is czélt ér.
Úgyis történt. A várbeliek a megszállás ötödik napján már elvesztették minden bátorságukat s tapasztalván, hogy követeiket a nagyvezér letartóztatta, a fejedelem segítsége pedig csak nem akar megérkezni, attól is félvén, hogy ellentállásukkal még inkább boszúra ingerlik a törököt, 1658 september 2-án a «szegény hazának és a magyar nemzetnek igen nagy kárával» gyalázatosan föladták, mondhatni elárulták a fontos véghelyet.
A vezér békével útnak bocsátotta őket, még kíséretet is rendelt melléjük egész Fekete-Bátorig. Maga pedig, minekutánna Jenőt őrséggel megrakatta, előparancsolta Barcsay Ákost, süveget nyomott a fejébe, botot a kezébe, felültette szép szerszámos lóra, és csinált belőle erdélyi fejedelmet. Végezetre, hogy minden öröme meg legyen, még fiának is fogadta.*
Barcsay levele 1658 szeptember 19. Rákóczyhoz, Szilágyi Sándor, Erdély és az észak-keleti háború. II k. 515. l.
Jenő veszedelmének hírére Rákóczy György 56neki búsulván, «a tobzódó, rusnya, részegeskedő» tisztviselőket elfogatta, és Ujlaki László kapitányt harmadmagával a váradi piaczon lefejeztette.*
Szalárdy, id. m. 379–383. l.
Ez alatt Tisza István a stambuli Héttoronyban nagy keserves szívvel várta szabadulásának óráját. Mikor régi ismerőse, Sebessi Ferencz, Rákóczynak portai követe, 1657 október 18-án megjelent a Jedikulában, a szegény rabok azt gondolták, hogy talán már ütött is ez az óra. De hiába reménykedtek, mert Sebessi hasztalanúl törekedett mellettük és most csak látógatóba jött. A nagyvezér határozottan megmondá, hogy csak akkor bocsátja szabadon a rabokat, ha Erdély örökre szakít a Rákóczy házzal és mindenben engedelmeskedik a hatalmas császár akaratának.*
V. ö. Szilágyi, id. m. 448. I. Okmánytár II. Rákóczy György. diplom. összeköttetéseihez. 519. l.
Lőn tehát öröm a Jedikulában, mikor hírűl vették, hogy a rendek Barcsay Ákost fejedelemmé választották. Csak Tisza István nem tudta, hogy örvendjen-e vagy szomorkodjék? Mit ért neki már a szabadság, ha Boros-Jenő elveszett, mit használhatott neki a sógora levágott feje, ha vére hullásával keresett, drága pénzen vásárolt sok szép jószágát pogány ebek tékozolták? Egész életének munkássága füstbe ment... Nagy szomorúságában az a gondolat vigasztalta, hogy legalább családját biztonságban hagyta váradi házánál, melyet testvérhugától még a portára indulása előtt egészen magához váltott.*
A szerződés Gyulafejérvárott 1656 márczius 9-én, Tisza sógorának, a magyar „orthodoxus püspök”, Csulay Györgynek házánál köttetett. Ebből értesülünk, hogy Tisza István Zaránd vármegye alispánja volt. Az atyai ház a Hét közhely, alias Péntekhely-utczában Bessenyey János és Ijgyártó György szomszédságában állott. (Orsz. Levéltár. Neoaquist. fasc. 18 m. 6.)
Barcsay sok törekedésére az 1658. év vége felé a jedikulái rabokat csakugyan elbocsátották. Tisza István kiszabadulásának és hazaérkezésének idejét pontosan meg nem határozhatjuk, de bizonyos, hogy az 1659. év elején már Erdélyben volt és szívvel-lélekkel az új fejedelem pártjához csatlakozván, annak mindvégig tántoríthatatlan híve maradt.*
Barcsay 1658 szeptember 28-án írja Rákóczynak, hogy a jedikulai rabokat, Zülfikár agán kívül, nagynehezen megszabadította, de a következő év január 16-án kelt levelében arról értesíti a nádort hogy Tisza István jenei főembert csak most szabadította ki sok törekedésével. V. ö. Erdély és az É. k. háború II. k. 517–527. l.
Boszúval és keserűséggel volt eltelve Rákóczy iránt, a kinek határtalan nagyravágyása miatt a szegény országgal együtt maga is végső romlásra jutott és mint a viszonyokkal tökéletesen ismerős ember igen jól tudta, hogy Rákóczy ideig-óráig felülkerekedhetik ugyan versenytársán, de a porta sohasem fogja őt megtűrni a fejedelmi széken.
Mikor a jedikulai rabok hazaérkeztek, Várad még Rákóczy hatalmában volt és Tisza István Barcsay mellett Déván telepedett le* s csak azután tért meg rég nem látott családi tűzhelyéhez, miután György úr a Részekkel együtt Váradot is kibocsátotta kezéből.
Több alkalommal „dévai” prćdicatummal is neveztetik az egykorú emlékekben.
Az új kapitány, Ébeni István, Rákóczynak bizodalmas embere, meghitt szolgája lévén, Barcsay Tiszát szerette volna beállítani a váradi porkolábságba, a ki azonban nem fogadta el a tisztséget és a mint látni fogjuk, igen helyesen cselekedett.*
Barcsay levele 1659 ápril 3. (Szilágyi, Erdélyi országgyűl. Emlékek. XII. k. 233. l.) Egy tatár rab 1659-ben Pünkösd előtt két héttel azt írja haza, hogy Tisza István és Harsányi alkudoznak érette váltságdíja felől, de ennek a levélnek a dátuma kétségtelenül hibás, mert Tisza már akkor Erdélyben volt.
Barcsay 1659 május 24-re Szász-Sebesre országgyűlést hirdetett, és megemlékezvén Tiszának sok hasznos szolgálatáról, hazájához, nemzetéhez való tökéletes hűségéről, jutalmul és kárpótlásképen, minthogy Jenő bukásával csaknem minden jószágát elveszítette, a biharvármegyei Bradest, Törpefalvát és Fulkának felét adományozta neki, némely pata-ősi rész birtokokkal együtt.* Az erről szóló adománylevelek 57május 29-én állíttattak ki és ugyanezen a napon beválasztották Tisza Istvánt a portai adó behajtását ellenőrző országos bizottságba, és tagja volt annak a szűkebb körű bizottságnak is, mely Ugron András főpénztárnok számadásait a gyűlés alatt megvizsgálta.*
«Attentis et clementer consideratis fidelitate et fidelibus servitiis generosi Stephani Tisza de Boros-Jenő, quae ipse cum in aliis rebus et negotiis fidei, suae concreditis, maxime vero in fulgida porta ottomanica duobus plus minus annis continui oratoris munere perfunctus, pro permansione patriae hujus nostrae charissimae et afflictissimae cum discrimine vitae suae fidelia indefessa servitia exhibuit et in diramque ibidem captivitatem conjectus plurima perpessus est». stb. (Orsz. Levéltár, Gyulafejérvári káptalan, Liber Regius. XXVII. 165–168. l.)
Erdélyi országgyűl. Emlékek XII. k. 262., 294. 1.
De már akkor igen elmérgesedett a dolog a versenytársak között, mert Rákóczy nemcsak hogy fejedelmi titulussal élt, hanem lemondása daczára még mindig úgy viselte magát, mint az ország valóságos fejedelme. Uralkodói jogokat gyakorolt, hűséget, ragaszkodást követelt a rendektől, úgy hogy Barcsay elérkezettnek látta az időt, hogy a törvény teljes szigoruságával lépjen föl ellene és pártolói ellen. A rendek pedig a töröktől való félelmükben mindenre ráállottak, a mit csak kívánt. A viski országgyűlés végzéseit megsemmisítették, Rákóczy adományait eltörülték, fő- és jószágvesztéssel sújtván mindazokat, a kik a bukott fejedelemmel személyesen vagy csak levélben is érintkezni mertek, sőt Barcsay titkon azon mesterkedett, hogy fogadása ellenére a Rákóczy-ház erdélyi jószágait is elkoboztassa.
Ebből a czélból Gáspár testvérét Ali pasához, Tisza Istvánt pedig Szejdi Achmet nagyvezérhez küldé azzal az utasítással, hogy a törököt fegyveres beavatkozásra birják, holott az országrendek Várad átadásakor hittel kötelezték magukat, hogy Rákóczyt, illetőleg a fejedelemasszonyokat – édes anyját és hitvesét – erdélyi birtokaikban sértetlenűl megtartják.
A szász-sebesi «boldogtalan gyűlés» határozatai Rákóczy Györgyöt nagy haragra lobbantották és 1658 augusztus 15-én kiáltványt intézett Erdélyhez, melyben szenvedett sérelmeit fölsorolván, szívének minden keserűségét kiöntötte Barcsay ellen, a ki házának, személyének utolsó romlására törekedvén, a vele kötött egyezséget fölbontotta és «az ország hitét – úgymond – mely az emberi társaságnak egyedüli kötele, minket megcsaló eszköznek» változtatván, Tisza Istvánnak olyan instructiót adott, mely minden jó lelkiismeretű embernek fölborzasztaná a haját stb.*
V. ö. Szalárdy, id. m. 442. 1. és Erdélyi országgy. Emlékek XII. k. 333. 1.
Annak utánna pedig zászlót emelt, hadat kiáltatott és megindúlt, hogy visszafoglalja fejedelmi székét. Barcsay rémültében Dévára, majd a törökhöz Temesvárra futott és Erdély rövid napok alatt ismét meghódolt Rákóczynak.
A fejedelem mindenek előtt Váradot igyekezett magának biztosítani, de már akkor Ébeni helyett Haller Gábor volt ott a kapitány, a kinek Barcsay lelkére kötötte, hogy csak addig védelmezze magát, míg ő török segítséggel visszaérkezik. Haller és viczéje, Balogh Máté, az egykori kapitiha, nem is akartak szóba állani Rákóczy követeivel, azonban a fejedelem kipróbált hívei, a régi kapitány, Gyulay Ferencz és az ifju Teleki Mihály,* sógorával, Stépán Ferenczczel összetanakodván, zenebonát indítottak, s ajándékkal, igéretekkel föllázították a vitézlő népet, mely ügyet se vetvén Ali pasa fenyegetőzéseire, «szarvat emelt» Rákóczy mellett és Gyulay kezére játszotta a várat. A főkapitányt jó módjával kibeszélték a helyből, Balogh Mátét részükre nyerték, a porkolábot, Borbély Albertet pedig, minthogy nem akart egyetérteni velük, letették a hivatalából és az év vége felé Gyulay Ferencz már Biharvármegye nemességét is hódoltatni kezdé.*
Szalárdy szerint Teleki Boros-Jenőröl származott és «immár atyáról, néhai Teleki Jánosról és ősrül álló jenei házát, örökségit s alföldi jószágát Jenővel elvesztvén, feleségével s édes anyjával most már váradi házacskájába szorult volna fejedelemnek ott benn szeme-füle volna» id. h. 432. l.
Szalárdy, id. m. 453–463. I.
Jó szerencséje volt hát Tiszának, hogy föl nem vette a porkolábságot, mert a milyen embernek ismerjük, bizony kenyértörésre került volna a dolog közte és a lázadó őrség között, a melynek utóvégre is csak ő adta volna meg az árát.
De még így is eleget szenvedett Barcsayhoz való ragaszkodásáért és nem kerülhette el Gyulay Ferencz boszúját. Mert a főkapitány tapasztalván, hogy a vármegye sehogysem akar Rákóczynak hódolni és különböző ürügyek alatt a hűségeskűt mindig csak halogatja, erőszakhoz folyamodott és körmös kézzel nyúlt a nemesi szabadság oltalmazásához. Mialatt ugyanis a főispán, Rhédey Ferencz, a fejedelem parancsára Biharmegyének gyűlést hirdetett, azalatt Gyulay 58az 1660. év első napján Tisza Istvánt, Szalárdy Jánost, a történetírót, Belényessy Istvánt, a vármegye jegyzőjét, a régi porkolábokat több váradi tekintélyes nemes emberrel együtt elfogatta és vasra verette, azzal vádolván, hogy ők az okai annak, hogy a rendek mindezideig meg nem hódoltak Rákóczynak.
Másnap megnyílt a vármegye gyűlése és a fejedelem követei fölszólították a rendeket, hogy Erdély példáját követvén, szakadjanak el Barcsaytól, a kit már az egész ország megvetett, mióta gyalázatosan a törökhöz menekült. A szónoklatok és argumentumok nem nagy hatást tettek ugyan, de Gyulay Ferencz kitűnően számított, mert a vármegye rendei látván, hogy az elfogott ártatlan emberek veszedelemben forognak, «nem lőn mit tenniök, hanem... vagy akarják, vagy nem, csak meg kelle esküdniök».*
U. o. 482–483. l.
De a főkapitány ennekutánna még három hónapon keresztül sanyargatta a szegény rabokat, hogy kitölthesse boszúját rajtuk. Bizony Tisza István közel állott ahhoz, hogy szerencsétlen sógora sorsára jusson, mert a fejedelem Barcsayhoz való pártolása, kiváltképen pedig Szejdi Achmet pasához való követ-járása miatt, szörnyen haragudott reá. A vármegye szüntelen való könyörgésére azonban utoljára mégis szabadon bocsáttatta őket, de magától értetődik, hogy a kegyelemnek hűségeskü volt az ára.*
De Böszörményi István, ki annak előtte a fejedelemnek titkos deákja, most pedig a váradi káptalannak egyik őrzője vala, Rákóczy haláláig mind fogságban maradt. Szalárdy id. m. 484. l.
Nem sokkal ezután Rákóczy György sorsa is beteljesedett. Mindazonáltal Barcsaynak kevés öröme telhetett versenytársa halálán, mert az erdélyiek csakhamar meggyűlölték, a török pedig semmire sem becsülte többé. Úgy bánt vele, mint akármelyik alárendelt pasával, dorgálván és fenyegetvén, hogy kiveri székéből, ha az adót pontosan be nem szolgáltatja. Már elhatározták a portán, hogy Erdélyből basaságot csinálnak és a vezéreknek kiadták a parancsot, hogy Váradot tűzzel-vassal meghódoltassák.
Ennek következtében az új szerdár Ali basa csakhamar Temesvárhoz érkezett és Barcsayt Rákóczyval való czimboráskodással vádolván, letartóztatta, Haller Gábor váradi kapitányt pedig vasra veretvén, rettentően fenyegetőzött, hogy kő kövön nem marad, hogy ha Várad kapuit meg nem nyitják a hatalmas császár hadai előtt.
De Barcsay Ákos titkon kitartásra buzdította a vitézlő népet, abban reménykedvén, hogy ha az Erdélyre vetett sarczot gyorsan előteremtheti, ez által kiengeszteli a portát és föltartóztatja a Várad ostromára induló török sereget. Országgyűlést hirdetett tehát és roppant adót, minden kapu után 25 tallért, követelt a rendektől és ezenkívül minden rendű és rangú embert az utolsó czigányig irgalmatlanút megsarczoltatott.* Haller Gábor pedig megüzente a váradiaknak, hogy a szerdár erősen készülődik ugyan, de ha az ország adójából valami 100 ezer tallért hamarosan beküldenek hozzá, talán még elháríthatják fejükről a veszedelmet.
Erdélyi országgyűl. Emlékek, XII. k. 442. l.
A szegény váradiak megörültek a jó tanácsnak és Tisza Istvánt nagy hamarsággal fölkészítvén, követségbe küldték Ali pasához, szép könyörgő levelet is írattak mellette, hogy immáron Rákóczy meghalt, az országot egyezségre hozták és minden zűrzavar lecsendesedett, méltó tehát, hogy a hatalmas császár Váradnak adott hitlevele sértetlenül fönntartassék.
Megígérték a százezer forintot és míg Tisza odajárt, éjjel-nappal annak megszerzésén fáradoztak. Arany, ezüst «marhájokat» összehordván, nemcsak a városiaktól, de a környéken lakó gazdag emberektől és értékes özvegyaszszonyoktól is erős kötelezvényre adósságot szedtek föl, reménkedvén és epekedvén mindeneknek – írja a Siralmas Krónika szerzője – hogy olyan nagy gonosznak elfordításában és nemcsak a szegény magyar nemzetnek, hanem az egész kereszténységnek hasznára néző dologban, jó akaratjokat meg ne vonnák.*
Szalárdy, id. m. 530. l.
Tisza István a szerdárt Boros-Jenő alatt találta, mikor a sereg már épen indulófélben volt. Legelsőbben is Barcsayval tanácskozott, majd Ali pasával szemben jutván, könyörgött neki a váradiak képében, hogy «ha ellenek indulatja volna, tenné le azt, ne háborgatná őket», mivel ők engedelmesek és híven ragaszkodnak a portához. 59De hiába vette elő minden ékesszólását és rábeszélő tehetségét, semmi hasznát nem látta most Konstantinápolyban szerzett diplomácziai ügyességének. Későn érkezett és a szerdár már nem akart visszatérni megkezdett utjáról. Azt felelte Tiszának, hogy a portán már elvégezték a dolgot és neki végre kell hajtani a tanács határozatát. Jobb lesz tehát, ha vérontás nélkül föladják a várat, mert máskülönben fölégetik és rommá lövik.
Régi ismerőse, Szejdi Achmet pasa, még tréfálkozott is vele. Úgy látszik, igen kedvelte a jól behűtött italokat és arra kérte Tiszát, hogy mikor Várad alá érkezik, küldjön ki neki jeget a táborba.*
U. o. Petricsevics Horváth Kozma Önéletirásában olvassuk: „Az mely reggel megindulánk Boros-Jenőtől Várad felé, azon hamar megindúlt állapotunkban érkezék hajdan Boros-Jenőben, akkoron Váradon lakott Tisza István nevű becsületes ember követségre Ali pasához a váradiaktól, a ki Barcsay Ákossal együtt egy szekérben ülvén, menének.... mértföldnyire Boros-Jenőtől Várad felé, a holott Ali pasával szemben jutván, instált a váradiak képekben” stb. (Thaly Kálmán, Történelmi kalászok, 82-83. l.)
Mikor a váradi tanács Tisza István jelentéséből megértette, hogy minden reménysége hiába való, nagy hős lélekkel elhatározta, hogy utolsó csepp vérig oltalmazni fogja a várat. A lakosságot minden kerületben összegyűjtötték és az elöljárók buzdító beszédeket tartottak a népnek, hogy szemük előtt viselvén a borosjeneiek szomorú példáját, édes nevelt hazájuk mellől ilyen utolsó szükségnek idején gyalázatosan el ne szökjenek, hanem inkább mindnyájan bemenvén a várba és az úr istent segítségül híván, fejük fennállásáig védelmezzék a szegény megromlott ország főbástyáját.
Annak utánna pedig a nőket és gyermekeket biztos menedékre szállítván, a fegyverfogható férfiak színe-java bevonúlt a várba, melynek kapúját befalazták, hídját lerombolták, az üresen hagyott várost pedig július 11-én este több helyen fölgyújtották. A tűz rettenetes sebességgel terjedt, kiváltképen a Péntekhely-utczában s a lakosok a bástyákra gyülekezvén, nagy keserves szívvel nézték, hogy emészti meg az eget verdeső láng atyáikról örökölt, véres verejtékkel szerzett nyugodalmas hajlékukat. Mikor a Péntekhely-utczai magas házak a városnak tíz hatalmas oszlopra épült templomával együtt porrá égtek, Tisza Istvánnak is elszorúlhatott a szíve arra a gondolatra, hogy immár nincs többé hová lehajtani fejét s ha Várad pogány kézre kerül, családjával együtt földönfutóvá lesz.
És ez az óra már közel volt, mert segítség sehonnan se érkezett, a szerdár pedig július 14-én este beszállott a sánczok közé, és seregét három részre osztván, ostromolni kezdé a várat.
Wesselényi Ferencz nádor eleinte minden jóval bíztatta a váradiakat, lelkükre kötvén, hogy a jó hírért, névért, a szegény ország megmaradásáért serényen forgolódjanak addig is, a míg ő gondot viselhet rájuk. Szokása szerint esküdözött, hogy a kereszténységnek olyan főbástyája védelmében maga sem szánná poshadt vérét kiontani, mikor azonban a veszedelem idején fogadására emlékeztették, s néhány száz főnyi muskatérost és pattantyúsokat kértek tőle, azt üzente vissza Tokajból, hogy segítségre csakis akkor számíthatnak, ha a római császár hűségére térnek és befogadják a német őrséget. A várbeliek féltek ugyan az idegen nemzet igájától, de nem volt mit tenniök és elfogadták a nádor ajánlatát. Hanem míg a követek ide s tova jártak, az ostromló sereg megérkezett s már előbb kitanulván a várnak minden állapotját, sűrű ágyúlövésekkel egyszerre háromfelől is töretni kezdé a falakat.*
Szalárdy, id. m. 536., 542. 1. „Privatum commodum, religionis odium, longum consilium perdidit Varadinum” így sóhajt föl a Siralmas krónika szerzője, Váradra alkalmazván ezt a Magyarország romlásáról kelt régi sententiát.
Váradnak negyvenhat napig tartó védelme a magyar vitézségnek tündöklő példája marad örökre. A magistratus a várbeli tisztviselőkkel egyetértve, fáradságot nem ismerő buzgósággal szervezte az ellenállást, a lakosok pedig híven és zúgolódás nélkül teljesítették kötelességüket. A hosszú ostrom alatt a legkisebb rendzavarás vagy zendülés sem fordult elő és a míg a vitézek igazi halálmegvetéssel harczoltak, addig a prédikátorok «istenesen forgódván tisztekben... mind az öt bástyákon... néha a belső vár piaczán is... renddel járván... mindennap mindenütt háromszor nagy buzgóságos könyörgést tesznek 60vala... nagy szép bíztató és vigasztaló tanításokkal a népnek elméjeket bátorítják, vidámítják vala”. *
Ugyanott.
A várnak öt bástyáját mindmegannyi hadakban jártas, elszánt vitéz kapitány: Weér György, Nagy Ferencz, Tisza István, Boldvay Márton, Stepan Ferencz védelmezte, a kapu és torony felett pedig Komáromy Ferencz őrködött. A tanuló deákok is elhagyták az iskolát és Almási Dávid hadnagysága alatt bőségesen ontották vérüket.
Tisza István az Aranyos bástya kapitánya volt. Mellette harczoltak Tyukody László, Macskási Gáspár, Fodor Miklós, Rákos Péter, Borbély András, Takács István városi főbiró, továbbá Hegyesi János, víz-utczai és Szilágyi Péter, szentmiklós-utczai hadnagyok, az alattuk álló és tizedek szerint elosztott néppel. A városiakon kívül valami csekély számú fizetett és erdélyi gyalogság rendeltetett még erre a bástyára, mely mint a többi, sűrű lobogós kopjákkal, sok szép lovas és gyalog zászlókkal rakatott körűl.
Az ellenség az ostrom első napjaiban kevés kárt okozhatott a várnak, mert a bástyákról szakadatlanúl tüzeltek és minden sánczaikat úgy összerontották, hogy négy öt éjszakán keresztül is alig győzték azokat helyre hozni. De csakhamar megfordúlt a koczka, mert az ostromlóknak jeles műszaki tisztjei s olyan tüzérei voltak, hogy a kazamáták nyílásán s a bástyák lőrésein belövöldözni csak semminek tartották, míg ellenben a várbeli tanulatlan «goromba pattantyúsok» még egy tüzes laptát sem tudtak jól kivetni, mert vagy az árokba, vagy olyan helyre hullott az, a hol semmi kárt sem okozott az ellenségnek. A gránátvetéshez pedig még hozzá se mertek fogni, mert rendszerint csak a saját felekezetüket rontották vele.*
U. o. 539., 553., 554. l.
Mikor ezt az ostromlók kitapasztalták, a janicsárok vakmerőképen beszállottak ismét a sánczokba és alkalmas pontokon fölállított taraczkok védelme alatt árkokat ástak, földkasokat, magas töltéseket emeltek és nagy faltörő ágyúkat vonatván azok közé, sebes eső módjára való rettenetes lövésekkel a kazamatákat s az Aranyos- és Vörös-bástya közfalát három helyen is megtörték.
Annak utánna bámulatos ügyességgel és kitartással elfogták és lecsapolták az árok vizét, kiszáradt medrét pedig beboltozván, kényelmesen jártak-keltek alatta egész a falakig; kedvük szerint megfurták és csakhamar tökéletesen aláaknázták az említett két bástyát.*
Várad ostromának tüzetes leírása nem tartozik ide, s csakis annyiban terjeszkedem ki reá Szalárdy elbeszélése nyomán, a mennyiben Tisza István szereplésére való tekintetből, hallgatással nem mellőzhettem. Önálló forrástanúlmányokat azonban nem tettem.
Tisza István látta a veszedelmet, de nem volt ereje és hatalma, hogy eltávoztassa. Mert a janicsárok szakadatlan tüzelése elrontotta, semmivé tette az Aranyos-bástyán lévő sánczokat, széthányta a töltéseket és darabokra szakgatta a nagy, erős gerendákat. A kőfalak pedig már annyira megtörettek, hogy az ágyúkat is le kellett vonatni onnan, minek következtében lövés miatt igen kevés kár esett az alant dolgozó janicsárokban.
Hogy tehát a bizonyos veszedelmet összetett kezekkel, tétlenül fejükre ne várják, elhatározták, hogy a várban ellenaknát készítenek, csakhogy ahhoz értő emberek hiányában, bizony nehezen haladt a dolog. De a szükség jó tanító mester, és Tisza István meg Nagy Ferencz, a Vörös bástya kapitánya, míg egyfelől maguk is szorgalmasan ásatták a bástyák töltéseit, hogy a leomló föld az ellenség aknáit betemesse, másfelől egy árkot puskaporos hordókkal megrakatván, deszkával és földdel beborították és karósánczczal kerítették, hogy a töréseken betóduló ellenséget, ha sok ezeren lesznek is, egy pillanat alatt levegőbe röpíthessék.
De a sok fortélylyal és mesterkedéssel kieszelt stratagema kárba veszett, mert egy oláh szemeny éjszakának idején kiszökött a várból és mindent elárúlt a törököknek. Ezek aztán augusztus 24-én virradóra fölrobbantották a maguk aknáit és azonközben rettenetes sivalkodással megrohanták a várat.
Az iszonyú dördülésre megrendült az egész vár, meghasadtak és összeomlottak az aláaknázott bástyák kőfalai, a töltések földje pedig – írja Szalárdy János, a ki maga is résztvett a 61védelemben – «a legmagasabb épületek felett az éltető égbe ragadtatván, széjjel mint egy eső módjára szórattatott vala”.*
Szalárdy, id. m. 546–564.
Most a janicsárok a résekhez és kapunagyságú nyílásokhoz tódulván, betörtek a külső várba s egyszerre öt helyről is támadva, már-már zászlókat tűztek a fokokra. Azonban Tisza István és Nagy Ferencz vitézei, a kik egész éjjel a töréseken virrasztottak, szemben fogadták és – Ibrányi Mihály pallossal forgolódván előttük – nyakra-főre kezdték visszaverni őket.
De a török mindmeg új erővel támadt és hajnal hasadtától reggeli kilencz óráig szakadatlanút folyt a viadal a két bástyán. A nők ott voltak mindenütt a férfiak oldalánál és megkeményítvén szívöket, mint hajdan az egri hősök, keresztül-kasul gázolva a holt testeken, követ, forró vizet, olvasztott fagygyút zúdítottak az ostromlók nyakába és «Jézus nevének segítségül való hívásával egymást bíztatván, nagy teli torokkal kiáltozának».*
U. o. Ekkor már – Szalárdy szerint – több nő volt a várban mint férfi.
A szerdár újton újítá és segíté a maga népét, de hiába, mert a várbeliek nagy elszántsággal harczolva, csakhamar minden ponton föltartóztatták és visszaszorították az ellenséget, melynek soraiban, kiváltképen az Aranyos-bástyáról jövő kartácstűz irgalmatlan pusztítást okozott. Utóvégre is a támadók megsokallották a dolgot és nagyvitézül megfutamodtak.
Ez volt a védelemnek legdicsőségesebb napja s bár sok jó magyar vitéz vérébe került, de az ellenség tökéletes vereséget szenvedett és még több kárt vallott.
Csakhogy a török seregben az a pár ezer főnyi veszteség jóformán számot se tett. A következő napon nagy erővel és kitartással megújították az ostromot és látni lehetett előre, hogy az amúgy is csekély számú őrség, felére-harmadára olvadva, nem lesz képes sokáig fönntartani magát. Különben is a robbanás úgy megrongálta az erődítményeket, különösen az Aranyos-bástyát, hogy azt többé sikeresen oltalmazni nem lehetett* s egy újabb roham bizonyára végső veszedelmet hozott volna a várra.
Mert a robbanás csak felét szakasztotta le a bástyának és a janicsárok a lőrések közé rejtőzködve, jól födött állásukból folytonosan tüzeltek, s ha a védők üldözőbe vették őket, nagy hirtelen visszaszaladtak a sánczokba.
Az ellenség pedig épen erről gondolkodott, csakhogy a kudarcz után semmit sem akart koczkáztatni, főleg mert az őrséget négy ezerre becsülte, holott az ostrom kezdetén – nőt és gyermeket is beleértve – sem voltak ennyien.
Annak okáért a vezér az árok szélén vesszőből, földből, törzsökökből a falakkal egyenlő magasságú nagy, széles halmot kezdett rakatni, a bástyákat pedig ismét aláaknáztatá, oly szándékkal – mint később kiderült, – hogy augusztus 29-én új rohamot próbál.
Már ekkor az asszonyok sokaságán és a sebesülteken kívül alig volt a várban 300 tökéletesen kimerült, elcsigázott fegyverfogható ember, segítségre pedig sehonnan sem számítottak, mert a török rettentően fenyegetőzött, hogy tüstént fölmondja a békét, mihelyest Magyarország beleavatkozik az ő dolgába. Erre megrémültek Bécsben s noha már jelentékeny haderő gyűlt össze, a vezéreket tétlenségre kárhoztatták. Ily körülmények között a kapitányok lemondtak minden reményről és nem akarván annyi ártatlan lelket a romok alá temetni, vagy a pogány ellenség buszújának kiszolgáltatni, 1660 augusztus 27-én kitűzették a fejér zászlót a vár fokára.
Lőn erre nagy öröm és vigasság a török táborban. A szerdár beszüntette a lövést, kezeseket küldött a várba s viszont a védők Tisza Istvánt és Kanizsai András harminczadost, a ki törökül is jól tudott, késedelem nélkül kibocsátották, hogy a megadás felől alkudozzanak.
De a pasával nem igen lehetett alkudozni és első kívánságukat, hogy Barcsay Ákos is részt vegyen a tanácskozásokban, s az ország sarcza elengedtetvén, a fejedelemség régi jogaiba viszszahelyeztessék, kereken megtagadta. A többi föltételeket azonban, hogy minden javaikkal együtt békességben kimehessenek, s viszont, a mikor tetszik, váradi házukhoz, örökségükhöz bátorságosan visszatérhessenek, szó nélkül elfogadta. Az ellen sem volt kifogása, hogy a nyomdát, könyveket, káptalanbeli leveleket stb. elszállíthassák. Kétszáz szekeret rendelt alájuk és Szejdi Achmet pasa maga vállalkozott, hogy 626000 lovaggal elkíséri őket Debreczenig. De már a készülődésre való négy napi határidőt sokallotta a szerdár, nyilván azért, hogy ki ne takaríthassanak mindent a várból, hadd maradjon a janicsároknak is valami, a kik éhes farkasok módjára kerülgették a töréseket és már alig győzték várni, hogy kedvük szerint rabolhassanak.
Holnap ki kell menniök! – az lőn tehát a válasz és hiába bizonyítgatták, hogy lehetetlen dolgot kíván tőlük, a szerdár makacsul megmaradt elhatározása mellett, nagy hamarsággal megcsináltatta a hidat, megnyittatá a befalazott kaput és augusztus 28-án délután keményen rájuk parancsolt, hogy két óra alatt mindenestül kitakarodjanak a várból.
Úgy is lőn. Mikor a kapitányt, mintha egyenesen vesztőhelyre vinnék, két felől karonfogva hamarosan kihurczolták a kapun, a többieknek sem volt kedvük tovább protestálni, hanem hogy «hova-hamarább közülök kijöhetnének, alig hiszik vala.» A vezérek és főpasák fölállították az egész sereget és úgy nézték végig a kivonulást, mód nélkül csodálkozván, hogy az a maroknyi csapat olyan sokáig daczolhatott az ők rettenetes erejével, megcsúfolván a hatalmas, győzhetetlen császár tengernyi hadát.*
V. ö. Szalárdy, id. m. 570–574. 1. és Török-Magyarkori Államokmánytár III. k. 486–488. 1. Tiszáék azt is kívánták, hogy a kik Rákóczy idejében a hatalmas császárhoz való hűségükért Váradon fogságot szenvedtek, azok a mellett, hogy örökségüket békességben bírják, akárhol telepedjenek is meg a hódoltsághoz tartozó városokban, adót ne fizessenek. De a szerdár ezt nem foglalta be a maga hitlevelébe.
Este felé Szejdi Achmet pasa a kapitányt a főemberekkel sátrába hivatta, hogy az indulás felől tanácskozzanak. Nagy vidáman látta őket és Tisza Istvánnak megköszönte, hogy érkezésekor jég helyett sűrű ágyúgolyóbisokat küldött ki elibe.* De annak most nem volt kedve tréfálkozni: elveszett Boros-Jenő, elveszett Várad, a szerencsétlen ország utolsó romlásra, maga pedig csaknem koldusbotra jutott.
U. o. 580.
Mert igen jól tudhatta, hogy a töröknek hamis az ő hite és merő csalárdság minden fogadása. A mit ma megígér, holnap már megszegi és a hová egyszer beteszi a lábát, ott ugyan senkit sem tűr meg többé maga mellett. Neki pedig minden őstől maradt és szerzett jószága az elfoglalt várak környékén feküdt, és ha már a hódoltságon lévő falvakat beírták a defterekbe, ítélet napig is mutogathatta ott a maga igazságát és bátorságosan füstre akaszthatta a nagy pecsétes donatios leveleket...
Másnapra virradóra, a terhes szekerek előre bocsáttatván, dobpergés és török sípok zengése között megindúlt a pasa, a szegény váradiak pedig közrefogatván, ki lova hátán, ki gyalogszerrel, nagy bánattal és szomorú szívvel mendegéltek Debreczen felé.*
Szalárdy, id. m. 581. l.
Tisza Istvánnak előbb az volt a szándéka, hogy bemegy Erdélybe és már útlevelet is szerzett magának, de később mást gondolt és Debreczenben maradt. Meglehet, arra számított, hogy valahogy megalkuszik a törökkel birtokai felől, de Várad veszedelmekor a föld népe világgá futott és csak nagy nehezen tudták a pasák visszacsalogatni lakóhelyükre a jobbágyokat. De Barcsay Ákos, a kit a szerdár Várad elfoglalása felett való örömében szabadon bocsátott, megemlékezett sok hasznos szolgálatáról és hogy addig se kellessék kegyelemkenyeren tengődnie, míg valamerre fordul sorsa, kinevezte őt harminczadosnak. A debreczeni harminczadosság pedig javadalmas állás volt és tisztességesen megélhetett belőle családostól. Különben már ebben az időben István fia is emberszámba ment, a ki, ha kellett, kardjával is megkereshette a maga kenyerét, mint mostoha testvérei, az Ispán fiuk – az öreg Tisza második felesége ugyanis Ispán Márton özvegye volt, – a kik a gyulai hódoltsághoz tartozó jószágaik miatt gyakran összetűztek a borosjenei törökkel.*
Kucsuk Mehemed, jenei és temesvári főpasa, Apaffy előtt is vádolta Tisza István fiait, hogy a gyulai hódoltságon lakó jobbágyokat sarczolják, de levelében világosan mondja, hogy mostoha fiait érti. (Török-Magyar Államokmánytár, IV. k. 16. 1.)
Ezalatt Barcsay megfizetvén az ország adójának egy részét, nagy nehezen kiengesztelte a törököt és azon igyekezett, hogy megerősíthesse magát fejedelmi székében. De a Rákóczy-párt mozgolódni kezdett és a Magyarországba menekült bujdosók sok gondot okoztak Barcsaynak, 63a ki épen azért a fontosabb hivatalokat, különösen pedig a várkapitányságokat, olyan emberekre bízta, a kiknek hűségében nem kételkedett s a kikre veszedelem idején, föltétlenül számíthatott. Így történt, hogy Tisza István is elbúcsúzván a debreczeni harminczadosságtól, az 1660. év november havában kővári kapitány lett, mely tisztség annak előtte is, de most Várad bukása után kiváltképen nevezetes positio vala.*
V. ö. Szalárdy, id. m. 598. 1. Gr. Lázár Miklós, Erdély főispánjai 201–203. l.
Ez a kitüntetés tehát nem csekély vigasztalására szolgálhatott, de még arra is módot nyújthatott neki, hogy elveszett jószágai helyébe másokat szerezzen. A kővári kapitányok egyszersmind a megye, illetőleg a vidék főispánjai voltak és a régiek közül Keresztury Kristóf, Perneszy Gábor, Mikola János, Szunyogh Gáspár, Zólyomi Dávid, Gyulaffy Sámuel stb. Erdély történetében nevezetes emberek, jobbára mind fejedelmi tanácsurak és más országos méltóságok viselői valának.* Meglehet, hogy Tisza is magasabbra emelkedett volna, mert tagadhatatlanúl tehetséges, közügyekben jártas, sokat tapasztalt, vitéz ember volt, de Barcsay Ákos fejedelemségének napjai már akkor meg voltak számlálva és a viszonyok alakulásai Tiszát is csakhamar háttérbe szorították.
Gr. Lázár tudósítása szerint Tisza előtt közvetlenül losonczi Bánffy Zsigmond volt volna a kővári kapitány, de bizonyosan ő sem állítja. Szalárdy november 20 körül írván, mondja, hogy Tisza «a debreczeni harminczadosságból ezen tisztre csak most állíttatott vala.»
Mert az erdélyiek elfordultak Barcsaytól, megunták az örökös sarczoltatást és szabadulni akartak tőle minden áron, látván, hogy még a bőrt is lenyúzatná róluk, csakhogy a portának kedvében járjon. A székelyek pártot ütöttek ellene, a bujdosók pedig Kemény Jánosra vetették szemüket, a ki «mind nagy elméjére, mind bátorságos szívére s jó hadi viselésére nézve oly érdemes és méltóságos, virtuosus személy volna, kihez fogható... az megfogyatkozott magyar nemzet között nem sok találtathatnék.» *
Szalárdy, id. m. 595. l.
Mikor Kemény meggyőződött arról, hogy Erdélyben is sokan szabadító gyanánt várják, gyorsan határozott és serege már készen lévén, aranyos-megyesi kastélyából 1660 november 20-án kiáltványt intézett a rendekhez, melyben előszámlálván Barcsaytól szenvedett sérelmeit, fölszólította a nemességet, hogy immár induló félben levő hadaihoz csatlakozván, vele együtt az ország megmaradására minden jót végezzenek.
A manifestumot Tisza István «nagy postán» beküldé Barcsaynak, de Kemény oly gyorsan támadt, hogy mire az a fejedelem kezébe került, már akkor «hirtelen és reméntelen» meglepte az országot és Barcsayt Görgénybe szorítván, lemondásra kényszeríté s a szászrégeni országgyűlésen új év első napján fejedelemmé választatta magát.*
U. o. 598. 1. és Erdélyi országgyűlési Emlékek, XII. k. 468. I.
Mióta Tisza bement a portára, a balszerencse folytonosan üldözé és meg volt írva a csillagokban, hogy ne legyen egy helyen sokáig maradása. Míg a Jedikulában nyomorgott, Jenőt elfoglalta a török, Konstantinápolyból Dévára, innen Váradra, majd ismét fogságba került és alig hogy visszanyerte szabadságát, elveszett Várad, ő pedig földönfutó lett. Azt hitte, hogy Kővárott holta napjáig tisztességben élhet, ámde keservesen csalódott, mert az új fejedelem elvette tőle a kapitányságot és Ferencz fiának adta.
Olyan notorius híve volt Barcsaynak, hogy nem tudott benne bízni, de mégis, hogy az ország régi érdemes szolgáját valamivel kárpótolja, kinevezte őt az erdélyi fiscalis jószágok prćfectusának.*
Szalárdy nem jegyezte föl, hogy mikor vált meg Tisza a kővári kapitányságtól. Gr. Lázár szerint 1661 február 14-én már Kemény Ferencz a kapitány. Id. m. 203. l.
Az egymást érő fejedelemváltozások alatt Tiszának újabb hányattatás lőn a sorsa, mert nem az az ember volt, a ki meggyőződését, pártállását a körülményekhez képest cserélgette volna. A törökkel való szövetkezés híve maradt mindvégig; megtanulhatta úgy a maga, mint az ország kárán, hogy nem jó Erdélynek elszakadni a hatalmas császár fényes köntösétől. Mikor azonban Kemény eleste után Ali pasa Apaffy Mihály fejébe nyomta a süveget, az ő napja már örökre letűnt.
Az új fejedelem új emberekkel vette körül magát s a régi gárda képviselői csakis abban 64az esetben tarthatták fönn magukat, ha nagy gazdagsággal, fényes névvel és előkelő összeköttetésekkel birtak. Tisza pedig minden vagyonát elveszítette s a mellett, hogy jóformán idegen volt Erdélyben, még a fejedelem kegyelmére is szorúlt, mert a váradi török magához édesgetvén a föld népét, négy vármegye határát egészen Szathmárig s a Meszestől fogva a Tiszáig mind behódoltatá. A jobbágyok nem akartak két úrnak is adózni, elég terhes volt nekik a török igája.
Szerencsére, még a boldogabb napokban, szerzett magának Déván, a Piatz-utczában egy nemes udvarházat és ott húzódott meg feleségével, leányával. Fia ebben az időben még Magyarországon, úgy látszik Váradon, tartózkodott.* Apaffy fejedelem 1662 márczius 20-án kelt levelével megerősítette az öreg Tiszát a dévai ház birodalmában, még egy falut is adott hozzá Tordavármegyében, Alsó vagy Kis-Fügedet, hogy a régi, nagy, gazdag főember szükséget ne lásson.*
Csakis fia lehetett az, a ki Gr. Lázár szerint 1673-ban Váradon lakott, mert erről tudjuk, hogy később szakadt Erdélybe s mint alább látni fogjuk, még 1685-ben is Biharmegyében tartózkodott.
Orsz. Levéltár, Gy.-fejérvári káptalan, Lib. Regius, XXVII. k. 365-366., hol dévai praedicatummal említtetik. Gr. Lázár szerint 1663-ban mint Kolozsvár megyei exactor működött volna, de valóbbszinű, hogy nem róla, hanem arról a Tisza Istvánról van szó, a kit Rákóczy György fejedelem 1649 ápril 25-én, mint a szamosújvári jószág számtartóját nemességre emelt. (Orsz. Levéltár, Gy.-fejérvári káptalan, Protoc. Stephani Bárdi I. k. 218. l.)
Ettől fogva igen csendesen éldegélt magának s utoljára 1675 január 29-én hallunk felőle, mikor rokonával, Kraynik Istvánnal, kint járt Magyarországon. Pogány kézre került jószágaikon néztek körül, gondolván, hogy veszett fejszének még nyele fordúlhat.
És csakugyan akadt egy emberséges muzulmány Váradon lakó Ali iszpahia, a ki megismervén igazságukat, Gyapjú nevű pusztafalú «megültetése felől» – váradi Kiss örökség volt – úgy alkudott meg velük, hogy minden odaszálló embertől fejenként egy tallért követelhessenek.* Bizony rájuk fért akkori fogyatkozott állapotukban. De úgy látszik, Tisza István már nem érte annak örömét. Sokat bújdosott, törődött ember volt és rövid idő múlva meghalt. Özvegyét Kendy János ítélőmester, Sára leányát pedig Alvinczy András vette nőül. Ettől származott Erzsébet unokája, gr. Bethlen János házastársa volt.*
A szerződés eredetije, melyet azonban csak Krajnik írt alá, az Orsz. Levéltárban, Acta Jesuit. Resid. M. Varadiensis fasc. 71.
U. o. a táblai osztályban, Proc. Tab. 4–4322.
Dr. KOMÁROMY ANDRÁS.
