IV.
IV.
Mikor az öreg Tisza Istvánnak Doczó Zsuzsánnátál származott egyetlen fia, belátván, hogy magyarországi birtokait semmi úton-módon meg nem tarthatja, Erdélybe költözködött, olyan jószág nélkül szűkölködő szegény legény volt, hogy az utolsó végbeli katona vagy kóborló hajdu sem irigyelhette sorsát. Mert akár elkölt légyen a dévai nemes udvarház, meg a tordavármegyei fügedi birtok még atyja életében, akár huga és mostohája osztozkodott rajta, annyi bizonyos, hogy neki az ősi kardon kívül nem maradt egyebe egy tarisznyára való adományos meg zálogos levélnél. A leveleket híven megőrizte, de a kardot hüvelyében hagyá rozsdásodni és a milyen mozgalmas, viszontagságteljes volt az atyja élete, ép oly csöndes egyhangúságban telt el az övé. Rokonai, a kik vele együtt Apaffy Mihály védő szárnyai alá menekültek, a fejedelmi udvarban vagy a csatatéren próbáltak szerencsét, ő pedig mikor Görgény-Szent Imrén egy kis jószágot kapott adományba, megházasodott és mialatt kuruczok labanczok egymást ölték, vágták, megült magának békességben tüzelője mellett s mint a torda vármegyei fiscalis tizedek bérlője, feleségével Bakó Katával kevés jövedelméből napról-napra éldegélt. Még a jószágszerzési hajlamot sem örökölte atyjától, a nyilvánosság előtt pedig oly annyira nem szerepelt, hogy halála után nemsokára a nevét is elfeledték.*
Legalább a később kihallgatott tanuk nem voltak bizonyosak abban, hogy Istvánnak vagy Györgynek hívták-e? fia 1717-ben a következőket jegyezte fel rólla: «Néhai édes atyám borosjenei Tisza István uram, maga édes hazájából, nemes magyarországi ős, örökös jószágaiból a pogány törököknek kegyetlenségek által kiűzettetvén, több nemes főrendekkel együtt in exilium nemes Erdélyországában, akkori regens boldog emlékezetű Apaffi Mihály fejedelem szárnyai s protectiója alá magát recipiálván, nemes Thorda vármegyében Görgény szent Imrén, azon kegyes fejedelem gratiájából bizonyos possessionaria portiot quod subsistentiam donationaliter obtinealt volt» stb. (Országos Leváltár. Process. Tabul. 4–4322. V.)
De bármily keveset törődött is az erdélyi dolgokkal, a magyarországi eseményeket feszült figyelemmel kísérte, mert szíve mélyen nem tudott lemondani arról a reménységről, hogy még valamikor gazdag földesúr lesz belőle vagy a maradékából. Ő is, mint sok más, vele egy hajóban evező futott nemes, azzal vigasztalgatta magát, hogy ha majd a pogány ellenség hatalmát a keresztény fegyverek megtörik, felszabadul 114a hódoltság és a szegény magyarországí bujdosók vissza fognak térni apáik örökébe. És ez a hit olyan erős gyökeret vert benne, hogy mikor a csatatérről jó hírek érkeztek s az emberek azt beszélték, hogy a keresztény hadak már Budavár ostromára készülnek, előszedegette féltő gonddal őrzött okleveleit és bármely pereczben kész volt arra, hogy a törvény előtt is megmutassa a maga igazságát. Fölkereste a fejedelmi udvart és Sára hugával, a ki Alvinczy András halála után Petki Nagy Pálhoz ment feleségül, meg borosjenei Zöldy Gáspárral együtt,* a biharvármegyei Bradest, Fulka, Törpefalva és Pata-Ősi birtokokra, miket atyjának még Barcsay Ákos adományozott, 1685 november 2-án nova donatiót szerzett.*
Apaffy Mihály fejedelem összesen 4026 frtban incribálta az elősorolt birtokokat (Orsz. Levéltér. Neoacquist. fasc. 18. nr. 6.)
Az összeköttetés így áll:
Borosjenei Móré Mihály Sófia Tisza István (I.) Zsuzsánna Zöldy Demeter. Tisza Sára. Zöldy Gáspár.
A következő esztendőben csakugyan visszafoglalták Budát a töröktől és minden gondolkodó ember látta, hogy a félhold uralkodása immáron vége felé közeledik. Tisza István Váradra függesztette szemét s mikor 1692 junius 5-én annak ormára is kitűzték a Megváltó jelvényét, azt hitte, hogy most már semmi sem áll útjában annak, hogy őstül maradt sok szép jószágát kezéhez vegye. Csakugyan ki is hirdették minden vármegyében, hogy a kinek a töröktől visszafoglalt területen birtoka van, álljon elő és producallja a maga igazságát, mert «az igaz possessorokat jó útban vezérlik».*
Cseby Pogány Mihály levele 1691 január 28-án a b. Perényi család levéltárában.
Említettük már, hogy Tisza István édes anyja jussán a váradi Kiss család ivadéka volt, melynek hajdan Bihar és Zaránd vármegyében nagy kiterjedésű jószágai voltak. Ez a család fiúágon már a XVII-ik század elején kipusztult, sőt a többi leányági utódok közül is csak az egy borosjenei Krajnik László élt még, de minthogy az öreg Tisza István halálakor az oklevelek egy része leányára, Alvinczy Andrásnéra, később pedig gr. Bethlen Jánosnéra szállott, II. Istvánnak az volt most a legfőbb gondja, hogy a genealogiát tisztába hozván, kimutassa, hogy Tisza Sára maradékainak a váradi Kiss örökséghez semmi jussok sincsen. E végből 1698 augusztus havában Erdő-Csanádon, Gyulafejérvárott és Alvinczen tanúkihallgatást tartatott, melyből kiderűlt, hogy gr. Bethlen Jánosné, édes atyjának második feleségétől Móré Zsófiától származik, az ő anyja pedig Doczó Zsuzsánna, a birtokszerző váradi Kiss Jánosnak szépunokája volt. A kihallgatott tanuk közül Krajnik István özvegye Vancza Erzsébet, Balogh György és Pipályi György – mind borosjenei futott nemesek – azt is nyilván vallották, hogy az öreg Tisza István Várad és Jenő bukása előtt, Zaránd vármegyében Agyát, Szintyét, Kis-Jenőt, Biharban pedig Gyapjut, felésége jussán, a többi osztályos atyafiakkal együtt békességben birtokolta.
Így tehót a genealogiával rendbe jővén, nem volt hátra más, mint a Bécsben székelő, úgynevezett Neoaquisticai Comissio elé terjeszteni az ügyet, oklevelekkel igazolván a váradi Kis családnak az elősorolt birtokokhoz való tulajdonjogát. De úgy látszik, ezt már inkább fiára akarta bízni, kiből bölcs előrelátással prokátort nevelt s a ki épen ebben az időben vett búcsut a cancelláriától és nemsokára hírneves ügyvéd vállott belőle.
Tisza György a következő 1699. esztendőben hozzá is fogott a dologhoz és összegyűjtvén az okleveleket, személyesen ment föl Bécsbe. De jól ösmervén a világ folyását, tanácsosabbnak tartá kiegyezni gr. Bethlen Jánosnéval, a ki előkelő összeköttetéseinél fogva sok hasznára lehetett az ügynek s mint Tisza örökös, más oldalról különben is érdekelt vala. Megindították tehát az eljárást s valami 20–25 faluhoz 115való igényüket jelentették be a Neoaquistica-Commissionak s az öreg Tisza azzal a megnyugtató érzéssel szállott sírjába, hogy bár gyermekeim a görgényszentimrei kis jószágon kívül egyebet nem hagyhat, Isten kegyelméből urak lesznek azok mégis rövid időn. Holta napjáig a reménység táplálta. A görgényi vén katonák a múlt század közepén még emlékeztek a nagy fehér szakállú, magas termetű öreg úrra, a ki fakó lovon, seprű színű mentében, dolmányban és kozák süvegben járt-kelt közöttük.*
Fábián György és Csorba János görgényi pixidariusok, meg Menyhárt Gergely vallomása szerint azonban Györgynek hívták volna, de Csorba János még sem merte ezt határozottan állítani, mondván: «ennek a Tiszának egy fia is volt, de nem emlékezem jól reája, melyiket minek hivták, de még is úgy gyanakszom, hogy az öreget Györgynek hívták, mert azon házat Tisza György házának hívták, a fia pedig abban az időben mint deák cancellárián lakott itélő mesternél.» A tanúk 1761-ben vallanak. (Orsz. Levéltár. N. R. A. facs. 278 nr. 49.)
Bakó Katától két gyermeke maradt: a most említett György, a ki 1680 körül született* és Klára, kinek első férje héjasfalvi Nagy Zsigmond, a második pedig haranglábi Horváth Ádám volt, de ettől elvált.*
Ezt onnan tudjuk, mert Zalányi László Torda vármegyei esküdtnek 1750 augusztus 8-án kelt bizonyítványa szerint, a mondott időben már felül volt a hetvenen. (L. a sokszor idézett táblai pörben nr. 2. alatt.)
(Orsz. Levéltár. Proc. Tab. 4–4308. BB. alatt.)
* * *
Ideje már, hogy közelebbről megösmerkedjünk azzal a sokat emlegetett váradi Kis örökséggel, melyért a Tisza család félszázadnál tovább perlekedett s mely a görgényi szegény nemes ember unokáját sokaktól irigyelt gazdag földesúrrá tette.
Báthory Zsigmond erdélyi vajda Gyulafejérvárott 1590 augusztus 25-én, magban szakadt Szalay Jánosnak Zaránd vármegyében levő három faluját Agyát, Szintyét, Kis-Jenőt Váradon lakó hű szolgájának Kis Jánosnak adományozta, a ki a következő esztendőben az adományozott jószág birodalmába a váradi káptalan által ellenmondás nélkül be is vezettetett.*
A neoaquistica commissio előtt fölmutatott hiteles másolata az országos Levéltárban őriztetik (Neoacquist. fasc. 18. nr. 6.)
Ezt megelőzőleg már 1584-ben megvásárolta a Sidó családtól a biharmegyei Gyapju birtokot és donatiót szerzett reá. A mellett Váradon a Szent Jakab utczában nemesi curiája, a Koszorus hegyen pedig szőlője is volt, úgy, hogy mikor a század vége felé meghalt, gyermekeire igen szép örökséget hagyott. Egy fia és két leánya maradt : János, Anna, Judit.*
U. o. és (Proc. Tab. 4–4322. M. alatt.)
A két első kevés gondot okoz nekünk, de Juditnak, a ki a borosjenei Tisza család ősanyja volt és ötször ment férjhez, olyan complicált a genealogiája, hogy egyszerű elbeszélés után bajos dolog volna megérteni. Ide iktatjuk hát mindenekelőtt a következő, hiteles okleveleken alapuló leszármazási táblázatot, mely váradi Kiss János leányági ivadékainak vérséges összeköttetését kellő világításba helyezi:
Váradi Kiss János, Báthory Zsigmond erdélyi vajda tisztje (familiaris) 1591-ben Agyát, Szintyét, Kis Jenőt adományba kapja. II. János 1599–1610. † mag nélkül. Anna 1. Kolbász Boldizsár. 2. Massay Lőrincz, 1599-ben özvegy. 3. Kozák Ádám, lengyel vitéz 1612. (maradt egy fia.) Judit 1. Gorbay László. 2. Bagossy András deák 1604. 3. gégényi Kiss János. 4. dobókőujfalusi Nagy Gergely 1609-ben özvegy. 5. váradi Kozma Balázs 1615–1623. Bagossy Borbála Vancza Benedekné. Kiss Anna 1. Doczó András 1622. 2. Désy Gergely deák 1634. 3. Nicodin Mihály zarándvárm. alispán 1647, él még mint özvegy 1666-ban Erdélyben. Kozma János 1640. György 1640. Farkas 1640. Erzsébet sz. 1628. borosjenei Krajnik Istvánné Erdélyben Doczó Ilona 1636. Rakó Pálné. Doczó Zsuzsánna borosjenei Tisza István. Krajnik László 1752. II. István Görgény-Szent-Imrén. (Lásd az I. táblán.) József 1765.
A táblázaton álló II. Jánosnak, a ki 1610 november 13-án Kolya Pétertől Váradon, a Hosszú utczában egy házat vásárolt, tökéletesen magva szakadt, és birtokai, az adománylevelek értelmében testvérhugaira szállottak.*
Neoacquist. fasc. 18. nr. 6. Mikor halt meg? nem tudjuk, de 1621-ben mint «in semine utriusque sexus deficiens» említtetik.
116Anna, minekutána Kolbász Boldizsár és Váradi Massay Lőrincz nevű házastársait már 1599-ben eltemette, utolszor a lengyel Kozák Ádámhoz ment férjhez s később elköltözködött Magyarországból. Ettől egy fia is származott, de keresztnevét nem tudjuk.
Történt pedig, hogy Kozák Ádám török fogságba kerülvén, nagy sarczon szabadult és felesége, hogy a pénznek szerét tehesse, testvérhugával olyan szerződésre lépett, hogy 800 frért meg egy ezüst hüvelyű aranyos szablyáért, a mit néhai édes atyjuknak Báthory István lengyel király ajándékozott 1621-ben, összes magyarországi birtokairól lemondott, és eszerint a váradi Kis örökség osztatlanul Juditra szállott.*
A szerződés a váradi káptalan előtt köttetett, a hol Kozma és Bornemissza László is megjelentek. István lengyel király kardja következőképen említtetik: «gladium quoque incurvum in vulgaris szablya vocatum, quem alias olim serenissimus quondam princeps Stephanus dei gratia Poloniae Rex, magnus dux Litvaniae etc. praememorato quondom Joanni Kiss seniori in et pro fidelibus servitiis suis muneris honorarii et regalis loco donasse dicebatur, vaginam ex mero argento auro scilicet et inducto habentem.» Kiss Anna ezt a kardot Kozák Ádámtól származott fia részére kötötte ki. (Process. Tab. 4–4322. M.)
Ahhoz tartozott pedig a már elősoroltakon kívül a Zaránd vármegyei Egregy és Fejéregyháza is, mely Kiss Anna első férjének Kolbász Miklósnak magtalan halála után, ruszkai Kornis Zsigmond fejedelmi tanácsúrra és zarándi főispánra szállott. A főúr azonban 1599-ben vissza ajándékozta azt az özvegynek és testvéreinek, sőt Báthory András erdélyi vajdától még «nova donatiót» is szerzett nekik.*
Báthory András adománylevele Kolozsvártt 1599 május 28-án kelt. Hiteles másolata Neoacquist fasc. 18. nr. 6. (subnr. 22.)
Judit asszony tehát, a ki 1599-ben még serdülő leányka volt, tizenöt esztendő mulva pedig ötödik férjével élte a szent házasság örömeit, gazdag örökös vala, és nem csodálkozhatunk rajta, hogy sohasem hagyták sokáig bús özvegységben epekedni. Mikor a négy elsőt tisztességgel eltemette, olyan formán, hogy jenei Gorbay Lászlón kezdé, Bagossy András deákon, meg gégényi Kiss-Jánoson folytatá és Nagy Gergelyen végezte, még mindig fiatalnak érezte magát, a minthogy az is volt, – és ötödször váradi Kozma Balázst boldogította szerelmével. Ezzel aztán meg is nyugodott, de hogy melyik élte túl a másikat: arról hallgat a krónika.
Öt rendbeli házasságából csak két leánya meg egy fia maradt (mindegyiknek más apja volt), nevezetesen Bagossy Borbála, Kiss Anna és borosjenei Kozma János, a ki ugy látszik magnélkül halt el, mert ivadékai később a Tisza család nagy pörében nem szerepelnek.
Bagossy Borbála Vancza Benedek felesége volt. Két fia maradt, György és Farkas, meg egy leánya Erzsébet, a ki 1698-ban mint borosjenei Kraynik István özvegye a tordavármegyei Erdő-Csanádon lakott. Valószínű, hogy Vancza Benedek fiainak is magvuk szakadt, mert róluk sincsen szó a most említett pörben, már pedig ha élnek, bizonyára előállanak a maguk igazságával, a mint előállott Kraynik József, osztályrészt követelvén Tisza Lászlótól a váradi Kiss örökségből.
Judit asszony harmadik gyermeke, Kiss Anna, a ki bennünket legjobban érdekel, édes anyja példáját követte, de még sem vitte olyan sokra, mert mindössze is három férje volt, u. m.: Daczó András, Désy Gergely deák borosjenei harminczados, meg Nicodin (vagy Nikudy) Mihály, alkalmasint ugyanaz, a ki 1647-ben Zarándvármegyének alispánja vala. Gyermekei azonban csupán Daczó Andrástól maradtak, Ilona bizonyos Rakó Pálné és Zsuzsánna borosjenei Tisza István hitvestársa.*
«Exponitur nobis in personis nobilium foeminae Annae Kis, primum quidem Andreae Doczo, deinde Gregorii litterati Désy egregiorum relictae viduae, filiae autem egregii quondam Joannis Kis, ex nobili dudum domina Juditha Kis, primo Ladislai Gorbai, secundo Andreae litterari Bagosi, tertio sua, quarto Gregorii Nagy, postremo vero Blasii Kozma omnino de dicta Boros Jenő egregiorum quondam, ac Georgii et Wolffgangi Vancza, filiorum quondam Demetrii Vancza, ex nobili olim foemina Barbara Bagosi, filia dicti quondam Andreae litterari Bagosi, ex praefata dudum domina Juditha Kis, consate ipsorum progenitorum. Qualiter ipsi cum egregio Joanne Kozma de dicta Boros Jenő, filio dicti quondam Blasii Kozma ex saepius dicta jam olim domina Juditha Kis progenito etc. (I. Rákóczy György fejedelemnek Kolzsvártt 1640. január 17-én kelt leveléből; az itt felsorolt genealogiai adatokat a sokszor említett pörökhöz csatolt okleveleken kivül még a Neoacquist. fasc. 18. nr. 6. alatt őrzött hiteles documentumok is igazolják. L. még az idézett 1698-iki tanúkihallgatásokat Proc. Tab. 4–4322. P. és O alatt.)
117Doczó András maga is szerző ember volt és nem csak megbecsülte, de gyarapította is felesége vagyonát. Ifjabb éveiben Kornis Zsigmondot szolgálta kardjával, sok hadakban forgott vele, és rabságában is híven kitartott mellette. Ezért a főúr 1619 szeptember 13-án Zarándvármegyében két kis falut ajándékozott neki Borjugot és Revekest, később pedig egy Dezniben álló házzal jutalmazta sok hasznos szolgálatját. Ezenkívül megvásárolta még 1622-ben Kozma Balázszsal Gorbának felét, mely birtok, mint tudjuk, később vejére, Tisza Istvánra szállott, mert úgy látszik, hogy másik leánya Ilona, magnélkül halt el.*
Neoacquist. fasc. 18. nr. 6. Doczó András halála után, özvegye másodszor is férjhez menvén, 1636-ban két leányával az atyjukról maradt ingóságokon megosztozott. A borosjenei házat 200 frtra becsülték, az ingóság, az arany-, ezüstneműn, meg egy kocsin kívül, mely az özvegynek jutott, 598 frt és 90 pénzet érő volt. (U. o.)
I. Rákóczy György fejedelem 1640 január 17-én megparancsolta Zaránd vármegye tisztjeinek, hogy Váradi Kiss János maradékai között osztályt tegyenek. Osztályos atyafiak voltak Kiss Anna, előbb Doczó András, akkor már Deésy Gergely özvegye, Vancza György és Farkas (Bagossy Borbála fiai) meg Kozma János; az osztályos egyezség tárgyát pedig a borosjenei curián kívül, Agya, Szintye, Kis Jenő egészben, továbbá a fejéregyházi, egregyi s végre mint újabb acquisitumok a gorbai, kápolnai és lökösházi részbirtokok képezték. Gyapju és a többi ősrül maradt biharvármegyei jószágok nincsenek felsorolva, mivelhogy azokra nézve Zaránd vármegye tisztviselői úgy sem intézkedhettek volna.
A vagyon oroszlán része Kiss Anna kezén maradt, a ki apródonként még szerzett is hozzá özvegysége idején félrerakoskagott jövedelméből,* és szükség esetén asszony létére is megtudta védelmezni a maga igazságát minden törvénytelen háborgatók ellen. II. Rákóczy György fejedelem a fiscális jószágokat összeiratván, a jogügyek igazgatója Agyát és Kis-Jenöt el akarta foglalni tőle, de tiltakozott és 1650 október 24-én a medgyesi terminuson oklevelekkel bizonyította, hogy azokhoz a fiscusnak semmi köze sincsen.* A következő esztendőben, mikor már harmadszor is özvegyen maradt, Nadab faluban egy malomhelyet vásárolt, és ettől fogva nagy sok ideig semmit sem hallunk felőle. Mikor újra találkozunk vele az oklevelekben, már akkor a jóléthez, gazdagsághoz szokott úrasszony Apaffy Mihály erdélyi fejedelem kegyelemkenyerén tengődött. Bezzeg elkölt volna most az istenadtának az a sok jó pénz, a mit földbe, birtokvásárlásokba ölt. Épen úgy járt, mint veje Tisza István, azzal a különbséggel, hogy asszony volt s egyedül gyámoltalanul állott a világban. Mert a míg Várad és Boros-Jenő állott, addig ő is békességgel birhatta a maga birodalmát, de a mint a török betette oda a lábát, bátran koldusbotot vehetett a kezébe.
Panusest zarándmegyei falut egy Nagykápolnán lévő jobbágy telekkel együtt, 1641 február 22-én Ács Istvánnétól 200 talléron zálogba vette. Acta Neoacquist. fasc. 18. nr. 6.
Proc. Tab. 4–4322. O. alatt.
A Bihar és Zaránd vármegyei nemesség nagy része Erdélybe futott. A fejedelem hol itt, hol amott letelepítette őket, rendükhöz és állapotukhoz képest kinek egész falut, kinek egy-két jobbágyhelyet adományozván. A borosjeneieknek többnyire Torda vármegyében, a pörgényi uradalomban rendelt szállást* és itt találjuk 1666-ban Doczó Zsuzsánna édes anyját is, mint idő nap előtt elaggott, gyámoltalan, beteges özvegy asszonyt. Miért nem húzódott meg utolsó napjaira vejénél, a kinek legalább hajléka, fedele maradt . . . ki tudná azt megmondani?
Itt laktak többek között a Tiszáékkal rokon Vancza és Zöldy családok, Krajnik István előbb Kolozs vármegyében Széplakon tartózkodott, de özvegye Tordába Erdő-Csanádra került.
Tisza István felesége már akkor idegen aszszony volt s talán rossz szemmel is nézték volna a szegény földönfutót, a ki a helyett, hogy gazdagságot, vagyont hagyott volna rájuk, még az ő kegyelmükre szorult. Igaz, hogy abban nem volt vétkes, de még sem akart útjában lenni senkinek és bujdosott a bujdosókkal . . .
De a sok nyomorúság utoljára is megtörte, megalázta s mikor egyszer a fejedelem Görgény-Szent-Imrén mulatott, elébe állott, hogy könyörüljön 118rajta. Apaffy jó ember volt, megszánta és 1666 augusztus 6-án egy jobbágyot adott neki, hogy holmi keveset szántson, vessen szegénynek és fahordással tartsa . . .
A jobbágyot Adorjánban lakozó Markus Péternek hívták. És a hatalmas földes asszony a kit valamikor, nem is olyan régen, még hat falu népe süvegelt, most hálát adhatott Istenének, hogy akadt valaki, a ki kandallóját tűzzel táplálta.*
«Néhai nemzetes borosjenei Nykudi Mihály özvegye Kis Anna asszony alázatos könyörgéséből értjük s mind magunk is szemeinkkel látjuk erőtelen és megöregedett gyámoltalan állapottyát, s mind peniglen kiváltképen azt is szemünk előtt viselvén, hogy Isten ő felsége igaz itéletiből több becsületes főrendekkel őtet is édes hazájából kiszorította s ily esett, gyámoltalan állapotjában bujdosásra juttatta, kiért . . . élete táplálására és segítségére életéig rendelnünk ez gergényi jószágunkból egy ház jobbágyot» stb. stb. (Országos Levéltár Proc. Tab. 4–4308. alatt.)
* * *
Mikor a karloviczi békekötés után (1699 január 26.) a bécsi udvar Kollonich bíbornoknak Magyarország kormányzására vonatkozó reformjait életbe léptette, a Neoacquistca Commissió is megkezdé működését. Már évek óta emlegették ezt az országban, és a szegény magyarok eleinte minden jót vártak tőle. Régi, gazdag földesúri családok ivadékai, kiknek uradalmait, kastélyait a török hódítás elsodorta; kis nemesek, kiket a pogány az ősi fedél alól világgá üldözött és már nap élő kenyerük sem igen volt, áldották, magasztalták a kegyelmes fejedelmet, a ki megemlékezvén koronázási esküjéről, a töröktől elfoglalt jószágokat vissza akarja adni jogos tulajdonosaiknak. De nagyon hamar kiábrándultak és belátták, hogy mégis csak igaza van annak a bibliából travesztalt régi magyar közmondásnak, hogy: «Avagy jöhet-e valami jó Bécsből?»
Mert a világtól elmaradt hétszilvafás nemesek, de még az urak közül is sokan szentül hitték, hogy most már egyszerűen fölmutatják a megsárgult pergameneket, miket úgy őriztek, mint a szemük fényét, és tüstént visszanyerik ősapáiknak drága véren, vagy még drágább pénzen szerzett örökségét. Honnan is tudhatták volna, hogy az úgynevezett Ujszerzeményi bizottmány a magyar nemzetet halálból gyűlölő Kollonich érsek furfangos találmánya, arra a czélra, hogy az üres kincstárt megtöltse és hogy az udvar kegyeltjeit gazdaggá, hatalmassá tegye?*
Ki ne ösmerné hirhedt mondását: «Faciam Hungariam captivam, postea mendicam, deinde catholicam», a mit némelyek a következő változatban jegyeztek föl: «Magyarországot előbb koldussá, azután catholicussá, végre németté kell tenni». Érdekesnek tartjuk fölemlíteni, hogy a Kollonichok horvát eredetű magyar nemesek voltak s a török hódítás kezdetén menekültek az örökös tartományokba. Seyfrid Kollonics báró a XVI. század utolsó negyedében Magyarországon harczolt és felesége után, a ki Perényi Istvánnak Dobó Annától született Zsófia leánya volt, a nagybirtokos főurak sorába emelkedett. A bécsi békekötés után Dunáninneni főkapitány lett, s mind halálig igaz magyarnak mutatta magát.
Mikor föltette magában, hogy a nemzet ős, elavult alkotmányát, az örökös tartományok példájára gyökeresen átalakítja, abból az elvből indult ki, hogy Magyarország fegyverrel visszahódított föld lévén, törvényeit ezentúl az uralkodó önkénye szabja. És mert ezt az elvet a kormányzás minden ágában következetesen keresztül akarta vinni, erősen hangsúlyozta, hogy a mit Leopold, a maga pénzén, a maga német katonáinak vérével (?) a töröktől visszafoglalt, azt nem köteles sem a szent koronához visszakapcsolni, sem a régi birtokosoknak, vagy örököseiknek visszaadni, hanemha különös kegyelemképen. Ezt a kegyelmet pedig a király a Neoacquistica Commissio által gyakorolta olyan formán, hogy bekivánták a birtok kereső urak és nemesek okleveleit, és a kinek igazsága kiderült, megalkudtak vele bizonyos summában. Ha tudott hamarosan fizetni, jó, de ha nem tehette szerét a pénznek, azé lett a birtok, a ki többet adott érte s még örvendhetett a jámbor, ha okleveleit visszakapta. A kinek volt egy-két hatalmas pártfogója Bécsben, az csak boldogulhatott valahogy, de a kinek se pénze, se protectiója, csak a szín igazsága, azon úgy elverték a port a németek, hogy holta napjáig megemlegette.
De megtörtént az is, hogy valakinek minden dolgát rendben találták, fizetni is tudott volna, mégis kiforgatták a maga jogos örökségéből, olykor közönséges nyereségvágyból, gyakrabban előkelő, hatalmas főurak kedvéért, a kik a gyors meggazdagodásnak ezt az eddigelé ösmeretlen módját lelketlenül kizsákmányolták. Ilyenkor 119valamelyes ürügy alatt visszautasították a szegény igazságkereső embert s ráadásul még a leveleit is elkobozták, mehetett aztán Pontiustól Pilátusig a maga panaszával. Az ilyen török jogon elharácsolt jószágokról mondja II. Rákóczy Ferencz Emlékiratában, hogy mikor uradalmakká növekedtek, Leopold a maga minisztereit gazdagította velök s általában úgy jellemzi a bizottság működését, hogy az Magyarországot végső romlással fenyegette. Annyi bizonyos, hogy megdöbbentő visszaélések történtek és számos példát tudnánk fölhozni annak igazolására, hogy a Commissio Neoacquistica, törvényes szín alatt, valósággal rabolt és fosztogatott.*
Manapság is számosan élnek közöttünk a társadalom legfelsőbb osztályában, kiknek ősei a Neoacquistica Commissio fénykorában szereztek maguknak gazdagságot, rangot, kitüntetést, sok szegény nemes embernek örökös romlásával. A ki a bizottság működésére vonatkozó bőséges levéltári anyagot feldolgozná, bizony fölöttébb tanulságos munkát végezne.
Hanem hát Tisza György mindezt csak később tanulta meg a maga kárán s most jó reménységgel volt eltelve, épen mint a többi magyarok. Tarsolyába rakta a leveleket, lovat nyergeltetett és nagy hamarsággal Bécsben teremvén, 1699 augusztus 18-án már producálta is a maga igazságát a bizottság előtt.* És minek utána a commissarius urak saját szemükkel látták és olvasták az okleveleket, Tisza mint prókátor ember, élvén a gyanúpörrel, lemásolá azokat egyenként és a bizottság előtt annak rendje s módja szerint revidiáltatván, hitelesíttetvén, az eredetieket visszakövetelte. Sőt olyan elővigyázó volt, hogy minden eshetőségre való tekintetből, bizonyítványt is kért magának arról, hogy a documentumokat eredetiben mutatta föl.* Aligha nem informálták már Bécsben, hogy kötve kell hinni a németnek.
A családi hagyomány Tisza Györgyről és fiáról mai napig fentartotta, hogy lovuk hátán többször megtették az utat Tordáról Bécsig.
Tisza György 38 oklevelet egy 93 lapra terjedő ívrét alakú füzetben saját kezével másolt le. Bizonyos Fürstenbusch nevű beamter minden egyes lapot gondosan revideált, s a másolatokat az eredetiekkel összeolvasván, következő záradékkal látta el; «Revisum penes suum orginiale et authenticatum coram latenus deputatis DD. Commissariis, Viennae die 18. mensis Augusti et sequentilus. Anno domini 1699.» Az eredeti oklevelek később a pörben is producáltattak, hitelességükhöz tehát kétség nem férhet. (Neoaquist. fasc. 18. nr. 6. Fürstenbusch említett bizonyítványa. Proc. Tab. 4–4322. X. alatt.)
Akkor aztán ha kedve tartotta untig, fáradtig gyönyörködhetett a császári város ritkaságaiban, vagy akár Torda felé is fordíthatta lova kantárszárát, mert a bizottság véleményadás végett áttette az ügyet a Causarum Directorhoz, a ki pedig csak a következő év julius 5-én terjesztette elő a maga jelentését. Hát bíz, abban nem sok öröme telhetett Tisza György uramnak, mert Horváth Simonchich János, a jogügyek igazgatója, a fiscus érdekeit minden törvénynél és igazságnál előbb valónak tartván, szép kilátásait alaposan tönkre tette.
De úgy látszik, hogy ennek nagy részben ő maga volt az oka, mert nem győzte bevárni, míg a director, a ki az erdélyi fejedelmek adományai ellen bizonyos elví jelentőségű kifogást emelt, – saját jó szántából terjeszti elő az ügyet, de addig sürgette, nógatta, a különben is sokfelől zaklatott embert, hogy informálja már a bizottságot, míg végre megboszankodott, és teljesítette ugyan óhajtását, de nem volt abban semmi köszönet.*
A fiscus jelentésében olvassuk: «Quando quidem Egregius Georgius Tisza, non obstante eo stb. . . . . intuitu praetensionum suarum informationem et opinionem a me dandam adurgeret. Ideo respondeo etc.»
Mert jelentésében rövid kivonatokat közölvén a Tisza család okleveleiből, első sorban is azt a kérdést vetette föl, hogy volt-e joga Báthory Zsigmond vajdának Bihar és Zaránd vármegyében jószágokat adományozni? – mert míg ezt a birtok kereső erdélyi urak törvénynyel vagy privilegiummal be nem bizonyítják, addig a bemutatott documentumok értéke felől ítéletet mondani nem lehet.*
«Quia tamen hic loci quoque recurreret . . . qućstio legalis, quo jure, qualique privilegio idem vajvoda Transylvanić, in prćdicto comitam Bihariensi aliisque vicinis districtibus bona et jura possessionaria conferendi facultatem (quć legitimis tantummodo Hungarić Regibus competeret) sibi vendicasset? – Idcirco antequam memorati domini transylvani hanc legalem difficultatem ex parte Fisci Regii (cui similis objectio competeret) propositam sufficienter refurent, authoritatemque Principum Transylvaniae in conferendo, lege aut privilegio remonstrent ac stabiliant, super validitate productorum suorum directam resolutionem sortiri nequeunt.»
Minthogy pedig – így folytatja tovább okoskodását – a fél által előterjesztett jog- és birtokviszonyok 120kivétel nélkül erdélyi fedjedelmek adományain alapulnak, és neki mint a fiscus képviselőjének az a határozott meggyőződése, hogy a fejedelmek Magyarország kapcsolt részeiben az adományozás jogát a királyi tekintély rovására csak bitorolták: a commissio, mint biróság mindenekelőtt ezt a kérdést döntse el. A maga részéről különben kijelenti, hogy ettől az álláspontjától csakis abban az esetben tér el, ha ő felsége másképen határoz, mert esküszegésnek tartaná eltűrni, hogy a szent korona jogai bármi okból is rövidséget szenvedjenek. Minthogy azonban ő csak fél s a biró tisztjét a commissio gyakorolja, kétségtelen dolog, hogy jogában van az általa támasztott nehézségeket úgy mérsékelni, a mint ő felsége szolgálata megköveteli. Végre bizonyíthatja, hogy ő minden személyes tekintet nélkül egyedül kötelességét teljesíti, és legjobb tehetsége szerint informálta a bizottságot, hogy a törvénynek eleget lehessen tenni. Megjegyzi azonban, hogy a Tisza család a birtokszerzőkkel való vérséges összeköttetését sem igazolja, már pedig a leszármazás bizonyítása nélkül, törvényes örökösödésre senki sem tarthat számot.*
A fiscus jelentése az Orsz. Levéltárban Neoacquist. fasc. 18. nr. 16, következő felirással: «sacratissimć Cać. Reg. Majestatis Excelsć Commissioni Neoacquisticć Anlicć, in negotio familia Tisza, ratione bonorum inpartibus Hungarić existentium reverenter exhibenda. Informatio et opinio Directoris Causarium Regalium.» Bécsben 1700 július 5-én kelt.
Hát már ebben az egyben csakugyan igazsága volt a fiscusnak.
Feltűnő a jelentésnek szokatlanul éles, vitázó, sőt provocáló hangja, a mit nem indokolhat egészen az a körülmény, hogy Tisza György, a hatalmas embert talán megboszantotta. Hihetőbb, hogy gróf Bethlen Jánosék minden összeköttetésüket felhasználták Bécsben, hogy jóakarókat szerezzenek az ügynek, a miről tudomása lehetett a directornak és ezért lépett olyan erélyesen sorompóba a szent korona érdekei mellett.* Nyilvánvaló, hogy a dolog odiumát mindenáron a bizottságra akarta hárítani, de merőben törvénytelen álláspontra helyezkedett akkor, mikor az erdélyi fejedelmek adományainak érvényes voltát föltétlenül tagadta. – Mert nem tételezhető föl, hogy a királyi jogügyek igazgatója komolyan hitte volna, hogy Bihar és Zaránd vármegye s általában az úgynevezett Partium, a mondott időben a magyar koronához tartozott volna. Kétség nélkül jogában volt azt kivánni a felektől, hogy mutassák ki, vajjon érvényesek-e p. o. Báthory Zsigmond vajdának váradi Kiss János javára tett adományai? – mert tudvalevő dolog, hogy az erdélyi országgyűlések Zsigmondnak bizonyos időben kelt donatióit erőtelenné tették – de azt állítani, hogy a fejedelmek kivétel nélkül a Részeken a magyar királyok jogait bitorolták, tökéletesen méltó a Kollonich érsek rendszeréhez, mely nem respectálja sem a történeti jogokat, sem a bécsi, nikolsburgi vagy linczi békekötés törvénybe foglalt pontjait és Magyarországot fegyverrel meghódított tartománynak tekinti.
Bethlen Jánosnénak nem volt ugyan törvényes része a váradi Kiss-féle örökségben, de az öreg Tisza István javaihoz ő is just formált, s ezért a Neoacquistica commissio előtt Györgygyel együtt szerepelt.
Hiába bizonyítgatta aztán Tisza György a fiscus támadására adott replikájában, hogy Zsigmond vajda kifogásolt adománylevelei teljes erővel birnak; – hiába mutatta ki, hogy Kis-Jenő, Szintye és Agya Boros-Jenő várához tartozott, melyet az említett fejedelem sok vérontással maga foglalt vissza a töröktől; – hiába igazolta, hogy váradi Kiss János maradékai mindig háborítatlanul birtokolták az ősüknek adományozott jószágokat, sőt még a török jog idejében is elösmertették jobbágyaikkal a maguk földesúri jogát, – nem volt annak semmi haszna.*
Tisza György replicájában olvassuk, hogy Doczó Andrásné Várad és Boros-Jenő elfoglalása után, sőt bujdosása idején is adózásra szorította a hódoltságon lakó jobbágyait, de persze csak akkor fizettek, ha kedvük tartotta, máskülönben bizonyára nem jutott volna olyan nagy nyomorúságra. Neoacquist. (fasc. 56. nr. 6.)
Még mielőtt a Commissio közölte volna vele a fiscus véleményét, már beterjesztette a Tisza családnak oklevelekkel támogatott leszármazási tábláját, most pedig hivatkozott az erdélyi diploma 6. pontjára, melyben Leopold kötelezte magát, hogy a török járom alól felszabadított jószágokat a régi birtokosoknak úgy a törvényes örökösöknek visszaadja s mindezek alapján Isten szent nevére kérte a bizottságot, hogy negyven év előtt veszendőbe ment és már jobbára elpusztult 121őstől maradt vagyonuk birodalmába helyezze vissza őket.*
A Tisza György által beterjesztett leszármazási tábla megegyezik a mienkkel, azzal a különbséggel, hogy a Vancza örökösökre nem terjeszkedik ki, ellenben gr. Bethlen Jánosnét is behozza a genealogiába. A Replicában több, előttünk ösmeretlen oklevélre is hivatkozik.
De a sok lótás, futás, költekezés, rimánkódás mind kárba veszett, mert a Commassio-Neoaquistica keresetével elutasította. Az ítélet indokolását nem ösmerjük, pedig szeretnők tudni, hogy a fiscus álláspontjára helyezkedett-e vagy a genealogiát kifogásolta? Különben meglehetünk győződve arról, hogy mind a kettő puszta ürügy volt és a bizottságot egészen más tekintetek befolyásolták. Ha tudjuk, hogy a biharvármegyei Gyapju falut ebben az időben a nagyváradi jezsuiták birtokolták és hogy Zaránd vármegyét a fiscus egészen a körme közé akarta keríteni, akkor könnyen kitalálhatjuk, miért nem volt igazsága a tordai szegény prókátornak . . .*
Tisza György irja 1747-ben: «néhai édes atyám Tisza István uram holta után, mivel azon fennevezett magyarországi édes atyám jussának a bécsi Neoacquistica felséges Commissio előtt tentalt és processuált rehabilitiójok végett sokat kelletvén fáradoznom és költenem, minek utánna sok költésem után inconsolate kelletett Bécsből visszatérnem . . . kénteleníttettem volt ezen néhai édes atyámról maradt Görgény szent imrei jószágot eladni . . .» stb. (Proc. Tab. 4–4322. V. alatt.)
Tisza Györgynek annyi haszna volt a dologból, hogy a sok költekezés görgényszentimrei kis jószágát is elnyelte, úgy hogy most épen ott állott, a hol valamikor az apja: nem maradt egyebe a régi, pecsétes leveleknél, a melyek olyan rútúl cserben hagyták. De szerencsére volt egy olyan pergamen darabja is, a mit nem az őseitől örökölt, hanem maga szerzett t. i. a prókátori diplomája. És mikor látta, hogy le kell mondani a szép reményekről, erős elhatározással munkához fogott. Jövedelmét pedig nem tékozolta el, hanem megbecsülte, birtokvásárlásokba fektette s ötven esztendős prókátorsága alatt szerzett annyit magának, hogy vénségére úri módon élhetett.
Előbb a nemes vármegyét szolgálta, – mert a kurucz világban a prókátorokra rossz napok jártak – és Torda vármegye rendei 1711 február 17-én főjegyzőnek választották, mely tisztéről azonban négy esztendő mulva lemondott. Később a közbizalom alispáni polczra emelte, de csakhamar ismét visszatért az ügyvédséghez, mely sokkal jövedelmezőbb foglalkozás vala.* Neki pedig ugyancsak kellett a jövedelem, mert az Úr Isten népes családdal látogatta s három felesége után két fiut és négy leánygyermeket nevelt föl. A leányok közül Anna mikeházi Mohay Sándor, Krisztina désfalvi Pataky Sámuel, Sára pedig septéri Fogarassy János hitves társa volt. Mint élemedett ember negyedszer is megházasodott s mikor 1754 táján meghalt, már jóval felül volt a hetvenen.*
Gr. Lázár Miklós, Erdély főispánjai. L. Torma Károly pótlását, 222. l.
Egy 1750-ben kelt bizonyítványban már az mondatik róla, hogy meghaladta a hetvenet, az oklevelek utólszor 1735-ben említik.
Nagy hírű, jeles prókátor vala, kit Erdély legelőbbkelő családjai tiszteltek meg bizalmukkal, mindazonáltal László fia még is többre vitte és élete végén megszerezte neki azt az örömet, hogy az ősi vagyon egy részét szerencsésen vissza pörölte. De György fiában csak keserűsége telt, mivel, hogy őseinek hitét elhagyván, az Isten tudja micsoda sugallatból – beállott franciscanus barátnak.*
Hunyor András biharvármegyei és Vadas Pál hunyadvármegyei táblabirók 1753 márczius 30-án a királyi táblán Tisza László személyazonosságát igazolván, bizonyitvány adtak arról, hogy «borosjenei idősbb Tisza György uramnak két naturalis fiai vagynak, az egyik . . . nemzetes Tisza László uram, a második ugyan nemes Erdély országában in religionem patrum franciscanorum convertált Pater ifjabb Tisza György ő kegyelme.» (Országos Levéltár. Proc. Tab. 4–4322. T. alatt.)
Dr. KOMÁROMY ANDRÁS.
