V.
V.
A Neoacquistica Commissiónak a jószágkereső nemesemberekkel szemben tanúsított önkényes eljárását a kincstár érdekeinek megóvásán kívül, Arad és Zaránd vármegyében más, nem kevésbbé fontos szempontok is befolyásolták.
Tudjuk ugyanis, hogy még föl sem szabadult ez az országrész egészen a hódoltság alól, mikor már a bécsi kormány – némely magyar tanácsosok javaslatára – elhatározta, hogy a töröktől visszafoglalt területen katonai határőrvidéket szervez. Megkezdődött tehát, mindjárt Budavárának bevétele után, a rácz bevándorlás – mert arra még csak gondolni sem akartak, hogy a határok védelmét magyarokra bízzák – és ezzel kapcsolatban nemsokára az a kérdés is fölmerült, hogy visszaállítsák-e a régi vármegyéket, vagy sem?
De a ráczok, a kik évszázadok óta halálból gyűlölték itt a magyarokat s egyik kapitányuk, Petrovics Novák, 1687-ben nyíltan kijelentette, hogy csak abban az esetben lesznek határőrök, ha németeket neveznek ki főtisztekül: most azzal fenyegetőztek, hogy visszamennek inkább a törökhöz, semhogy a vármegyétől függjenek, mivelhogy ők egyes-egyedül a császárt akarják uralni. Így történt tehát, hogy a haditanács és udvari kamara a Kollonics-féle alkotmányban sikerrel alkalmazott «Vakulj Magyar!» elvét követve, abban állapodott meg, hogy a vármegyéket a nemzet megnyugtatása okáért névszerint ugyan fenn kell tartani, de alkalmas tisztviselőkről majd a kanczellária fog gondoskodni; a rácz határőrök pedig, a kik mint katonák a magyar parasztnál természetesen több kedvezést érdemelnek, minden tekintetben föl lesznek mentve a vármegyei hatóság alól.*
Az előadottak igazolására l. Dr. Márki Sándor, Arad vármegye és Arad sz. kir, város története. Második rész, XL. fejezet. 272. l.
Magától értetődik, hogy a Neoacquistica Commissio is megfelelő utasítást kapott, mert nem is említve a fiskális szempontokat, a kormány épenséggel nem tartotta tanácsosnak a birtokos nemesek szabadságszerető, független osztályát megteremteni azon a földön, melynek katonai szervezése már – úgyszólván – küszöbön állott. Látni való tehát, hogy a Tisza család a lehető legrosszabb időben lépett föl a maga követelésével, mert Lipót király 1700 július 9-én, – tehát öt nappal azután, hogy a jogügyek igazgatója a Tisza-pörben előttünk ösmeretes véleményét előterjesztette – már elfogadta az udvari kamara javaslatát s alig egy hónap mulya megbizta gróf Lamberg Ferencz Zsigmondot a tiszai és marosi határőrvidék szervezésével.*
U. ott, 270. l.
Hasztalanul folyamodtak a régi birtokos családok ivadékai s a török elől menekült nemesek a királyhoz, hogy legalább Boros-Jenőt és Halmágyot engedje át nekik; hiába emelt szót a váradi püspök, sőt maga Herdegen aradi prćfectus és kamarai biztos a magyarok mellett: 146gróf Lambergnek szabad kezet engedtek, a ki aztán saját belátása szerint úgy rendezte a határőrvidéket, hogy minden nevezetesebb pont katonauralom alá került, a ráczok földet, kiváltságot, adómentességet kaptak, a kamara pedig elfoglalta mindazt, a mi a fegyveres erőnek nem kellett, úgy hogy Arad és Zaránd vármegyében akkortájban a kincstár volt az egyetlen földesúr.*
Dr. Márki id. m. és Fábián Gábor, Arad vármegye leírása. Itt olvassuk, hogy 1732-ben is csak három birtokosa volt a vármegyének, ú. m. a modenai herczeg, a b. Jósika és az Edelspacher család.
A szathmári békekötés után az országrendek tiltakoztak ugyan a törvénytelen állapotok ellen és sürgették a Részek visszakapcsolását, de II. Rákóczi Ferencz háborúja alatt a ráctok annyi érdemet szereztek maguknak és olyan hívek voltak a császárhoz, hogy a bécsi udvar, bár szokása szerint az üres ígéretekkel és biztatásokkal most sem fukarkodott, egy perczig sem gondolt arra, hogy a megpróbáltatások idején kitűnőnek bizonyult katonai határőrvidéket megszüntesse.
A vármegyét ugyan élni hagyták, de az egykor hatalmas «universitas nobilium» igazán szánalomraméltó sorsra jutott, mert nem a többnyire távol lakó főispán, nem is a közönség által választott legelső tisztviselő, az alispán kormányozta, hanem az aradi kamaraprćfectus Edelspacher Zsigmond zsarnokoskodott rajta, a ki szolgabirák helyett a harminczadosokat – a mostani finánczdirektorok elődjeit – állította a járások élére és csaknem korlátlan hatalommal uralkodott. Néha napján gyűlést is tartott és ilyenkor Werbőczy nemzetének örökös szégyenére sótiszteket, ispánokat, kasznárokat ültetett a zöld asztalhoz és csak véletlenül, nagy ritkán vetődött közéjük egy-egy tisztességes, birtokos nemes ember.
Mikor Aradban volt a gyűlés, akkor a zarándi tiszttartók és kamara-ispánok compareáltak, ha Zarándban hirdettek generalis congregatiót, akkor az aradi és szegedi sótisztekből állott a nemes vármegye, egymás nélkül boldogulni se tudtak.* Utóljára már annyira elszoktak az úriemberektől, hogy mikor gr. Károlyi Ferencz báró Grassalkovics Antalt ünnepélyesen beiktatta az aradi főispánságba, Bibics Jakab viczispán intésére az egész tisztikar felkerekedett és rendre kezet csókoltak az álmélkodó főispánnak.*
Fábián, id. m. 17–20. l. Az 1741. ápril 22-én tartott aradi gyűlésen, Bibics Jakab alispán elnöklete alatt Forster Kristróf szegedi sótiszt, Edelspacher Ignácz, a modenai herczeg prćfectusa, továbbá Lengyel Gáspár, Sely István, Rünner Gáspár halmagyi, tótváradi és ménesi tiszttartók alkották az Universitas Nobiliumot. No de legalább az alispánon kívül Edelspacher és Lengyel nemesek voltak.
Erről a lélekemelő jelenetről Márki Sándor könyvében olvasunk, II, rész. 357. l.
De talán a zarándiak se átallották volna azt a kézcsókot, ha olyan embert kapnak, mint Grassalkovics, a ki igazán lelkén viselte a vármegye sorsát és legfőképen neki köszönhető, hogy a kormány – a Péró-lázadás tapasztalatain okulva – a katonai határőrvidéket végre valahára megszüntette. Ezzel Arad fejlődésének útjából a legnagyobb akadály már el lévén hárítva, nemsokára el is foglalta Magyarország államéletében a múltjához és historiai szerepléséhez méltó helyet.
Sokkal rosszabbul állottak a dolgok Zarándban, melynek nagy része – Boros-Jenővel és tartományával együtt – már jóval azelőtt idegen földesúr hatalma alá került, mielőtt Mária Terézia királyasszony a határőrvidéki helyek bekebelezését elrendelte volna. A spanyol örökösödési háború alatt Rajnald modenai herczeg az Este család ifjabb ágából, mint rokonának I. József magyar királynak szövetségese, vitézül, de kevés szerencsével harczolt a francziákkal, a kik egyidőben trónjától is megfosztották. Jutalmul és néminemű kárpótlás fejében, de leginkább császári és királyi hajlandósága megmutatására 1726 november 27-én az aradi és jenei kamarai kerületeket adományozta neki József, mely óriási uradalomhoz nem kevesebb, mint 122 falu és 82 prćdium tartozott.* A szegény zarándiakat még az sem vigasztalhatta, hogy legalább megszabadulhatnak Edelspacher Zsigmond zsarnoksága alól, mert a modenai herczeg 147őt nevezte ki jószágkormányzójának, és mint a fenmaradt kincstári birtokok haszonbérlője s maga is gazdag földesúr, holta napjáig uralkodott rajtuk.
A második adománylevél Bécsben 1732 decz. 11-én kelt. Ellenjegyezték kászonyi b. Bomemisza József és Pongrácz György. Másolata megvan 2 példányban is az Országos Levéltárban. (Rescripta Regia 2-228, és Tisza Lászlónak sokszor idézett pörében.) V. ö. főkép a helynevekre nézve dr. Márki id. m. 304–305. l.
A régi birtokos családok utódjai szomorú szívvel nézték, hogy vezetik be a külföldi fejedelmet őstül maradt javaik birodalmába s még a tiltakozásnak sem volt haszna, mint az elmult boldog időkben, mert nem hallgatott rájuk senki. Eddigelé azzal vigasztalták magukat, hogy majd a határőrvidék feloszlatása után, mikor Zaránd is polgári hatóság alá kerül, a nemes vármegyében s a helytartótanácsban hatalmas pártfogót nyernek és legalább felibe-harmadába visszakapják elharácsolt birtokaikat. De a megyék rendezése bekövetkezett, Zarándot Erdély és a Magyarországhoz visszakapcsolt Arad vármegye között felosztották, majd ismét egyesítették; a ráczok kitakarodtak, a határőrvidéki helyeket bekebelezték, a kamara és az udvar jóvoltából új birtokos-osztály keletkezett, csak a régi nemesség jogsérelmével nem törődött senki. Innen-onnan lassanként előkerültek a jószág nélkül szűkölködő szegény legények és szerencsét próbáltak a Neoacquisticán. De a bizottság most sem akarta respektálni az erdélyi fejedelmek adományleveleit és úgy jártak valamennyien, mint boros-jenei Tisza György, a ki mikor látta, hogy Agya, Szintye és Kis-Jenő a modenai herczeg hatalmába kerül, maga is lemondott minden reményről.*
Dr. Márki id. munkája szerint a régi nemesek közül 1730-ig egyedül a b. Jósika család birtokjogait igazolták. Azt, hogy a fiskalis szempontokon kívül még a határőrvidék szervezése is befolyásolta a Neoacquistica Commissio eljárását, legjobban a Sztépán illetőleg Vajda család esete bizonyítja, Vajda László ugyanis már 1692-ben kimutatta és elösmertette a Zaránd és Bihar vármegyében fekvő Sztépán birtokokhoz való jogát, mindazonáltal csak a bihari jószágokat kapta vissza, nyilván azért, mert a kormánynak érdeke ellen volt Zarándban a birtokos nemesek számát szaporítani. (L. Dr. Márki id. m. II. rész. 220, és 226. l.)
Mert tapasztalt prókátor létére nagyon jól ismerte az akkori idők igazságszolgáltatását és sokkal számítóbb, praktikusabb ember volt, semhogy nagy fáradsággal, hosszú évek munkásságával szerzett vagyonát egy ilyen desperatus pörbe ölje. Tudnia kellett, hogy a fiskus a modenai herczegnek szavatossággal tartozott és két olyan hatalmas ellenféllel szemben ott lehetett az ő törvénytudománya s napfényhez hasonló igazsága.
Az a körülmény pedig, hogy a neoacquisticai pörökben az 1723. évi 19. t. cz. alapján akkor már nem a bécsi commissio, hanem a királyi tábla, mint kirendelt törvényszék ítélt, Tisza Györgynek kevés vigasztalására szolgálhatott, mivelhogy a kincstár érdekeinek megóvása czéljából a biróság mellett két kamarai tanácsos is működött, és felebbezni korántsem a hétszemélyes táblához, hanem egyedül a királyhoz lehetett.* Tehát utóvégre is Bécsben döntötték el az ügyet és így az 1723. évi 19. t. cz. a dolgok rendjén voltaképen semmit sem változtatott. Üres szemfényvesztés volt az egész, melylyel csak a nemzetet akarták áltatni. És hogy Bécsben a császári kincstárral meg egy uralkodó herczeggel, plane a király kedvelt rokonávat szemben egy ösmeretlen magyar embernek adjanak igazságot, azt jószan észszel még csak föltenni sem lehetett.
«Salvo nihilominus, gravitis in hujusmodi causis, ad suam sacratissimam Majestatem recursu». De még ezt a törvényczikket is csak 1731-ben hajtották végre s addig a pörök a kamarán, illetőleg az annak befolyása alatt álló és tanácsosaiból alkotott Commissió előtt folytak.
Történt nemsokára, hogy Rajnald modenai herczeg utódja, III. Ferencz, az osztrák örökösödési háborúban Mária Terézia ellen a spanyolokkal szövetkezvén, hűtlensége miatt 1742-ben összes magyarországi birtokait elvesztette.* – A kincstár ismét rátette a kezét a Zaránd és Arad vármegyei uradalmakra, sőt némely részét el is adogatta. Kis-Jenőt Horányi Gábor Pest vármegyei táblabiró, később alispán és kir. tanácsos vásárolta meg 1744-ben, majd Agya és Szintye is az ő kezére került, s a birtokbaiktatás kedvező alkalmul szolgálhatott volna Tisza Györgynek arra, hogy igényeit felújítsa. Annál is inkább, mert Mária Terézia királyasszony az országrendek örökös panaszára a magyar nemzet szemében annyira gyűlöletes neoacquisticai törvénykezést végkép eltörölte s az 1741. évi 21. t. cz. értelmében a hasonló természetű pörök némi fenntartással az ország rendes biróságai elé utasítottak.*
Márki id. h. 350. l.
«Intercessionis et demissi Statuum et Ordinum Regni petiti clementissima ratione habita, atque ex materna pietate ac benignitate sua Regia, sacra Regia Majestas universos et quosvis processus nomine fisci regii, argumento Art. 10 anni 1715 et 19 anni 1723. suscitatos, et adhuc sub litis pendentia existentes, de pleno tollere dignata est.» (Corpus Juris.)
148Ezzel aztán a visszaéléseknek egyszersmindenkorra vége szakadt, mert a királyi táblán a fiscus épen olyan fél volt, mint más, és számos példával – köztük első sorban is a Tisza-pörrel igazolhatjuk, hogy az ítélő biróság nemcsak megőrizte a maga függetlenségét, de a törvényes korlátokon belül a jogvédelemnek tökéletes szabadságot engedett, akár tetszett az a Causarum Directornak, akár sem.
Tisza György azonban, úgylátszik, egészen felhagyott a Váradi Kiss-örökség keresésével. Régi világból való ember volt, a kit ide s tova félszázados prókátorságának tapasztalatai gyanakodóvá, bizalmatlanná tettek és nem akarta hinni, hogy máskép mérjék az igazságot, mint hajdanában.* Leányait tisztességesen kiházasította, két fiát szárnyára bocsátotta, most tehát az öregkor természetes önzésével egyedül magára gondolt. Az idő és a csalódások utóljára filozófussá teszik az embert, megelégedett hát ő is a sorsával és hátralévő napjait csöndes nyugalomban akarta tölteni. A helyett tehát, hogy vénségére egy nagyon is kétes kimenetelű pörbe fogott volna, melynek legjobb esetben is csak gyermekei érhették volna örömét, átadta az okleveleket László fiának, boldoguljon velük, ha tud – s maga negyedik feleségével medeséri Jeddy Kalával tordai házában bú nélkül éldegélt.*
Gyarmathy András tábla-hites ügyvéd vallotta: «Jól ösmertem . . , Tisza György uramat, minthogy collegám volt, ötven esztendők alatt sok helyeken causákat együtt folytattunk» stb. (Orsz. Levéltár, N. R. A. fasc. 218. nr. 49.)
Zalányi László Torda vármegyei esküdt 1750. augusztus 8-án kelt levelében bizonyította, hogy az öreg Tisza György «magnam etiam habet oeconomiam . . . frumentis et vino optime provisus, vivit quo melius fors nec ipsi poscit, jam non diu victurus, sit illi felix exitus». (Orsi. Levéltár, Proc. Tab. 4–4322. nr. 2.)
De Tisza László, a ki ebben az időben édes atyjának szitás-keresztúri birtokán gazdálkodott, még fiatal ember volt és sehogysem tudott bele törődni abba a gondolatba, hogy mialatt családjának őstül maradt sok szép jószágát idegenek bitorolják, ő maga holta napjáig szegényül éljen. Megegyezett tehát atyjával, a ki meggondolván, hogy reá, mint második feleségétől* származott fiára semmi örökséget sem hagyhat, mivel – úgymond – «a mi kevés acquisitumom van, minthogy bizontalan, Isten meddig életemet nyujtja, magam is rászorulhatok», 1747-ben öszszes magyarországi jussát, successióját és jószágát a hozzátartozó oklevelekkel együtt önként való atyai jóindulatából neki ajándékozta, örök joggal reá ruházta, hogy azokat saját költségével és fáradságával kikeresvén, annak utána békességben birhassa. Továbbá fölhatalmazta, hogy a szóban forgó javakra nézve «akármely possessorokkal perelhessen, transigálhasson és quoquo modo minden juridicus processusok által azon just prosequálhassa».*
Nagy Iván – úgylátszik családi közlés után Tisza György második feleségének Bihari Zsuzsánnát tartja, s mi is úgy vettük föl a táblázatba, bár ezt a levelekből határozottan megállapítani nem lehet.
Az oklevél Tordán 1747 január 30-án kelt. Hiteles másolata a pörben.
László tehát pörölni akart s bár nem tudjuk, hogy atyja példáját követvén, szerzett-e magának ügyvédi diplomát? de annyi bizonyos, hogy ismerte a törvényt s prókátori hivatottságának már udvarhelyszéki esküdt korában számos tanújelét adta. A mellett éles eszű, erős akaratú, fáradhatatlan ember volt és nem riadt vissza semmi nehézségtől, hogy czélját érhesse. A szerencse pedig kedvében járt, mert a Részek visszakapcsolásának és a neoacquisticai pörök megszüntetésének szükségképen az lett a következése, hogy az erdélyi fejedelmek adományai visszanyerték erősségüket s a birtok- és jogviszonyokat most már a törvényes eljárás egyöntetűsége szempontjábol is okvetetlenül szabályozni kellett. Így történt tehát, hogy Mária Therézia 1748 május 4-ikén kelt rendeletében az erdélyi fejedelmek adományainak érvényes voltát Arad, Zaránd és Máramaros vármegyékben is elösmerte,* melynek következtében a Tisza család birtokigényei jogos alapot nyertek.
Dr. Márki, id. m. 367. l.
Mikor a királyné rendelete közhírré tétetett, Tisza Lászlónak nem volt többé nyugta. Aratás után, mikor keresztúri gazdaságából egy kis pénzt látott, hamarosan összeszedte a leveleket 149és felutazott Pestre. Hajós Sámuelt megfogadta prókátorának* és 1748 szeptember 17-én már benyujtotta keresetét Horányi Gábor Pest vármegye alispánja, mint a modenai herczegtől konfiskált javak egy részének birtokosa, meg a nagyváradi jezsuiták ellen, a kik ebben az időben a Kiss-örökséghez tartozó Bihar vármegyei Gyapju falút birtokolták.
Látni való tehát, hogy a hagyomány, illetőleg a Tisza László pöréről keletkezett legenda hamis nyomon jár akkor is, mikor azt hirdeti, hogy az éles eszű és mély belátású Lehoczky Dániel prókátor vállalta föl az ügyet és ő tette úrrá Tisza Lászlót. (Nemzeti Plutarchus, III. k. 111–112 l.)
A királyi tábla a két rendbeli pör felvételére a következő év január 23. napját tűzte ki, de időközben olyasmi történt, a mire Tisza épenséggel nem számított. Ugyanis az aacheni béke 1748-han megköttetett és III. Ferencz modenai herczeg magyarországi uradalmait visszakapta.* Horányi Gábomak tehát semmi köze sem volt többé a pör tárgyát képező jószágokhoz; megegyezett a fiskussal, fölvette a pénzt, a többit aztán a herczegre bízta. És így Tisza László olyanformán járt, mint az a vadász, a ki nyúlra indul s véletlenül farkassal találkozik.*
Dr. Márki id. h. 367., 375., 673. l. A helytartótanács 1749 január 24-én értesítette Arad vármegyét a modenai herczeg uradalmainak visszaadásáról.
A prókátorok ugyan hűségesen megjelentek a terminuson, mert a kincstár formaszerűleg csak 1749. febr. 1-én adta át a herezegnek az uradalmakat, de a pör a levatával befejeztetett. Mindazonáltal csak 1758-ban nyilvánította ki a felperes, hogy a birtokos változásával elenyészett (evanisse declaratus). L. Országos Levéltár, Process. Tabul. 4-4310.
Méltán gondolkozóba ejthette a dolog, mert szeretett ugyan perlekedni, mint a magyar ember általában, értett is hozzá jobban, mint sok tanult prókátor, hanem hát most nem az udvarhelyszéki compossessorokkal, de egy hatalmas fejedelemmel kellett mérkőznie, a ki talán még a Hármas könyvet sem respektálja.*
Alább látni fogjuk, hogy ki is akarta magát vonni a magyar igazságszolgáltatás alól.
Szerencsére volt elég ideje a gondolkozásra, mert a jezsuiták ellen indított pöre, a szabályszerű levata után esztendőnél tovább hevert az ítélőmester fiókjában s a felől ugyan bátorságosan haza mehetett farsangolni Székelyországba, ha épen kedve tartotta. Megis kellett a dolgot beszélni az atyafiakkal, kiváltképen a költségre való nézve, mivelhogy a perlekedés temérdek pénzbe került s azt bizony a keresztúri birtok jövedelmével fel nem érhette. De a testvérséggel nagyon nehezen boldogulhatott, mert egyre hánytorgatták ugyan a jussokat és alig győzték vámi, hogy a rengeteg gazdagságon osztozkodjanak, hanem mikor a perköltségről volt szó, csak vonogatták magukat és fizetni teljességgel nem akartak. Utóljára kénytelen volt törvényesen idéztetni az összes atyafiságot, hogy mondják meghát mi a szándékuk? mert bár reszkettek az örökségért, de annyira gyanakodtak reá, hogy eleinte még fölhatalmazást sem akartak neki adni a pörben.
Leghamarább szegeletre jutott nagynénjével Tisza Klárával, a ki Haranglábi Horváth Ádámnak volt az elvált felesége. Az öreg asszony nyilván azt tartotta, hogy jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok és «bizonyos summa pénzért, önként való jóakarata szerint» lemondott minden jussáról.* Hasonlóképen gondolkodott Anna testvére, Mohay Sándomé, a kinek eszébe jutott, hogy mennyit fáradt és költött hiába édes atyjuk azért a szerencsétlen magyarországi örökségért és szentül meg volt győződve, hogy jó vásárt csinált, mikor 100 frtért eladta a maga jussát, melyhez «az okleveleknek eltévedésekre és héjánosságokra való nézve» úgy sem volt már semmi reménysége.*
Országos Levéltár, Proc. Tab. 4–4308. BB.
U. ott, AA. Később azonban ő is követelte a maga osztályrészét.
De a többiek megkötötték magukat. Lemondani nem akartak, de fizetni sem volt kedvük és csak lesték, várták, hogy fordul a koczka? Hanem bezzeg előállottak akkor, mikor egyszer csak híre futott Erdélyben, hogy Tisza László megnyerte a pört és annyi pénzt kapott a nagyváradi jezsuitáktól, hogy azt se tudja, hová tegye.
Említettük már, hogy Váradi Kiss János 1584-ben megvásárolta a Sidó-családtól a biharmegyei Gyapju birtokot és 1586-ban Báthory Zsigmond erdélyi vajda jóváhagyása és adománya mellett be is vezettette magát annak birodalmába. Ettől az időtől fogva fiú és leányágon álló maradékai békességesen birták, mindaddig, a míg Várad török kézre nem került.
150Sőt Krajnik meg az öreg Tisza István annakutána is elösmertették a maguk földesúri jogát a jobbágyokkal, a mint Váradon lakó Ali iszpáhiával 1675-ben kötött szerződésükből nyilván láthatjuk.
De a török világban, mikor a ki csak kezét-lábát birta, menekült Várad környékéről és nagy járó földön alig akadt egy-egy emberlakta falú, Gyapjunak is csak a puszta helye maradt. A jobbágyok elszéledtek, a régi birtokosok meghaltak, vagy Isten tudja hová származtak, úgy hogy mikor a törököt kiverték Váradról, gazdátlan jószág volt, mint általában a hódoltság legnagyobb része.
Hanem mielőtt a fiskus rátette volna a kezét, a váradi jezsuiták felfogtak rajta; odaültettek valami ispánfélét, hogy csalogassa a népet s három-négy esztendő mulva már meg is szállották azt a pusztát a jövevény szegény emberek. A belényesi szolgabiró kiczövekelte nekik a falúhelyet, de a határokkal senki sem törődött s a meddig a szemükkel láttak, minden az övék volt. Az ispán rájok parancsolt, hogy a dézmát meg a taxát a váradi residentiának fizessék, abból aztán megtudták, hogy ki a földesurok. Egyébre nem volt gondjuk. A kuruczvilágban ugyan a tárogató szavára valamennyien fegyvert fogtak és megint pusztán hagyták a falút, de mikor lecsendesedett az ország, a ki életben maradt közölök, visszatért, az üres telekre pedig új ember költözködött. Évről-évre szaporodtak, gyarapodtak s a puszta rövid idő alatt népes, virágzó községgé fejlődött.*
L. a Sembery István Bihar vármegyei szolgabíró és Kovács István esküdt által 1750. május 14-én kelt tanúkihallgatási jegyzőkönyvet u. ott, m 5.
Így mult el ötven esztendő, a nélkül, hogy valaki háborgatta volna a jezsuitákat a jószág birodalmában, elképzelhető tehát mennyire csodálkozott Pater Riberics János perjel, mikor 1718 szeptember 30-án a királyi tábla leveléből megtudta, hogy Tisza László, a kinek eddig talán még a nevét sem hallotta, Gyapju felét, mint ősi birtokát, elakarja pörölni a rendháztól.
A jezsuiták azt állították, hogy Báthory István adományából birják a falút, de Hrabovszky Antal hiába hányta fel a leveleket, a donatiót sehol sem találta. Mindössze is csak anynyit tudott megállapítani, hogy mikor a rendet 1588-ban kiűzték Erdélyből és birtokait lefoglalták, Zsigmond vajda többek között a Gyapjúra vonatkozó István király-féle donatiót is elkobozta tőlük.*
U. ott, m. 1.
A pör, mint tudjuk, még 1749 január 23-án fölvétetett, de az esztendő már vége felé járt és terminust még mindig nem tűztek benne. Tisza László elunván a hosszas várakozást, Torda vármegye közönségétől szegénységi bizonyítványt szerzett magának s azzal feljött Pestre.* Nem azért kellett neki ez a bizonyítvány, hogy hivatalból rendeljenek mellé prókátort, volt esze, hogy ilyesmire nem gondolt, hanem az volt a czélja, hogy mennél hamarább lejárassa a pört. A királyi tábla tehát az 1723. évi t. cz. rendelkezésénél fogva soron kívül vette elő az ügyet és 1750 február 3-án megkezdé a tárgyalást.
Torda vármegyének 1749. september 1-én kelt bizonyítványa u. ott, C. alatt.
Tisza László ügyvédje Hajós Sámuel társaságában jelent meg a biróság előtt és ugyancsak szemet szúrt a felperes prókátorának. Hrabovszky uram, a kiből csakhamar Causarum Director lett, nem elégedett meg azzal, hogy Torda vármegye bizonyítványát objektív szempontból kifogásolta és tiltakozott az ellen, hogy soron kívül intézzék el a pört, hanem mindjárt személyeskedni is kezdett. Már hogy volna szegény a felperes, – mondá a többek között – mikor azzal dicsekedik, hogy idáig csak utazásra száz aranyat költött. Különben csak rá kell nézni milyen úri módon öltözködik és milyen drága gyémántgyűrűt visel az újján!* Tovább is feleselgetett, de nem ért vele semmit, mert a biróság rendben találta a dolgot, Tisza ügyvédje pedig a második terminuson tökéletesen bebizonyította a Váradi Kiss-családnak Gyapjuhoz való gyökeres jogát.
Ez az igazi Tisza László és nem az az ágról szakadt földönfutó ember, a ki, a monda szerint, a sok perlekedés miatt koldusbotra jutott és «igaz ügye keresése végett (a mint akkor tréfásan mondják felőle) mezitláb jött Pestre». (Nemzeti Plutarchus, III. k. 111–112 l.) Épenséggel azt rótták fel neki hogy – ifjú legény létére – szeretett gavalléroskodni.
Ezzel áttértek a leszármazás kérdésére.
Tisza László a neoacquisticai pörben használt 151s előttünk már ösmeretes genealogiai táblát mutatta föl s a Váradi Kiss-családból való származását első sorban az 1698-ban kihallgatott tanuk vallomásával igazolta. De a jezsuiták prókátora olyan ügyesen érvelt ellene s annyi nehézséget támasztott a tanúk életkorára, tudomásuk alapjára, kiváltképen pedig a két Tisza István, Kiss Anna és Doczó Zsuzsánna vérséges összeköttetésére nézve, hogy a kir. tábla még 1752-ben sem fogadta el a genealogiát.*
A Tisza László és Mohay Sándomé között 1752. ápril 24-én kötött szerződésben olvassuk, hogy «hosszas költséggel s fáradsággal négy esztendők alatt bizonyos processusait azon jussok iránt prosequálván, még csak szintén in exceptivis circa genealogiam sem progrediálhatott finaliter». (Proc. Tab. 4-4308. AA.)
De Tisza, a ki a törvényszünet alatt örökösen a vármegyét meg a káptalanokat és konventeket járta, újabb meg újabb oklevelekkel állott elő s annyi bizonyítványt mutatott föl, hogy a tábla utóvégre is belegyőződött a dologba s épen csak az akkor még életben lévő Tisza Györgynek II. Istvántól való származását diffikultálta, már pedig ezt tanúkkal is nagyon könnyen lehetett igazolni.
Ily körülmények között a jezsuiták nem tartották tanácsosnak bevárni a pör végét és barátságos egyezséget ajánlottak Lászlónak, a ki azt, legfőképen Galanthai Fekete György királyi személynök és Arad vármegyei főispán közbenjárására, el is fogadta.* Talán azt a régi közmondást tartotta, hogy jobb egy sovány egyezség, mint egy kövér per, de valóbbszinű, hogy a kényszerűség vitte reá. Mert már akkor javában perlekedett a modenai herczeggel és nagy szüksége volt arra a 3000 forintra, a mit a jezsuitáktól az 1752 május 30-án kötött szerződés értelmében kapott. Beszüntették tehát a pört és Tisza László kötelezte magát, hogy a Gyapjura vonatkozó összes okleveleket átadja a váradi rendháznak.*
Az egyezség-levélben ugyanazt olvassuk, hogy a jezsuiták tisztán keresztényi indulatból ajánlották föl neki a 3000 frtot, de később kiderült, hogy bizonyos tanúkihallgatási jegyzőkönyvtől féltek, melynek alapján Tisza László a modenai herczeg ellen való pörben csakugyan elösmertette a genealogiáját. (Orsz. Levéltár, N. R. A. fasc. 278. m. 49.)
Orsz. Levéltár, Act. Jesuit. Resid. M. Várad. fasc. 71. Továbbá Act. Solen. 3–1141.
Az egyezségnek rövid idő mulva Erdélybe is eljutott a híre és az atyafiak telekiabálták a világot, hogy eladta a família jussát a jezsuitáknak. Egy darabig csak várták, hogy mikor hozza már haza azt a rengeteg sok pénzt s aztán összetanakodtak és följelentették a guberniumnak. Hiába bizonyítgatta László, hogy az utolsó fillérig mindent a magáéból költött és hogy részben már meg is váltotta tőlük az örökséget: ügyet se vetettek reá, hanem csak a pénzüket követelték. Nyilván azt hitték, hogy Dárius kincsével rendelkezik, s még elaggott, magával jó tehetetlen atyjukat is rávették, hogy tulajdon édes gyermeke ellen vádaskodjék. A harmadik idézésre végre megjelent a főkormányszéken és valami egyezségre lépett velük, fenyegetőzvén, hogyha békében nem hagyják, hát ezentúl csak a maga osztályrészét pereli ki. Ettől aztán megijedtek és sokáig nem merték háborgatni.*
Orsz. Levéltár, N. R. A. fasc. 278, m. 22. 41.
