Zsigmond király czímerlevelei. (Egy czímerrajzzal.)
Zsigmond király czímerlevelei.
(Egy czímerrajzzal.)
(Egy czímerrajzzal.)
A heraldikában kétségtelenül korszakot alkot azon momentum, midőn egyes uralkodók s koronás fők festett czímerrel díszített oklevelekben adományoztak híveiknek czímereket.
Ezen kort megelőzőleg a heraldika kútforrásait a pecsétek és czímerkönyvek képezték. Azok hitelesek voltak ugyan, de nem teljesek, – hiányozván rajtuk a czímer színei; – ezek teljesek voltak, de nem feltétlen hitelesek. Az armálisokba festett czímerek a teljességet a hitelességgel egyesítették magukban s ezáltal a heraldika elsőrangú kútfőivé váltak. A festett czímerekkel ellátott armálisok kora a XV. század megnyiltával kezdődik. Németországban Rupprecht, Magyarországban Zsigmond király volt első, ki festett czímereket adományozott.
Ezen Zsigmond korabeli armálisok hazai heraldikánk elsőrangú érdekességei. Fölismerte azok fontosságát társulatunk mindjárt megalakulása alkalmával, a midőn folyóirata első füzetében ezeknek közlését kezdette meg a Mohorai Vid czímerével s ez idő óta 13 év alatt azok hosszú sorozatát adta szakszerű leírások kiséretében.*
* Ezen közlemények folytán folyóiratunk, a «Turul», heraldikai érdekesség tekintetében messze túlhaladja a német szakfolyóiratokat, melyek a régibb eredeti armálisokat csaknem teljesen ignorálják. Megmagyarázhatatlan különösen a «Deutsche Herold»-ban követett amaz eljárás, mely szerint az mellékleteit minden heraldikai észszerűség ellen következetesen fénynyomatban adja, melyek a színeket nem tüntethetik fel.
***
Zsigmond királytól aránylag nagy számmal maradtak fenn czímerlevelek s ezek nagyrészének adományozása utazásai tartama alatt történt, annyira, hogy eddig ismert czímerlevelei közűl csak 5-öt adományozott itthon, a többi 59 külföldön állíttatott ki.
Ezen tömeges czímeradományozás indító oka nem a gyakran üres állampénztár segélyezésében, sem híveinek olcsószerű megjutalmazási módjában keresendő. Ennek oka korábbi nyomokra vezethető vissza.
10Magyarország nem volt hűbéri állam. Itt az ebből folyó lovagintézmények s a czímerek fontosságának tudata sem verhettek mély gyökeret. Azonban részben a szomszédság folytán, részben a bevándorlott idegen lovagok befolyása következtében nem zárkózhatott el teljesen a nyugati áramlatok befolyása elől. Már Árpádházi királyaink alatt megemlékeznek krónikásaik a székesfejérvári tornáról, melyben első nemzeti hősünk, Szent-László, még mint ifjú herczeg, az idegen származású Videt legyőzte.* Más helyen* egy pozsonyi tornáról tesznek említést, melyet II. Endre király az 1220-ik évben rendeztetett, talán az ekkor betelepült Johanniták hatása alatt.
* Zsindely, Lovagintézmény, 128. l.
* Scriptores Rer. Germ. ed. Mencken, II. k. 2062. l.
A lovagkor szellemétől áthatott Anjou királyaink alatt ébredt fel nálunk is a lovagi szellem. E fény s pompakedvelő királyaink fényes udvartartása, mely maga köré gyűjté az ország főurainak szine-javát, külföldi lovagok nagy számát, rnegteremté nálunk is azon lovagintézményeket, melyek a fény és pompa kifejtésében, személyes erő és bátorság kitüntetésében s harczjátékok rendezésében nyilatkoztak, a nélkül azonban, hogy ez utóbbiak a külföldön dívó tornaszabályokhoz hasonlóan szerveztettek vagy szabályoztattak volna. Anjou királyaink uralkodása, különösen a valódi lovag. I. Lajos királyunk alatt több harczjátékról adnak tudomást írott emlékeink, a nélkül, hogy tornakönyvekről, vagy tornanemesekről említés tétetnék. Hazánkban nem voltak élesen kiváló nemesi fokozatok, itt minden nemes joggal szállhatott sorompóba, ha akart s ha élete s viselete ellen az erkölcs szempontjából kifogás nem tétetett.
Nagy-Lajos királyunk elhunytával letűnt egyidőre a lovagintézmények iránti érdeklődés is. Hazánk Lajos halálától, az 1382-ik évtől 1410-ig pártvillongások és belviszályok színtere volt. A harczjátékok szüneteltek s nagyrészt feledékenységbe mentek.
Említenek ugyan ez időszakban is egy harczjátékot 1396-ból, a midőn II. Mánuel császár felsegélésére a török ellen nagyobb kereszteshad indult, melyben több mint 10,000 franczia lovag vett részt, János neversi gróf, Fülöp és Henrik Berry herczegei s Jakab lamarchei gróf vezérlete alatt. E seregben német, angol, olasz, cseh és lengyel lovagok is nagy számban voltak. Az idegen lovagok tiszteletére a magyar király Budán nagy és fényes lovagjátékot rendezett.* E díszes hadsereg a magyar hadakkal egyesűlve volt az, mely a nikápolyi ütközetben a török hadak ellenében vereséget szenvedett.
* Boucicaut marsal viselt dolgainak könyve.
Így érkezett el az 1414-ik év s vele a konstanczi zsinat megnyitásának ideje. A bodeni tó partján fekvő kicsiny városkában oly nagy s oly fényes nép gyülekezett, minő talán együtt sehol soha sem volt. A zsinaton megjelentek Zsigmond király, a birodalom feje, a fejedelmek, főurak és grófok, a főpapok s ezek némelyike egész hadcsapatot kitevő kíséretet hozott magával Az egyházi férfiak száma 18,000 volt, az összes idegeneké másfélszázezer, melyek nemzetek s nemzetisége szerint egymást akarták felülmúlni fényben és pompában, köztük a magyar főurak s nemesek fényes kíséreteikkel. Garai Miklós nádornak 300 főből álló kísérete volt, az esztergomi érseknek, Ozorai Pipónak egyenként 160.
A fényes gyülekezet, mely négy évig ülésezett a keresztény egyház ügyeinek rendezésében, a pihenés napjait az odagyűlt színészek, szemfényvesztők nézésével, játékokkal, fényes . díszmenetek s harczjátékok rendezésével töltötte el.*
Egy ilyen harczjáték alkalmával szökött meg XXIII. János pápa ausztriai Frigyes segélyével futárnak öltözködve.
S ezzel elértünk annak okához, miért találkozunk Zsigmond királynak oly tömeges czímeradományozásaival külföldi útjaiban, különösen Konstanczban?
A mi magyar nemes uraink itthon, a haza határain belül, büszkék voltak ugyan nemesi voltukra, féltékenyek nemesi birtokaikra, kiváltságaikra, az ősiségi törvényekre való tekintetből gondos evidentiában tartották családfájukat, de nem levén fogékonyságuk a czímerek iránt, nem is sokat gondoltak azzal, hiszen adományleveleiket a király, perpatvaros irataikat a nádor, országbiró, káptalan vagy vármegye úgyis megpecsételte. Sok olyan régi nemes úr vett részt Zsigmond 11király kíséretében, kinek czímere nem volt, köztük a király allovászmestere, Halmai Bor Mihály, ki máskülönben régi jó nemes családból származott.
De midőn ezek Konstanczban időztek, meglátták, hogy a díszmeneteknél, harczjátékoknál a czímer nem nélkülözhető, hogy különösen a ki ez utóbbiban részt akar venni, okvetetetlen czímerrel kell bírnia, nemcsak azért, hogy azzal pajzsát, lova köpenyét díszítse, de hogy sisakdíszét a harczjátékokat megelőző bírálatnak alávethesse.
Ezen hiány gyors pótlásának következményéül tekintjük mi a Konstanczban kelt czímerlevelek nagy számát, melyek ezen nagy szám mellett még többnyire közös czímerek is, a mennyiben nemcsak az egy közös törzsből származóknak, hanem ezek rokonai, ismerősei, sőt barátaiknak is adományoztattak. A Konstanczban rendezett fényes ünnepségekre vezethető vissza a Soósok, Nagymihályiak azon kérelme is a királyhoz, hogy meglevő czímereiket nemességük fényének emelésére aranykoronával ékesíthessék.
Ezen feltevés mellett bizonyít az is, hogy a konstanczi zsinatot megelőzőleg az első ismert czímerlevél kiadásától, 1405-től 1414-ig számított kilencz évi időszakból csakis egy czímeradományozást ösmerünk: a Garázda Miklósét, a konstanczi zsinat megnyíltával azonban nagy számban sorakoznak egymásután az adományozott czímerlevelek.
***
A Zsigmondkori armálisokba festett czímerek – a legrégibb Tétényi-féle czímert sem véve ki – késő-gót modorban készültek, noha még akkor, a pecséteket nagyrészt kora-gót modorban vésték. A csupor és csöbör-sisakot a csőr-sisakok váltják fel s ezt alkalmazzák is mindvégig következetesen. A takarók is veszteni kezdik eredeti rendeltetésüket, csakis a Tétényi czímernél szolgálnak azok a sisak takarójáúl, a többinél meghosszabbodnak s a sisakkal együtt a pajzs oldalait is keretelik.
Legnagyobb változatosságot találunk a pajzs idomainál. Találunk ezen czímerfestményeknél háromszög-pajzsokat, de ezek nem a kora-gót háromszög-pajzsok többé s nem az uralkodó stíl kifolyásainak, hanem csak mintegy az azokra való reminiscentiának tekintendők, nem is átmenetileg, hanem szórványosan fordulnak elő, a legrégibb Tétényi-czímertől Paczali Peres András 1431. évi czímeréig.
Gyakori idom az alúl kerek pajzs, mely az ezen korban mindgyakrabban feltűnő komplikált pajzsalakok befogadására alkalmasabb volt s alkalmazása mintegy szükséggé vált a háromszögű pajzsban el nem helyezhető czímerképeknél.
A harmadik s leggyakrabban előforduló pajzsidom az alúl kerek pajzsokból fejlődő tárcsa volt. Ez eleintén csak a pajzs egyik oldalvonalának csekély behajlásában nyilatkozott, később a tárcsa-alak mindjobban fejlődik, a nélkül azonban, hogy a tárcsát később annyira jellemző bevágást, mely a gyakorlati életben és harczi küzdelmekben a dárda nyelének befogadására szolgált, bármelyikénél is észlelnők.
Az egyetlen czímerpajzs a Krisztalóczi Tarkasics Józsáé, melyen a dárda befogadására bevágást találunk, még pedig a pajzs felső karimáján.
A czímernek egyik – ha nem is feltétlenűl szükséges – kiegészítő alkatrésze a sisak-korona.
A XV. század elején a sisakkoronát, mely később a nemesi czímerek általános kelléke és ismertető jele lett a polgári czímerekkel szemben, még kiváló kitűntetés jelének tekintették, azt egyes, már elébb is czímerrel biró nemesek, mint jutalmat kérték az uralkodótól, nemességük fényének emelésére.*
* L. a Garai (1416), Soós (1418), Nagymihályi (1418) czímereket. Nálunk az első sisak-koronát a Vadkerti czímeren látjuk.
Kevésbbé fontos az aranysisak.
Ez nemcsak a Zsigmondkori czímerleveleknél, de az egész magyar heraldikában jelentéktelen. Csak a véletlen művének, vagy a czímerfestő szeszélyének tekinthető, épen úgy, mint az ezüst-korona, melyet itt-ott kedvező színbeosztás elérése végett alkalmaztak. E feltevés mellett bizonyít az, hogy az egyetlen Hunyadi Jánost kivéve – ki 1453-ban kap aranysisakos czímert, noha ez is csak a véletlen művének tekinthető – Básznay János, Nagymihályi Albert, Bajnai Both kiknek armálisán szintén ott díszlik az aranysisak, egyáltalán nem voltak oly állásban s az 12érdemek oly magaslatán, hogy ezen – külföldön csak fejedelmi személyeket illető – kitűntetésben részesülhettek volna. De ha ez valóban kitüntetésnek volna tekinthető, úgy az bizonyosan külön felemlíttetnék az okirat szövegében, mint annak idejében a korona, melyet a czímerkérők nemességük nagyobb dicsőségére* kértek és nyertek.
*«Ad maiorem nobilitatis gloriam«. – «Ad maiorem minencioris nobilitatis gloriam».
***
E czímerlevelek némelyikét a király önszántából, «proprio motu» adományozta egyik-másik hívének, kiemelvén, hogy az adományozás nemessége nagyobb dicsőségére történik, másokat befolyásosabb egyének ajánlatára. Ez jelezve is van az oklevél szövegében, de viszont az «ad maiorem nobilitatis gloriam» formula kimarad. Az elébbi esetben előkelőbb, az utóbbiban szerényebb sorsú egyéneket ért a czímeradományozás. De Zsigmond korában mind azok, kik czímeradományozást nyertek, már előzőleg is nemesek voltak. Kivételt ez alól csak a Vadkerti Benedek adományos társa, Pataki Nagy János s Zágrábi Dabi Mihály képeztek, kiket az armális egyszersmind nemesi rangra is emelt.
Két czímerlevél van az eddig ismertek között, mely magyar embernek adományoztatott ugyan, de a római császári birodalmi pecséttel van megerősítve: a Kölkedi és Azzyvelghy Benedeké. Ez utóbbinál a kanczellár vagy más főméltóság nevének felemlítése is hiányzik. E két oklevél magyar királyi adományozásnak nem tekinthető.
A Zsigmondkori armálisok között vannak teljes és nem teljes szövegűek, a szerint a mint azok az adományozott czímert le is írják, vagy csak az oklevelek elejére festett czímerre utalnak. Az armálisok ezen nem teljes szövegét épen az oklevélre festett czímerek hozták használatba. A megelőző időkben nem lévén festett armálisok, az adományozott czímert feltétlenül szükség volt a szövegben leírni. Míg a festett czímerrel ellátott armálisoknál azok leírását feleslegesnek tartották.
Sajnos, ez utóbbi alakja volt az oklevélnek általánosan szokásban, az előbbi csak kivételt képezett s ez az oka, hogy több olyan e korból származó armális hiteles szövegét ösmerjük részint kiadott codexeinkben, részint káptalanok, megyék s egyesek levéltáraiban, melyeknél az adományozott czímer ismerete az eredeti oklevéllel együtt örökre elveszett.
***
A czímer a Tétényi, Chapy és Kölkedi armálisoknál az oklevél közepére van festve, a többinél kivétel nélkül annak jobb felső sarkára, vagyis kezdetére.
Ez utóbbi elhelyezés hátrányosabb, mint az első, mely Franczia-, Angol-, Németországban s Németalföldön dívott, hol a pajzsalak szabadon követi azon irányt, melyet akar, mely a heraldika természete folytán többnyire a jobb oldal, és nincs kötve azon udvariassági formulákhoz, melyek a heraldikában kötelezők.
A pajzsalak, ha eredetileg jobbra álló helyzete van, szembe fordul a feleség czímerének, az összetett czímereknél a következő pajzsalaknak, ha sisakdíszűl alkalmazzák, a társsisak-dísznek, ha sírkőre van vésve, az oltárnak, az armális elejére festett czímer: az adományozó koronás fő nevének.
Zsigmondkori czímereink közűl csak kevés vét az udvariasság ezen törvénye ellen s épen azért, mivel legtöbbje az oklevél elejére van festve, nagyon kevés azok között, mely a «jobb» irányt követi.
Ezen czímerek kivitele, technikája, műbecse nagyon különböző. Vannak közöttük –különösen az olasz földön s Nürnbergben adományozottak, – melyek valóságos miniature műremekek, de viszont vannak olyanok, melyek a heraldikai szabályok és formák alapos ismerete mellett durván s kezdetlegesnek látszó technikával vannak a pergamenre vetve. Ez kétségtelenűl arra enged következtetnünk, hogy ezen czímereket Zsigmond király hosszas utazásai alatt itt-ott helyi czímerfestők festették. E feltevés annyival inkább helyes lehet, mert ő volt az első, ki festett armálisokat adományozott s bár a czímerek megfestését mindig ahoz értő, a heraldikai szabályokban jártas egyénekre bízta, de a királyi kanczelláriában még nem volt szervezve a 13rendes címerfestők állása, mint már utódainál. Zsigmond király czímerlevelei közűl 2–4 czímernél biztosan állíthatjuk ugyan, hogy az egy és ugyanazon festő műve, de az adományozott címerek technikája és szerkezete városok szerint változott.
Jeles heraldikusunk Csergheő Géza alaposan kimutatta ezen czímerek egyrészénél a festők által elkövetett technikai hibákat.* Ezek ismétlésébe nem bocsátkozom, csak annyit jegyzek meg, hogy ettől az újabban publikáltak és felfedezettek sem mentesek s mindjárt legrégibb festett czímerünk is, Tétényi Andrásé, egy nagy technikai hibát mutat fel, hol a pajzsalak – a daru – állása nem egyezik a pajzshoz tengelyével.*
*«Kritikai megjegyzések a folyóiratokban közölt XV. századi czímerekre.» (Turul, IV. évf., 173. l.) és «Nehány XV. századi czímerlevél. » U. ott, VI. évf., 136. l.
*Színes hasonmását közli b. Nyáry Albert, A heraldika vezérfonalában.
A heraldika egyik főszabálya az, hogy «színre fém, fémre szín alkalmazandó» s azon czímerek, melyeknél ezen szabály ellen vétenek, gáncsos czímereknek neveztetnek. E szabályt a XIV. század végéig úgy nálunk, mint külföldön folytonosan szem előtt tartották a czímerek szerkesztésénél, de mihelyt – a XV. században – szokásba jött a czímerállatokat természetes színükben festeni, gyakrabban vétettek ellene külföldön is, legkivált nálunk pedig oly kevéssé vették figyelembe, hogy Zsigmondkori czímereink nagy része gáncsos s nagyon könnyű azok elősorolása, melyeknél ezen szabály ellen nem vétettek. Ennek oka egyrészt az volt, hogy hazánkban pajzsszínűl nem igen alkalmazták az érczszíneket, – összes heraldikánk pajzsszínét a veres, de főképen a kék szín képviseli, más színűek csak kivételnek tekinthetők; – másrészt azon szintén nemzeti jelleg, hogy heraldikánkban a czímerállatokat s alakokat már nagyon korán természetes színeikben festették. Hiszen veres vagy kék pajzsban is csak azért találkozunk oly gyakran az arany griffel és oroszlánnal s ezüst egyszarvúval, mert czímerfestőink a griff s oroszlán természetes színének a sárgát, az egyszarvúnál a fehéret tartották. Ezen naturalista irány mellett könnyű volt a vétség a tiszta heraldika említett főszabálya ellen.
Különben a mázok elleni vétség – más tekintetben is sokkal szembeötlőbb alakban – már nagyon korán nyilatkozik. Példa erre a Vadkerti czímer (1415), hol a pajzs kék, pajzsalakja veres, ezzel szemben a takaró kívül baraczkvirágszín, belül sárga; vagy a Harsági Farkas Mártoné; melyben a kék pajzsban növekvő természetes színű medvét ábrázoló czímer takarója kívül zöld, belül sárga.
***
A czímeradományozások korával a czímeralakok komplikált szerkezete, mint korai heraldikai hanyatlás, nálunk csakhamar bekövetkezett. XIV. század végéig heraldikánk, mint azt e korból származó sphragistikai emlékeink mutatják, lépést tartott a nyugati heraldika nemes egyszerűségével. Ha nálunk nem is volt soha kedvelt a heroldalak s ilyeneket csakis leginkább külföldről származott nemzetségeink czímereiben találunk, de e heroldalakok mellőzésével megelégedtek valamely egyszerű czímeralakkal: egy sassal, oroszlánnal, griffel, szarvassal. A czímeradományozások kezdetén mindjárt előtűnnek az összetett czímerek. A Vadkerti czímer még csak 1415-ből származik s már is nagyon elüt az előző korszak nemes egyszerűségétől.
Némelyik czímerlevél szövegében külön is meg van említve, hogy a kérelmező már kész czímertervet nyújtott be adományozás végett. Ezen czímertervek már nemzeti sajátságunknál fogva sem igen lehetnek egyszerűek, s mintegy elkerülhetetlen következményűl tekintendő azok naturalisztikus ábrázolása. A Tarkasics czímer első pillanatra hibásnak látszik,* úgy tűnik fel, mintha pajzsában a természetes alakjában festett czímerállat: a sas, nem volna a tengely irányában rajzolva. A sas e helyzete a naturalisztikus ábrázolásban leli magyarázatát, a mennyiben az nyakán nyíltól találva, eldőlni készül. E momentumot stilizált sassal ábrázolni alig lett volna lehetséges.
* Turul, 1884. évf. 156. l.
***
A valódi heraldikus csak úgy tekinti s látja a czímereket, a mint vannak s nem igyekszik 14azok jelentését kutatni, vagy értelmét magyarázni. Mindennek daczára el kell ösmernünk, hogy a czímerképek egy részénél bizonyos szimbolika a legrégibb idő óta, még azon korból észlelhető, midőn a czímereket még önként vették fel s nem uralkodók adományozták.
Sajnos, hogy nemzeti irodalmunk a heraldikát, egész múltján át, folyton mostoha gyermekének tekintette. A nyugat históriás énekei még a german mythologia hőseit is czímerekkel ékesítik fel, egy-egy troubadour éneke czímerkönyv módjára ontja a czímerleírásokat, czímer s tornakönyvek, czímertanok nagy száma áll rendelkezésükre s későbbi is, a XVI–XVIII. század krónikásai folyton a heraldikát léptetik előtérbe, képes ábrázolataik a csataképek s hősök arczképei mellett, főképen czímereket ábrázolnak. Nálunk a históriás énekeink, krónikáink – kivéve talán a képes krónikát – a czímerekről mélyen hallgatnak, czímerkönyveink és czímertanaink nincsenek s daczára annak, hogy nemességünk folyvást használta pecsétein czímerét, azzal nem sokat gondolt, czímerbitorlásért soha szót nem tett. Innen van az, hogy a ki nálunk kutatásai alapján valamely heraldikai elvet vagy tételt felállít, annak helyességét s valódiságát külföldi kútfőkből kell bizonyítania és azután alkalmazni hazai heraldikai viszonyainkra.
Német hősmondákban már a XIII. század legelején találunk a czímerszimbolika nyomaira. A «Vigalois»-ban 1212 évből Wirnt von Gravenberch czímerére vonatkozólag ezt olvassuk:
«Uf ir schilde waren geslagen
Bare von rotem golde
Da bi man sehen solde
Daz ir herre was erslagen»*
Bare von rotem golde
Da bi man sehen solde
Daz ir herre was erslagen»*
*Seyler, Gesch. der Heraldik
Az 1300-ik évből származó Veronai Detrének (Dietrich von Bern) mondája* egész sorát adja a szimbolikus czímerleírásoknak, a hol Detre királynak s fegyvertársainak czímereit írja le. Ezekből idézek nehány példát
*Wilkina und Niflunga Saga, oder Dietrich von Bern und die Niebelungen. Uebers. von F. H. v. der Hagen. II. k. 7–25. 11.
«Dietrich király pajzsa következő volt: veresre volt mázolva, belé arany oroszlán festve. Mióta Dietrich berni király lett, megbővítette azzal, hogy az oroszlán fejére aranykoronát illesztett. Ezen czímert viselte zászlóján, nyergén, hadi öltönyén, erről ismertek reá, bármerre lovagolt. Ezen czímert azért viselte, mert miként az oroszlán a legnemesebb állat méltóságára és bátorságára nézve s a világ minden állatai félnek tőle, úgy volt Dietrich király is rettenthetetlen s minden emberek között leghatalmasabb és mindenki félt tőle és fegyverétől. És régi szokás szerint oroszlánt senki sem viselhetett pajzsán, ki valaha megfutott. »
«A gőgös Heime pajzsa kék volt, rajta egy ló, világos színben, ez volt látható összes fegyverzetén. A kék szín hideg keblét és ádáz szívét jelentette, a ló rokonai foglalkozását (lótenyésztők s idomítók voltak) s azt, hogy ő volt a legjobb lovas. »
«Witignek pajzsa fehér volt, benne a veres kalapács és harapófogó atyja mesterségét, a három karbunkulus kő anyját jelentette. Sisakján veres aranyból mérget okádó sárkányt hordott, hogy mindenki tudja, ki véle találkozik vagy mérkőzni akar, hogy minő félelmes az ő ereje s haragja. »
«Hornboge pajzsa barna volt, benne arany ölyv, mely előtt két madár repült. A barna szín lovagi voltát jelentette, s a mint gyakran egy ölyv előtt két madár repűl, úgy lovagolt Hornboge az ő ménlován, gyorsan és bátran ellenségei után.»
«A büszke Fasold s testvére Ecke pajzsa olyan volt, mint az arany és reá veres oroszlán volt festve, mint Dietrich királynál, csakhogy ez széltében feküdt a pajzson és nem volt koronája. Az oroszlán azt jelentette, hogy ők inkább meghalnának, mint megfutamodjanak.»
«Dietrichnek pajzsa azért volt aranyos, mert anyja nemes volt. Gunther király pajzsa fehér volt, benne sas, fején koronával. A sas fején azért volt korona, mert ő király volt s azért viselte ezt a jelvényt, mert a sast minden állatok királyának nevezik. Testvére Hagen pajzsán a sas nem volt koronás, mert ő nem király.» stb.
Ezen példákból meggyőződünk, hogy a czímer-szimbolika nem egyedűl a czopf-heraldika vívmánya, virágzott az már a heraldika fénykorában is, miről a minden nemzeteknél előforduló nagyszámú s igen régi korból származó beszélő czímerek is tanúskodnak.
15Hazai heraldikánknak a czímer-szimbolikára vonatkozó legrégibb írott emléke, ha nem csalódom, a Desewffyek 1525-ben II. Lajos király által adományozott czímerlevele, melyben a czímerleírás közben az egyik pajzsalaknak, a buzogányt tartó jobb karnak szimbolikus jelentősége is le van írva az oklevél szövegében.*
* «Cujus vera denotatio est, quod praedecessor progenitorum vestrorum, non perhorrens horrida bella Tartarorum adire, subireque amputationem manus suae dextrae et alia vulnera mortalia ab eisdem hostibus suscepta, banderium regni, quod tenuerit, salvum de medio cruentarum caedium reduxerit.» Palma, Heraldicae Hungarae specimen, 98. l. Hiteles másolata a jászói konvent levéltárában.
Ezen első írott emléket századokkal megelőzőleg érezzük a szimbolikát a magyar heraldikában. A Divék nemzetség medvéje, a Berzeviczyek és Zsegrai Poochok kőszáli kecskéje csak a Kárpátok tövében, az Ilosvayak* és Kállayak* hala ezen családok legrégibb czímereiben, csakis a halakban gazdag Tisza partján teremhettek meg. E példák megfordítva alig képzelhetők. Egy olyan család czímerében, mely az alföldi síkon élt, alig képzelhetünk olyan állatot, mely a felvidék rengetegeiben tanyázott.
* Siebmacher, Suppl. 45. tábla.
* U. ott. 49. tb.
A szimbolika a századok fejlődésével mind nagyobb tért hódított a heraldikában, annyira, hogy Zsigmondkori czímereink legnagyobb részénél kisebb-nagyobb mértékben megtaláljuk a szimbolikus hátteret s ritka közöttük a heraldika őseredeti rendeltetésének megfelelő egyszerű czímer.
Miként fentebb láttuk, az oroszlán a heraldikában a régi lovagiság legkifejezőbb jelképe volt; az erős, a bátor, a nagyszívű, az ádáz oroszlán, legjobban kifejezte a középkori lovag eszményét. Ezért találkozunk vele általában, de különösen hazai czímereinkben oly gyakran, hogy a magyar heraldikát, – a németek sas-heraldikájának s a franczsák liliom-heraldikájának mintájára – bízvást az oroszlán heraldikájának nevezhetjük.* Ennek jelképét látjuk a Chapyak czímerében is, hol a jobb szemén nyíllal megsebesített oroszlán maga Chapy András, kinek érdemeit az oklevél felsorolván, megemlíti a morva Osztró vára alatt vívott ütközetben tanúsított vitézségét, hol a csata hevében félszemét kilőtték.* Valószínűleg ilyen szimbolikus arczképe Lászlókarcsai Török Pálnak azon oroszlánfő, melyen e czímerpajzsba bevett széles pallos oly mély sebet vágott.*
* Az oroszlán eleintén nagyon előkelő czímerállat volt, de az különösen nálunk annyira általános és közönséges lett, hogy minden jobbágy, ki czímerlevelet váltatott magának, felvehette czímerébe s fel is vette azt a legtöbbször, karmaiban kardot tartva. Sőt nálunk sok olyan család, ki ősi czímerét elfelejtette, hamar helyettesítette azt a kardot tartó oroszlánnal.
* Turul, 1883. évf. 116. l.
* Turul, 1895. évf. 38. l.
Vannak a czímerek között olyanok, melyek a czímerkérő életének egy-egy emlékezetes momentumát örökítik meg. Ilyen a Csontos család czímere, mely miként azt más alkalommal jeleztem, egész hadtörténelmi epizódot állít elénk; a Szlopnayéké, mely egy vár hősies védelmét példázza; a Kis-Tárkányié, mely az illetőnek egy farkassal való küzdelmét örökíti meg, mely őt éjjel hihetőleg álmában támadta meg; a Harsági Farkas dárdával átszúrt koronás medvéje, a Petneházyak nyilazó oroszlána, a Recskyek torkon karddal átszúrt farkasa, a Sye Mihály 16koronára illesztett véres pallosa,* a Leszteméryek nyíllal átlőtt lába, az Ábrámfalvyak nyíllal megsebzett
* Ezen 1418-ban Sye másként Dömötör Mihálynak s rokonainak adományozott czímer hasonmását a Mesterházy Bálintéval (Buda, 1436) együtt Balogh Gyula úrnak, a «Vasmegye nemes családjai» t. írójának lekötelező szivességéből birom, kinek e helyen is kifejezem köszönetemet.
medvéje, mind egy-egy ilyen hadászati, vagy vadászati momentumot örökít meg.
Az Eresztvényi Ferencz nyárson sűlő hala király szakácsának foglalkozását példázza, a Daby Mátyás czímerében az arany szarúfa köré illesztett három odvas fog szintén a czimerszerző udvari chirurgusnak mesterségére vonatkozik, Kőszegi László czímerében a koronából növekvő két kar (a jobbikban kard, a balban kalászok) mutatja, hogy ő a háborúban vitéz katona, a békében nyugodalmas gazdálkodó ember volt.
Vannak közöttük sok olyan komplikált czímerek, melyeknek vonatkozásait ma – századok múltával – nem érthetjük, s ritka közöttük a Básznay, de főképen a Szecsődy czímerhez hasonló, melyek, minden szimbolikát kerülő nemes egyszerű szépségeikkel, hazai heraldikánknak mindenkor örök szép emlékei maradnak.
***
Vannak Zsigmond király czímerlevelei között, melyek mint művelődéstörténeti és viseletképek érdekesek.* De ezeknél azon kétségünk támad: vajjon egyáltalán bírnak-e ezek értékkel nemzeti szempontból? Magyar viseleteket ábrázolnak-e az alakok, vagy külföldieket? Vett-e a külföldi festő, ki e czímereket festette, annyi fáradságot, hogy alakját magyar viseletbe fesse, vagy csak állását vagy foglalkozását vette tekintetbe s úgy festette meg, a minő viseletet saját hazájába hasonló állásban viseltek? Ezen kérdésekre tüzetesebb vizsgálódás után azt felelhetjük, hogy ezen művelődéstörténeti motivumok hazai szempontból fontossággal nem bírnak.
* Egynémelyikét Dr. Szendrei János ismertette Magyar viseletképek czímerleveleinkben cz. művében.
Az eddig ösmert viseletképek közül megemlítjük a következőket:
Herenchényi János czímerében (1432) egy térdelő szűz, veres ruhában, fején rózsakoszorúval, kezében olvasót tart. E czímert – mivel hasonmásban nincs publikálva – nem ismerjük s így mint viseletképhez nem is szólhatunk, de annál csakis a ruha szabása képezhetné megbeszélés tárgyát.
Korra nézve legidősebb costume-czímer a Mohorai Vid czímere, mely egy mameluk vagy beduinhoz hasonló torzalakot ábrázol erős, horgas orral, félelmes nagy szájjal. Valószínűleg szimbolikus czímerkép, azt példázván, hogy a czímerszerző ezen alakot a harczban minden félelmessége daczára legyőzte. Hasonló ehhez az Olsvay czímer* sisakdísze, mely egy előkelő török vezér mellképét ábrázolja veres kaftánban, hosszú ősz szakállal, magas tollas süveggel, homlokán átkötött, hosszan lecsüngő fehér fátyollal, jobbjában aranymarkolatú széles, rövid, görbe keleti kardot tartva. Ez valóságos remeke a miniature-festészetnek, s bár mint viseletkép keleti tárgyánál fogva nem fontos, de érdekes, mint fényes czáfolat azokra nézve, kik a heraldikában arczképírást keresnek. E két alakon oly erős az egyénítés az arczokon, minő az arczképírás bizonyítására felhozott példák egyikén sem, pedig a holt mameluk s az élő vagy szintén holt nagyvezér nem jöhettek el Konstanczba, ülni a művésznek, hogy mellképeikkel a Moharay és Olsvay sisakját díszítsék.
* Eredetije a jászói káptalan levéltárában.
Moghy Mátyás czímerének pajzsalakja egy szarvason lovagló kék ruhás, sárga föveges leány, ki jobbjában korbácsot tart. Már a gondolat sem volt szerencsés, de kivitele még szerencsétlenebb. Jeles heraldikusunk Csergheő Géza a Czímeralakról írva, találóan jegyzi meg; hogy az «egy játékkereskedés kirakatába illenék.» Costumetani szempontból felette érdekes, azért is, mert legrégibb czímerünk, mely teljes emberi alakot ábrázol, de nem hazai szempontból. A ruháról nem sok megjegyezni valónk van. Sarkig érő az, mint általában minden nyugat-európai öltözék e korban. Hogy derekán övvel van leszorítva, ezt a lovaglás feltételezi. Hogy magyarnak tartsuk, arra nézve nincsen semmi jellegzetes ismertetője. Jellegzetesebb a fejét takaró föveg. Ez a XIV. században általában s a XV. században is dívott a németeknél s valószínűleg csak a hajadonokat illette, mert viselőjének hajzata mindig 17szabadon omlott vállaira. Az előkelőbbeknél felső koronáján koronás csipkézet volt, az alsóbb rangúaknál síma s mindkét esetben béléséhez varrt szalaggal volt az állhoz erősítve. A Manesse-codex női alakjai legnagyobbrészt ilyen fejdíszszel vannak ábrázolva.* A XV. században e fejdísz eléri azon magasságot, mely a Moghy-féle czímeralakon látható, ekkor azonban a föveg felűl van fátyollal az állon megerősítve, mely a szájat is takarja.* E XV. századi föveget, mint báró Nyáry e czímer ismertetésénél megjegyzi, az erdélyi szász nők mai napig is viselik. A női alak kezében a korbácsot, báró Nyáry az orosz birodalom fél vad népeinél dívó lovagló eszköznek tartja, dr. Szendreyt ez szintén az északi népek szokására emlékezteti. Utóbbi az egész alakot, úgy, a mint az a pajzsba foglalva szarvason lovagol, jelmezalaknak tartja, s ez valószínű megfejtése is e csodálatos czímeralaknak, melynek mását a czímerszerző a konstanczi fényes farsangi jelmezes menetekben könnyen megtalálhatta.
* Manesse-Liederhandschrift, XVII., XXI., XLVIII. tábla.
* V. ö. Schultz Alwin, Deutsches Leben im Mittelalter, 384. l.
Viseletképet ábrázol a Bárczay család czímeralakja is, a koronából növekvő vadászlegény. Az ezen alakon látható két öltönydarab, a gallértalan testhez álló, szűk újjú öltöny s a lapos puha lecsüngő fekete sapka ismét oly öltözék, melynek mását e korban megtaláljuk általában a nagyobb urak szolgaszemélyzeténél: a vadászoknál, sáfároknál, a bor, sör, dézsma-szedőknél, s az ú. n. «Blutvogt»-oknál.* Ezen öltönyre hidegebb időben egy másik, szintén testhezállót húztak fel, melynek gallérja volt ugyan, hogy a nyakát védje, de ujja nem, hogy a szabad mozgást ne akadályozza.
* A dvorniki templom XV. századbeli üvegfestményén. Kleinpaul, Mittelalter. II. k. 521. l.
A Bárczay czímer alakja, mint a jobb kart helyettesítő szarvasagancs mutatja, vadász legény volt. E motívum ugyan sem esztetikai, sem heraldikai szempontból nem mondható szerencsés gondolatnak.
***
A harczi viseleteket ábrázoló czímerképek sem igen tűntetnek fel specialis magyar motívumokat.
A Szlopnay czímer pajzsalakjának: a várfokán harczoló vitéznek fején vaskalap van, mely franczia eredetű s onnan származott át Németországba, de nálunk soha sem volt használatban. Emelt jobbjában hosszú, széles, egyenes pallost tart, melynek kerek alakú markolat végtagjánál anachronismust látunk, a mennyiben ezen XII–XIII. századi typus a XV. században már seholsem fordul elő, csak a markolat keresztvasa tűntet fel analogiát a XV. századbeli német pallosokkal. A testét fedő pánczélinget a már teljes vértezet mellett e korban általában egész nyugati Európában viselték s felette nem ritkán ujjatlan köpenyt, mely azt takarta.*
*V. ö. Henne am Rhyn, Kulturgesch. des deutschen Volkes, I. k. 269. l. Klempaul id. m. I. k. 17. l. Manesse-Liederhandschrift, XVII. és LXXXVII. tábla.
A Leszteméri czímer pajzsalakja, a pánczélos láb, teljesen el van rajzolva s azt viseletképnek alig tekinthetjük. Az alsó és felső lábszár vasakat úgy, egy darabban, mint a hogy e czímernél festve vannak, soha sem viselték s nem is viselhették, mert ez a mozgást akadályozta volna. A lábfejet fedő pikkelyes sarúk tömpeségének is a háromszög-pajzs az oka, mert ez időtájban általában a hosszú csőr-sarúkat viselték. Ilyen a buzogány is a Jersay czímerben.
A buzogány Nagy Géza szerint* nem magyar fegyver s műemlékeinken legrégibb magyar emléke a XV. század első feléből származik, a homoród-szent-mártoni falfestményen.* Ez ott csillagalakú. A XVI. századból alakos sírköveinken is feltalálható a buzogány, de ez a Telegdyén (1514 után) és Chetnekyén (a XVI. század vége) gömbalakú, a szepességi szászok között, élő Schvaboroszkyén (1592) tagozott. A Jersay czímer tollas buzogánya nyugaton (a XIV–XV. században volt elterjedve, míg nálunk ugyanakkor a nem ritkán praehistoricusnak tartott, nagyszámban előforduló bronz és vas, csillagos buzogány volt használatban. A törökökkel vívott folytonos harczokban később azoknak gömbalakú buzogány alakját vették át s a tollas buzogány nálunk a XVI–XVII. századokban, a német befolyás növekedtével lehetett használatban.
*Arch. Értesítő, 1890. évf. 403. l.
* Arch. Ért. 1885. évf. 215. l.
18Vadászat köréből vett motívumokat a Bárczay czímeren kívül más Zsigmondkori czímereinknél is találunk. A Hotvafői czímer arany leopárdjának karikával ellátott veres nyakörve mutatja, hogy szelídítve van és vadászati czélokra használják. A vadászat ezen neme, noha nagyon ritkán, tényleg dívott a XV. és XVI. században, a midőn a lovas vadász a szelidített leopárdot háta megé, a lóra ültette, nyakörvének karikáján áthúzott kötelen tartotta s csak akkor bocsátotta el, ha a lovas előtt az üldözendő vad felugrott.*
*Egy ilyen jelenetet örökít meg van der Straet János festőnek (†1695-ben Flórenczben) a XVI. századból származó rézmetszete. Kleinpaul, id. m. I. k. 245. l.
A Zemléni Dávid czímerének heraldikai leírása következő: Ezüst pajzs, a pajzsfőnél három növekvő balra fordúlt sólyom, hátralebbenő arany zsinóros veres sapkával, a pajzs alsó része feketével haránt rostélyozott. A valóságban e czímer nem egyéb, mint a sólyomketrecz rostélykerítése, melynek tetején a három sólyom sort képezve áll. A sólymokkal való vadászatról bőven emlékeznek a középkori művelődéstörténetet tárgyazó művek. Báró Radvánszky Béla is, ki e czímert ismerteti,* röviden megemlíti, hogy a sólymok szemeit elfedő sapkák karmazsin bőrből készültek s azért voltak szükségesek, hogy a sólymok ne legyenek szórakozottak s hogy a felugrott, vagy felreppent vad után – a midőn a zsinór segélyével a sapkát fejükről lerántották –nagyobb vadászkedvvel repüljenek. Ez alkalommal csak egy heraldikai szempontból érdekes mozzanatra terjeszkedem ki. A vadászsólyom tulajdonosának nagyon becses jószága volt; úgy a külföldi, mint a hazai krónikák mesés összegeket jegyeztek fel, melyeket egyes kiválóbb példányokért fizettek. II. Lajos királyunk állítólag 40,000 aranyat fizetett az akkori egri püspöknek egy vadász-sólyomért. A sólyomvadászatok fénykorában, társas összejöveteleknél, a becses vadász-sólymoknak is egész csapata került egyűvé. Hogy tehát tulajdonosaik saját sólymaikat másokétól megkülönböztessék, egy bronzgyűrűvel kisded, saját czímerükkel ellátott czímerpajzsot illesztettek a sólyom lábaira. A németek, kik ezen 18–20 mm. hosszú czímerpajzsok eredeti rendeltetését elsők ösmerték fel, több ilyennek leírását közlik szaklapjaikban* a trieri püspök, a Salm grófok, Montmorency grófok stb. czímereivel. Ezen kis pajzsok mind a XIII--XIV. századból származnak.
* Turul, 1892. évf. 14. l.
* Der Deutsche Herold, 1892. évf. 106. l., 1894. évf., 122. l.
Hátra volna még ezen czímerek hátteréről is szólani. Elhúnyt heraldikusunk, báró Nyáry Albert felhívta már erre a textil-ipar tanúlmányozásával foglalkozó szakférfiak figyelmét, és méltán, mert ezek legtöbbje keretmezejének ügyes damaszkolását, egynémelyike klasszikus szépségű virág és szőnyegdíszítéseket tüntet fel.
Ezek szakszerű méltatását – értekezésem így is hosszúra nyúlván – ezúttal én is mellőzöm, annyival inkább, mert ezt külön tanulmány tárgyává tenni, az összes fenmaradt Zsigmondkori czímerlevelek hasonmásban publikálását megelőzőleg, időelőtti volna. Most csak az armálisok czímerei megett látható diszítések helyes magyar heraldikai elnevezésére szorítkozom. Jeles tudósunk, Nagy Iván ezt «szőnyegnek» nevezi, mi, kik újabban heraldikával foglalkozunk: «háttérnek». Amaz elnevezés specziálisabb, ez általánosabb. Ha csak a Zsigmondkori czímerlevelekre kellene ezt alkalmaznunk, úgy a szőnyegnél, kárpitnál, találóbb kifejezést a találhatnánk, mert ezen armálisok czímereinek hátterei mind szőnyegeket ábrázolnak, melyekre a közelmúlt élő heraldika korában a fegyvernök a béke és nyugalom napjaiban a vár lovagtermében a nemes úr czímeres pajzsát és sisakját függesztette. De a heraldikai műnyelv, műkifejezés szabatos megállapításánál minden kor szokását és divatját tekintetbe kell vennünk. Nem lehet figyelmen kívül hagynunk a XVI–XVII. századból származó armálisokat sem, a czímer megett s mellett álló alakokkal, díszkapuzatokkal, melyekre már a «szőnyeg» kifejezés nem alkalmazható, sem a XVIII. századból származottakat, hol díszes függönydraperiák közül előtűnő idillikus tájképek, várromok, kastélyok, erdőszélén, patakpartján álló vizimalmok képezik a czímer hátterét. S ha mindezeket tekintetbe veszszük, a «háttér» kifejezés az, mely armálisok czímereit környező díszítéseknek legjobbam megfelel.
Ezzel befejeztem a Zsigmondkori czímerlevelek 19jellemzésére vonatkozó megjegyzéseimet. Talán. hosszasan is elidőztem azok szemléleténél, de a heraldikus sohasem tarthatja elégnek azok tanúlmányozását, mert azok mindenkor örökszép emlékei maradnak a magyar heraldikának.
Csoma József.
