J. Siebmacher’s grosses und allgemeines Wappenbuch. Der Adel von Kroatien und Slavonien, bearbeitet Dr. Ivan von Bojničić, kgl. K…
J. Siebmacher’s grosses und allgemeines Wappenbuch. Der Adel von Kroatien und Slavonien, bearbeitet Dr. Ivan von Bojničić, kgl. Kroat. Landesarchivar. Heft 1. Nürnberg, 1896.
Az erdélyi czímerkönyv megjelenésekor úgy annak szerkesztői, mint ismertetője egyértelműleg hangoztatták, hogy az erdélyi nemesség a magyarországitól csak azért lett különválasztva, hogy a kiadónak a munkára vonatkozólag még az 50-es években megállapított terve változást ne szenvedjen, mert közismeretű tény, miszerint a magyar birodalom egész nemessége egy, tartozzék bár földrajzilag Erdélyhez, vagy Horvátországhoz.
A most megjelenő horvát czímerkönyv tisztelt szerkesztője, úgy látszik, a fentebbi idézettel épen ellenkező elvet vall, mert előszavában kijelenti, miszerint nem csekély örömmel és különös elégtétellel tölti őt el azon tény, hogy alkalma nyilt hazája nemességének e munkában tisztes helyet biztosithatni; a mi míg egyrészről úgy hangzik, mintha a különválasztás a szerkesztő s nem a kiadó érdeme lenne, másrészt azt fejezi ki, hogy a horvát nemességnek nem elég tisztességes hely a magyar Siebermacher, a hol a magyar nemességgel együtt soroltatik fel.
«Eddigelé Horvátország és Szlavónia nemességét sehol sem tárgyalták, mint összetartozó egészet», folytatja a szerkesztő, pedig hogy a horvát és szlavon nemességről, mint «egészről» beszélni nem lehet s az csak a magyarnak része, azt a szerkesztő ép oly jól tudja, mint mi, s egy pár hónappal ezelőtt megjelent munkájában* ki is fejezte, mondván, hogy «a benszülött ősnemesség kivételével egyedül a magyar van nálunk (t. i. Horvátországban) törvényesen elismerve». A «benszülött ősnemesség» pedig , mint azt a horvát Siebmacherból is alkalmunk lesz látni, majdnem kivétel nélkül magyar királyoktól nyerte nemességét.
* Series Nobilium, quorum litterae armales in general congregationibus renorum Croatiae, Slavoniae et Dalmatiae republicatae et acceptatae sunt. A. 1557–1848 Collegit et editit Dr. Joannes Bojničić–Kninski. Zagrabiae, 1896.
Az előszóból megtudjuk azt is, hogy a Siebmacher Magyarország és társországai czímű része csak mintegy 400 horvát családot foglal magában, míg a szerkesztő munkája több, mint 2000–et fog tartalmazni, beleszámítván ebbe azon 400–at is, melyet az elhúnyt Csergheő Géza engedelmével átvett a magyar Siebermacherből.
Miután a szerkesztőnek abbéli igéretét is olvastuk, hogy a minden történetírónak parancsolt pontossággal és kritikai szigorúsággal csak az első forrásokból merített, s mást mint okmányokkal igazolt családi értesítéseket soha, nyomtatott czímerkönyveket pedig csak a legritkább esetekben használt,* érthető kíváncsisággal fogtunk a füzet áttanulmányozásához.
* Saját bevallása szerint csak a magyar Siebmachert használta 2000 esetből 400–szor.
Kíváncsiságunk különösen két dologra irányúlt. Meg akartuk ösmerni a horvát nemességet, hiszen ilyesmiről eddig nem volt tudomásunk, megaztán azt a tömérdek pótlékot is akartuk látni, melyt alig egy évvel az utolsó füzet megjelenése óta, a magyar Siebmacherhez összegyűjteni sikerült.
140A füzet az Aba-Burich nevek közé eső 187 családot tartalmaz. Ismerve a szerkesztőnek fentebb említett Series Nobilium stb. cz. Munkájában kimondott s eddig sehol sem hallott elvét, miszerint ahhoz, hogy Horvátországban valaki nemesi jogokat gyakoroljon vagy csak jogérvényesen nemesi czímeit viselje, a horvát indigenatus megszerzése szükséges,* – legelőször összeszámoltuk, hogy a 187 családból hánynak nemességét publikálták Horvátországban s a máshol kihirdetettek, vagy máshol honfiúsítottak közül hány nyerte el a speciális horvát indigenatust, hogy így az ősnemesség számát megállapíthassuk Az eredmény meglepő volt. Az előbbi kategoriához tartozók száma csak 25, a miből tehát világos, hogy a 187 közt 162 ősnemesi család van!
* Szóról-szóra a következőképen (IX. 1. jegyzetben): Von den unserem Landtage Virilistenrechte besitzen den Magnaten wurden in den Ungarischen Hochadel (tehát ez más, mint a kroatischer Adel!) erhoben: die Fürsten Batthyány… (stb. itt következnek a nevek). Die übrigen kroatischen Magnaten: Odeschalchi … (stb.) sind eingewanderter, fremder Adel, der in Ungarn und Kroatien das Indigenat erworben hat. Wie man also sieht, stammt der Heimische Hochadel aus der Zeit der Habsburger und grossen Theils aus allerneuster Zeit. Von den heute hochadeligen Geschleschtern sind auch die Wenigsten altadeiger Abstammung und gerören von den genanntan nur die Grafen Draškovich und Keglevich dem heimischen Uradel an. Der ganze übrige, hier nicht genannte, in unserem Lande (Horvátországot érti) lebende Hochadel ist fremden Ursprungs, hat hier das Indigenat nicht erworben, hat folglich in unserem Lande keinerlei Adelsreschte und dürfte rechtlich hier nicht einmal seine Titel benützen».– A XI. lapon pedig: «Das kroatische Indigenat, war keineswegs mit dem ungarischen identisch, sondern musste separat erworben werden». Talán az illyr közjog szolgált Bojničić úrnak forrásúl.
Dehogy van! Jobban megvizsgálva a dolgot, rájöttünk, hogy a füzetbe 60 olyan család van felvéve, a melyik 1557 és 1831 között nyert magyar nemességet vagy indigenatust, de sem horvát országgyűléseken, sem megyegyűléseken nem protokolláltatott.
Hogyan, Bojničić úr, ön fennen hangoztatott elve és törvénye daczára nem átallotta ezeket a külön horvát nemesség közé felvenni? Hiszen ezek a családok Ön szerint semminemű nemesi jogokkal nem birnak az Ön hazájában! Pedig ezek közt nem egy akad, a melyik nemesítése óta Horvátországban lakik. Mit szólnak ezek, ha tudomásukra jut, hogy sem őseik, sem ők nem viselték joggal czímeiket évszázadokon keresztül s csak az ismert magyar erőszakosságnak köszönhették, hogy királyi adományok daczára nem vettettek szolgaságra, helyeztettek jobbágyi sorba!
Van aztán a 187 között 19 ismert magyar család, melynek egyik-másik tagja birtokos volt, vagy hivatalt viselt Horvátországban, többnyire még a XV. században. Ezek is helyet kaptak a czímerkönyvben, daczára, hogy honfiúsításuknak semmi nyoma nem maradt fönn. Ezek pedig a következők: Adorján de Várad, Alsáni, Ányos, Alapi de Nagy-Kemlék*, Aszalay de Fony, Athinai, Bakics, Bakócz, Balásffy, Balassa de Gyarmathy, Bánffy de Lindva, Báthory de Somlyó, Batthyány, Bebek, Berencsi, Bessenyő, Bochkay de Raszinya, Both de Bajna és Breuner. Hozzájárúl még a horvát dicsőség emelésére az Aba nemzetség, belőle származván a fentebb említett Athiniaiak és az Ákos nemzetség, melyről a szerkesztő nem habozik kijelenteni, ő tudja, minő forrásra támaszkodva, hogy az valószinűleg Kőrösmegyéből ered. Van még egész sereg horvátosított magyar család a füzetben, de ezekről majd alább lesz szó.
* A magyar Siebmacher adatai közölve róla, azon szíves hozzáadással, hogy «valószínűleg Magyarországból vándorolt be» Horvátországba.
Feltűnt, hogy úgy ezek az előkelő magyar, mind a néhány régi horvátországi család majdnem kivétel nélkül kőrősmegyei birtokos volt. Ez a dolog egy érdekes felfedezésre vezetett bennünket. Rájöttünk ugyanis, hogy e családok szereplésének e munkában oka jórészt – Csánki Dezső. Mert ha ő meg nem írja Kőrösmegye XV. századi monográfiáját, valószínű, hogy a horvát czímerkönyv a legjobb nevek nélkül szűkölködnék s ezeket ma is fedné a Codex Diplomaticusaink sűrű homálya. Kiki meggyőződhetik róla egy kis fáradtsággal, e nélkül nem, mert a szerkesztő egy eset kivételével (Berencsi család) szükségtelennek vélte megnevezni a kitünő forrást, melyből a legbecsesebb adatait merítette.
Eddigi tapasztalataink alapján feljogosítva éreztük magunkat arra, hogy megkérdezzük a füzettől, hogy, ha Bojničić úr törvénye szerint nem is mind joggal, de okkal van-e 187 család horvátnak deklarálva? S a «scripta quae manent» erre is megfeleltek. Akadt köztük bizony 47 olyan, melynek a füzetben való szereplése vagy semmivel, vagy kézzel fogható hamisságú okokkal van indokolva. Huszonhat az első kategóriába tarozik, s bizonynyal szlávos hangzású nevük révén vétettek be,* kettő kivételével a magyar Siebmacherből. Ezek a következő családok: Abrahamowitz, Adamich, Adamkovich, Agich, Alberti, Alexievich, Antonovich, Antunovics de Almás,* Athanasievich,* Avakumovich, Babotich, Bachich II.,* Baich, Balásovich, 141Banics, Bartolich, Belosicz, Bevonossecz, Biliakovics, Blesics, Bodrics, Boskovich, Bosits,* Boxich, Bukovich, és Bunyik, mely két utóbbinál a magyar Siebmacher czímerleírásában előforduló «Ungar»-t «Krieger»-re változtatja Bojničić úr, talán azt gondolva, hogy így jobban elhisszük a két család horvát voltát.
* Többnyire bácskai és temesi családok, kik a múlt század elején költöztek be Szerbiából.
* Szerkesztő a magyar Siebmacherből azt is átírja, hogy a czímer Antunovics bácsmegyei assessor 1828–iki pecsétje után közöltetik.
* Nincs ugyan a magyar Siebmacherben, de a szerkesztő elmondja róla, hogy 1792-ben kapott czímeres nemeslevelét 1793-ban Bácsmegyében hirdették ki.
* Nagy Ivánnál megtalálhatta volna a szerkesztő, hogy a család Sopronmegyében székel.
* E családnál a szerkesztő nagy bölcsen elhallgatja a magyar Siebmacher azon adatát, hogy az 1843-ban nyert nemeslevél 1844-ben Pestmegyében hirdettetett ki.
Ugyancsak a magyar Siebmacherből veszi át a Bujdács családot, de hogy oka legyen felvenni, a család Mikusóczi előnevét Mikuševec-re változtatja; a szabolcsmegyei Agteleki Bujanovics családot pedig azért, mert annak egyik ága (?) most Zágrábban lakik, de – Bujanović-nak írja magát. Hét, jórészt tiszta magyar nevű család bekerül a társaságba, mert nemeslevelének másolata megvan a horvát országos levéltárban. Ezek pedig a következők: Antal, Bakos, Balogh IV. Baranyay, Bárdossy, Benkovich III. és Benkovich IV. Ez utóbbit kivéve, mind a magyar Siebmacherben is ott vannak. Ellenben a Balog (II) család nemeslevele a délszláv akadémia gyűjteményében van, természetesen ez is horvátosíttatik. A Barbarith aliter Horvát család, melyről a magyar Siebmacher azt mondja, hogy Hont és Nógrádban székelt, neve alapján a horvát Siebmacherbe jut, de a szerkesztő hozzá teszi: ursprünglich aus Kroatien stammend. A Benkovich (II.) családnál a magyar Siebmacher útmutatása, mely gyaníthatólag Horvátországból vándorolt be, szolgált irányadóul. A Bercsényi családról megtudjuk, hogy a pozsegamegyei Bertináról származik,* a Bessenyő családról («Bišen; nicht Bessenyey, wie die Ungarn schreiben», mondja Bojničić úr) pedig, hogy Bešenovac-ról ered. A Babocsaiak, kiknek őse társnemességszerző volt Chenteweulgyi Pállal, a kik Magyarország egyik legrégibb (1398-ban kelt) czímeres nemeslevelét bírják, ide számíttatnak, mert a nemesítő oklevél Illokon (Szlavóniában) kelt! Érdekes lenne, ha a németek is maguknak vindikálnák Zsigmond összes Németországban kelt czímeres és nemesleveleit. A Banich és Budiasević család II. Józseftől, a Boballich és egy másik Budiasević Ferencz császártól, a Bründl család pedig Ferencz József császártól nyertek osztrák nemességet, de azért Bojničić úr, kinek közjogi ismereteiről már van némi fogalmunk, felveszi őket munkájába. Végül a Brankovich család is idejut, mert czímere benne van a Korjenić Nesrić czímerkönyvében.
* Ajánljuk Thaly Kálmán figyelmébe!
Ez a híres czímerkönyv természetesen nem maradhatott ki Bojničić úr munkájából, lévén ez a délszlávok heraldikai evangéliuma; meg is mondja mindjárt a legelső névnél, a hol rákerül a sor, hogy miért. Legjobb lesz, ha saját szavait idézzük magyar fordításban: «Habár e könyv czímerei legnagyobbrészt apokrifek, találmányai csak a neve után ismert szerzőnek, mégis valamennyit felvettük a Siebmacherbe és pedig a következő okokból: 1. A benne fölsorolt családok valamennyien valóban éltek, ha nem is mind nemesi sorban s részben élnek ma is. 2. A legtöbb később épen ezen czímerkönyv alapján használta az abban ábrázolt czímert, részben uralkodói jóváhagyással. 3. A codex a XVII. század óta nagy tekintélyre vergődött a délszlávoknál, úgy tekintették mint legfontosabb heraldikai forrást s ezért több másolatban (p. o. Fojnicán, a bécsi udvari könyvtárban, stb.) terjedt el és számos vitára szolgáltatott okot. 4. Mindenekelőtt egyike a heraldikai művészet legnagyszerűbb termékeinek és méltán állítható a külföld legszebb czímerkönyvei mellé. Itt a Siebmacherben először hozatik teljesen nyilvánosságra».
Hát megfelelünk mi ezekre a pontokra is, vagyis inkább megfelel az előttünk fekvő Siebmacher-füzet.
Ha a Korjenić-Neorić czímerkönyvében foglalt családok mind éltek, hogy van az, hogy a szerkesztő az ebből felsorolt 17 család közül 14–ről mit sem tud mondani? Hol van azoknak a családoknak valami nyoma? Föltéve, hogy véletlenség folytán csak a három másik részesült volna e közül a 17 közül abban a szerencsében, miszerint az uralkodói jóváhagyást a K.-N.-féle czímerhez megnyerje, miért oly szűkszavú ebben a dologban Bojničić úr, hogy ezt elhallgatja? Mert tudja nagyon jól, hogy a Brankovich család nem horvát, bár a czímerét hozza, s pedig a szóban forgó czímerkönyv alapján, a Bielavich családnak pedig semmiféle tagja nem élt az e néven a K. N. czímerkönyvben díszlő czímerrel, s hogy a Bachich család czímere kevés eltéréssel megegyezik a czímerkönyvbelivel, annak is megvan a maga oka. Ez a család, mint azt Bojničić úr a magyar Siebmacherből átírja, 1699-ben kapott nemességet. Neve tisztán véletlenség folytán megegyezvén a Bécsben másolatban meglévő czímerkönyv egyik nevével, azt a czímert, a melyik annál állt, befestette az armálisába. De hogy nem származtatta magát attól a Bechich családtól, azt legjobban bizonyítja az, hogy ezt a czímerlevélben nem említik föl, pedig ne tessék elfeledni, hogy ez a genealogiai és heraldikai hamisítások klasszikus korában esett meg, mikor (mint azt Bojničić úr Series Nobilium etc. cz. Könyvében írja) I. Lipót király nemesleveleket bárkinek olcsó pénzért adogatott el, de sőt szükségesnek tartották a czímert kevéssé meg is változtatni, t. i. a sisakdíszt képező kinövő ezüst örvös ebnek nyakát egy ezüst nyillal átlőve pingálták – És, horribili dictu, a hálátlan Bachich Gábor, a ki valószínűleg nem is lakott soha Horvátországban, ott 142czímerlevelét, legalább 1831-ig, nem is protokolláltatta!
Bojničić úr pedig azzal fizeti ezt vissza neki, hogy híven az előszóban hangoztatott kritikai szigorúságához és pontosságához, a czímert, elhagyván a magyar Siebmachernek a czímerlevél után adott pontos leírását – Korjeníč-Neorić-é után blasonálja!?
Hogy miként és mikor készült ez a «nagytekintélyű» czímerkönyv, azt meg lehet olvasni Thallóczy Lajosnak a Turul VI. évfolyamában az «illyr» czímergyűjteményekről írt kitünő czikkében, a hol az még Bojničić úr előtt publikáltatott, és pedig az összes czímerek leírva, 18 pedig, a mennyiből az egésznek stílusa megitélhető, rajzban. A korához képest ritka szép czímermintákat tartalmazó kötet egyik-másik czímerének reprodukálása helyén való lenne valamely czímertani mintakönyvben, de miként szabad egy olyan czímerkönyv minden czímerét kiadni a horvát nemesség czímerei között, melyben csak úgy hemzsegnek az apokrif, nemes családok által sohasem viselt czímerek.
Számos akadály után végre elérkeztünk a horvát nemességhez, melynek száma, leszámítván belőle azokat, kiket – nem levén indigenálva – Bojničić úr kitagadott,* továbbá kétségtelen magyar nemeseket, úgyszintén a Korjenič-Neorić-féle neveket, – melyek czímereket igen, de családokat nem jelölnek, – 79-re megy.
* Ezeknek körülbelül fele kétségtelenül horvát család, a többiek jórészt temes- és bácsmegyei nemesek vagy magyarok. Ezekkel együtt a füzetben foglalt horvátországi nemesek számát 110-re tehetjük.
E 79 közül 25 az 1557–1831 közti horvát országgyűléseken, részben pedig horvát megyegyűléseken kihirdettetett, egy (Balogh de Nebojcza et Galántha) még 1552-ben nyerte nemességét, három (Benko de Bornik, Bombelles és Burgstaller) pedig 1831 óta. Négy névhez csak czímerleírást csatol a szerkesztő, még pedig saját bevallása szerint kéteshitelű forrásból, az illető családokról mit sem tud, míg tizenhat czímert csak egy-egy személylyel hoz kapcsolatba, levén azok többnyire ma már ismeretlen családok egyes tagjainak pecséteiről rajzolva. A többiekről bővebb adatokkal szolgál, természetesen legtöbb súlyt fektetve az úgynevezett ősnemes családokra, kik alatt mi az 1526 előtt már nemes családokat értjük. Ilyen pedig van 20. Az Abramowcz-Zenthmyhali Körösmegyében honos család II. Ulászló királytól nyert, 1498 szeptember 2-án, czímeres nemeslevelet; a czímerlevél eredetije a délszláv akadémia tulajdonában van. Az ügyesen megkomponált czímernek, melynek eredetijéről a Siebmacher chablonos rajza után alig alkothatunk helyes fogalmat, leírása a következő: kék mezőben, jobbról arany csillag, balról ezüst hold által kisért balfelé néző s szájában egy fehér bárány felső felet czipelő természetes színű farkas. Sisakdísz fekete holló (?), takaró ezüst arany és vörös arany. Korona vagy sisaktekercs nincsen. Érdekes czímert viselt 1439-iki pecsétjén Zenthléleki Ade János* is: hasított pajzs jobb mezejében a hasításból előtörő sas, a bal négyszer hasítva. Ritka formát mutat Albeni Eberhardt püspök* 1398-iki pecsétjén levő czímere is: ékkeretes pajzsban jobbra néző oroszlán. Bosiljevoi Arbanoss Ambrus egy 1502 október 4-én, Budán kelt s II. Ulászló által adományozott czímeres nemeslevélben kék mezőben levágott török főt kap czímerül.* A Vokssinoveci Babok családot IV. Béla nemesítette meg, 1250-ben, czímerét csak egy 1828-iki példány után közli a czímerkönyv. A Babonić-Blagay család (melyről a magyar Siebmacher is megemlékezik) ősi, délszláv eredetű, czímere Fugger Spiegel d. Ehren des Ertzhauses Österreich után van rajzolva. A Babonosich család «de genere Mogorevic»* a XVI. Század elejéig viszi fel eredetét; a Baxaiak az 1244-ben IV. Béla által nemesített pribić-i lakosok közül származtatják magukat; ugyancsak IV. Bélától nyert 1267-ben donatiót az előnevét is adó Komor-ra a Bedekovichok őse is. A Grabarjai Berislavichok (vagy talán Beriszlók?) bosnyák eredetűek, s állítólag Borics bán ivadékai, a Kis-Mlakai Berislovichok pedig «de genere Cyprianorum» a XV–XVI. Század folyamán szerepeltek Horvátországban. Utódaik ma parasztsorban élnek. A Zelinai Byczkele család legkiválóbb tagja a XV. Században éltek, Lászlónak 1439-iki pecsétjén egy stilizált liliom van czímerül. A Bitoveci Gerebenek őse Jan Csehországból költözött be. I. Mátyás király alatt 1456–68-ban Horvátország bánja volt. A mi legkevésbbé sem akadályozta meg abban, hogy ősi egy haránt pólyát ábrázoló czímerét* fel ne cserélje két, III. Frigyes német császár által adományozottal. A magyar királyságra igényt tartó császár ugyanis 1459-ben Jan bánt megerősítvén a zagorai Cillei birtokok tulajdonában, neki római birodalmi báróságot s a következő czímert adományozta: vörös mezőben három arany csillag, sisakdísz arany koronából kinövő vörös szárnypár, három-három arany csillaggal megrakva, takaró vörös-arany. E czímer, az oklevél szavai szerint, előbb a Sternbergeké volt, ezekről a család kihaltával a Cilleieknek jutott s ezeknek is magvaszakadván, a császár a gazdátlan czímert Bitovec Jan-nak 143adományozta, mert az ő rá, mint Krajna fejedelmére, szállott. Úgy látszik azonban, hogy a bán úrnak ez a czímer nem volt kedvére, vagy talán valaki protestált e czímer ellen, elég az hozzá, hogy a császár egy még ugyanazon napon kelt oklevélben egy más czímerrel ajándékozta meg: gyémánt (schilt von diemant) mezőben három arany koronás s kiöltött piros nyelvű, szembenéző oroszlánfő, a sisakon arany koronából kinövő meghatározatlan színű szárnypár, a pajzs módjára (vagyis hármával) hárslevéllel (Seeplettern) diszítve. A «czímer», mondja a császár az oklevélben, a Cilleiek kihaltával, ránk, mint magyar királyra szállott».
* Leányágon a Tétény-nemzetségbeli Pekriektől ered.
* 1406–1409 közt nagyváradi püspök.
* Az oklevél hiteles másolata, festett czímer nélkül, a Zágrábmegye levéltárában. Érdekes, hogy csak 1604-ben hirdettetett ki a horvát országgyűlésen.
* Kár, hogy a szerkesztő nem világosít fel bennünket a horvát genusok mivolta felől.
* 1453-iki pecsétjén, a magyar orsz. levéltárban.
A szerkesztő nem kisérlette meg azt a különösnek látszó dolgot megmagyarázni, hogy miként lehet a Cilleieknek két, egymástól ennyire eltérő czímere. Pedig a magyarázatot maga a két oklevél adja kezünkbe. Az első, három-csillagos czímer, a Cilleiek ősi czímere, mely a császárra, mint Krajna fejedelmére szállt, míg a másodikat a Cilleiek Zsigmond magyar királytól kaphatták, s ez az usurpált magyar királyság révén jutott a császárra. Ez tehát kétségbevonhatatlanúl egy magyar király által (a ki csak Zsigmond lehet), adományozott Cillei czímer.
Folytatva a horvát ősnemesség ismertetését, meg kell emlékeznünk a knini Boynichich családról,* mely valószinűleg a «genus Buchich»-ból származik a melynek egyik tagja, Tamás 1450-ben Dalmáczia és Horvátország vicebánságát viselte. A család egyik ága később Zemplénmegyébe szakadt, másika pedig mint parasztnemesség él ma is Zágrábmegyében. A Domagovich és Fabianich családokkal egy közös törzsből eredő Boskovichok legrégibb donatiójukat Károly Róbert királytól nyerték 1327-ben. Az Orbozi Borothva testvérek czímerlevele, melyet 1431-ben mint Tarkasich Józsa kúnok birájának társai nyertek Zsigmond királytól, már régtől fogva ismeretes a Turul olvasói előtt. A családot horvátosan Brivitynek nevezték, de hogy a XV. században még a horvát nemesség magyarnak vallotta magát, azt legjobban mutatja, hogy a czímerszerző Mihály és Barnabás Borothvának mondták és íratták magukat. Ladomerczi Bradách László szlavóniai vicebán kardot tartó pánczélos kart viselt czímerében. A családról egyebet nem tudunk meg a czímerkönyvből. A Brestyanovichok, kik Latkfyaknak is nevezték magukat, 1363-ban nyertek donatiót Nagy Lajos királytól. A magyar Siebmacher e család ősét Breschanovicz-nak írja. A Jerossyn-Brodarich családnak 1517-ben nyert czímereslevele b. Tallián János birtokában van, s a magyar Siebmacherben is le van írva. A Buchai család, melyet Budachky-nak is neveztek, 1503-ban kapott czímert. Buchai Bertalan társ czímerszerző volt, Dragissich Illéssel, nemkülönben Lomniczai Gáspárral, Jurmanovich Péterrel és Spissich Miklóssal, együtt kapták azon érdekes, részben beszélő czímert (a czímerben egy tök is van, ez pedig horvátul = Buča), melyet legelőször a Turul X. folyamában ismertetett Csoma József.
* A horvát-Siebmacher tisztelt szerkesztője is ennek ivadéka.
S most, megismerkedvén a füzet tartalmával, vonjuk le a látottakból a konzekvenciát. A horvát nemesség czímerkönyvében fele az elsorolt családoknak magyar, a másik, horvát fele pedig magyar királyoktól nyerte nemességét, birtokait és czímerét. Nem is volt semmi kifogása, egész a legújabb időkig, az ellen, hogy a magyar nemességhez számítsák, nem is lehetett, mert valóban magyar nemesek voltak, kik a magyar szent korona bármely részében egyformán élhettek jogaikkal. A magyar nemesség egységes voltát sohasem is vonták kétségbe. S most előáll Bojničić úr bebizonyítandó az egész világnak, hogy először a horvát nemesség külön, önállóan létező egész, másodszor hogy a magyar nemesség Horvátországra nézve semmis, ha csak az, a ki élni akar vele, magát ott nem honfiúsíttatja.
Tartozunk annyi respektussal Bojničić úr tudományának, hogy feltegyük, miszerint ezeket maga sem hiszi el. Ha pedig mégis hitte volna eddig, ám lássa be, hogy a dolog abszurdum, mert egyrészről a horvát, nem donácziós, ősi megszálló nemesség csak a Korjenič-Nevrić-ok chimérája, másrészt pedig az indigenátusról vallott elve alapján felét hazája nemeseinek kénytelen volna a horvát nemesség soraiból kizárni.
***
Et nunc vario ad fortissimum. Mint azt kissé hosszúra nyúlt ismertetésem elején is említettem, Bojničić úr előszavában azon büszke kijelentést teszi, hogy munkája több mint 2000 horvát családot fog felsorolni, míg a Csergheő magyar Siebmacherje azokból csak 400-at adott. Nem kis vád ez azon fáradhatatlan buzgóságú ember ellen, kit Bojničić úr korán elhúnyt, felejthetetlen barátjának és mesterének nevez. Több mint 1600 pótlék alig egy évvel az utolsó füzet megjelenése óta, – ez azt jelenti, hogy a magyar Siebmachert már nem tekinthetjük annak az utólérhetetlen szorgalommal összehordott, eddig el nem ért teljességű magyar czímerkönyvnek, mint eddig s hogy szerkesztőjét nem fogjuk a jövő heraldikusainak majdnem páratlan példa gyanánt mutogathatni!
De ám Bojničić úr, czímerkönyve első füzetének áttanulmányozása megnyugtatott bennünket e kétségeink felől. Rájöttünk ugyanis, hogy az abban közölt 187 család közül 93-nak adatait a magyar Siebmacherből vette át, s vonjuk le még ebből a Korjenič-Nevrić-féle czímerkönyv 17 czímerét, melyeket semmiféle 144heraldikus nem merne egy nemesi családok czímereit tartalmazó munkába fölvenni, akkor 187 közölt családból csak 77-nek az adatait nem merítette a magyar Siebmacherből.
Lehet, hogy tévedtünk. Lehet, hogy Bojničić úr még ezután fogja hozni a több mint 1600 pótlékot. Lehetséges. De akkor kár volt azt a büszke kijelentést már az előszóba beletenni, mert így a dolog… hogy is mondjam, … egy kicsit – furcsa.
Varju Elemér.
