Jelentés a Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság müködéséről az 1897. évben.
196Jelentés a Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság müködéséről az 1897. évben.
Tisztelt nagygyülés!
Tizenötödik jelentésemet van szerencsém e helyről felolvasni. Visszatekintve e másfél évtizedes multra, megelégedés érzete tölthet el, hogy szaktudományaink felvirágoztatása körül megtettünk minden lehetőt. Mily öröme telnék az eredményben elhunyt jeleseinknek, br. Nyáry Albertnek, Csergheő Gézának, Ipolyi Arnoldnak, Nagy Imrének és még szaktudományunk számos halottjának, kik akkor fáradoztak müködésünk terén, mikor az általunk napfényre hozott adatok nagy halmaza még ismeretlen volt. Csak most érkezett el az alkalom, hogy hazai heraldikánk sajátságait egy összefoglaló kézikönyvben tagtársaink egyike megirja, csak most állt be az alkalmas idő arra, hogy az általános heraldika keretébe hazai czimereink tanulságait beilleszszük. Mennyivel más volna Nyáry Albertünk heraldikája, ha a sors megengedte volna érnie, hogy most kiadványaink gazdag tárházából meríthessen. Abból az érdemből, mely a legközelebb megjelenendő magyar heraldika szerzőjét méltán megilleti, társaságunk is kiveszi a maga részét. A Turul tizenöt éves folyama, munkatársaink, barátaink fáradozása készitették erre elő a talajt.
Egy-egy esztendő tudományos eredménye szerénynek látszik. Anyagi eszközeink korlátoltak, és ezeket is egyes egyedül a más tereken is annyira igénybe vett magyar társadalomnak köszönhetjük, szakiróink sora nem hosszu, és őket is mindenféle hivatalos, társadalmi, irodalmi és tudományos kötelékek füzik ezernyi más teendőhöz, kötelezettséghez, feladathoz és munkálkodáshoz; ugy, hogy valóban nehéz eldönteni, a társadalom vagy munkatársaink önfeláldozásának és áldozatkészségének tartozunk-e nagyobb köszönettel, midőn tizenöt esztendős multunkra tekintünk vissza. Az egy-egy évi szerénynek látszó tudományos eredmény tekintélyes lesz egyszerre, ha tizenöt éves következetes munkálkodás keretébe illesztjük; új, ismeretlen adatoknak gazdag tárházát birjuk folyóiratunkban, mely tizenöt esztendős élete alatt szaktudományunk irodalmát, kivált a heraldikai részben, ugyszólván, egyedül képviselte.
Az uj esztendőt a tavalyi történelmi nevezetességü év hatása alatt kezdettük meg. Abból a kincses bányából, melyet a magyar tudomány és szorgalom elbüvölő keretben ezredéves kiállitásunkra összehozott, nagy mértékben meritettünk és meriteni fogunk még sokáig. Tavalyi nagygyülésünket (1896 deczember 10-ikén) a szakunkba vágó emlékek és tanulságok méltatásának szenteltük. Fiatal munkatársunk, Varju Elemér szakavatottsággal, bő tudással méltatta a kiállitásunkon egybegyüjtött czimertani és sphragistikai anyagot. Annak legbecsesebb darabjai: III. Béla arany pecsétje, melyet szaktudósunk II. Béláénak tart; Imre királynak 1198-iki, terjedelemre nézve királyi pecsétjeink közt legimponálóbb pecsétje; II. Endrének 1213. évi, zöld viasz anyagu, s mint ilyen, királyi pecsétjeink közt e korban unikumnak mondható nagy pecsétje; a királyi, királynői, városi, főuri czimeres pecsétek galvanoplasztikai sorozatai, az eredeti armálisok tanúlságos anyaga, alapos, beható, szakszerü ismertetésre találtak e dolgozatban, melyet folyóiratunk sietett még az emlékezetes évben közzétenni.
A kiállitás anyagát, a nemzetségi czimerek szempontjából, tette vizsgálat tárgyává Csoma József vál. tag, melyben ujabb adatokat talált az Aba, Beő, Buzád-Hahold, Hunt-Pázmán, Pécz, és a Szente-Mágócs nemzetség czimerének kérdéséhez. Nemzetségi czimereink megállapitásához a bécsi cs. és kir. államlevéltár által kiállitott pecsétsorozat még sok becses anyaggal fog járulni.
Nagybecsü heraldikai emléket ismertetett Varju Elemér társunk ugy felolvasás, mint közlés formájában, midőn az idevágó összes emlékek és a szakirodalom méltatásával bemutatta annak a XV. századi eredeti sisakdisznek érdekességét, mely a soproni benczések templomában őriztetik. Kétségtelen ebből, hogy e heraldikai ritkaság, melynek szines képét is közöltük, egykor tényleg sisakon viselt disz volt, mely tornajátékoknál is hordatott; holott az eddig ismert néhány valóságos sisakdisz között a külföldön egyetlen egy sincs, melyről kétségtelenül és hitelesen ki lehetne mutatni, hogy tornákban is viselték.
Czimertani emlékeink közt érdekességre kiváló helyet foglalnak el a markusfalvi templom czimeres táblái. Az 1516–1521. közt készült táblák a Káta nemből eredő Csaholyi, a Tescheni és a Szapolyai czimerek szineinek meghatározására nézve igen becses források s azok ismertetője, Bárczay Oszkár vál. tag ez emlékeket fontosságokhoz képest méltatta is. Ez alkalmat felhasználta egy régi, már Wagner által elterjedt tévedés helyreigazitására: a Zcambai család nevét, mely a Csaholi (Zcawhal) név hibás olvasásából keletkezett, kitörülvén a Káta nemből eredő családok közül.
Legértékesebb czimertani emlékeink, az 1526. előtti czimeres leveleink közül az elmult év folyamán ismét többel ismerkedtünk meg. A legrégibb ezek között a Hettyey családnak 1415. évi aragoniai czimereslevele, melyet a család ősei a perpignani királynapok emlékére I. Ferdinánd aragón királytól a mondott évben kapnak. Zsigmond király idejéből csak még egy hasonló emlék jutott korunkra, Garai Miklós nádor 1416. évi franczia czimerlevele, melylyel a franczia király a 197párisi királylátogatás alkalmára örvendeztette meg Zsigmond kiváló hivét. A nagybecsü armalist a titkár mutatta be a választmány egyik ülésén.
Ehhez korra legközelebb a Kolthai család 1431. évi czimere esik, melylyel Illésy János tagtársunk volt szives megismertetni. A czimer kivált ábrázolása által nevezetes. Ugy ezt, valamint a megelőző czimert is folyóiratunk egyik közelebbi számában fogjuk közzétenni.
Zsigmond idejéből való a Básznai család 1434. évi czimere, melyet szines hasonmásban megfelelő magyarázatokkal Schönherr Gyula tagtársunk méltatott. A czimer ábrázolásával a legszebbek, heraldikailag a legkorrektebbek közé tartozik; az által pedig, hogy Zsigmond azt mint római császár, birodalmi kanczelláriája által adatja ki, czimeradományaink azon érdekes kisebb csoportjához tartozik, melyekben Zsigmond, talán a magyar közjog nem minden sérelme nélkül, magyar hiveit birodalmi nemességgel és czimerrel tünteti ki oly módon, hogy a czimeradományozás ép oly érvényes a birodalomban mint Magyarországon.
Mátyás királytól is közöltünk egy szines czimerképet 1481-ből, az enyingi Török családét, Áldásy Antal tagtársunk magyarázataival. Társaságunk jegyzője bemutatta egyik vál. ülésünkön a br. Radák családnak 1514-ben II. Ulászlótól kapott czimereslevelét, mely nem annyira heraldikai mint viselettörténeti szempontból első rangú nevezetesség.
A lefolyt évben megjelentekkel együtt folyóiratunk eddig 51 szines czimerképet közölt 1526. előtti armálisainkról; e tekintélyes számból 35 darab Zsigmond király idejére esik. Minthogy Bárczay Oszkár t. tagtársunk alapos kutatásai nyomán a Mohács előtti időkből való, tényleg ma is létező és constatálható festett czimerleveleink száma a másfélszázat alig haladja túl: elmondhatjuk, hogy társaságunk ez anyagnak ugyszólván egy harmadát már közzétette. A tizenöt esztendős következetes működés ez eredménye valóban felülmulja azok várakozását, kik társaságunk megalakulásakor annak legelső működésében részt vettek s kik akkor tán még maguk sem hitték, hogy hazánk mily rendkivül gazdag heraldikai emlékekben.
A heraldika körét még több dolgozat képviseli társaságunk működésében. Igy Bárczay Oszkár vál. tag legutóbbi vál. ülésünkön, mutatványképen legközelebb megjelenendő heraldikájából, felolvasta annak a magyar czimer fejlődéséről és történetéről szóló rendkivül tanulságos részét; mig a titkár ugyancsak az ő szivességéből rektifikálta egy rövidke czikkben azt a tévedést, mely II. Endre királyunk aranybullájának czimerképéről egy XIII. századi közjegyző leirásának hibás olvasása alapján elterjedőben volt.
Sphragistikai emlékeink méltatásával Pór Antal buzgó vál. tagunk foglalkozott, ismertetvén Demeter esztergomi biboros-érseknek, Margit bajor herczegnőnek, István kir. herczeg nejének Laczkfi István nádornak és Küküllei Jánosnak pecsétjeit. Az Anjou-korszak érdemes kutatója e közleményében is nagybecsü adalékokkal járult e korszak sphragistikai emlékeinek ismeretéhez.
Ennyi uj heraldikai és sphragistikai adat foglalkoztatta társaságunkat az elmult évben. A hazai genealogia terén elért uj eredmények sem maradtak az elmondottak mögött.
Két nagyobb dolgozat, Petrovay György lev. tagé az Ilosvayakról és Makay Dezső vál. tagé a Csanád nemzetség Waffa és Bogyoszló vonalairól befejeztetett. Mindkét nagyobb tanulmányt, melyek közül az utóbbi különnyomatban is megjelent, tavalyi jelentésemben már ismertettem; a most megjelent befejező rész az elsőnél tizenöt czimerrajzot, 1470-ig visszamenő leszármazási táblákat, valamint oly családtagokat közölt, kik a táblákon elhelyezhetők nem voltak; az utóbbi dolgozatnak befejező része a zemléni Makók, a Tempesiek, a Kökényériek, a Csücsködiek és a nemesszeghi Makók történetét mondta el.
Régi, történeti szerepű családjaink genealogiájával fáradhatatlan munkatársunk, Wertner Mór vál. tag foglalkozott. Egyik dolgozatában a Csák nemzetség szlavoniai ágának ivadékait állitja össze a XIII. századtól a következőnek közepéig. Az öt nemzedékre kiterjedő családfa érdekes adalék e nagyon elterjedt nemzetség elágazásaihoz. «Családtörténeti adalékok» czimén az Ajton nemzetségből eredő Szuhaiak nemzedékrendjét állítja össze több generáczión keresztül; Batk leszármazottjait, a Lengyéndiek, Vadásziak, Ivániak, Lakiak, Kendiek, Kellemesiek nemzedékeit a XIII. századtól a XV-ikig megállapitja; feltünteti a berekszói Hagymás család őseit; szól a Rátold nembeli Roland nádor utódairól, a Pécz nembeli első Marczaliakról, a vöröskői és óvári Wolfurt család eredetéről, Balog Miklós utódairól és végül egybeállitja a Balog nembeli felsőlindvai Szécsiek nemzedékrendjét az ág kihaltáig. Becses adalékok ezek középkori legrégibb stemmatographiánk ismeretéhez, családi összeköttetések, közös családi érdekek és érdekösszeütközések megértéséhez, melyekben a közlő szorgalma a kiadott oklevelekből egybegyüjtött czéljára vonatkozólag minden használható adatot.
Thallóczy Lajos vál. tagtársunk szives volt folyóiratunknak átengedni közlésre azt a becses és e czélból tetemesen kibővitett és átdolgozott tanulmányt, melyet a Blagay család oklevéltárának kiadása alkalmából a család történetéről és czimeréről irt. Az egykor hazánk déli részein fényes szerepet vitt, a XVI. század óta Krajnában 198honos s napjainkban fiágon kihalt magyar főuri család multja, leszármazása, de különösen czimerének kérdése, melyet tizennégy rajz világit meg, teljesen tisztázva áll előttünk e beható tanulmány alapján.
Az iktári Bethlenek fejedelmi családjának leszármazását teljesen tisztázza Karácsonyi János vál. tag tanulmánya, melyet a fejedelem őseiről irt. Kétségtelen ebből, hogy az iktári Bethlenek, a rövid életü Lőkös-ággal és a Neczpáliakkal egyetemben három testvértől erednek, kiknek ismeretlen atyja a XIII. század elején élt. A Bethlenek ágát alapitó testvér neve is ismeretlen; de ennek fia Bethlen a családnak nemcsak első ismert őse, hanem nevet is adó tagja. Ettől a Bethlentől azután a leszármazás szakadatlan, mindvégig oklevelekkel indokolt.
Egy másik fejedelmi családnak, a felsővadászi Rákóczyaknak leszármazásához Petrovay György tagtársunk adott pótló és rektifikáló közleményt. Egy táblán egybeállitotta a XII. század végén élt Bogát-Radván nembeli Csépántól kezdve a család nemzedékeit, az egy vérbeli morvai Gyapolfiakkal egyetemben; a szakadatlan sorrend csak egyszer, Rákóczy Zsigmond fejedelem atyjánál szakad meg; s ha egyszer sikerülni fog e hézagot kitölteni, a fejedelmi család leszármazási sorrendje a XII. század végétől kihaltáig teljesen tisztázva lész.
Ugyane buzgó tagtársunk ez évben is folytatta azon tanulságos családtörténet-sorozatot, melyet az ország északkeleti részének családtani bonyodalmairól már évek óta közzé tesz. Ez évben először is az Ilosvayakkal egy eredetü Kisfalusy család történetével foglalkozott. Ilosvai Karácson András utóbb Kisfaluról irta nevét s igy kiválva az Ilosvay családból, a XV. század derekán egy új családnak lőn megalapitója. A család a XVIII. század elején halt ki; de a vérségi kapocs tudatát az Ilosvay családdal ugy a gyakori visszatérés az eredeti névhez, mint a czimerazonosság mindig fentartotta. Második nagy tanulmányának, mely a Petrovay-családról szól, közlését szintén megkezdtük. A család egy eredetü a Dolhayakkal, kiknek történetét az érdemes szerző folyóiratunkban már közölte. Ezeknek egyik sarja, Mihály, a XV. század derekán Petrovára tevén át lakását, a lakó helyből nevet adó hely lett, melyhez a leszármazottak következetesen ragaszkodtak. Az eddig megjelent két közleményben még be nem fejezett tanulmány, a lehető részletességgel, minden hozzáférhető kiadott és kiadatlan anyag felhasználásával adja elő a család multját; mely mint családtörténet, beleillesztve a szerzőnek már közzétett hasonnemü tanulmányai közé, stemmatographiailag nagyon érdekes terület családtani szövevényeit teljesen megvilágitja.
Az erdélyi családok történetével Kis Bálint vál. tagtársunk ismét szorgalmasan foglalkozott. Ez évben a sor a Vizaknai, a Sombori és Drági, a Széplaki Petrichevich Horváth, a nagyváradi Horváth, a pálóczi Horváth, a léczfalvi Gyárfás, a zeykfalvi Zeyk, és az illyefalvi Biális családokra került. Legnagyobb részt igen terjedelmes, bőven okadatolt családfák egészitik ki a közleményeket, melyeknek az erdélyi családtani viszonyok megismerését, tévedések eloszlatását és genealogiai kérdések tisztázását köszönhetjük.
Rövid ideig virágzott, de maga után szép emléket hagyobb magyar főuri családnak, a br. Bruderneknek emlékét ujitotta föl Berzeviczy Edmund tagtársunk. Az 1790/1 országgyülés által honfiusitott wallon eredetü család hazánkban csak két nemzedéken át virágzott; utolsó fisarjában 1857-ben, leányágon pedig 1895-ben halt ki; de a honfiusitott br. Brudern József tábornok kiváló hazafias érdemei a család nevét a legtiszteltebbek közé emelték.
Még egy érdekes közleményről kell megemlékeznem, melyet Komáromy András vál. tagnak köszönhetünk. A nagy Kazinczy Ferenczet mutatta be egy 1820-ban sajátkezüleg irt és egy 1833-ban hozzá intézett levél alapján mint a családtörténet iránt érdeklődőt. E két levél azt a nagy férfiut, kinek részben irodalmunk ujjászületését és az irodalmi izlés fejlesztését köszönhetjük, uj oldaláról ismerteti meg.
Ha még fölemlitem azt, hogy szakirodalmi rovatunkban tizenhárom műről adtunk beható ismertetést és birálatot: ezzel beszámoltam azzal a tudományos eredménynyel, melylyel társaságunk és folyóiratunk a tizenötödik évben a megelőző évek eredményeit gyarapította.
Társaságunk belső életének vázolását rövidre foghatom. Ügyrendileg meghatározott választmányi üléseinket február 27., április 29., október 28., és november 25-ik napján tartottuk meg. Ezeken az üléseken számoltunk be a társaságunkat ért sulyos veszteségekről és az elért örvendetes eseményekről. Sajnos, ez évben a veszteségek felülmulták az örömöt okozó mozzanatokat.
Választmányunknak két tagját gyászoljuk. Mindkettőt távol otthonától ragadta el a kérlelhetetlen végzet. Torma Károly önmagával meghasonolva és társadalmi összeköttetéseitől megfosztva márczius 1-én Róma mellett Porto d’Anzioban; Véghely Dezső, tetterős férfikorban, mielőtt tudományos terveit megvalósithata volna, április 22-ikén Abbáziában tért örök nyugalomra.
Mindkettőben választmányunk oly tagjait vesztettük el, kik abban megalakulásunk óta helyet foglaltak, kik a kezdet nehézségeit velünk megosztották és a kik, a mig és a mikor tehették, társaságunk czéljait szellemileg és anyagilag 199tőlök telhetőleg előmozditották. Kegyeletes érzésünk kisérje emléköket!
A választmányunkban támadt ürt dr. Borovszky Samu évdijas tag személyével töltöttük be. Mig azt a hézagot, melyet társasági tagjaink sorában a halál vagy az önkéntes kilépés okozott, új tagok belépésével pótoltuk. Az ápril havában közzétett névsor szerint tagjaink száma 533, kik közül 67 alapitó, 156 pártoló és 310 évdijas tag. Azóta e szám 1 pártoló és 9 évdijas taggal növekedett. Alapitványi tőkénk tavaly óta 100 frtnyi emelkedést mutat; annak összege jelenleg 13,900 frt, mely összegből 10,800 frt tényleg befizetett vagyon.
Tisztikarunkban nevezetesebb változás nem történt. Társaságunk jegyzőjét, dr. Schönherr Gyulát, a választmány február 27-iki ülésében ujabb öt év tartamára megválasztotta; ugyanőt a folyóirat társszerkesztőjévé is ugyanannyi időre megválasztván.
Ezzel, t. nagygyülés, elvégeztem beszámolómat az elmult esztendőről. Meggyőződésem az, a mit jelentésem elején is kifejeztem, hogy megtettük azt, a mit a rendelkezésre álló anyagi és szellemi erőkkel szaktudományunk érdekében tennünk lehetséges volt. Ebben a meggyőződésben kérem a t. nagygyülést, hogy jelentésemet tudomásul venni méltóztassék.
Fejérpataky László, titkár.
