II.
II.
Középkori czimeradományaink két csoportba sorozhatók. Egy részükben valamely ujonnan nemesitett, vagy már régebben nemes, de czimertelen család nyer czimert. Ebbe a csoportba tartozik Zsigmond-kori armalisaink legtöbbje. Vannak aztán olyanok, a melyekkel a király egy már régen használt családi czimert adományoz, igazabban erősit meg. Az ősök önkényesen, senkitől sem kérve s kapva engedelmet, fölvettek egy képet czimer gyanánt s ezt a tulajdonukat képező jelvényt az utódok szükségesnek látták az uralkodó által megerősittetni.
A czimerviselés szokásának első korszakában ki-ki tetszése szerint választhatott czimert, nem korlátozva, csupán a czimer egyéni természetéből folyó azon szabály által, hogy már valaki által birtokolt czimerképet felvenni nem szabad. A ki abba a helyzetbe jutott, hogy czimerre lett szüksége, az az első neki tetsző alakot rávésette a pecsétnyomójára, ráfestette paizsára, s ráhimeztette öltönyére, minden magasabb jóváhagyás nélkül. Azonban ez a szokás úgy a XIV. század elejétől kezdve lassanként megváltozott. Ez idő tájban a királyi tekintély és hatalom nagyon megnövekedett; az uralkodók, a kik hosszu ideig csak névleges hatalommal birtak dusgazdag, nagy birtoku hűbéreseik fölött, valódi urakká válnak. A fejedelem isten helytartója, fölötte csak a pápa áll; ő minden jognak, minden tulajdonnak és kiváltságnak forrása. Ennek a nézetnek a következményeként lett a czimeradományozás is királyi joggá. Nemességet már előbb is csak az uralkodó adhatott; most már a nemesség attributumát, a czimert is ő adja. A fejedelmek tudják, hogy ez valamikor másként volt, s épen ezért szükségesnek látják hangoztatni, hogy egyedül ők vannak jogositva 73a czimerhordás engedélyezésére. Zsigmondnak majdnem minden armalisában benne van ez a mondat: «A claro lumine throni regii, velut e sole radii, nobilitates legittimo iure procedunt et omnium nobilitatum insignia a regia dignitate sic dependent, ut non sit dare alicuius generositatis insigne, quod a gremio non proveniat regie dignitatis.» Ebben van kifejezve a XIV–XV. század felfogása, a mely az előző századokétól merőben különbözik.
Különben csak fel kell ütnünk Bartolust «de insigniis et armis», hogy lássuk, mint gondolkozott e tárgy felől a kor gyermeke. «Habere arma – olvassuk a kilenczedik fejezet czimében – ex concessione principis prodest, quia aliis praefertur, et non potest ab alio prohiberi.» Az adományozott czimer szerinte becsesebb az önkényesen fölvettnél, még ha ez utóbbi ősi eredetü, régen használt lenne is, mert amannak a birtoklása bizonyitható, viselésétől senki sem tilthatja el tulajdonosát, még abban az esetben sem, ha kitünne, hogy a királytól adományozott czimerrel valamely más nemzetség már régebben élt. Ha ketten pörlekednek valamely czimer birtokáért, föltétlenül az leend előnyben, a ki királyi adomány gyanánt birja azt.
Erre a felfogásra támaszkodva kért 1417 június havában Konstanczban a király kiséretében levő Szirmai Pál fia György az uralkodótól czimert. Zsigmond megemlitvén a kérelmező hüséges szolgálatait, örömest teljesiti a jogosult óhajtást. A nagy érdemek, melyeket György urfi Isztriában, Lombardiában, Burgundban, Hollandiában, Franczia-, Angol- és Németországban a király oldalán szerzett, bizonynyal nem állottak egyébből, mint hogy segitett a sokat utazó és nagy kisérettel járó Zsigmond udvari népének számát növelni, itt-ott lándzsát tört idegen országbeli lovagokkal a sürün tartott vitézi tornákon, vagy talán ép vidám mummerájokon, dalidókon nyerte meg hajlandóságát a mulatságot kedvelő fejedelemnek. Mert a czimereket többnyire nem hadi vagy politikai érdemekért osztogatták. Megesett, hogy egy háromnapos vadászat után, a hol bizony csupán ártatlan őzeknek, szarvasoknak ontották vérét, csak úgy hullott az armális; hét is esik egy napra. Meg aztán a legtöbb armális kelte összeesik a nürnbergi, konstanczi és római ünnepélyekkel, tornákkal, világosan megmutatva, hol kell a czimeradományok okát, eredetét keresni.
A czimert, mondja a Szirmay-czimerlevél és vele a legtöbb hasonló oklevelünk szövege, a kérelmező bemutatta a királynak s úgy kérte annak adományozását. Az udvarnál mindig volt ilyen esetekben kihez folyamodni. A király kiséretében egész serege járt a heroldoknak, persevantoknak, a kiknek a czimer-komponálás mesterségük volt. Ott voltak a cimerariusok, valami közép-lények a festő és a herold közt, a kik a plasztikus sisakdiszeket készitették, a pajzsokra, lótakarókra, zászlókra ráfestették a czimereket. Nem hiányzott egy-két gyakorlott miniator sem, a kikre a kanczelláriának volt szüksége. Ezekhez fordultak a czimert kérők; ezek szerkesztették meg az uj czimert vagy öntötték megfelelő formába a régi jelvényeket. A mikor aztán a királyi jóváhagyás meg volt nyerve, s az oklevél kiállitását elrendelő parancs a kezében volt a kitüntetettnek, akkor ezzel együtt a czimer-tervet is elvitte a kanczelláriába. Itt hozzáértők megbirálták, nem hibás-e, főleg nem egyezik-e meg valamely már régebben adományozott czimerrel. Ha nem merült fel semmi kifogás és ha a fél az irásért, festésért, pecsételésért járó taksákat lefizette, kiadták a függő pecsétes diplomát. Az is megesett, hogy nem volt elegendő pénze a nemes urnak, s akkor bizony üresen maradt a czimerkép helye, mint például a Bossányiak birodalmi czimer-levelében.
Régibb pecsétek hijján nem tudjuk eldönteni, ősi czimer volt-e az, a melyet Szirmai György Zsigmondnak bemutatott, vagy ott született meg Konstanczban, talán ép Kunigsperg Jánosnak, czimernöki nevén Ungerlant-nak, minden magyarországi heroldok királyának agyában. Talán nem járunk messze az igazságtól, ha az utóbbit hiszszük. Azt mondani is fölösleges, kivált mióta Komáromy András jeles munkája a Szirmayakról megjelent, hogy a Rák vitézről való históriát nem lehet összeköttetésbe hozni a czimerrel. Egy magát a régi, szép nemzetségbe becsempészett, nagyzási hóbortban szenvedő ember koholmánya volt az egész, a melyet fölemlegetni sem érdemes. Ennek a soha sem létezett ősapának az emlékére bizony nem vették fel sem 1417-ben, sem azelőtt a Szirmayak a rákos czimert. Valószinüleg annak előtte nem is 74volt czimerük. Ha a hiteles családfát vizsgáljuk, rájövünk, hogy a nemzetség XIV–XV. századi tagjai közt még szolgabiró sem igen akad, annál kevésbbé magasabb országos méltóságot viselő ember; a legelőkelőbb talán az armálisban emlitett Péter volt köztük, a királyi levelesház egyik őrzője, deáki tudományban jártas papi ember. Minek lett volna tehát nekik a czimer? Pecsétjük bizonynyal nem volt, a mire rávésették volna; okleveleket ők maguk nem adtak ki, osztozásaikat, örökbevallásaikat a káptalan, a konvent vagy az alispán foglalta irásba s látta el pecsétjével. Holmi czimeres zászló, szőnyeg, üvegablak vagy efféle házi butor ebben az időben középrendü magyar embernél bizony nem igen akadt. Tornákon pedig, a hol még ezeken kivül a czimerre szükség lett volna, György előtt aligha forogtak a szirmai nemesek. Itthon sohasem is tartották a czimert a nemesség elengedhetetlen attributumának.
Hanem mikor György ur külső országokban járván, tapasztalta volna, hogy a németek, olaszok s egyéb idegen nácziók között minden valamire való embernek, még a városi polgároknak is van czimere, bizony megrestellette a maga szükölködő állapotját s a király urtól armálist kért magának.
A czimer motivuma érdekes és szokatlan. Egy virágos koszorut tartó főtt rák, a mint kiemelkedik a vizből, (mert ezt jelképezi az alsó, fekete pólyával megrakott ezüst mező). A mi Zsigmond-kori armalisaink bővelkednek az efféle különös, szinte humoros jelvényekben. Ilyen például az Eresztvényi Ferencz lángon piruló csukája, vagy az Olsvay Mátyás sakkfigurája, a Moghi-czimer szarvason lovagló asszonya, a Dabi Mihályéban levő három fog s az Aszuvölgyiében látható szeliditett, tánczra szoktatott medve.
Ezek a czimerek, ép úgy mint a vadászati jeleneteket vagy emblemákat mutatók (pedig a legtöbb Zsigmond idejebeli ilyen) bizonyára nem örökitenek meg valamely vitézi cselekedetet, hőstettet, hadi érdemeket.* A Szirmay György rákja nem mint élő állat ábrázoltatik, tehát nem tulajdonságaival szimbolizál. Egyszerüen emlékeztethet valamely dus fejedelmi lakomára, hol a szépen diszitett tálon fekvő, hatalmas főtt tengeri rákot ép György urfi nyujtotta oda a királynak.
* Vannak sokan, a kik a czimer-szimbolikát az úgynevezett czopf-heraldika találmányának tartják. De nagyon tévesen. A czimer maga is szimbolum, s alakjainak, ábráinak magyarázata, jelentéssel való felruházása ép oly régi, mint az egész intézmény. A középkor embere mindig bizonyos okból vett fel valamely képet czimerébe, a mint azt a sok beszélő-czimeren kivül a minnesängerek dalaiból bőséges adatokkal bizonyitjuk.
A czimerábra, bár mint festmény nem tartozik a szebbek közé, kompoziczióját nézve csinos és tetszetős. A czimer arányai jók, szerkezete kifogástalan, szinei jól vannak megválogatva. Mázai ellen nem tehetünk kifogást, tudva, hogy a középkori heraldika a szinre fém és fémre szin elvét csakis a mesteralakokra vallotta, de még itt sem mindig tartotta meg. Természeti alakot tetszés szerinti mázú alapon ábrázolt. Ezt figyelembe véve, az előttünk fekvő czimeren nem találhatunk kifogásolni valót. A kék szinű, ezüstbélésű takaró határozottan igen jó izlésre mutat, ellentétben a sokszor négy-öt szinben tarkáló sisaklebbentyükkel.
Nem igen tudnók ez idő szerint megmondani, melyik kiadott vagy ismert Zsigmond-kori czimerábránk festőjétől származik a Szirmay armális képe. Legjobban hasonlit még hozzá a Kőszeghy László 1415-ik évben ugyancsak Konstanczban kelt czimerlevelének ábrája. Ha egykor nagyobb számu kiadott czimerkép áll majd rendelkezésünkre, talán képesek leszünk az egyes festők működése idejét is megállapitani s feleletet adhatunk olyan fontos kérdésekre, hogy p. o. rendes udvari czimerfestők, vagy esetről-esetre felfogadott miniátorok készitették-e az armalisok képeit.
A Szirmay czimer egyik érdekes darabja középkori festett czimerképeink diszes sorozatának. A családnak közel fél ezredéves ereklye; de valamennyiünknek szép emlék abból a rég elmult daliás időkből, a mikor a magyar nemesség ifju vitézei nem csak pompájukról, bőkezüségükről, hanem arról is hiresek voltak Európa-szerte, hogy értenek hozzá, mint kell a jó német és olasz lovagokat a koronás végü lándzsával kibillenteni a magas torna-nyeregből.
VARJÚ ELEMÉR.
