A magyar nemzetségek a XIV. század közepéig. Az 1893-iki Péczely-jutalommal kitüntetett pályamű. Irta Karácsonyi János a M. Tud. …
A magyar nemzetségek a XIV. század közepéig. Az 1893-iki Péczely-jutalommal kitüntetett pályamű. Irta Karácsonyi János a M. Tud. Akadémia lev. tagja. Első kötet. Budapest. Kiadja a Magyar Tudományos Akadémia. 1900. Ára 9 korona. 8-rét. Czimlap, X és 464 oldal.
Nyolczvan esztendő alatt bámulatos utat tett meg a magyar történetirás. Semmi sem jelzi ennek az útnak a nagyságát jobban, mint az a munka, a melyet Horvát István 1820-ban s az, a melyet Karácsonyi János 1900-ban a magyar nemzetségekről irt. Végtelenül tanulságos egybevetni ezt a két könyvet. Mekkora haladás, minő eredmények! Az összehasonlitásból megnyugvást és reményt merithetünk; megnyugvást, hogy a végzett munka nem volt eredménytelen s reményt arra, hogy a százados hányattatások között hátramaradt magyar tudomány ily erővel haladva, végre is utól fogja érni a Nyugatot, a melynek bennünket elhagyni nem volt érdem, de a melyet nekünk utolérni dicsőség leend.
A nemzetségek kérdése régóta foglalkoztatta történetbuvárainkat. Már maga az, hogy a de genere jelző használata nemzeti különlegesség, izgatta, csábitotta őket. Sajátságos, hogy a tárgygyal foglalkozók hosszú ideig még a kérdés lényegével, a nemzetségek mivoltával sem tudtak tisztába jönni. Megtévesztette őket a szó, az elnevezés, a mely igen tág értelmü; és miután krónikánk a magyar törzs-, avagy hadszervezet elemeit is a genus, generatio kifejezéssel illeti, nem volt nehéz az oklevelek nemzetségeit a krónikáéival összevéteni. A zavart növelte az is, hogy a 46nemzetségek nevei, a melyek – mint ma tudjuk – mind személynevek, az oklevelekben rendszerint nincsenek ragozva, a miért aztán a generatio Abá-t Aba nemzetségnek forditották s értették, holott az valójában Aba nemzetsége. Pedig a helyes értelmezés már magában is megadta volna a magyarázatot.
Nem sok ideje, hogy a nemzetségek mivoltával tökéletesen tisztába jöttünk s ebben nem csekély érdeme van annak a férfiúnak, a kinek könyvét itt bemutatni szerencsém van. Még kevesebb, mint egy évtizeddel ezelőtt Wertner Mór hasonló tárgyú müvében* lehetőnek, sőt valószinünek tartotta, hogy a genusok egyike-másika a nemzet bevándorlásakor fennállott nemzetségeknek köszönhette eredetét. Ám a kérdés Karácsonyi munkájával végső stádiumába jutott, teljesen befejezettnek, eldöntöttnek tekinthető. Az egyes nemzetségek genealógiáját bővithetni, sőt egész uj, eddig a homályban rejtőzött nemzetségeket napfényre hozni mindenkor lehetséges lesz, de a dolog lényegén ez mit sem változtat; Karácsonyi meghatározására mindenkor meg fog állni, hogy t. i. a nemzetség nem egyéb, mint valamely közös őstől leszármazó családok összessége.
A magyar nemzetségek a XIV. század közepéig.
Temesvár, 1891–92. I. kötet VIII. lap.
Karácsonyi müvének első kötete rövid bevezetéssel kezdődik, a melyben a szerző összefoglalja a genusok vizsgálatából levont eredményeket. Megdönthetetlen érvekkel bizonyitja be először azt, hogy a nemzetségeknek az úgynevezett 108 törzshoz semmi köze, másodszor, hogy a genus jelzés az egy közös ősapától eredő vérrokon családoknak gyűjtő neve s megkülönböztető jele. Ebből a bevezetésből ismerjük meg a teljes munka tervezetét is. Fog pedig az állani első sorban a főúri vagy nemesi rangban levő anyaországi, azután a tót- és horvátországi, végül a nem nemes renden levő nemzetségek ismertetéséből. Az egészet bezárja egy Csergheő Géza tollából folyt függelék a nemzetségi czimerekről.
Az előttünk fekvő kötet hatvan genusról ad számot. Ezek pedig a következők: Aba, Agha (Acha), Agmánd (Ogmánd), Ajka, Ajtony (Achtum, Ochtum, Ahton), Ákos, Alap (Olup), Almási,* Andornok (Ondarnuh), Apocz (Apuch, Opuz) Apor (Opor, Opur), Aracsa (Orocha), Atyusz (Oghus, Ochuz), Azar, Baár (Bor), előbb Kalán, Baksa (Boxa, Baxa), Bala, Balog (Bolug, Balug), Balog-Semjén, Bana, Bancsa (Vancha), Baracs, Baracska (Brucsa, Brugsa), Barsa, Becse-Gergely, Beicz, Bék, Bél, Beli, Berch (Bérez?) Berencs, Bés, Bicske, Bikács, Bogát-Radvány, Bolnucs (Bolnócz?) Borics, Borsa, Boszlig, Bő, Bökény, Buchk (Bojk?), Budmér, Csák, Csanád, Csem, Csemely vagy Csemény, Csermény, Csőit, Csór, Csupor, Damasa, Dém, Divék, Dobák, Dorozsma, Döröcske (Durugcha?) Drud, Ehel és Érd.* Természetesen az egyes nemzetségeknek jutott tér igen aránytalan: akárhánynak ismertetése monográfia terjedelmét ölti, viszont egyeseké alig pár sornyi, a szerint, a mint róluk okleveleinkben több-kevesebb emlékezet maradt. A bővebben ismertetett genusoknál a szerző három részre osztja tárgyát; elöl közli a XIV. század közepéig menő pontos genealógiát, azután elmondja a nemzetség történetét, végül megismerteti birtokait.
Csupán a krónika ismeri.
Csak a krónika emliti.
A genealógiai adatok pontossága, a mennyire azokat ellenőrizni alkalmunk nyilt, kifogástalan. A rengeteg oklevél kivonatolása, feldolgozása közben még az anyag megrostálására is ráért a tudós szerző s akárhány, eddig hitelesül elfogadott oklevelet elvet s felhasználatlanul hagy. Első sorban ez emeli müvét az eddigi hasonló irányú munkák fölé. Főérdemét mégis nem ebben, hanem abban találjuk, hogy látszólag száraz tárgyát élvezetes formába öltöztette, kellemes, nem csupán a szaktudósnak hasznos, hanem a históriakedvelő laikusnak is megfelelő olvasmánynyá tudta tenni. A melyik nemzetségről bővebben folytak az adatok, például az Aba, Akos, Kalán vagy Baár, Baksa, Balog-Semjén, Becse-Gergely, Bogát-Radvány vagy Csák generatiójáról, ügyes tollal megirt egységes rajzokat kapunk a kötetben, a melyek telve vannak művelődéstörténeti adatokkal. Ezekben megelevenedik előttünk a XII–XIII. század társadalma, a szerepet vivő nemesség, harczainak, pőréinek szövevényes bonyodalmaival, az élet- és vagyonbiztosságért vivott tusaival. Látjuk, mint éheztek elődeink a földre, akár csak a jelenkor alföldi kisgazdája, mint iparkodtak minden megengedhető s megengedhetetlen eszközzel gyarapitani a tekintélyt, hatalmat adó birtokot; de látjuk e mellett nem egyszer tiszteletre méltó példáit a hűségnek, önfeláldozásnak s a hazaszeretetnek.
Ugy tetszik, mintha ezek a családtörténeti monográfiák, a nemzet belső életének ezek az aprólékos rajzai nagy szerepre volnának hivatva; mintha ezek egyengetnék útját a jövendő magyar történetírásnak, annak, a mely szakitva a mult s részben a jelen traditióval, irányával nem főleg az ország, a nemzet, mint egységes test szerepét a tóbbi államok s nemzetek között, nem csupán az összesség történetét festi, hanem a mely első sorban népünk, őseink életét, szellemük irányát, haladásuknak, törekvéseiknek rugóit, erkölcsét, szokásait rajzolja.
Karácsonyi könyve valódi nyeresége történetirásunknak. Mi, a kik a családtörténettel különösebben foglalkozunk, igen sokat fogunk belőle merithetni, első sorban mintát fogunk benne találni arra, hogy kell száraz tudományunkat megkedveltetni.
Midőn a szerzőnek s a müvét jutalmazó és közrebocsátó M. T. Akadémiának a jól sikerült könyvhöz szerencsét kivánunk, várakozással tekintünk a következő kötetek megjelenése elé.
Varjú Elemér.
