SZILÁGYI SÁNDOR (1827–1899)
1SZILÁGYI SÁNDOR
(1827–1899)
(1827–1899)
Felolvasva a Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaság 1900 deczember 20-ikán tartott nagygyűlésén
Emléket ujitok föl, egy férfiú emlékét, úgy a hogy lelki szemeim előtt látom őt: a történetirót és az embert. Az elsőnek emléke tiszteletet, a másodiké szeretetet ébreszt föl bennem és mindenkiben, ki a szakadatlan munkásságot, a szépért, nemesért lelkesülő törekvéseket, a jónak és igaznak szeretetét meg tudja becsülni. Felmerül előttem a hetvenes évek Szilágyija, az örökké tevékeny, dolgozó és lelkesitő, a fiatalságot szerető és tanitó férfiú, ki fáradhatatlan munkássága mellett időt, alkalmat és módot talál a hazai történetírásnak hasznos munkásokat nevelni; s utána a kilenczvenes évek testben törődött, lélekben erős és változatlan öregje, ugyanazokkal a termékeny eszmékkel agyában, ugyanazzal a szeretettel és lelkesedéssel szivében; és elgondolom, ime egy férfiú, ki becsülettel futotta meg pályáját, a ki nemes hivatást töltött be, s a ki azzal a meggyőződéssel hunyhatta le szemeit örök álomra: «Non omnis moriar; emlékem élni fog tovább a magyar történetirás történetében, élni fog tovább azok lelkében, a kiket szerettem és a kik engem szerettek.»
Tegyük le mi is, kik őt tiszteltük és szerettük, a kegyelet koszoruját immár csaknem két éve elköltözött másodelnökünk emlékére.
* * *
A sors és a véletlen huszonöt évvel ezelőtt hozott szorosabb kapcsolatba megboldogult mesteremmel. A kezdő előtt ekkor tárult föl a történetirás mühelyének titka. Ő vezetett be a levéltári dolgozás módszerébe, ő hivta fel figyelmemet a külföldi előrehaladt állapotokra, megismertetett az eredményekkel. Ez az oka, hogy bizonyos subjectiv érzés vesz erőt rajtam, mikor reá gondolok s ezt a subjectivitást fogja mutatni emlékbeszédem is.
Akkoriban az volt feladatom, hogy a bécsi állami levéltár kimerithetetlen anyagát az ő számára nézzem át. Az Erdélyi Országgyűlési Emlékekhez gyűjtötte az anyagot, ehhez a monumentális műhöz, melynek huszonegy kötetéhez hasonlót egy ország irodalma sem mutathat föl. Ez egy alkotása fentartja emlékét minden időkre. Az ő vezetése mellett az akkor még fiatal historikusoknak hosszú sora tanult e munkán történelmet, palaeographiát, históriai érzéket és gyakorlati levéltári ismereteket; és nincs egy is, ki örömmel ne gondolna vissza e tanulóévekre s a szeretetteljes mesterre, kiben már akkor is a magyar történetirás régi érdemes munkását tiszteltük.
A történelem szeretetét családjától, a környezettől örökölte. Nagyatyja a kolozsvári ev. ref. kollégiumon évtizedeken át tanitotta a históriát; atyja Klio czimen, 1832–1836 közt történelmi zsebkönyvet adott ki, oly időben, mikor fia, Sándor, mint serdülő gyermek már érzékkel birt régi idők viselt dolgai iránt. A gyermekkori olvasmány, az atyának, a hivatott történetirónak példája és a családi traditio megtette hatását az egész életre. Első irodalmi kisérletei, 217–18 éves korában, a szépirodalom terén mozognak; habár e mezőnek alig pár évre rá végleg búcsút mondott; előszeretetét a szépirodalom termékeitől soha sem vonta meg. Nem volt a magyar és a világirodalomnak nevezetes terméke, melyet ne ismert volna; a történetíró, ki az igazat kereste, fel tudta ismerni az aesthetikai szépet is.
A szabadságharcz mozgalmai szülővárosában, Kolozsvárott, találták a huszonegy éves ifjút. Az eseményekben gazdag napok, melyek történelmet csináltak, megteremtették e kor legelső történetiróinak is egyikét. Még a mozgalmas napok közvetlen hatása alatt jelent meg első történelmi munkája a bécsi, pesti és kolozsvári forradalmi mozgalmakról. A korfestés ez első kisérlete felébresztette benne az addig nyugvó szenvedélyt, melynek a «milieu»-nél fogva, a melyben családi traditiói és az átélt események által volt, előbb-utóbb ki kellett törnie. A szépirodalom terére lépett ifjút a journalista váltotta föl, ki a szemmel látott és személyesen átélt események hatása alatt előbb ujságirásra, majd utóbb az előtte lefolyt időszak történetének megirására adta magát. A journalistikai érzék élte fogytáig megmaradt benne; az ifjúkor foglalkozása az agg korban is maradandó nyomokat hagyott hátra. Előkelő lapjaink, az Ellenőr, a Nemzet, kivált ünnepi számaikban, gyakran közölték egy-egy történelmi tárczáját a későbbi időkben is, melyeknek mindig valami aktuális ize volt. Journalistikai ügyességének a Történelmi Társulat, az Akadémia és egyéb tudományos törekvések nem egyszer adóztak hálával.
Ha életrajzot vázolnék, fel kellene sorolnom elköltözött barátunk fáradhatatlan munkásságának termékeit és hirlapirói működését az 1848 után következő tiz esztendős időszakból. E tiz év első sorban a szabadságharcz történetének volt szentelve. Egyre-másra következtek, a legkülönbözőbb czimek alatt, a censura árgus-szemének leggeniálisabb kijátszásával, a munkák, melyeknek czélja és tendentiája éppenséggel nem egyezett meg az ötvenes évek hivatalos felfogásával. Valamennyinek tárgya a magyar szabadságharcz eseményeiből volt meritve; valamennyi hazafias czélzattal iródott. Ha mégis, sok viszontagság után néha kikerülték a censura éles szemét: ez a legszebb bizonyiték az iró ügyessége és élelmessége mellett. Történetirói szempontból e munkálatok sem feldolgozásuk sem igazságuk, sem pedig a bennök nyilvánuló históriai érzék által nem nevezetesek; az, a ki az eseményekben benne él, ritkán lehet azoknak higgadt itélöbirája, kivált ha oly élénk temperamentumu és az események impressiója alatt álló, mint azok irója volt. Egyik-másik részlet bennök ma is értékes, de általánosságban e gyorsan készült, kellőkép át nem gondolt és nem elég kritikával Írott munkák maradandó hatásra nem számithattak. Hazafias felbuzdulás, journalistikai ügyesség eredményei és belső becsüknél ma bibliographiai értékük nagyobb.
A történetíró Szilágyi Sándorban Nagykőrösön, ottani tanárkodása idejében ébredt föl. Az autodidakta csapongásait a régi idők, különösen pedig Erdély múltjának tanulmányozása váltja föl. A családi hagyomány Erdély történetírójává avatja. Mikor Akadémiánk tagjává lesz: 1858-ban szűkebb hazája történetének egy véres epizódját, Bánffy Dénes korát és megöletését, választja székfoglalója tárgyául. A nagykőrösi fényes nevü tanártestület, mely Salamon Ferenczet, Szabó Károlyt, Ballagi Mórt, Mentovich Ferenczet, Szilády Áront s a legnagyobbat, Arany Jánost számithatta tagjai közé, egymaga tett annyit az elnyomatás szomorú éveiben a hazai irodalom és tudomány felvirágoztatására, mint bárminő akadémiák. Ebben a baráti környezetben vált Szilágyi Sándor azzá, a minek őt ismertük.
Első nagyobb müve Erdély irodalmának, különösen történeti irodalmának fejlődésével foglalkozott, melynek megirására Libloy Schuler Frigyes tendentiozus irodalomtörténete szolgáltatott alkalmat. A mennyire felülmúlja a nagy dolgozat belső érték szempontjából eddigi öszszes alkotásait: oly maradandóvá teszik becsét forráskutatásai, a helyes itélet, melylyel az erdélyi történetirás fejlődését és viszonyát a korbeli állapotokhoz meghatározza. Mint leghivatottabb méltatója mondja: e munkával fólküzdé magát a magyar történetirás avatottjai közé.
Dolgozatai gyors egymásutánban következtek. Társadalmi szereplése nem vonta el öt a komoly munkától. Egyelőre forráskiadások foglalták el idejét. A nagykörösi krónika és a 3török-magyarkori történelmi emlékek két kö tete, a török uralom és hódoltság ismerésé nek nélkülözhetetlen forrásai. A Szabó István és Szilády Áron társaságában közzétett kiadvá nyok elsősorban annak a vidéknek vázolják tö rök uralomkori állapotát, melynek a kiadók is lakói, a magyar Alföldét. A forráskiadót csak hamar a feldolgozó váltotta fel. Több apró érte kezésén kivül 1866-ban kiadta régóta űzött for rástanulmányai alapján Erdélyország történetét. Nagyobb igények nélkül lép fel e két kötetes mű, pedig évtizedes kutatás eredményeit fog lalja magában. Nemcsak compendium ez, ha nem levéltári buvárlatok eredményeinek fog lalatja, megvilágitott uj részletek tárháza. Ha a kép, melyet e művében szűkebb hazája viszon tagságos múltjáról elénk tár, még nem is teljes, s ha vannak részletek, melyek benne ujabb felderitésre, ujabb kutatásra vártak: e müve még ma is értékes, sőt nélkülözhetetlen, jóllehet maga a fáradhatatlan szerző iparkodott legjob ban, hogy egyes korszakok, kivált Báthory, Bethlen, de különösen a Rákóczyak korának monographiák formájában való feldolgozásával müvét minél előbb elavulttá tegye.
Egymást követték kisebb-nagyobb dolgoza tai Erdély történetének legérdekesebb korából, igy Báthory Gáborról, Bethlen Gábor trónfog lalásáról, a Rákócyzak koráról Erdélyben, Rá kóczy György és Pázmány Péter egymáshoz való viszonyáról, mind a hatvanas évek végén s a hetvenesek elején. Oly bámulatos munkásság, mely mindenkit csodálkozásra késztet. E mellett ráér forráskiadványokat is közzétenni. Szilády Áronnal meginditja 1868-ban a Török-magyarkori Államokmánytárt, e megbecsülhetetlen gyűjteményt, melynek hét kötetét négy év alatt jelenteti meg. Kiadja Rozsnyay Dávidnak, az utolsó erdélyi török deáknak, és Szamosközy Istvánnak történelmi maradványait, közzéteszi Alvinczy Péter okmánytárát két kötetben, a két Rákóczy György családi levelezését; utóbb Bethlen Gábor politikai leveleit, a linczi békekötés okmánytárát. Mint kiadó és feldolgozó lép elénk az Erdélyi Országgyűlési Emlékekben; a sors megengedte érnie, hogy 21 kötetben csaknem befejezze a 22 kötetre tervezett sorozatot, mely czimén túlterjedve a tárgyalt kornak valóságos történelmi rajza.
Történetirói müködésére a három Rákóczy életrajzával tette fel a koronát. Régi vágyát valósitotta meg e trilógia megalkotásával, mely drámai erővel adja elő egy fejedelmi ház hir telen felvirágozását és ép oly hirtelen hanyat lását.
De nem folytatom tovább dolgozatainak hosszú sorát. Valóságos történelmi könyvtár ke rülne ki belőlök. Hivatott toll jellemezte a tör ténetirót, éles szemmel állapitotta meg helyét tudományosságunk történetében, ráutalt elő nyeire, de nem hallgatta el az előbbiek mellett elenyésző hiányait sem. Az én szemem előtt nemcsak ez tette Szilágyi Sándort nagygyá, ha nem különösen nagygyá lesz azon hatás által, melyet a fiatal történész-nemzedék kiképzésére és általában a magyar történetirás fellendülé sére gyakorolt.
* * *
Az alkotmányosság visszaállitása után mint vallás- és közoktatásügyi miniszteri titkár kerül Budapestre és csakhamar ő válik a történetiro dalmi törekvések középpontjává. Szeretetreméltó egyénisége, nagy tudása, melynek gyarapitására mindig talált módot és alkalmat, szivjósága, mely örült, ha valakin segithetett, ha valakit tanácsokkal láthatott el, majd utóbb betöltött állásai egyenesen a vezető szerepére jelölték ki öt.
Mint autodidakta, ki nagy fáradsággal pó tolta utólag a szakszerü kiképzés hiányát: át látta, hogy virágzó, kulturállamokéval lépést tartó és mellettök megálló történeti irodalmunk csak úgy keletkezhetik, ha tehetséges ifjaknak mód nyujtatik, hogy a nyugat törekvéseivel az egyre nagyobb virágzásnak induló történet kritikai irány módszerével és különösen a Sickel által uj alapokra fektetett oklevél-vizsgálat ered ményeivel közvetlen tapasztalásból megismerkedjenek. Az akkori idők egyetemi oktatásától minálunk ezt várni nem lehetett. Ellenben közvetlen közelünkben, a szomszédos Bécsben az 1855-ben alapitott s ekkor a diplomatika uj megalapitójának, Sickelnek vezetése alatt álló «In stitut für österr. Geschichtsforschung» ez időben, a hetvenes években állott virágzásának tetőpontján. Tanerői, köztük a kitűnő forráskritikus Zeiss berg és a genialis műtörténész Thausing a nagytekintélyű 4Sickel vezetése alatt világhirt biztositottak ez intézetnek, melynek hivatása az volt, hogy az egyetemi szakoktatás betetőzéséül bevezesse a kiválasztottakat a történelmi kutatás módszerébe, a kritikai eljárásba és megismertesse az intézet gazdag gyűjteményei és kitűnő szakkönyvtára által az érdeklődőket a tárgy egész körével és irodalmával. Habár az intézet általános tudományos czélok mellett német birodalmi és osztrák történelmi kutatások szolgálatában állott, különösen azóta, hogy a Monumenta Germanić okleveles osztályának középpontjává lett, annyi tény, hogy az odaküldött fogékony ifju annyit tanulhatott, oly széles szemhatárra tehetett szert, minőre az egyetemi szakoktatás akkori állapotában, minden segédeszközök hijján, itthon nem nyilhatott kilátás.
Szilágyi a minden tudományos szükséglet iránt fogékony férfiú felismerte a helyzetet és módját találta annak, hogy az Akadémia közvetitésével a tanügyi kormány évenként egy-egy ifjúnak nyujtson alkalmat felsőbb történelmi kiképzésre. A hetvenes évek közepén indult meg e szakadatlan sorozat és tartott csaknem két évtizeden át. Volt-e eredménye ennek, hozzájárultak-e némi csekély részben ezen tanévek ahhoz, hogy történetirásunk felvirágozzék: ám döntsék el mások. Annyi azonban tény, hogy e bécsi évek nagyban előmozditották azt, hogy az ottani államlevéltár megbecsülhetetlen hungarikái a magyar történelem számára értékesitve legyenek. A bécsi elméleti oktatást gyakorlati levéltári foglalkozás egészitette ki, melynek Szilágyi Sándor volt az irányitója, vezetője. Valóságos históriai műhely keletkezett, melynek munkásai örömmel dolgoztak mesterök útmutatása szerint, ki szeretettel korholta a hibákat, de ép oly közvetetlenséggel ismerte el a szorgalmat, biztatta a tehetséget, s a kitől egy-egy elismerő szó oly jól esett. A sürü érintkezés, a közös czél felé való törekvés feloldhatatlan kapcsot teremtett a mester és tanitványai között.
Valódi hivatását, igazi legszebb munkakörét elhunyt jelesünk azóta töltötte be, hogy 1875-ben a Magyar Történelmi Társulat titkárává és 1878-ban a budapesti egyetemi könyvtár igaz gatójává lön. Két oly positio, melynek előnyeit a tudományosság javára nálánál senki jobban nem aknázta ki. Hozzájárult még akadémiai szereplése, különösen ennek történettudományi bizottságában.
Mindnyájunknak élénk emlékezetében van a Magyar Történelmi Társulat titkárának fárad hatatlan buzgósága, melynek a társulat felvirá gozása volt eredménye. Fáradságot nem ki méivé, ügyességét és tudását a társulat ügyei nek szentelve magas fokra emelte a társulat anyagi erejét s iparkodott emelni ennek megfelelöleg kiadványainak szinvonalat is. Egy bal eset, mely a társulat anyagi existentiáját szinte a megsemmisüléssel fenyegette, nem lankasz totta erejét, sőt ellenkezőleg fokozódott tevé kenységre késztette. Az anyagi veszteség zava raiból Phoenixként uj erőre kelt föl a társulat, megerősödve eszközeiben, megszilárdulva alap jában. Társadalmi összeköttetéseit, mozgékonysá gát s a közszeretetet és tiszteletet, mely környé kezte, elejétől fogva a társulat érdekében érté kesitette; üléseit – mig ereje teljében volt – élénkekké, látogatottakká és ez által a társu latot közismertté tette. Egész valója összenőtt kedves társulatával, mely örök hálára lehet em lékének lekötelezve.
Elemében érezte magát mint szerkesztő. A fiatal korban szeretettel üzött foglalkozást a férfikor delén levő férfiú örömmel vette fel ujra. Akkor a napi érdeknek, most a tudomá nyosságnak dolgozott. És mily ügyesen. Éles szemekkel vigyázott arra, hogy a társulat kü lönböző elemekből alakult tagjai közül a Szá zadok iránya és közleményei által egyik osz tály se érezze sértve magát. Erősebb kifejezé seket enyhitett, irányzatos czikkeknek szerkesz tői megjegyzések által elvette az élét. Nem szerette a polémiákat, erős kritikákat, csak ak kor közölte szivesen, ha velük a tudományos ság ügyének használt. Közleményeiben termé szetszerűleg nem adhatott mindig elsőrangut s s ha ezért néha gáncs érte, maga ismerte el első sorban, hogy a gáncsolónak igaza van; de hát mit tegyen? – a szerkesztő meglévő tényezőkkel számol, jobbat nem adhat annál, a mi rendelkezésre áll. S azután egy társulat közlönyének szerkesztője nem válogathat oly szaba don, nem gyakorolhat munkatársai fölött oly erős kritikát, mint az, ki csakis a nagy közönség 5ellenőrzése alatt áll. Azt sok mindenki és sok minden feszélyezi.
Szenvedélylyel szerkesztett. Ha az idő közelgetett, a szerkesztés minden más dolgot megelőzött. Szerencsés keze volt munkatársai megválogatásában. Fiatal ammanuensisei bármenynyire zúgolódtak néha a rájuk rótt sok dolog miatt: a munkaadóra nem nehezteltek, oly szeretettel tudott korholni és oly szivből jövő módon elismerést nyilvánitani. A legjobb gyakorlati iskola volt ily tartalmas, a nagyképűségtől, rideg formáktól távol álló nemeslelkü vezető mellett tanulni meg a szerkesztés mesterségét s nyerni tudást, széles látókört, tapasztalatot. Most már fényes nevü történetiróink nem egyike oldala mellett vetette meg hirnevének alapját. A ki már koránál vagy pályájánál fogva kinőtt a mester keze alól, abban is megmaradt mindvégig a mesterhez való hü ragaszkodás érzése. A nélkül, hogy a szó legszorosabb értelmében tanár lett volna: kört, iskolát alapitott, melyet szeretettel tartott együtt. Középpontja volt a történetirodalmi törekvéseknek; szándékainkat, terveinket vele beszéltük meg; s ő ezer dolga és gondja közepette is szivesen látott el tanácsaival, útbaigazitásokkal. A sikernek ő örült legjobban, a balsiker elsősorban őt kedvetlenitette el. Igy lett a Századok szerkesztősége a munkatársak gyülőhelyévé, kik nemcsak a folyóirat hasábjain adtak egymásnak találkozót.
Szerkesztői ügyességre vall, hogy egy kiadványt, a Magyar Történelmi Tárt, melynek lapjai nyers vagy félig feldolgozott történelmi anyag közlésére voltak hivatva, Történelmi Tár czimen évnegyedes folyóirattá tudott átalakitani s azt 1878-tól kezdve pontosan megjelentetni. Ezt a szükséges, de különben nagy és meg nem térülő költséget igénylő kiadványt az Akadémia által biztositott hozzájáruláson kivül az előfizetési pénzekből fenn tudta tartani. Példátlan eset Magyarországon, hogy hasonló, csak a szakférfiút érdeklő vállalatra akadjon tekintélyes számú előfizető. Szüksége volt e vállalatra, mert itt tette közkincscsé levéltári kutatásainak nyers anyagát, melyeknek közzétételére különben nem lett volna orgánum, de készséggel bocsájtotta azt mindannak rendelkezésére, kinek közölni való anyaga volt. Ez egy kiadványánál fordult elő nem egyszer, hogy a szerkesztő némi összeütközésbe jutott a történettudóssal. A Történelmi Tár túlnyomó mennyiségben közölt XVII. századi, jobbára magyar nyelvű s kiválóan erdélyi vonatkozású anyagot, a régibb kornak s különösen latin nyelven irt daraboknak rovására. Eljárását menti az a meggyőződése, hogy a kevesek által értett latin nyelvű okiratok nagymérvü közlésétől az előfizetők számának apadását várta s igy attól tartott, hogy a kiadvány a társulatnak, melynek anyagi érdekeit mindig szivén hordozta, áldozatába kerül.
A két folyóirat a munkás szerkesztőnek nem volt elég. A szerkesztés terén is ujat vágyott teremteni, oly folyóiratot, mely a tudomány népszerűsitését és terjesztését még jobban, még behizelgőbb módon tudja eszközölni, mint a Századok. A merész tervet, a szokatlanság és a vele járó tetemes költségek miatt eleintén bizalmatlansággal fogadták. A tervező makacsul kitartott szándéka mellett és 1884-ben a társulat támogatásával, de minden koczkáztatása nélkül megindult a Magyar Történelmi Életrajzok vállalata. Az anyagi sikernél csak az erkölcsi siker nagyobb, mely a merész terv megvalósitását követte. Munkatársak hosszú sora biztositotta a megfelelő szellemi tartalmat; de a korfestő, hű képek megszerzése, a vele járó ezernyi gond, kérdezösködés, kutatás a szerkesztő vállait nyomta. Nagyfokú irodalmi ismeretekre, bibliographiai tájékozottságra s e mellett művészi érzékre volt szükség, s ez mind megvolt a sokoldalú szerkesztőben. Az eleintén szerényebb módon, utóbb a technika legujabb eszközeivel visszaadott és egyre jobban megválogatott korhű illustratiók, a mindinkább fejlettebb belső tartalommal egyetemben a történelem szeretetét, az elmúlt idők nagy embereinek ismeretét, a kornak hü képét, nagyfontosságu okiratok formáját, pecsétek, érmek, vidékek hü rajzát, nagy emberek kézirását úgyszólván játszva csempészték be a nagyközönség ismeretkörébe, felköltötték annak érdeklődését s az ujabb és ujabb füzetek ébren tartották azt. A történetirás, mely eddig csupán a könyvnyomtató mühelyét foglalkoztatta, nevelni és foglalkoztatni kezd művészeket, rajzolókat, festőket, fejleszt uj iparágat, munkát ad sok embernek és gyönyörködtető, tanulságos szórakozást a nagyközönségnek. 6Felébreszti a korhűség iránt való érzéket, tanit és szórakoztat, ismereteket terjeszt és gyönyörködtet.
A ki valaha foglalkozott azzal, hogy egy kor igaz képéhez a megfelelő hiteles ábrázolásokat könyvtárak, levéltárak, muzeumok, képtárak és magángyűjtemények tömkelegéből kikeresse, számon tartsa és hű reproduktiókban megszerezze: annak fogalma lehet arról a fáradságról, gondról és körültekintésről, a mibe ez a szerkesztőnek került. Valóságos ambitióval dolgozott azon, hogy kedves vállalatának füzeteit mennél tartalmasabbakká, egyiket a másiknál jobbá tegye. E vállalatával megteremtette minálunk a kornak megfelelő illustrálást és bebizonyitotta, hogy a nagyközönség beveszi a tudományt is, csak megfelelő formában kell neki beadni.
A Történelmi Életrajzoknál szerzett tapasztalatait és gyakorlatát teljes mértékben juttatta érvényre a honfoglalás ezer éves fordulója ünnepére kiadott nagy történelem szerkesztésénél. A gazdagon illustrált és minden kort hű képekkel festő mű a legjobban közeliti meg azt a czélt, melyre mindannyian törekszünk: a nemzeti mult iránt való érdeklődést felkölti, az ismereteket széles körben terjeszti, a képes ábrázolások által történelmi emlékeinket megszeretteti.
Az utolsó nagy mű, melynek szerkesztésében előkelő részt vett: az Akadémia millenniumi kiadványa «A honfoglalás kútfői». Nem engedte a végzet, hogy e fontos forráskiadás megjelentét megérje.
Hosszabban időztem a szerkesztőnél; mert úgy érzem, hogy a tudomány terjesztése, munkatársak nevelése és irányitása által e téren hervadhatatlanok érdemei.
Buzditó hatásának teljes képéhez azonban, még egyet kell hozzátennem, működését társulati titkári minőségében a társulat által rendezett vidéki kirándulásokon. Lelkesitő modorával és nemes közvetlenségével hány hivet szerzett ily. enkor a magyar történelemnek: erről a társulat jegyzökönyvei számolnak be. Én első sorban arra emlékezem, hány nagybecsü levéltár, mennyi elrejtett történelmi kincs, mennyi ismeretlen adat vált ez alkalmakkor a tudomány közös kincsévé. Látom az örökké tevé keny férfiút, a mint a munkát szervezi, egy egy levéltár átkutatására egyéneket szemel ki, utat egyenget, akadályokat elhárit; ha olyan a levéltári anyag, a mely tanulmányaiba vág, mint például Köpcsényben, Marosvásárhelyen, maga is dologhoz lát és munkatársaival versenyt fá rad nap-nap után a levéltár kiaknázásán, s e közben mily barátsággal, szeretettel buzdit, lel kesit; s elgondolom, mennyi érdeme van neki abban, hogy hazánk levéltárait ma oly teljesen ismerjük és hálás vagyok iránta, hogy annyit mentett meg a tudomány számára. Erdemei közt ez nem utolsó.
Utoljára hagytam a könyvtárigazgatót. Szi lágyi Sándor egyéniségéből, szellemi élénkségé ből, temperamentumából következik, hogy benne nem a bibliographia szük korlátai közt mozgó, a könyvtártudomány szabályai által megkötött könyvtárigazgatóval van dolgunk, hanem olyan nal, kit csak egy: a tudomány szeretete és ter jesztése lelkesit. E tekintetben nem korlátozza őt a bureaukratikus felfogás álláspontja; nyug vást nem ismerő lelke, tultéve magát a formá kon, alkot, gyarapit, fejleszt; mindent a tudo mányosság terjesztése érdekében. A budapesti egyetemi könyvtár dolgozó és hivatalos helyi ségei a tudományokkal foglalkozóknak valósá gos találkozó helyévé váltak, kiket a tudomány szereteten kivül a vezető egyéni tulajdonai is vonzottak. Az igazgató érdeklődött minden ku tató dolgai iránt, kérdezősködött, utbaigazitá sokkal szolgált, kihallgatta mindenkinek szán dékait, baráti jóindulattal viseltetett az idősebbek és atyaival a fiatalabbak iránt s ez minden kinek jól esett. Mindenki örömmel lépett a tudomány csarnokába, hol a vezető részérói a legszivesebb fogadtatással és szükség esetén becses útmutatással találkozott. Mint tudományos központ, vezetése alatt a könyvtár elsőrangú fontosságra tett szert; könyvtárnok volt a szónak magasabb, liberálisabb értelmében. A tudományos igények és szükségletek kielégitésében nem ismert határt, de abban sem, hogy a tudományos anyagot a rideg formák mellőzésével mennél könnyebben hozzáférhetővé, mennél szelesebb körben ismertté tegye. Tudományos és administrativ igények közül mindenekfölött az elsőnek igyekezett eleget tenni; önmagát, saját egyéniségét tagadja meg, ha nem igy cselekszik. 7Azoknak hibája, kiket szellemi tehetségök csak administrativ teendőkre képesit, hogy a nagy vezér geniejének csapongásait nem ellensúlyozták eléggé. A tudomány, különösen a nemzeti történelem tudománya szempontjából szép kor volt az, melyet a budapesti egyetem könyvtára, Szilágyi Sándor igazgatása alatt átélt. És ime, az első hivatalos jelentés, mely a nagy férfiú halála után nyilvánosságra került, megtépdesi azt a borostyánkoszorut, melyet az elfogulatlanul Ítélő szemlélő elköltözött nagyunk emlékére font. Ó sancta simplicitas! mily korlátolt felfogás, mily szüklátkörüség! Jól mondja egyik szakfolyóiratunk, «hogy még nagyon sok időnek kell elmúlni, a mig a budapesti egyetemi könyvtár könnyedén eldobhatja magától azt a dicsőséget, hogy Szilágyi Sándort vezetőjéül tisztelhette.»
* * *
Legvégül még egy pár szót megdicsőült mesterünk viszonyáról társaságunkhoz.
Mikor a Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaság 1883-ban megalakult, az alapitás tényét sokan féltékeny szemmel nézték. Féltették a Magyar Történelmi Társulatot, hogy erejében csökken, hogy tagjainak száma megapad. Szilágyi Sándor, a társulat lelke, örömmel üdvözölte egy uj tudományos szövetkezet megszületését; mert meg volt győződve, hogy a hazai mult ismeretére nyereség minden oly egyesülés, mely a nemzeti mult egy-egy specziális ágának tudományos müvelését tüzi ki czéljául. Az uj társaság keletkezésében, az alapitás nehéz munkájában tevékeny részt vett, üléseinknek – a mig győzte – rendes látogatója volt, folyóiratunkat közleményeivel gazdagitotta, tanácscsal, tapasztalásával segitett rajtunk. 1894-ben másodelnökünkké választatván, üléseinket vezette és még nincs is oly régen, nagygyűlésünkön elnökölt. Lelkének öröme telt társaságunk gyarapodásában, öröme folyóiratunk megizmosodásában. Társaságunk igaz barátját vesztette az elköltözöttben, s ezért gyászunk mély és őszinte.
És most búcsúzzunk el másodszor is a történettudóstól és a mi ennél is többet ér, az igaz embertől. Társaságunk mindig büszke lesz arra, hogy a mienk is volt, a mint a magyar történettudomány előtt sem enyészik el soha Szilágyi Sándor emlékezete.
FEJÉRPATAKY LÁSZLÓ.
