Válasz «Az örökös főrendiség eredete Magyarországon» czimü munka birálatára irott megjegyzésekre.
Midőn Dr. Schiller Bódog úr észrevételeire nehány megjegyzést teszek, nem terjeszkedem ki az Észrevételek összes részleteire, csupán a kérdés lényegére térék vissza, mert kutatásaim és a szerző észrevételei nem hogy megczáfolnák feltevésemet, hanem fokról-fokra megerősitik azt.
94Talán rövid idő alatt alkalmam lesz a birálatomban foglalt sporadikus megjegyzéseket, melyek nem a megbirált munka olvasása alatt támadtak, olyan alakban bemutatni, hogy azok a kérdéses tárgy érdemleges képét alkossák. Egyelőre azonban a sporadikus megjegyzéseknél kell maradnom, melyek ugyanazon álláspontot védenek Fraknói Vilmosnak a Századokban közölt birálatával.
A szerző első főtételében nem értek egyet azzal, hogy a királyi tanácsban való megjelenés magánjogu s egyben örökletes lett volna. Minthogy tehát itt örökletes előjoggal nem állunk szemben, a megalakult főrendek örökletes előjoga sem származhatott innen. A dolog lényege azon fordul meg, hogy előjogon alapult-e ez a megjelenés, mely a nemesi rendnek csupán egyik osztályát illette, vagy sem? A negativ eredményt a szerző is elismeri észrevételei folyamán s kijelenti, hogy nemcsak a jogosultak, hanem a nem jogosultak is részt vehettek a királyi tanácsban minden különös jogositvány nélkül. Ezzel azt hiszem, az állitólagos örökletes előjog, mely később a főrendek alapjogát tette, minden további czáfolgatás nélkül meg van szüntetve.
A szerző második alaptételében kifogásolom azt, hogy a kérdéses előjoggal járó megjelenés intézményi jellegü volt, azaz a folyó kormányzati ügyek vitelére rendelt tanács és a birtokarisztokraczia időnkénti gyülésén alkotott másik tanács közötti jogi különbséget. Ha intézményi jellege lett volna, akkor jogemlékeinkben világos nyomaira kellene találnunk s nem maradt volna Werbőczytől Kovachichig ismeretlen, hiszen Werbőczy annak virágzási korában élt.
De főleg azon állitásnak kell ellentmondanom, hogy a jelzett gyüléseket a birtokarisztokracziára kellene szoritanunk. Erről a jogtörténetirók mindeddig mit sem tudnak. E dogmatikus tételt külömben maga a szerző is megczáfolja észrevételeiben, midőn elismeri, sőt hirdeti, hogy vehettek a kérdéses gyüléseken olyanok is részt, a kik nem tartoztak a birtokarisztokracziához. Ha ez örökletes előjog csupán a birtok arisztokracziát illette volna meg, akkor a nagybirtokokat adományozó királyi oklevelekben találkoznunk kellene annak felsorolásával is. Ennek pedig sehol semmi nyoma. Vagy mi más volt a kriteriuma annak, hogy valamelyik nemes, nagybirtokos, s igy joga van megjelenni a királyi tanácsban?
Azt mondja a szerző, hogy a tulajdonképeni tanácsban, az udvari törvényszék jogositott tagjain kivül részt vehettek mások is. E tanács tagjai mindannyian részt vehettek a másik tanácsban is, mert az ország kormányzásával megbizott tanács csak előkelőbb volt a másiknál, s hozzá legnagyobb részt a birtokarisztokracziához tartoztak tagjai? Viszont a birtokarisztokraczia tagjai is egytől-egyig részt vehettek a tulajdonképeni tanácsban, mert a szerző maga hirdeti, hogy nem volt zárt testület. Hol van hát a határvonal a két királyi tanács között? Mikor válik külön a két tanács?
A szerző főtételeiből tehát csupán az marad meg, hogy a király tanács gyűléseket tartott. Ezek felsorolására hivatkozik észrevételeiben, s e ténynyel akarja a jogot megállapítottnak tekintetni. E felsorolásra azt jegyzem meg, hogy ennek minden egyes pontjához alaposan hozzá lehet szólni. Ismerték különben a kérdéses eseteket régibb jogtörténeti íróink is, de azok helyes érzékkel inkább az országgyűlésekre vonatkoztatták. Egyszerűbb és világosabb felfogása a kérdésnek az, hogy rendkivűli esetekben országgyűlés helyett tanácsba hivatta a király meghitt embereit. Rendesen csak kevesen voltak a király környezetében, ilyenkor azonban bejöttek mindannyian, kik akár gazdaságuk, akár a gyűléshely közelsége miatt megtehették.
Ilyen a tényeken alapuló doktrinális különbséget tehetünk a király tanácsában, de jogi különbséget tenni nagyon merész gondolat. S most áttérek az irodalomra, melyre a szerző a kérdés megoldásában támaszkodik. Az első kérdésben Hajnikra utal, mint forrásra, kinek akadémiai székfoglaló értekezése óta (1873.) egyértelmüleg hirdetik «a főrendi táblának a tágabb királyi tanácsból történt kifejlődését». Előrebocsátom itt, hogy az említett értekezésben a tágabb királyi tanácsról szó sincsen, mert az csupán a királyi tanácscsal foglalkozik. Ennek legvilágosabb bizonyítéka, hogy Hajnik a főrendi tábla megalakulásában «a királyi tanács tágulását» látja (17. 1.). Kikkel bővülhetett volna még a tágabb királyi tanács, mely az ország összes nagybirtokosait magában foglalta? Európai jogtörténetében már hirdeti e tant, de minden közelebbi magyarázat nélkül annyira, hogy az emlitettem doktrinális megkülönböztetésnél többre nem következtethetem. Annál is inkább, mert legujabb perjogi munkájában is csupán a számbeli különbséget hangsulyozza (57. l.) s összes munkáiban egyszerűen csak királyi tanácsról beszél, minden közelebbi meghatározás nélkül. Ha már most olyan fontos jogi különbséget kellene tennünk a két tanács között, a milyet a szerző említ, akkor fogalmainkat az nagyon megzavarná. De nem is ez a kérdés lényege. A szerző a tanácsban 95való részvételben örökletes előjogot talál, mely egyszerűen átment a főrendi tábla intézményébe. E feltevésre mindeddig egy írónál sem találtam, s azért mondottam, hogy a tágabb királyi tanács fogalmát megalkotta.» Maga Hajnik ezeket mondja európai jogtörténetében (239. l.): Annak tagjai a király bizalmából foglaltak ott helyet. A bizalom volt tehát a tanácsban való részvétel alapja s nem az örökletes előjog. És a mint iróink mit sem tudnak ez örökletes előjogról, úgy jogtörténeti forrásainkban sem találunk annak sehol a nyomára.
A második kérdésben a Knauz munkájára utal a szerző. Megjegyzem, hogy a Knauz munkája csak az 1445–54. évi interregnum történetével foglalkozik, mely a magyar történelem maig is leghomályosabb korszaka. Előrebocsátom továbbá, hogy a Knauz theoriája éppen nem feltétlen érvényü, s nagyon sok nehézségét, expresse megoldatlanul hagy. Csak egyet emlitek meg: Werbőczy ugyanis, kinek a királyi tanács kérdését nagyon jól kellett ismernie, az országos tanácsnak csupán itéletleveleit, de nem egyszersmind adományleveleit tekinti érvényeseknek (II. 14. §. 35.). Ez, úgyhiszem nagyon alaposan ellentmond a Knauz theoriájának (17. l.), mert biráskodási ügyekben az öszszes irók véleménye szerint nem a Knauz országos tanácsa, hanem az 1446. IX.-ben rendelt kormányzó tanács volt az illetékes. Nagyon valószinü tehát, hogy a Knauz országos tanácsa mégis országgyülés volt, a mint ezt a régibb irók tanitották. De másrészt még Knauz szerint is a kormányzó tanácsot az 1446. IX. rendelte Hunyadi mellé (9. l.), az országos tanács ellenben a királyság kezdetétől fogva fennállott (13. l.). Világos tehát még ez alapon is, hogy egységes volt a királyi tanács, mert a szűkebb királyi tanácsnak megfelelő kormányzói tanácsot ki kellett rendelni, tehát előbb nem állott fenn, s a kormányzóság megszüntével az is megszünt.
Nem vehető tehát a kérdés megoldása még e korra sem bizonyosnak, annál is inkább, mert az országgyülések s ez országos gyülekezetek közötti viszony még éppen nincs tisztázva. A szerző értelmében indult Kovachich is, utóbb azonban egész határozottan megváltoztatta nézetét e szavakkal: «sed contrarium undique apparet» (Suppl. II. k. 112. l.). A szerző megjegyzéseinek specziális kérdései közül csak egyre válaszolok, mert ez az egy nagyon szembeötlő. A királyi törvényszék tagjairól azt mondottam, «hogy egy külön testületet, mely állandóan a király oldala mellett volt», azért sem képeztek, «mert a vidéki törvénykezés nagyobbrészt távol tartotta őket az udvartól.» Erre a szerző ezeket mondja: «Hajnik perjoga sem tud erről semmit, csupán az országbiróról, tárnokmesterről és alnádorról». Kénytelen vagyok éppen a Hajnik perjoga alapján folytatni a sorozatot. Az erdélyi vajda és a bánok is a királyi kuria birótársai sorába tartoztak (47. és 55. l.), de Erdélyben felsőbb fokban a vajda biráskodott (121. l.), a dalmát és horvát bán, a szlavon bán, a macsói és szörényi bánok pedig mindanynyian a kormányzásukra bizott területek főbirái voltak (133., 141. és 142. ll.). Végül az összes udvari főtisztek többnyire főispáni méltóságokat viseltek, a megyei sedriát pedig tudvalevőleg rendesen a főispánok tartották (79. l.). Ezek után, úgy hiszem, belátja a szerző, hogy a királyi törvényszék tagjait a vidéki biráskodás nagyobbrészt távol tartotta az udvartól. S ha mindezekhez hozzáveszszük, hogy «propter absenciam prelatorum ex baronum» többször meg sem tarthatták a rendes udvari törvényszéket (II. 6. §.), és hogy «Zsigmond alatt a főpapok s országnagyok csak kivételesen, fontos ügyek elintézése végett jelentek meg a biróságokon, hanem csupán nemesekkel itéltek»; akkor talán joggal kérdezhetem, most is a szerzőtől, hogy melyik volt hát az állandó királyi tanács? Ezek után legyen szabad még egyszer ismételnem, hogy egységesnek tartom a királyi tanácsot, de minden testületi jelleg nélkül, a hova nem egy örökletes előjog, mely nagy birtokon alapult, füzte az egyéneket, hanem igenis a királyi bizalom, melynek csupán eszköze rejlett a vagyonban. E tanácsosokból kerültek ki a főrendüek, de előjogukat nem innen vették át; hanem annak kifejlődésére más tényezők gyakoroltak befolyást, melyek a királyi tanács megszüntével támadtak. Mindennek legvilágosabb bizonyitéka Erdély, mely daczára a birtokaristokracziának s daczára a királyi tanácsnak, főrendi táblát különállása idején nem ismert.