Rövidke viszonválasz «Az örökös főrendiség eredete Magyarországon» czimű munka birálójának válaszára.
Rövidke viszonválasz «Az örökös főrendiség eredete Magyarországon» czimű munka birálójának válaszára.
Rútul visszaélnék a Turul tekintetes szerkesztőségének, mely oly nyájas előzékenységgel adott helyet alkotmánytörténeti vitánknak, szives türelmével, ha, miként a multkor, ujra szép sorjában megvizsgálnám s megvilágitanám a t. biráló úr állitásait. Lemondhatok erről annyival inkább, minthogy a t. biráló úr multkori észrevételeim közül mindössze egyetlen egynek a megerőtlenitését kisérelte meg. Beérem tehát azzal, hogy kimutassam az ezen az egy ponton, «nagyon szembeötlő» kérdésben ellenem felhozottak tarthatatlanságát.
Megczáfolandó azt a tételemet: hogy volt egy állandóan a király oldala mellett működő tanács, t. i. az a tulajdonképeni tanács, a mely kapcsolatos a királyi törvényszékkel, a t. biráló úr kiigazitja, kiegésziti a vidéki biráskodással foglalkozó törvényszéki tagok 152megállapitottam sorát, «éppen Hajnik perjoga alapján», melyet idéztem volt. Figyelmeztet elsőben arra, hogy «az erdélyi vajda s a bánok is a kuria birótársai sorába tartoznak», pedig ők egyszersmind az egyes vidéki törvényszékek elnökei. Ez tökéletesen igaz; csakhogy nem tartozik a szóban forgó kérdésre. Nem vette észre a t. biráló úr, hogy én Hajnik művét (68. l.) idézve, a tárnokmestert zárójelek közé szurtam? Nem kereste ennek okát s czélját? Tettem ezt azért, mert a tárnokmester sem tagja a királyi törvényszéknek. A királyi törvényszék vagy curia (sedes, később tabula regia iudiciaria), az ország rendes birósága – köztudomású dolog – áll a nádorból, az országbiróból, a királyi különös, majd személyes jelenlét képviselőiből, mint elnökökből, áll ezek helyetteseiből és itélőmestereiből s áll végül a rendes birótársakból, az idővel ú. n. esküdt elnökökből, kiknek tiszte, talán sikerült bebizonyítanom (munkám 40. l. 12. jegyz.), még a XIV. sz. folyamán fejlődik állandóbb megbizatássá, hivatallá. A királyi törvényszék e rendes tagjain kivül (a kiknek nemcsak joguk de szoros kötelességük is volt, hogy megjelenjenek) találkozunk rendkivüli birótársakkal is, kik midőn éppen az udvarban tartózkodnak s úgy tetszik, olykor részt vesznek a törvényszék üléseiben. Itéletlevelek s fontosabb perfolyta határozatok a többnyire gyüjtőnévvel jelölt rendes birótársak («regni nobiles») mellett minduntalan emlitenek kisebb-nagyobb számu ilyen «külső» birótársakat: egyházi s világi – és nem csupán köztisztségeket viselő – főurakat (munkám 119., 124–125. ll.). Ugy a tárnokmester (v. ö. még Hajnik id. m. 46. l.), miként a vajda s a bánok csak ilyen rendkivüli, alkalom adtán szereplő birótársak (u. ott. 55. l.) csupán annyiban előkelőbbek egyébb alkalmi itélőtársaknál, hagy nekik (nem azonban a macsói és a szörényi bánnak) a XV. század vége óta maga a törvény biztositotta a megjelenés jogát (1486: LXVIII. 1492: XLII. t.-cz. 4. §.)*
Kötelesek megjelenni, ha meghivatnak: «nisi vocati intrare non ..... tenentur» (3. §.) Mondanom sem kell, hogy e betoldás egyik jelensége annak a mindenre kiterjeszkedő, óvatos, naiv körülményességnek, a mely jellemzi a középkori oklevélstilust. Bárki, nem is csak főtisztviselő, tartozott megjelenni a törvényszéken, ha oda meghivták.
Hogy másodszor «az összes udvari főtisztek többnyire főispáni méltóságot» s tehát a vidéken birói tisztet viseltek, szintén közömbös lehet előttünk. Sem én, sem más nem állitotta, hogy a rendes, esküdt ülnökök az udvari főtisztek közül kerültek ki; ellenkezőleg, én utóbbiakat éppen «külső», esetről-esetre részt vevő birótársak s tanácsosok gyanánt jelöltem meg több helyütt (50., 53. és 119. ll.). És aligha kétséges többé (119–124. ll.), hogy a «praelati et barones nobiscum iudicare debentes,» kiknek távolléte sürün szolgál perhalasztás okául, sőt egy izben másfél esztendeig megakasztja a curiában való biráskodást, nem a tágabb tanács a maga egészében, hanem a királyi törvényszéknek az nehány főrangu rendes ülnöke, kiknek kirendelését az 1397-iki végzemény parancsolta meg először. Én ismételhetem tehát joggal azt, a mit erre «a nagyon szembeötlő» kérdésre nézve könyvemben és multkor (és a megelőző bekezdés elején) mondottam.
Végezetül hadd legyen nekem is szabad egyet kiragadnom t. vitázó felem állitásai közül. A biráló úr ellenem forditotta Hajnik Egyetemes európai jogtörténetének a két tanácsról szóló helyét. Az ide vonatkozó részlet teljes, szószerinti szövege igy hangzik: «… a szükebb értelemben vett tanács (consilium regis) megkülönböztetendő azon tágabb királyi tanácstól (consilium prćlatorum et baronum), melyet kiválóan fontos ügyek eldöntése czéljából, de leginkább országgyülés alkalmával gyüjtött a király maga köré és mely az öszszes előkelő elemet magába foglalta. Annak tagjai a király bizalmából fogtak ott helyet és csak korszakunk vége felé követelték meg, hogy a király a nemesség mind a három rendjéből válogassa meg azokat» (239. l.). Vagyis a tulajdonképpeni s nem, mint a tisztelt biráló úr állitja, a tágabb tanácsról mondja Hajnik azt, hogy «tagjai a király bizalmából fogtak ott helyet» (verb. «annak»); nem is érthető másra a három rend képviseltetéséről szóló következő mondat, a mely a tulajdonképpeni tanácsnak sokat emlegetett Jagellókori alkotmányjogi fejlődését kivánja jelezni (miről lásd részletesen munkám 43–63. lapjait.) A tágabb tanácsról kifejezetten azt tanitja Hajnik (ellentétben székfoglalójának korábbi restringáló felfogásával), hogy «magába foglalta az összes előkelő elemet.» Ugyanarra az egy tanácsra mind ez nem vonatkozhatik; mert mely istenség intézte volna úgy, hogy a király mindenkoron, folytonosan az összes előkelő elem iránt viseltessék bizalommal? Nem a király bizalma nyitotta meg a nagybirtokos uraknak a tágabb királyi tanácsot. Hanem csak a király különös bizalmatlansága, a kegyvesztettség rekesztett ki onnan. Est quicquid inter ……
Dr. Schiller Bódog.
