FELSŐGYŐRI NAGY IVÁN EMLÉKEZETE.

Teljes szövegű keresés

1FELSŐGYŐRI NAGY IVÁN EMLÉKEZETE.
(Felolvastatott a Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság 1901 deczember 13-ikán tartott nagygyülésén.)
Életemben csak kétszer láttam azt a férfiut, a kinek emlékét most föleleveniteni óhajtom. – Első izben az egyetemi könyvtár sarokszobájában mint társaságunk alelnökét pillantottam meg. Társaságunk egyik választmányi gyülését vezette ott, 72 éves korában is figyelemmel hallgatva egyik tagtársunk értekezését és szeretettel rendezve társaságunk ügyeit. Másodizben a Nemzeti Múzeum dolgozó szobájában találkoztam vele. A gr. Forgách család levéltárának egyes leveleit olvasgatta s készitett azokból ősz hajjal, de ifju hévvel Nógrádmegye története számára jegyzeteket.
Nem volt tehát a megboldogult személyes ismerősöm. Alig tudnám leirni alakját, nem tudok mondani semmi ujat, mástól nem tudottat pályafutásáról vagy társadalmi érintkezéseiről, szokásairól, családi vagy tudományos köréről, a minőkkel a többi emlékbeszédet tartó jelesek beszédeiket érdekesekké, figyelmetgerjesztőkké szokták tenni. – Majdnem azt kell mondanom, hogy ismeretlenek valánk egymással és mégis, a helyett azt kell állitanom, hogy nagyon is nagy volt az ismeretség köztünk. Meg volt ez ismeretség mint a mester és tanitványa között nem az iskolában, nem a személyes érintkezés, hanem az irodalom terén.
Azért méltán mondhatom, hogy midőn társaságunk mélyen tisztelt választmánya engem bizott meg ez emlékbeszéd tartásával, nem idegenre, hanem Nagy Iván lelkének, legfőbb tudományos törekvéseinek, műveinek, nemes szándékainak ismerőjére bizta ez emlékbeszédet.
Hiszen én hálás tanitványa vagyok a megboldogultnak s a nemzetségek történetének megirásával mintegy folytatója az ő élete legnagyobb alkotásának: «Magyarország családai»-nak.
A mestert, a magyar családtörténet és heraldika főemberét, jóformán megalapitóját akarom én föleleveniteni, s azt nem is tehetném méltóbb helyen, mint éppen itt e társaságban, a mely Nagy Iván életének főóhajtását: a magyar családtörténet és heraldika fejlesztését megvalósitani törekszik.
***
A magyar nemzetnek XIII–XIV. századbeli társadalmi szervezete, nevezetesen a nemzetségi birtokoknak a harmad-negyedizi rokonokra való átszállása, kivált pedig az ily jószágokra vonatkozó elővételi jog erősen követelte, hogy minden nemzetség és család a maga történetét, leszármazását izről-izre ismerje. Valóban ismerte is. Hogy csak pár példát emlitsek ennek megmutatására, 1380-ban a Szent-Szalvátoriak nemzedékrendjüket a hatodik ősig tudták és pedig oklevelekkel igazolhatólag fölvinni* 1399-ben pedig Pelbárthidi János leányai be tudták bizonyitani, hogy az Adonyi család akkor élő tagjai nem 4-ik, hanem 5-ik izi rokonaik.* Sajnos az ilyen élő családtörténetből csak véletlenül maradt reánk valami, hisz még nemzetünk 2aranyágacskájának, az Árpádok nemzetségének hajtásait sem jegyezték föl idejében és pontosan.
Zichy család okmánytára, VIII. k. 164. 1.
Országos levéltár, Dl. 29–107. 1.
A XV–XVII. századbeli jogi állapotok nem kivánták többé a családok leszármazásának pontos ismeretét, sőt a XVI. század zavarai, számtalan családnak ősi fészkéből való kikergetése, a családi tüzhelyig jutó és számos családot két részre osztó vallási és politikai egyenetlenségek, ellenségeskedések lehetetlenné is tették az ily ismeretet. Azért a XVI. és XVII. század a magyar családtörténet legszomorubb időszaka. A leggyökeresebb magyar családoknak külföldről való eredeztetése, Micz bánné meséje, a Throphćum domus Estorasianć sötét emlékjelei ennek.
Ámde a XVIII. században a neo-aquistica commissio előtt folyt perek s a több izben elrendelt nemességi vizsgálatok annál élénkebb, életbevágóbb szükséggé tették a közszerzőtől vagy a nemességet nyerttől való származás ismeretét, igazolását. A XVII. századbeli hiú, sokszor csupán aljas hizelgésből származó családtörténetek helyett akkoriban igazán pontos, oklevelekkel igazolt s nem egy-két vagy három-négy, hanem 10–12 izig fölérő családfákat kellett késziteniök a családoknak vagy meghatalmazottjaiknak.
Ez volt a kert, a melyben a családok történetét terjedelmesebben kezdették művelni, de hogy az ily művelésből valódi tudomány, igazi családtörténet keletkezzék, az még nagyon messze volt. Mert először is az e kertben készitett családfákat csak a tudós birák, olykor titkos bizottságok előtt mutatták föl, azután pedig a művelők nem a történeti igazságot, hanem a vagyont keresték s igy nem csupa jó gyümölcsöt, hanem gazt, burjánt is termeltek a hamis, hiányos családfák képében, a mint arról mindenki, a ki régi táblai pöröket forgatott kezében, meggyőződhetett, sőt a ki Lehóczky Andrásnak 1796-ban megjelent Stemmatographiáját olvassa, minduntalan bármikor is meggyőződhetik.
A családtörténet tudománynyá, csupán jó gyümölcsöt termő kertté csak akkor válhatott, midőn kibontakozva minden földi érdekből semmi mást, hanem csak a történeti igazságot kereste s egyetlen czéljául annak keresését tüzte ki. Ezt tette először Wagner Károly, a XVIII. századbeli Jézus-társasági atyák egyike, de ő, hogy semmi földi érdeket, hiuságot, stb-t ne sértsen, kénytelen volt a kihalt családokra szoritkozni. Az összes magyar nemzetet felölelő családtörténeti mű megirására 1848 után, a nemesi jogok eltörlése s a családok vagyonának, örökösödésének másnemű biztositása után nyilt meg az ajtó.
Roppant nagy jelentőségü volt a magyar családtörténetre az, ki veszi vállaira e nagy magyar nyelvü mü megirásának terhét. Mert még a levéltárak lakatjainak lehullása után is sehol nagyobb vigyázatra, minden érdektől való függetlenségre, éles, bonczoló észre s esetleg a tévedések őszintébb beismerésére nincsen szükség, mint a családtörténetben. Hosszu évek tapasztalata után, nagy műve szerkesztésének befejeztével irja Nagy Iván ez emlékezetes szavakat: «A nemzetségismében kétségtelenül hiba, ha egy törzsből eredő ágak tévedésből külön családokká állittatnak, ez azonban igen ritkán és csakis a hitelességet kutató nyomozóknál szokott megtörténni. – Sokkal gyakoribb, de egyszersmind nagyobb hiba is az, midőn a névhasonlóságnál fogva egészen külön törzsből eredő és külön vérségü ágak egy nemzetségbe csoportosittatnak és eképen idegen vérségekből hasonló családnév folytán közös családfára vagy ujabb családok őseiül összekoholtatnak. Ez eljárás gyakoribb, az azt mivelőkre sokszor jutalmasabb is. Ez ódon iskola volt a genealogok táborában mindég a tulnyomóbb és virágzott hajdan úgy, mint most is. Ezekre illik Botka Tivadar azon helyes mondata: «nincsenek nagyobb történelemrontók, mint a genealogok».*
Magyarország családai. Pótlékkötet. 373. 1.
Valóban történelemrontók, nem pedig mentőfonalat nyujtók lettek volna a magyar genealogok is, ha nem Nagy Iván áll élükre. Lehóczky Stemmatographiájának magyar forditása és tóditása lett volna a magyar családtörténet, ha annak összeállitását pl. Básthy József, vagy Barna Mihály vagy Jakab Elek s nem Nagy Iván veszi kezébe.
Nagy Iván adatgyüjtéssel kezdé meg valódi történetirói pályáját. Zürzavaros korszak zürzavaros életü férfiának, Grittinek pályafutását tette az egykoru tanuk vallomásainak lemásolásával 3és közlésével (a Magyar Történelmi Társulat III. kötetében) világossá. Kissé unalmas, időtrabló munka az ilyen, nem is olyan jutalmazó, mint a nagyhangu szólamokkal telt, de könynyedén irt, általános tárgyu értekezések, vagy történeti tárgyról vett elmélkedések, de jóformán minden történetiróra nézve, a ki a történeti valót komolyan keresi és nem pénzkeresés végett vagy hiuságból lesz történetiróvá, szükséges, mert igy ismeri meg az egykoru szemtanuk vallomásainak becsét, igy igyekszik műveiben, ha csak lehet, ilyeneket s nem másod vagy harmadrendü tanukat használni s igy tanulja meg azt a nagy mesterséget, hogyan kell a tanuvallomások közt különbséget tenni, szóval igy lehet biráló, helyesen itélő s elfogultságtól ment történetiróvá. Azért Nagy Iván később sem vonakodott az ilyen történetirói napszámos munkától, a mint azt Komáromy János naplójának, Rédey László történeti maradványainak közlésével, a Magyar Történelmi Társulat kirándulásaiban való részvételével, a Zichy család okmánytárába szolgáltatott másolataival bőven megmutatta.
A mi érdeklődést és gyakorlatot Nagy Iván az adatgyüjtéssel szerzett, azt bőven nyilvánitania tulajdonkép csak 1855-től kezdve volt alkalma. Ekkor jutott az ország szivébe s ott is olyan helyre, hol a magyar történelemmel való foglalkozásra ideje is, alkalma is volt: az egyetemi könyvtár első tisztségébe. Itt és a közel Nemzeti Múzeum kézirattáraiban megnyiltak előtte a történetirói pályához szükséges segédeszközök tárházai s ő mind e kedvező körülményeket rögtön fölhasználta a magyar történelem előmozditására. Feladatának óriás voltát talán nem is gondolva egymagában neki vágott a magyar családok rengeteg erdejének s hivatalának elfoglalása után alig egy évre: 1857 elején a művelt közönség már ily czimű könyvet foghatott kezébe: »Magyarország családai. Czimerekkel és nemzedékrendi táblákkal. Irta Nagy Iván. Kiadja Friebeisz István.»
Kilencz éven át egymásután jelentek meg e nagy műnek kötetei, néha egy évben kettő is. 1866-ban már megirhatta Nagy Iván utószavát s egy év mulva a pótlék-kötettel önmaga pótolta művének legfőbb hiányait.
A Nagy Ivántól és jó magamtól is annyira megrótt hizelgés bünébe esnék, ha azt állitanám, hogy e nagy műnek mindjárt első kötetei is hibátlanok és minden nagyobbfajta tévedéstől mentek. Csak a nagyobbfajta tévedésekről beszélek, s nem teljességet vagy tökéletességet követelek. Mert ha teljességről vagy tökéletességről szólnék, méltán fejemre olvashatnák Nagy Ivánnak annyiszor hangoztatott szavát, hogy művét teljesnek, tökéletesnek ő sem tartotta. »Csalatkoznék – mondja mindjárt előszavában, – ki hinné, hogy e munka teljes, tökéletes és hibátlan leend.« Ámde másrészt látjuk, hogy ott van művének első köteteiben az Andrássy, az Apafy, Apor, a Batthyány családok mesés eredete, ott van az Iktári és Bethleni Bethlen, az Alsó-Lendvai és Felső-Lendvai Bánffy, a Bocskai és Raszina-Kereszturi Bocskay, a Keresszegi és Mihályi Csáky családok összezavarása és helytelen összekapcsolása, Micz bánné meséje stb. Ezek elég nagy eltérések az igazságtól s mai álláspontunkon talán csodálkozhatnánk, hogy Nagy Iván azokat észre nem vette.
Azonban ha a dolgot jobban megtekintjük nem csodálkozhatunk, s e tévedések nem vonnak le Nagy Iván érdemeiből semmit. Nem ő követte el e tévedéseket, hanem mások csalták őt a tévedésekbe. Mindenütt lelkiismeretesen jegyzi kútforrásait s látjuk, hogy nagy tekintélyü s többnyire oklevelekből dolgozó irók állitásait követte vagy inkább irta le szükségből, kedvetlenül.
Éppen abban áll aztán Nagy Ivánnak tagadhatatlan, elévülhetetlen érdeme, hogy mindjárt az első kötet készitése közben észrevette elődei műveinek hibás voltát, észrevette, hogy azok néha őt tőrbe akarják csalni. S mig más, tehetségtelen, vigyázatlan vagy földi érdekektől vezérelt iró mindig jobban és jobban belebonyolódott volna az utvesztőbe, melyet a magyar családtörténet addig alkotott, s végleg ott veszett volna a tévedések sürüjében, ő éleslátásával, igazságszeretetével, a földi érdekek teljes megvetésével kitalált az utvesztőből. Sőt mi több, biráló elméjével, nagy emlékezetével a hibás művek megjelölésével uj, egyenes utakat vágott a családtörténet erdejébe s nincs magyar történetiró a ki ezen utak jótéteményeit ne élvezte volna.
Már az egyik Almássy és az Arady családok 4mesés történeténél oly észrevételeket tesz Nagy Iván, a melyek mutatják, hogy munkája kezdetén fölébredt benne a biráló, igazságotkutató lélek. Egy szemérmetlen hazudozó az Arady család tagjául jegyezte Csák Ugolint az 1241-ben (a hamisitó szerint 1240-ben) elesett kalocsai érseket. Nagy Iván azt mondja erre: «Volt ugyan Ugolin ekkor kalocsai érsek, de kérdés, az Arady családból származott-e ? Ugyanezt kérdhetni a többi ismerős, hivataltviselt egyéneknél is» (I. k. 63. 1.). Ennél fogva aztán kijelenti, hogy «bizonyitékok hiányában nem tulajdonitva hitelt az egész hosszas leágazásnak, ezt csupán a munka teljessége végett közöljük. »
A Bethlen család nemzedékrendénél teljes erejével törekedett, hogy a 6–7 különböző származtatás közül a valót eltalálja s lelkiismeretesen jegyezgeti hol, mikép tér el egyik genealogus a másiktól. A Bors családnál felszólal azon hibás vélemény ellen, a mely minden 1300 előtt élő Bors, Bars és Barcz nevü személyt egy családba sorol s ugyanott először hirdeti mesének a «Trophćum Estorasianum» régi nemzedékrendeit. A Botka családnál rögtön észreveszi és kiigazitja azt a nagy tévedést, a mely a Botka család ősei közé sorozta a Raszina-kereszturi Bocskayakat is.
Ezek nyilvánvaló bizonyitékai annak, hogy Nagy Iván mindjárt műve kezdetén egész buzgósággal törekedett a tévedéseket kerülni, sőt itt-ott irtogatni is. Munkája közben mindig jobban és jobban belepillantva a családtörténetek sürüjébe még óvatosabb, még élesenlátóbb, még igazságszeretőbb lett s bátran állithatjuk, hogy műve III–XII. köteteiben semmiféle, az ő korában, az ő segédeszközeivel már elkerülhető nagy tévedés nincs, vagy ha van, azt reá erőszakolták. Mily szorgalommal járt utána pl. hogy az Eszterházyak eleit a Vesterházyakkal össze ne zavarják. A Kanizsaiakat a Nagymartoniaktól megkülönbözteti, a Máriássy család ősét, noha oklevelet is mutogattak előtte, a XIII. században élő Márk-ban megállapitja s a Szent Lászlónak és Imre királynak tulajdonitott leveleket elveti, a Mikolay családoknál a régi genealogusoknak és Szirmaynak az egy nevü, de külön vérségü családok összekapcsolásában való könnyelmü, tévedéseket okozó eljárását kellő szigorusággal birálja.
A Nyáry család eredeténél az idevonatkozó hamisitványt elveti. A Vay családnál hiába csalogatják őt (hiányos keltezésü s látszólag Szent-Istvántól és Szent-Lászlótól származó) oklevelekkel, bárósági diplomával, ő megmarad a biztos történeti igazságnál s a család eredetét nem viszi feljebb az 1346-ik évnél.
Ime egy pár bizonyitéka azon éles; de nagyon is kellő birálatnak, óvatosságnak, a melyet Nagy Iván nagy műve irása és szerkesztése közben használt, s a mely állandó értéke az ő művének. Mindazok, kik utána a családtörténetet művelték, e biráló, igazságkutató lélek hatása alatt állottak és állanak. Lehet az ő művét roppant nagyra kibőviteni, lehet őt fölülhaladni, de hogy a genealogia nálunk igazi hivatására talált s a történeti igazság megrontása helyett annak feltalálására szolgáló biztos kalauzzá lett, azt Nagy Iván emlitett lelki tehetségének és munkálkodásának köszönhetjük.
Nem sorolom itt föl érdemének nagyitása végett a régi és a beküldött nemzedékrendek hiányosságát, munkatársainak csekély voltát, a nemes családok közömbösségét, nem emlitem, mily bátran szállott szembe egyes családok hiuságával s hibás hagyományaival (pedig azzal, mint szomoruan tapasztaltam, némelyeket egész életére ellenségeivé tett), de azt méltán emelem ki külön, mint Nagy Iván lelkének egyik ékességét, hogy mindig szivesen vonta vissza hibás állitásait, ha a hibáról, tévedésről meggyőződött. Felvette ő is művébe Érdy nagyhangu bizonyitgatásai után a Crouy családnak az Árpádoktól nevezetesen III. Andrástól való származását, de Horváth Mihály és Botka értekezéseiből látván, hogy azt a történeti igazsággal megegyeztetni nem lehet «Érdy válasza daczára is a hiteles történelmi adatok sorából törlendőnek» jelentette ki. (XII. k. 493. l.) A Keresszegi és Mihályi családok különböző voltát Szalay L. felszólalásából megismervén, a Mihályi Csáky család nemzedékrendjét a Keresszegi Csákyak családfájáról kihagyandónak jelezte (Pótlék-kötet, 170. 1.). A Kölcsei Kende családról először csak hiányos nemzedékrendet készithetett, főként Szirmay: Szatmárvármegye cz. műve nyomán. (VI. k. 184–94. l.). Csakhamar Kende Gusztáv ráerőszakolt egy másik, még rosszabb nemzedékrendet, a melyen a Kölcsei Kende és a 5Kendilónai Kendy családok egybe voltak kapcsolva s a Kende család a Kendyek leszármazóiként volt föltüntetve. Nagy Iván nem állta ugyan meg, hogy két megjegyzést ne tegyen ez utóbbi családfára, de mégis közölte (VI. k. 543–46.). Meg is büntette magát érte. Már műve XII. kötetének végén (498. l.) jelezte, hogy az egyik sem hiteles; a pótlékkötetben pedig nem habozott az első családfát «hibákkal tömött» -nek, a másodikat «meghamisitott»-nak és «alaptalanul a Kendiekkel összekötött»-nek bélyegezni. (Pótlékkötet 306. l.). Erős és nemes lélek volt az ilyen, a mely a történeti valóságot még önmagánál is többre becsülte.
Nagy Iván családtörténeti nagy művének nem hibája, hanem csak érthető hiánya, hogy benne az Árpádkori családok vagy nemzetségek alig-alig vannak ismertetve s a régi családok első izein jóformán szótlanul surran át. Természetes dolog ez! hiszen ő is csak a meglevőből, a XIX. század ismert családjaiból indulhatott ki az ismeretlen felé, s mikor valaki (hogy hasonlatunkhoz visszatérjünk) egy nagy erdőnek főutait jelölgeti ki, nem szabad eltérittetni magát főfeladátától a részletek vizsgálgatásával. De ha valaki mégis fölpanaszolja e hiányt, mi e panasznak méltán ellenébe állithatjuk Nagy Iván családtörténeti munkásságának második időszakát, az ő mintegy másodvirágzását. Alig alakult meg társaságunk, alig tisztelte meg őt az alelnöki állással, már is bemutatta a Turul első füzetében a Losoncziak és Bánffyak nemzedékrendjét s abban éppen az első izeket ismerteti részletesen s az összes rendelkezésére álló adatokból fáradhatatlanul igyekezett e nevezetes családnak őseit, első elágazását megállapitani. Két év mulva pedig (1885-ben) közölte a Csák nemzetség történetét még pedig minden adatot jól megvizsgálva, a kellő helyre illesztve, az egész nemzetséget főbb ágazataira fölosztva. Ezzel ismét ő adott mintát az ősrégi családok és a nemzetségek helyes, vonzó és a mi fő, igaz történetének megirására. Omne tulit punctum, a mi egy embertől a magyar családtörténetre nézve várható volt.
Mikor Nagy Iván főművének cziméhez odafüggesztette e szót: «czimerekkel», még tán nem is sejtette, hogy a családi czimerek közlése és leirása uj, addig ismeretlen világot tár föl előtte és a többi magyar történetiró előtt. Rég volt igaz, midőn a hadba vagy tornára vonuló magyar lovagok pajzsaikra, zászlaikra ismertető jeleket festettek, midőn sisakjaikra az ő erejüket, ügyességüket, bátorságukat ábrázoló diszeket rakosgattak. Más idők jöttek s azok eltörölték a lovagok szines, ragyogó, sok rossz mellett mégis több jót termő, nemes czélokért lelkesedő világát. A zsoldos seregek szürke egyformaságba öltöztek s a czimerek, pajzsok, sisakdiszek lomtárba kerültek. Elfelejtették lassan-lassan a czimerek részeinek még magyar neveit is, hisz nem szedték, nem vették többé magukra darabonként, csak arravaló lett a czimer, hogy tudós és tudatlan iródeákok, hizelgők és műkedvelők különbnél különb, néha vadabbnál vadabb jelentéseket, regéket füzzenek az alakokhoz s hogy azoknak sokasitásával, 3–4 czimer és 10–12 czimeralak összeboronálásával mutassák meg az egyes családok kiválóságát, a többiek fölött való hatalmát s árulják el, mennyire nem tudták a heraldika valódi jelentőségét.
Nem mondom, hogy Nagy Iván előtt semmit sem tudtak a heraldikáról. Ott van Páriz-Pápaynak és Palmának műve a heraldikáról, ott vannak a Cerographia Hungarić szerzőjének és Praynak a királyok pecséteiről irt munkái. De ezek a heraldikának csak egyik részét ölelik föl, a családi czimerekről nem szólnak semmit s nem is szólnak magyarul. Pedig bár a hivatalos heraldika az, a mit minden magyar embernek tudnia kell, a családi heraldika a terjedelmesebb s a magyar történetiróra a hivatalossal csaknem egyenlően fontos.
A magyar és családi heraldika ismertetésében tehát Nagy Iván valóban uttörő. Érdemük van az őt megelőző gyüjtőknek is, különösen Adami Mihálynak és Csergheő Ferencznek, de az ő gyüjtésüket is Nagy Ivánnak kellett megszólaltatnia magyarul. Eleintén bizony e magyar heraldika nehezen indult. A czimerleirások Nagy Iván főmüvének első kötetében a latin leirásoknak nehézkes, néha szolgai forditásai. Nincsenek eleintén megállapitott műszavai. A pajzs mező nála majd udvar, majd mező, a sisaktakaró majd foszlány, majd foszladék, a sisak- vagy oromdisznek nála neve nincs; az Országh család czimerében az éket nem ismeri föl s a csőrsisak helyett a pajzs felé madárfejet rajzoltat, 6a pántos sisakot nyitottnak nevezi (pl. I. k. 3. 1.) s a nemesek kiváltságának tartja. Szóval e segédtudomány mai álláspontjáról visszatekintve, hiányos volt Nagy Iván igyekezete a magyar heraldika terén, de mégis csak kezdet volt az. Hozzá még e hiányokat is csakhamar jóvátette azzal, hogy akadémiai székfoglalójában éppen a magyar családi heraldikáról szólott s ezen addig hallatlan, ismeretlen tárgyról rendszeres (természetesen az addig felfedezett adatokon nyugvó) ismertetést nyujtott.
Nagy Iván ezen értekezése «Adatok a magyar czimertanhoz» nevet viselt, s a bevezetésen kivül három részre volt osztva. Az első a czimer eredetéről s a czimerviselés jogáról, a másik a magyar czimerészet alaktanáról (vagyis a czimerek részeiről, felosztásának történelméről és szabályairól), a harmadikban a czimerek jelentéséről szólott. A czimerek eredete idejét nagyon koránra tette, mert a Koros-féle és a Vodicsay-féle hamisitványok tévedésbe vitték őt, de már a czimerviseletre és a czimer jogi hatására nézve nagyon helyes szabályokat vont le adataiból. Az értekezésnek második része, sajnos, soha, még kivonatban sem jelent meg, pedig éppen abból tudtuk volna meg, miféle műszavakat akart volna használatba hozni a főművében használt hiányos és hibás szavak helyett. A harmadik részből látjuk, hogy Nagy Iván akkor még a beszélő-czimerek embere volt, s azt állitja, hogy a czimerek vagy valami történelmi eseményt, vagy a család társadalmi állását vagy nevét jelentik. Ez értekezés a magyar heraldika nagy kárára csak kivonatosan a most már kevéssé használt «Magyar Akadémiai Értesitő» 1860. évfolyamában látott napvilágot. (168–72. 1.).
Maga megvallá Nagy Iván, hogy ez értekezését egész terjedelmében két okból nem olvasta föl. A második rész kellő megértéséhez szükséges rajzok nem voltak készen és azonkivül reménye volt, hogy még több ilyen, a czimerrészek felosztásának történetét megvilágitó rajzokat szerezhet be. Tehát a gyüjtés, a több adattal való fölszerelés vágya függeszteté föl Nagy Ivánnal ez értekezésének közlését, s az ekként elszalasztott alkalom többé vissza nem tért. Még szerencse e szerencsétlenségben az, hogy az ő gyüjtését részben Nyáry fölhasználta, részben ő maga közölte a Siebmacher-féle Wappenbuch magyarországi részének A–F. betüket magában foglaló részében.
Ismeretes dolog a m. t. közgyülés tagjai előtt, hogy Nagy Iván e Wappenbuch magyarországi részét Cserghő Gézával együtt szerkesztette az 1884–86. években s ismeretes, hogy ezen heraldikai működése is megszakadt, mert Nagy Iván e Wappenbuch F. betüs részének bevégzésével a szerkesztéstől visszalépett. E visszalépés azonban éppen úgy nem vet árnyékot Nagy Iván emlékére, mint 1860-iki értekezésének elmaradása, mert mindakettő tulajdonkép a magyar heraldika érdekében történt. 1860-iki értekezésének közlését fölfüggeszté a heraldika hiányainak pótlása végett, 1886-ban visszalépett a heraldika tulzásainak megakadályozása végett. Maga Nagy Iván kijelenté, hogy visszalépett azért is, mert a jogtörténelmi igazság és a heraldika szabályainak rovására felmerült közleményekért a felelősséget nem akarta elvállalni, de első sorban mégis a szerkesztőtársa és közte támadt nézeteltérések kiegyenlithetetlensége miatt lépett vissza. (Turul, 1886. évf. 200. 1.) E nézeteltéréseket pedig Nagy Ivánnál szintén azon kiváló történetirói tulajdonságok okozták, melyek az ő főművét oly becsessé teszik: a lelkiismeretes birálat és igazságszeretet. Csergheőnek a heraldika terén való nagy jártasságát, őt szinte megemésztő, ideges buzgóságát nagyon jól tudom, de azt is tudom saját tapasztalatomból, hogy Csergheő a heraldika bizonyitó erejét, szabályainak állandóságát sokszor tulbecsülte s a czimerek azonosságából, az egyes korszakok heraldikai szokásaiból sokszor inkább merész, mint igaz következtetéseket vont le. Ellenben Nagy Iván a heraldika művelésében sem akart tovább menni ama határnál, a mit főműve egy helyén «a történeti valóság netovábbjának» nevezett el (I. k. 256. l.). Ő már 1859-ben észrevette pl. a Jabróczky czimerlevél koholt voltát (V. k. 273. 1.), már akkor sem vállalt felelősséget a Konkolyi Thege család állitólagos 1242-iki czimerbővitéséért (VI. k. 557. jegyzet), őt 1860-ban sem vitték tévedésbe azok, a kik a czimerazonosság alapján a Nádasdyaknak a Korbavai grófoktól való származását vitatták (VIII. k. 14–15. jegyzet). Az ily lelkiismeretes birálat és igazságszeretet nem birta és nem akarta a heraldikának jóhiszemű tulzásait türni s éppen a magyar heraldika 7érdekében nem csak szakitott azokkal, hanem folyóiratunkban a Csontos család czimerének ismertetése alkalmával föl is szólalt azok ellen (Turul 1886. évf. 163–66. 1.). Nem állitotta meg ezzel a magyar heraldika fejlődését, hanem csak a helyes mederbe terelte s igy bár nevéhez nem fűződik valami nagy heraldikai alkotás, a magyar heraldika Nagy Ivánnak sokat köszönhet.
* * *
Ime mélyen tisztelt közgyülés! ezen pár, gyarló vonással igyekeztem elénk állitani Nagy Iván kettős irányu működését a magyar családtörténet és heraldika terén. Mások állitottak és állitanak neki szép, az egész emberről szóló egész emléképületet. Én nem tudtam egész épületet emelni neki, csak két oszlopot birtam faragni az ő emlékére, azt is durván, művészietlenül: az ő családtörténeti és heraldikai működésének ismertetését. De azt hiszem, hogy ez oszlopokra elég világosan felirtam Nagy Iván lelkének szép tulajdonságaiból hármat: a szorgalmat az adatok gyüjtésében, a lelkiismeretes birálatot azok felhasználásában s a történeti igazságnak szeretetét azok közlésében. Ha e szép lelki tulajdonságokat, mint Nagy Iván örökségét, társaságunk megőrzi s működésében mindig szem előtt tartja, akkor társaságunk fennállása és virágzása ércznél, kőnél becsesebb hirdetője lesz Nagy Iván életének.
Dr. KARÁCSONYI JÁNOS.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages