I. KÁROLY KIRÁLY GYÜRÜPECSÉTJE.
I. KÁROLY KIRÁLY GYÜRÜPECSÉTJE.
(Első közlemény, egy pecsétrajzzal.)
Érdekes esetről számol be Pál országbirónak 1336 február 23-ikán Visegrádon kelt oklevele,* mely sok jellemző adatot szolgáltat úgy a magyar pecséttan történetéhez, mint a magyar királyi kanczelláriai gyakorlat ismeretéhez. Az oklevélben el van mondva, hogy Hench fia János mosonyi ispán és budai várnagy fia Miklós mester, ugyancsak budai várnagy, panaszt emelt I. Károly király itélőszéke előtt, hogy boldogult atyja összes birtokainak felét Merklin fia András királyi adomány és atyja intézkedése alapján magának követeli. Az ügy tisztázása végett a király Merklin fia Andrást Benchench fia Balázs által 1336 január 8-ikára Miklós mester budai várnagygyal együtt törvényszéke elé idézteti, majd a felek kölcsönös megegyezésével január 26-ikára halasztja el a vizsgálatot. Az utóbb emlitett napon Merklin fia András meg is jelenik az országbiró előtt s követelésének bizonyitására a budai káptalan átiratában bemutatja I. Károly királynak 1331-ben kelt s gyürüpecsétjével megerősitett oklevelét. Ez oklevél tartalma szerint Hench fia János mester a király előtt kijelentette, hogy Merklin fia Andrást fiává fogadja, összes birtokaikat egyesitik, továbbá, hogy a fia feleségének testvérét, Preudur Péternek fiatalabb leányát, Merklin fia András királyi engedélylyel feleségül szándékozik venni; ennek következtében azon kegyelmet kérte és eszközölte ki a nádor és a főurak közbenjárására a királynál, hogy egymás birtokaira kölcsönös örökösödési joggal birjanak.
Anjoukori okmánytár, III. k. 251. 1.
Miklós mester jelenlevő ügyvédje László mester nem elégszik meg a budai káptalan átirásában bemutatott oklevéllel, hanem az eredeti királyi oklevelet követeli,* melyet Merklin fia András az országbiró rendeletére fel is mutat. Az ügyvéd erre a bemutatott és gyürüpecséttel megerősitett oklevelet hamisitottnak jelenti ki, Merklin fia András ellenben az oklevél eredetiségét vitatja s annak a király és a főurak által eszközlendő megvizsgálását követeli. Az országbiró eleget tesz a Merklin fia András követelésének és a kérdéses oklevelet a király elé viszi. A király Tamás erdélyi vajda, Péter bácsi prépost s királyi titkos kanczellár, István mester királyi jegyző és Ugali Pál országbirói itélőmester jelenlétében megvizsgálja a kérdéses oklevelet és kijelenti, hogy az tudta és beleegyezése nélkül készült, az abban emlitett egyezség és rendelkezés nem az ő jelenlétében 55történt, s egyszersmind meghagyja, hogy a bemutatott oklevélre nyomott pecsétet hasonlitsák össze eredeti gyürüpecsétjével.* Az összehasonlitás eredménye kedvezőtlen volt Merklin fia Andrásra nézve, mert a pecsét közepébe vésett K betüt határoló körirat az eredeti pecséten egész világosan meglátszott, az oklevél pecsétjén ellenben körirat helyett csak bizonytalan jelek mutatkoztak; az oklevélre nyomott pecsét ezenkivül kisebb is volt az eredetinél, s igy annak hamis volta kétségtelenné vált.*
A magyar perjog szerint az átirt oklevél a perben nem birt teljes hitelességgel s az ellenfél mindig követelhette az eredeti felmutatását. Hajnik, Okirati bizonyitás a középkori magyar perjogban. (Értekezések a társadalomtudományok köréből, VIII. k.)
* «Sigillum ipsis literis impressum cum suo annulari sigillo tam in literis circumferencialibus et sculptura, quam in rotunditate et quantitate fecit examinari atque mensurari.» Anjoukori okmánytár, III. 253. 1.
* «Quod quidem sigillum predictis literis impressum tam in ipsis circamferencialibus literis, quam in quantitate a predicto vero sigillo regio variari videbatur, quia literales descripciones, que literam K in medio ipsius veri sigilli sculptam circumcingunt, quibuslibet intuentibus manifeste universaliter apparebant, litere vero in sigillo predictis literis impresso non cernebantur, sed loco earundem quedam cifre existebant, et eciam in quantitate propter suam parvitatem sua expressa falsitas manifestabata stb. U. ott.
E vizsgálat után a király kijelenti, hogy mivel az eredeti pecsétgyürüt mindig az ujján viseli, az ő tudta és beleegyezése nélkül ezzel megerősitett oklevelet senki sem eszközölhet ki a maga számára. Megkérdezi jegyzőjétől Istvántól, ő irta-e a kérdéses oklevelet? István azt válaszolja, hogy sem ő, sem pedig az ő jegyzője nem irták. Péter bácsi prépost s királyi titkos kanczellártól és Ugali Pál itélőmestertől is megkérdezi a király, tudnak-e valamit a szóban forgó oklevélről? Mindketten kijelentik, hogy a királyi udvar összes jegyzőinek és a királyi udvarban tartózkodó főurak jegyzőinek irását ismerik, a bemutatott oklevél azonban nincs a királyi kanczellária stilusában kiállitva és azt sem a királyi udvarból való, sem az ott tartózkodó főurak valamelyikének jegyzője nem irta.*
* «Ipsa regalis benignitas premissum annuleum sigillum suum semper in suo digito existere et literas suas sub ipso sigillo absque suo scitu et mandato nullum hominem habere posse asserens, utrum eedem litere per ipsum magistrum Stephanum specialem notarium suum scripte sint vei ne, ab eodem magistro Stephano requisivit, idemque magister Stephanus notarius suus specialis easdem nec per manus suas, nec per manus notarii sui scriptas esse acclamabat, immo et pretacti Petrus prepositus, comes capelle regie et magister Paulus de Ugal prothonotarius noster per ipsam regiam excellenciam requisiti asserebant, quod ipsi omnes literas per notarios curie regie et quorumlibet baronum in curia regia commorancium scriptas cognoscerent, sed predicte litere nec per formam curie regie, nec per notarios eiusdem curie domini regis vel alicuius baronis scripte extitissent». Anjoukori okmánytár, III. k. 254. 1.
A király erre kimondja, hogy a pecsétvizsgálat és a felhozott tények eléggé bebizonyitották az oklevél hamis voltát, mivel azonban annak szövege szerint a kérdéses egyezség és rendelkezés a főurak jelenlétében és azok közbenjárására történt, meghagyja az országbirónak, terjeszsze az ügyet a főurak elé. Az országbiró megmutatja az oklevelet Demeter királyi tárnokmesternek, Tamás erdélyi vajdának, Pál királynői tárnokmesternek, Thatamér fejérvári prépost s királyi alkanczellárnak, János veszprémi prépost s királynői allkanczellárnak, István fia Miklós mester zalai ispánnak, Lachk mester fia Imre királyi főlovászmester és nyitrai ispánnak, Szerémi Tamás királyi főajtónállónak, Magyar Pál gimesi várnagynak, István pilisi ispán és visegrádi várnagynak, végül Boymuchi Gylet fiainak Miklósnak és Jánosnak, a kik mindannyian jól ismerték a király gyürüpecsétjét; a válasz mindannyiok részéről ugyanaz a kérdéses egyezségről és rendelkezésről mit sem tudnak, az oklevelet nem az ő jegyzőik irták és a rányomott pecsét külömbözik a király eredeti gyürüpecsétjétől.
Az ügy végleg 1336 február 14-ikén dőlt el oly módon, hogy az országbiró Merklin fia Andrást oklevélhamisitás bünében elmarasztalta s büntetésképen összes birtokaitól megfosztotta. Az erről szóló itéletlevél 10 nappal később, azaz 1336 február 23-ikán kelt.
Az első érdekes mozzanat, mely az elmondott esemény vizsgálata közben figyelmünket magára vonja, a pecsétvizsgálat. Az oklevél hitelességének megállapitásánál a király emlékezetén kivül semmi más segédeszközre nem hivatkozik, mint a pecsétek azonosságának megállapitására. A pecsétvizsgálat négy dolog megfigyelésére terjedt ki, u. m. a pecsét köriratára (in literis circumferencialibus), a pecsétvésés módjára (in sculptura), a pecsét kerületének alakjára (in rotunditate) és a pecsét nagyságára 56(in quantitate). A mint ezekből láthatjuk, a vizsgálat nagyon alapos volt és a pecsét minden megfigyelhető sajátosságát számba vette.
A köriratok azonosságának megállapitása nagyobb pecséteknél igen egyszerü dolog volt, mert a betük elhelyezését és a röviditések alkalmazását könnyen össze lehetett vetni. Nem mondhatjuk ugyanezt a kisebb gyürüpecsétekről, a hol, mint a jelen esetben is, a körirat oly apró betükből állott, hogy ezek lenyomás közben könnyen elmosódtak. E mellett bizonyit azon tény, hogy úgy I. Károly király, mint I. Lajos király kisebb gyürüpecséteinek több elég jól megőrzött lenyomatát ismerjük okleveleiken, a hol nem csak a köriratot nem fogjuk elolvashatni, de a pecsét közepén levő kép is egészen elmosódott. Lehetetlen tehát, hogy e kritérium maga elegendő alapul szolgálhatott volna a pecsét eredetiségének vagy hamisságának megállapitására. A pecsétvésés módjának megállapitása még nehezebb feladat volt, mert itt a pecsét közepén levő kép legapróbb sajátosságait meg kellett figyelni, hogy biztosan megállapithassák, vajjon az eredeti pecsét lenyomata van-e előttük, vagy utánzott munkával van dolguk? Ehhez valósággal műértőnek kellett lennie a birálónak s tüzetesen ismernie kellett a királyi pecsétet. E munkát természeténél fogva csak a királyi kanczellária tisztviselői végezhették, kik, úgy szólván, minden nap maguk előtt látták a királyi pecsétet. Ez volt a legnehezebb, de egyszersmind legbiztosabb módja a hamisitás megállapitásának, mert a hamisitók nem juthattak egy könnyen a királyi pecsét lenyomatához, a honnan azt szép szerével lemásolhatták volna. Mindenki féltve őrizte okleveleit, mint birtokjogainak legfőbb biztositékát. A jelen esetben erre nem is nagyon terjedt ki a vizsgálat, mert I. Károly gyürüpecsétjében a K betün kivül más pecsétkép nincsen s ennek alakját bármely műértő könynyen utánozhatta.
Talán éppen egyszerü voltánál fogva vállalkozott a hamisitó ennek a pecsétnek az utánzására.* A köriratot már nem tudta elolvasni és annak helyére megfelelő bizonytalan jeleket alkalmazott. A hamisitás tehát meglehetősen tökéletlen volt, de czélját elérte, mert, a mint a tárgyalt esetből láthatjuk, az ország legelső hiteles helye, a budai káptalan, habozás nélkül átirta és ezzel eredeti királyi oklevélnek ismerte el a kérdéses pecséttel megerősitett oklevelet.* Behatóbb vizsgálat tárgyává csak azért tették az ügyet, mert az érdekelt fél ellenmondott és kellő befolyással birt a királyi udvarban arra, hogy ellenmondását érvényre emelje. Kevésbbé befolyásos embert bizonyára elhallgattatott volna a hamisitó, de a budai várnagygyal szemben ezt nem tehette. Mindez bizonyitja, hogy az oklevélhamisitás a középkorban nem volt nehéz mesterség; egy kevés befolyással és hatalommal meg lehetett védelmezni a koholmányokat,* melyek alapján aztán egész családokat lehetett 57birtokaikból kiforgatni. Hiába alkalmaztak a hamisitók ellen szigoru büntetéseket s tartottak e tárgyban vizsgálatokat,* még a királyi pecsét tekintélye sem maradt sértetlenül. Maga I. Károly király olyan formán kénytelen megszüntetni a pecséthamisitásokból támadt visszaéléseket, hogy pecsétjét összetöreti, uj pecsétet véset* s azzal ujból megerősitteti előbbi pecsétje alatt kiadott okleveleit. E körülmény tette szükségessé ugyancsak az ő idejében a királyi könyvek intézményét.*
* Ugyancsak e gyürüpecsét meghamisitásának esetével foglalkozik Tamás országbiró 1351. évi oklevele. Fejér, Codex dipl. IX. 3. 648 s kk.; 11. Itt I. Károly király 1333, évi oklevelének hamis voltát állapitják meg, a fősulyt azonban nem a pecsétre, de egyéb ismertető jelekre helyezik: stilo et cursu regni consuetudini contrariam, imo penitus modo extraneo et abusivo scriptam – vitio rasurć offuscatam esse – ac annum emanationis eiusdem litterć non per eiusdem scriptoris manus – sigillarisque impressio non in loco debito et consueto stb
* Bojnicic Iván több esetet közöl, midőn káptalanok és konventek hamis királyi okleveleket hitelesek gyanánt irtak át. (Az oklevélhamisitás a középkorban, 4. l.) Számos példánk van a káptalanok és konventek által elkövetett visszaélésekről is. Csak az általánosabbakat fogom megemliteni. 1373 előtt a pozsonyi káptalan hamis oklevelek kiadása miatt egy ideig megfosztatott pecsétjétől. (Hajnik, Okirati bizonyitás a középkori magyar perjogban 12. és 24. l.) A XIV. század végén István deák, a kolozsmonostori konvent jegyzője, hamis oklevelek készitéséért megégettetett. (Hajnik, Id. m. 27. 1.) Az egri káptalan 1467-ben hamis oklevelek készitéséért hiteles pecsétjét vesztette el. (Bojnicic, Az oklevélhamisitás a középkorban II. 1.) A székesfehérvári kereszteseket II. Ulászló király 1506-ban bünteti meg hamis oklevelek kiadásáért. (Perger, Bevezetés II. r. 46. 1.) Egyes hamisitási eseteket nagy számmal találhatunk okmánytárainkban. V. ö. Schwartner, Introductio 23. s kk. 1. és Perger Bevezetés I. r. 51. s kk. 1. Annyira gyakori dolog volt ez, hogy az 1486. évi II. törvényczikk egyenesen vádat emel ellenük e miatt. (Item quia propter incuriam et negligentiam Abbatum et Praepositorum regularium – in emanationibus litterarum et in executionibus faciendis plurimas enormitates et falsitates committere solent ...).
Zömléni Gábor, a XV. századi ismert oklevélhamisitó, főleg magasrangú személyek számára hamisitott okleveleket. Bojnicic, Id. m. II. 1.
* Miklós nádor 1351-ben Tolnamegyében vizsgálatot tart «pro falsariis seu falsorum sigillorum fabricatoribus seu conservatoribus, nec non quibuslibet querulantibus justicia impendenda. (Pray, Syntagma de sigillis 10. l.) Ugyanazon év május 16-ikán Veszprémvármegyében tart ugyanezen ügyben vizsgálatot, a hol a pecséthamisitók a tolvajokkal, rablókkal s egyéb gonosztevőkkel együtt vannak felsorolva (pro extirpandis furibus, latronibus, falsariis seu falsorum sigillorum conservatoribus et quibuslibet malefactoribus) és ugyanazon büntetéssel sujtatnak. Névszerint is fel van nehány sorolva, igy: Johannem sacerdotem sclavonicum in Fayz commorantem falsarum litterarum emanatorem et falsorom sigillorum conservatorem, Nicolaum sacerdotem de Monuzlou similiter falsarum litterarum emanatorem et falsorum sygillorum conservatorem. Ezek mindketten fej- és jószágvesztéssel büntettetnek. (Véghely gyüjtemény a Magyar Nemzeti Múzeumban.) Hasonló vizsgálatot tart a nádor 1357-ben Zalamegyében, a hol számos pénzhamisitón kivül a következő pecséthamisitókkal találkozunk: Johannem filium Dionisii de Zenthelesebeth falsorum sigillorum sculptorem, Matheum sacerdotem falsorum sigillorum conservatorem et falsarum litterarum emanatorem (Zalai okt., I. k. 573. s kk. 1.) E vizsgálatnak az egész országra ki kellett terjednie, mert a nádor «ad faciendas comprovinciales congregaciones ad quorumlibet comitatus regni» küldetett ki.
* I. Lajos királynak 1364-től kezdve használt oklevélmegerősitő záradékában: «condam domini Karoli regis patris nostri sub priori sigillo eiusdem tempore sue coronacionis sculpto et demum per eundem, eo quod sub ipso plurime infidelitates perpetrate extiterunt reperte, permactatou (I. Lajos király oklevél-megerősitő záradéka. Turul, XIX. 30. 1.)
* Legrégibb nyoma I. Károly királynak 1340-ben Vezzeus mester varasdi ispán számára adott patens levele, mely«in registro dicti genitoris (I. Lajos király atyja) sui in conservatorio suo more consueto pro evidenciori cautela» őriztetett. (Zichy okmánytár, III. k. 110. l.) Hogy I. Károly korát megelőzőleg nem voltak királyi könyvek, annak bizonyitékai a következők. I. Lajos király 1344-ben IV. László király okleveléről a következőket mondja: «seriem et formam predicti privilegii ipsius domini Ladislai regis in dicto registro nostro requisiti et reinventi» stb. 1368-ban ismét IV. Béla király okleveléről igy nyilatkozik: «juxta seriem et tenorem registri condam inclyti principis domini Karuli regis parentis nostri dilectissimi privilegium Bele regis supradictum debuisset in specie exhibere.» Az Árpád-házi királyok alatt tehát nem vezették még a királyi könyveket, hanem I. Károly uralkodása alatt honosodott meg e szokás. Majláth, Adalék a kir. könyvek történetéhez. (Századok, 1878. 781. l.) V. ö. Hajnik, A királyi könyvek stb. (Értekezések a tört. tudományok köréből, 1879.).
A pecsétvizsgálat harmadik része a pecsét kerületének alakjával foglalkozott, t. i. hogy köralaku-e a pecsétlenyomat, vagy ovalis alaku stb. és megegyezik-e e tekintetben az eredeti pecséttel? Ebben aligha tévedett a hamisitó, mert ennek megfigyelése nagyon könnyü dolog volt. Annál nehezebb volt pecséthamisitásoknál a pecsét nagyságának kellő eltalálása, mert ezt szemmérték után nagyon nehéz elérni, eredeti pecsétek pedig a legritkábban állottak a hamisitók rendelkezésére. De még ha fel is veszszük az esetet, hogy a hamisitó eredeti pecsétlenyomat után dolgozott, még akkor sem volt könnyü az eredeti pecsét méreteit mindenben utánozni, még akkor is előfordultak a pecsétek között kisebb-nagyobb eltérések. Az ilyen eltéréseket aztán a gyakorlott szem hamar észrevette és a hamisitás nyilvánvalóvá vált. Igy a jelen esetben is a hamisitott pecsét kisebb az eredetinél, a mi megdönthetlen ténynyé emeli a hamisitást.
Az összes kritériumok semmitmondókká válhattak abban az esetben, ha a pecséthamisitók nem vésővel, hanem lenyomatokkal dolgoztak volna.* Az öntés mestersége azonban korántsem volt még e korban annyira kifejlődve, hogy azt ilyen czélokra felhasználhatták volna. A hamisitók nem öntötték, hanem nagy munkával vésték (azért emlitik őket az oklevelek falsorum sigillorum sculptores néven) a pecséteket. Tenniök kellett ezt már azért is, mert a pecsétköriratok 58betüi oly élesen domborodtak ki minden pecséten, hogy azokat csak vésővel tudták utánozni, s éppen a köriratokra a pecsétvizsgálatoknál nagy sulyt helyeztek.*
Van ugyan ilyenekről tudomásunk külföldi hamisitóknál, hozzánk azonban aligha jutott el ennek ismerete. Egy olaszországi apát p. o. valami cinericium nevü ismeretlen összetételü anyagot használt e czélra. Egy XIV. századi hires pecséthamisitó, Schellendorf János, kénpaszta segélyével készitette a hamis pecséteket, s midőn e miatt 1364-ben a törvényszék elé került, 27 hamis pecsétet találtak nála. Az ilyen hamisitásokat azonban a lenyomatok tompasága következtében a legtöbb esetben meg lehetett ismerni. (Breslau, Urkundenlehre 978. l.)
* «Dummodo circumferentić sigillorum et scripturć bene appareant et agnoscantur». (Hajnik, Okirati bizonyitás a középkori magyar perjogban 24. 1. 4. jegyzet.) Pál országbiró 1326 julius 24-ikén kelt oklevelében: «pro eo eciam, quia in ipsarum patencium literarum tenore, sigillo et literis non modica falsitatis suspicio cuilibet apparebat. (Knauz, Mikép ismerték fel őseink az álokiratokat. Uj M. Muzeum, 1858. évf. I. k. 400. 1.)
A második érdekes dolog, mi a kérdéses per részleteiből figyelmünket magára vonja, az oklevél stilusának és a benne előforduló kézirásnak, mint az oklevél hitelességére befolyással biró kritériumoknak számbavétele. A királyi kanczellária hivatott tisztviselői, a titkos kanczellár és az országbiró itélőmestere, ezekre fektetik a fősulyt és ezek alapján mondják ki az oklevél hamis voltát. Régóta tartózkodtak mindketten a királyi udvarban s igy mindketten jól ismerték a királyi kanczellária keveset változó hagyományos irályát. Ez a stilus nem csupán általában az egyes gondolatok megszokott kifejezésére, hanem az oklevelekben használt nagyobb részekre, az intituláczióra, arengára stb. vonatkozott, melyek mind a legszigorúbb szabályok szerint, következetesen használtattak.*
* Stylus est ordo selectorum verborum solennium in structura expositionis voluntatis, facti et juris, instrumento exprimendorum observandus. (Kovachich, Formulć solennes styli, XI. 1.) Hogy mily fontos tényező volt az oklevél vizsgálatnál az irály, arra több példát hoz fel Knauz («Mikép ismerték fel őseink az álokiratokat» czimü müvében.) ( Uj Magyar Muzeum, 1857., 1858. és 1859. évf.) A Maróthi János macsói bán előtt 1399-ben a Pychere László által bemutatott 1264. évi IV. Béla-féle adománylevélről igy állapitják meg annak hamis voltát: in stilo – incongrua et confusa, in scriptura mala et puerili, penitus requiciosa et in quibusdam verbis cancellata, in anno autem veritate discrepans, in pargameno novo, serico novo, cera sigilli maliciose denigrata, sigillum autem cum alio vero sigillo dicti domini Bele regis per nos mensuratum minus et distortum, ac pessimum esse adinveniebatur. Érdekes, hogy ez esetben is a vizsgálatot hivatott személyek teljesitik per magistros peritos, notarios curie domini nostri regis et nostros; aliosque literatorie sciencie viros, ecclesiasticos videlicet et seculares. (Uj M. Muzeum, 1857. évf. I. k. 273. s kk. l.) Hasonló esettel találkozunk 1357-ben Miklós országbiró levelében, melyben IV. Béla okleveléről igy nyilatkoznak: «sed cum ipsum instrumentum idem comes Alexander inspexisset et perlegi fecisset, omnino contra veritatem et consuetum modum curie et regni approbatam consuetudinem – false artis calliditate, tam in sigillo quam in literis seu scriptis suis et modo dictandi emanatum – ipsum falsum instrumentum, imo penitus falsarium – confregisset et damnasset. (Soproni okmt. I. k. 267 s kk. 1.) stb. Kiterjedt azonban a vizsgálat az oklevél egyéb részeire is: in carta, stylo, littera et modo, quam in sigillo, filo, annotatione dominicće incarnationis, simulque regnantis anno et mense. (Wenzel, Árpádkori okt. XII. k. 134. 1. Hajnik, Okirati bizonyitás a középkori magyar perjogban.)
A királyi udvar emberei e formuláktól nem tértek el, ismerték azokat, sőt bizonyára össze is voltak azok gyüjtve a kanczellária használatára,* egy a királyi udvaron kivül álló ember azonban nem ismerte, meg sem figyelte azokat. Innen van, hogy a jelen esetben is a hamisitó nem használta fel a szükséges formulákat, hanem rosszakat alkalmazott helyettük. A kézirás is egyik előkelő kritériuma az oklevél igazának, a mint ezt a kérdéses oklevélvizsgálatból látjuk. E kritériumot csak a királyi udvar régi, kipróbált tisztviselői használhatták s ezek is csak abban az esetben, ha a királyi okleveleket iró jegyzők száma nem volt nagy, a mit a tárgyalt eset nyomán fel kell tennünk. E körülményből tudjuk meg azt is, hogy a királyi okleveleket a királyi udvar jegyzőin kivül a királyi udvarban tartózkodó főurak jegyzői is irhatták. E főurak ismét nem lehettek számosan és nem változhattak gyakran, mert különben annyi jegyző fordult volna meg a királyi udvarban, hogy azok irását senki fel nem ismerte volna.
Patet inde saltem, penes cancellariam regiam peculiarem librum conservatum fuisse, in quo diversarum ibidem usitatarum expeditionum formulć inscriptć habebantur, ad quas deinde occurrentes expeditiones, mutatis personis, objectis et expositione adoptabantur, quive stylus vocabatur stb. (Kovachich, id. m. XVI. 1.)
Az adományleveleken sürün előforduló «de consilio et consensu prelatorum et baronum» jelentésére is kellő utmutatásokat nyujt ez eset. Nem jelent ez a kifejezés valami különös jogi intézményt, nem jelenti az ország főurainak a királyi tanácsba gyülekezését és a király intézkedéseire gyakorolt alkotmányos befolyását, a mint ezt legujabban magyarázták,* hanem egyszerüen 59azt jelenti, hogy a Visegrádon tartózkodó főurak éppen akkor a király környezetében voltak s az ő jelenlétükben történt a kérés és a megfelelő intézkedés. A legszebben megvilágitják e kérdést a kérdéses oklevélben elő forduló analog kifejezések. Midőn az országbiró a hamisnak nyilvánitott oklevelet a király elé viszi megvizsgálás végett, akkor a titkos kanczellárt, az erdélyi vajdát, a király jegyzőjét és a saját itélőmesterét találja a király környezetében (in conspectu regio presencialiter adherentibus). E négy udvari emberről senki sem fogja gondolni, hogy ezek valamelyes tanácsot alkottak a király körül. A midőn ismét a hamis oklevél kiadatott, ugyanannak szövege szerint az összes főurak a király környezetében voltak (universos barones in sua regia presencia tempore emanacionis earundem fuisse), a mi az előbbihez hasonlóan semmiféle jogi intézményre nem utal, hanem egyszerüen azt jelenti, hogy a Visegrádon tartózkodó főurak közül akkor többen voltak a király mellett és az ő jelenlétükben intézkedett a király. Az ilyen összejöveteleknek annyiféle czéljuk lehetett, hogy merész gondolat ebből mindjárt jogi intézményre következtetni. Vendégek, követek ünnepélyes fogadása, vadászatok s egyéb udvari ünnepélyek kellő diszére természetesen a király köré csoportosultak a főemberek s ez volt a legjobb alkalom különféle kérések előadására. A királyi környezet ilyenkor mindenesetre hozzászólott a dologhoz s innen eredt a kérdéses kifejezés, a mely azonban nagyon sokszor csak megszokott formulaképen került az adománylevélbe. A mi esetünkben is csupán peticziot emlit az oklevél s nem alkotmányos befolyást, s még ennek sem tulajdonit a király valami különös jelentőséget, hanem pusztán arra utal, hogy a jelenvolt főurak valamelyike emlékébe idézheti a kérdéses eseményt (in memoriam poterit revocare).
«Az adománylevelek oly roppant számában fordul elő a tágabb királyi tanács szereplését jelentő «de consilio prelatorum et baronum» féle kitétel, hogy szinte hajlandók lehetnénk azt egyszerü szóvirágnak, igazi értelmét vesztett stilusnak tekinteni, ha nem maradtak volna reánk hasonlóan tekintélyes számmal egyéb adománylevelek, melyekben e kitétel nem fordul elő, bizonyságul arra, hogy e szavak, a mikor alkalmaztattak, csakugyan azt jelentik, a mit jelenteni látszanak: «a tanács részvételét». Schiller, Az örökös főrendiség eredete Magyarországon, 110. 1. Ez ellen szól az a körülmény, hogy a mondottak szerint a királyi tanácsból kiadott oklevél a jelen esetben a király gyürüpecsétjével erősittetett volna meg, a mi alig hihető, mert az ilyen alkalommal kiadott okleveleket mindenesetre a királyi nagy pecséttel erősitették meg és el nem képzelhetjük azt, hogy ilyen ünnepélyes összejövetelről, a hol annyi fontos ügyet intéztek el, éppen a királyi nagy pecsétet őrző alkanczellár maradt volna el, s ezért kellett az oklevelet a király gyürüpecsétjével megerősiteni. Ha tehát a fennebbi kifejezés tényleg közjogi intézményt jelentene, akkor az utóbb emlitett dolgot a kérdéses vizsgálatnál észre kellett volna venni; de egy szóval sem emlékeznek meg róla, s igy bizonyos, hogy e kifejezésnek I. Károly király idejében semmi különös jelentősége sem volt.
A szóban forgó oklevél legérdekesebb része a királyi gyürüpecsét, melynek alakját a kérdéses esetből egészen jól meghatározhatjuk. Ez a gyürüpecsét, a mint a vizsgálatról szóló jelentésből tudjuk, köralaku, közepére egy K betü volt vésve, melyet a pecsét körirata vett körül (literales descripciones, que literam K in medio ipsius veri sigilli sculptam circumcingunt). Ugyanazon gyürüpecsét a szóban forgó vizsgálat tanusága szerint 1331-től 1336-ig folyton használatban volt; mert 1331-ben kelt a hamisitott oklevél és 1336-ban történt a pecsétvizsgálat.
Ha azon szerzők munkáit végiglapozzuk, kik I. Károly király gyürüpecsétjéről megemlékeztek, azt kell tapasztalnunk, hogy a kérdéses gyürüpecsétről nem voltak kellő ismereteik. Schwartner* csak annyiban érinti a dolgot, hogy a pecsételésnél használt viasz szinéről szólva megemliti, hogy a vörös viaszt kezdetben csupán a görög császárok használták, Németországon I. Frigyes császár élt vele először, Magyarországon pedig I. Károly király ideje óta látjuk a kisebb királyi pecséteken. E kisebb királyi pecsét alatt I. Károly idejében csupán a gyürüpecsétet érthette, közelebbről azonban nem határozta meg.
Introductio in rem dipl., II, r. 155. 1.
Pray a pecsétek alakjáról beszélve megemliti, hogy a királyi pecsétek mind köralakuak voltak; kivételt csupán a királyi gyürüpecsétek képeztek, melyeknél nagy változatosságot, találunk. Van közöttük p. o. ovalis alaku, mint I. Károly király gyürüs pecsétje (látni fogjuk, hogy nem ovalis, hanem köralaku), melyben egy K betü van.* Ez érdekes pecsétnek a 60rajzát is közli Pray I. Károlynak 1342 május 6-ikán Damason kelt okleveléről,* a mely rajz azonban nem felel meg a pecsét fennebb elsorolt ismertető jeleinek. A K betü ugyan jól látszik benne, körirat helyett azonban a tárgyalt hamis oklevél pecsétjéhez hasonlóan, csupán bizonytalan jelek mutatkoznak. Kétséget nem szenved, hogy vagy a pecsétlenyomat volt elmosódva, vagy nem figyelte meg eléggé a másoló a pecsétet. Ugyanezen kapcsolatban beszél e tárgyról Perger* s a könyve végén a Pray munkájából kölcsönzött pecsét-rajzok között is (IV. tábla 7. ábra) közli a hibás rajzot.
Pray, Syntagma de sigillis 29. 1.
* «Sigillum annulare Caroli regis in festo Sancte Trinitatis in Damas loco venationis regić 1342», Id. m. IV. tábla, 4. ábra
Bevezetés a Diplomatikába, II. r., 84. 1.
Az I. Károly király uralkodása idejéből ránk maradt okleveles emlékek között 1326-tól 1342- ig számos királyi gyürüpecséttel megerősitett darab van. A pecsétek legnagyobb része el van ugyan mosódva, vagy, mint a záró pecsétek rendszerint, le van töredezve; de a pecsétlenyomat alakja és nagysága mindenütt ugyanaz lévén, arra kell következtetnünk, hogy egy és ugyanazon pecséttel van dolgunk. Ép pecsétet csupán két oklevélen láttam; az egyik 1329 deczember 13-ikán kelt,* s ebben I. Károly király az ország összes biróságainak megparancsolja, hogy Zalazugi Pál mestert az ő érdekében elkövetett törvénytelen cselekedeteiért felelősségre vonni ne merjék. – A másikban ismét, mely 1327 szeptember 30-ikán kelt,* I. Károly tudatja Szabolcs vármegyével, hogy a királyi sereg táborba szállását november 11-ikére rendelte, addigra tehát peres ügyeit mindenki intézze el. Kétségkivül sokkal több oklevél kelt a fenmaradtakon kivül királyi gyürüpecsét alatt, ezek azonban csekélyebb értéküknél fogva mind elkallódtak.
Thaly levéltár a Magyar Nemzeti Múzeumban és Hazai okmánytár, II. k. 62. 1.
Kállay levéltár u. ott., és Anjoukori okmánytár, III. k. 422. 1.
GRÜNN ALBERT.
