Urkundenbuch zur Geschichte der Deutschen in Siebenbürgen. Von Franz Zimmermann, Carl Werner und Georg Müller. III. Band. Hermann…
Urkundenbuch zur Geschichte der Deutschen in Siebenbürgen. Von Franz Zimmermann, Carl Werner und Georg Müller. III. Band. Hermannstadt, 1902.
(8-r., 764 lap, 5 pecséttani táblával.)
Alig van irodalmi vállalat, mely ilyen gyorsan és ilyen lelkiismeretesen oldaná meg feladatát, mint a jelen munka. Csak nem régen láttuk az első köteteket, s ime már a harmadik rész is előttünk fekszik, mely az 1391–1415. évek okleveleit tartalmazza.
Dicséretes a kiadók buzgósága már azért is, mert nem elégedtek meg a már kiadott szövegek ujranyomatásával, hanem lehetőleg mindenhol az eredeti oklevél nyomán dolgoztak. Hosszu sorozatot foglalnak el azon levéltárak, melyek kincseiből e kötet meritett s melyek megvilágitják előttünk ama nagy munkát, melyet már kutatás közben is végezniök kellett.
A kötet 526 oklevélszöveget tartalmaz, ezek között 249 csupán részben ismert s 65 itt először kiadott oklevél van. Az egyes okleveleknek előbb rövid tartalmát közlik, erre az eredeti oklevélnek pontos leirása következik az esetleges közlő munkák megjelölésével, végül az oklevél szövege olvasható felvilágositó jegyzetekkel. Különösen figyelemre méltók a pecsétleirások, melyek lelkiismeretes gonddal s aprólékos részletességgel vannak mindenütt felsorolva.
Az oklevél szövegek az eredetinek teljesen megfelelően vannak kiadva, az esetleg hibás irásmód is meg van tartva, csupán a helyes megértés czéljából használják mindenütt a modern interpunkcziót. Az eredetihez ragaszkodás annyira megy, hogy az oklevélben levő szakadások vagy hiányok méretei is pontosan meg vannak jelölve. Csupán azt nem értem, hogy mind ennek daczára mégis miért használják az ae-t és a t-betüt, a mikor az oklevelek ezt a középkorban sohasem használják s a helyes megértéshez erre éppen nincs szükségünk? Ez olyan kérdés, a melyre nem tudok megfelelő választ adni, s a melyet ennélfogva mindenesetre kifogásolnom kell.
Az oklevelek tartalmának közelebbi ismertetésére nem kell kiterjeszkednem, mert ez éppen olyan gazdag, mint az előző kötetek tartalma. A középkori jogélet, művelődési és politikai viszonyaink éppen annyi érdekes kérdésére vetnek világot, mint gazdasági vagy társadalmi állapotainkra. Bár az ország többi részeiben is indulnának meg nem csupán hasonló czélu, hanem egyszersmind hasonló eredményü munkák is, történetiróink anyaga olyan irányban gyarapodnék, hogy történetirodalmunk is uj lendületet venne.
A kötet végén a felhasznált nyomtatott munkákon kivül kitünő név- és tárgymutatót találunk, mely az okleveles anyag feldolgozását nagyon megkönnyiti. Végül öt táblán Drotleff József által készitett jó fénynyomatos pecséteket láthatunk, melyek a munka érdekes kiegészitő részét képezik. Érdekesebbek ezek között: Leonárd esztergomi vikárius pecsétje, mely országalmát tartó koronás álló alakot tüntet fel, lábai alatt háromszögletü czimerpajzszsal; körirata: + S · Leona(r)di · d(e) · Pe(n)sauro · decretor(um) · docto(ris) · archidiaconis · Sagabiensi(s). János esztergomi érsek pecsétje, mely közepében három álló alakot, felül Mária s a kisded ülő képét, s alul egy térdelő főpapot mutat; körirata: S · Johanis · arciepiscopi · Strigoniensis. Lajos esztergomi vikárius pecsétje, mely balra fordult álló főpapi alakot, alatta térdelő pappal és czimerpajzszsal tüntet fel. E pecsétközlési mód nagyon üdvös irányt képvisel, mert régibb diplomatikánk erre forditott a legkevesebb gondot. Vagy egyáltalán számba sem vette azokat, vagy csak nagyon kezdetleges képeket adott róluk. Pedig nem csupán művészettörténeti szempontból fontosak ezek, hanem a történelem egyéb ágainak is nagy szolgálatot tehetnek. Nem volna szabad tehát egyetlen ily gyüjteményes munkánál sem figyelmen kivül hagyni a pecséteket; hanem tekintettel arra, hogy ilyen alkalommal sok olyan oklevél kerül elő, melyeket a kutatók elől esetleg ismét hosszu idők takarnak majd el, az ily oklevelek nagyon fontos részét, a pecsétet is, meg kellene ismertetnünk. Tennünk kellene ezt annál is inkább, mert az oklevél tovább fenmarad, a pecsét azonban idők folytán összetörik, elkallódik, s annyi emlékünk sem marad róla, mint egy elveszett oklevél rossz kiadása vagy másolata. Vegyük fontolóra tehát e munka e téren elért vivmányait is, és hassunk oda, hogy hasonló vállalatainkban a pecsétközlések is jelentékeny helyet nyerjenek.
G. A.
