A DESSEWFFYEK.

Teljes szövegű keresés

77A DESSEWFFYEK.
(Két melléklettel és egy czimerképpel.)
(A cserneki és tarkeöi Dessewffy család. Genealogiai tanulmány, irta Éble Gábor. Budapest, 1903. 4-rét, XII, 318 oldal, 8 leszármazási tábla és 50 részben önálló kép. Ára 30 korona.)
A nemesi eredet, az ősi származás kultuszát sehol sem üzik olyan mértékben, mint hazánkban s mégis nálunk tesznek legkevesebbet az ősi dicsőségért. Külföldön tömegesen jelennek meg a családtörténeti monografiák; nemcsak előkelő főuri, hanem egyszerü köznemesi vagy polgári családok is testes kötetekben, diszesen kiállitott munkákban bocsátják közre leszármazásukat s elődeik életrajzait; a mi családtörténeteink lajstroma elférne e folyóirat egyetlen levelén. Hát még ha a minőséget nézzük, hogyan üt ki akkor a külfölddel való összevetés. Főuri, honfoglaló nemzetségek, melyeknek levéltára egy-egy kisebb fejedelemségével vetekedik, megelégednek holmi hamis adatokkal töltött füzetkékkel. Tisztelet annak a nehány családnak, a mely legalább levéltára kincseit kiadta, inkább a köztörténetirás, mint saját története hasznára. A nagy többség nem tartja érdemesnek törődni az elődökkel, a kik vérrel, fáradtsággal szerezték meg az utódok által élvezett rangot, vagyont, tekintélyt.
Családtörténeti irodalmunk ez évben egy olyan munkával gyarapodott, a minőt eddig alig ha tud irodalmunk felmutatni. E munka a cserneki és tarkeöi Dessewffy család történetét tartalmazza, történetirásunk egyik régi, nagyrabecsült művelője tollából. A szerző, Éble Gábor neve eleve biztositékot nyujt arra, hogy a műben lelkiismeretesen összegyüjtött, gondosan megrostált adatokat, élvezetes feldolgozásban kapunk. A kötet áttanulmányozása meggyőz feltevésünk helyességéről: a Dessewffyek történetéből a forrásművek egyetlen adata sem hiányzik, s a családtörténeti apró részletek tömege úgy van csoportositva, hogy a könyv a mult kedvelőinek élvezetes olvasmányt nyujt.
A nagy terjedelmü munka nyolcz fejezetre oszlik. Az első a család korábbi történetével ismertet meg, egész a XVI. századig; a második a család legkiválóbb ősével, mondhatni második megalapitójával, Dessewffy Jánossal (1500–1568) foglalkozik, a harmadik folytatja a családi történetet a XVIII. század végéig, a «Dessewffyek fénykora» czimet viselő negyedik a XIX. században élt családtagokat mutatja be; az ötödik a Francziaországba szakadt ágaknak van szentelve; ez után egy rövid fejezet a családfára nem illeszthető Dessewffyekről szól; a hetedikben az ősi birtokosait elvesztett cserneki uradalom ujabb gazdáival ismerkedünk meg. Ezt követi nyolczadik gyanánt a terjedelmes és gondosan összeállitott oklevéltár, a névmutató s a nagy ivekre nyomtatott leszármazási táblák.
A Dessewffyek történetét megirni nem tartozik a könnyü feladatok közé. A családot ősi lakhelyéről századok előtt kiüldözte a török; egyes ágai elvesztek, eltüntek nyomtalanul; okleveleik nagy része megsemmisült, sőt még azokból a hiteles levéltárakból is, a melyek a Dessewffyek elődeinek XVI. század előtti történetére vonatkozó iratokat őrizték, csak roncsok, töredékek maradtak korunkra. A legnagyobb nehézségeket pedig az okozta, hogy a család számos ágra szakadt, a melyekből egy még Francziaországba is eljutott. Előmunkálat a nemzetség történetéhez alig van; a mi van, több bajt, mint hasznot hajt; a téves adatok megczáfolása vagy helyreigazitása rengeteg munkát okoz.
A család első, oklevélileg ismert őse bizonyos Deziszló, a kitől a leszármazás mind a mai napig szakadatlan rendben levezethető, a XIII. század első felében élt s a pozsegamegyei Csernek birtokossa volt. Deziszló utódai kétszáz esztendőn keresztül megmaradnak a középbirtoku nemesek rendjében. A cserneki nemesek – a mint magukat nevezik – ugyanazon életet folytatják, mint azon korban Magyarországnak legtöbb nemes családja: pörölnek, osztozkodnak, hatalmaskodnak, majd mások hatalmaskodásait türik, egy szóval, küzdenek a létért. S az ököljog idejében megtartani, sőt mint a Csernekiek tették, szaporitani az ősi birtokot, nem tartozott a könnyü feladatok közé, különösen nem a végeken, a hol nem csak a szomszéd birtokosok 78támadásai ellenében kellett folyvást talpon lenni, hanem a török miatt is mindig a kardmarkolaton kellett a nemes embernek a kezét tartani.
A XV. században épen a háborus időkben kezd a Cserneki család emelkedni. Egyes tagjai részt vettek Mátyás király boszniai vállalatában s vitézségük legjobb bizonyitékát képezi azon tény, hogy a hadjárat befejezése után több elfoglalt erősséget rájuk biztak. Valami nevezetesebb királyi adományban még nem volt részük; birtokaik inkább vásárlás, cserék s házasságok révén gyarapodtak. Sajnos, az összességükben tetemes területü birtokok sokfelé oszlottak; a cserneki nemesek már a XIV. században tekintélyes számmal voltak. Nagy sokaságuk kényszeriti őket arra, hogy a XV. század folyamán a Cserneki nevet mindinkább mellőzve, vagy csak előnévül használva, áganként eltérő vezetékneveket vegyenek fel. Igy történik aztán, hogy találkozunk közöttük Bornemisza, Fejér, Gyeörgyffi, Ispánfi, Leökös, Török, Was, stb. nevüekkel. Egyik ágazat pedig, a mely az első ős, Deziszló unokájától Egyedtől, emennek legkisebb fia Benedek által származott le, a XV. század első felében élt Cserneki Dezső után Dezsőfi (Desewfi, Dessewffi) néven kezdi magát hivatni.
A mig a többi ágak a XVI. század folyamán részben kihaltak, részben pedig az ősi törzstől végképen elszakadva elvesztek, a Dezső ivadékai szorgalmuk s tehetségük által emelkedve hamar a főrendüek sorába jutnak s a ma is virágzó Dessewffy családot alkotják.
Dezső ága egyetlen fiunokája, Ferencz idejében kezd jelentőségre jutni. Már a Ferencz apja jó szerző ember volt, a ki házasságai s takarékos gazdálkodása révén tetemesen megnövelte öröklött vagyonát. E vagyon s az éppen hatalmuk delelőjén álló Szapolyaiak pártfogása Dessewffy Ferenczet kiemeli a megyei köznemesség sorából; már 1509-ben mint Szapolyai János pozsegai főispán alispánjával találkozunk vele. Ez állását nehány évvel utóbb még diszesebbel cseréli fel: Szapolyai János után ő lesz a megye főispánja s e tisztét egész 1523-ban bekövetkezett haláláig viseli. Tőle számithatjuk a Dessewffyeknek a főranguak közé való emelkedését.
Ferencznek hat fia között a legidősebb, János játszott kiváló szerepet, ugyanaz, a kinek életrajzára szerzőnk egy egész fejezetet szentelt. Élete hazánk történetének legmozgalmasabb s mondhatjuk legszerencsétlenebb korára esik, a mely végzetes volt a Dessewffyekre nézve is.
A mohácsi veszedelmet közvetlenül megelőző években még fennen ragyogot a Dessewffyek szerencsecsillaga, II. Lajos király elhalmozta őket adományaival, különösen Jánost, a ki atyjától a pozsegai főispánságot örökölte s egyben a király úr kamarása és főajtónállója volt. Előbb uj adományt adott a közös birtokokból rendes osztály utján kiválasztott javakra, megadta nekik a Hédárváriaktól szerzett rudinai apátság kegyuri jogát, majd Jánosra s utódaira ruházta a pozsegai örökös főispánságot, végül kegyeinek betetőzésére 1525 április 9-ikén kelt oklevelével felujitván régi nemességüket, ősi czimerüket saját királyi czimerjelvényével, a lengyel sassal megbővitette.
E czimeradomány nem volt ismeretlen heraldikusaink előtt, de az eredeti oklevelet hosszu idő óta nem látta senki; azt Éble Gábor szerencsés keze hozta napfényre a család régóta elveszettnek hitt ősi irataival a büdszentmihályi családi kastélyból. Az oklevél diszesebb középkori armálisaink közül való; abba a csoportba tartozik, a melybe a Forgách, Básthy, Kanizsai stb. tartoznak. A diszes kiállitásnak megfelelően terjedelmes és szóvirágokkal teljes a szövege. A király, egyenesen Dessewffy Jánost szólitva meg, elmondja, hogy az érdemek között, a melyek jogczimet adtak a nemesség és a czimer megujitására, nem utolsó ősapjuknak (kit különben az oklevél megnevezni elmulaszt) hőstette, a ki a vad tatárok elleni ütközetben, kapott sebei daczára visszahozta a királyi zászlót; ezért s még különösen Jánosnak és apjának pozsegai főispánságuk idején tett hű szolgálataiért Jánost s fivéreit Istvánt, Györgyöt, Ferenczet, Miklóst és Lászlót, habár régi czimeres nemzetségből eredtek, ujból megnemesiti, czimerüket pedig megbőviti. E czimer leirása igy hangzik: Scutum videlicet triangulare coloris celestini, cuius campi siquidem clipei centrum continet dextram manum hominis armatam, tenentem clavam, cuius vera denotatio est, quod predecessor progenitorum vestrorum non perhorrens horrida bella Tartarorum adire subireque amputationem manus sue dextre et alia vulnera mortalia ab eisdem hostibus suscepta, banderium regni, quod 79tennerit, salvum de medio cruentarum cedum reduxerit; cui quidem manui innovando superaddimus aquilam gerentem in capite coronam auream, alys suis extensis, quo vos nostris hereditariis armis in signum singularis nostri amoris in vos fecimus participes. Pars superior clipei habet circa summitatem quadram lune et stellam a se distantes eorum splendoribus rultilantes; supra clipeum stat galea erecta argentea fulgore radians, a cuius cervice flores hinc inde, veluti flatu violentiore agitati, mutua sorte circumfunduntur; supra verticem galee est crista, albo colore depicta, prout hec arma seu nobilitatis insignia in capite presentium litterarum nostrarum suis approprialis coloribus arte pictoria figurata sunt distinctius et expressata.
Az oklevél élére művészi kézzel festett czimer nem felel meg egészen a szövegbeli leirásnak. A kék pajzsba helyezett ezüst buzogányt tartó, ezüst vértezetü karon nem, mind fentebb mondatott, a királyi, tehát fehér szinü (lengyel), hanem egy barna, természetesen ábrázolt sas áll, hihetőleg a czimerfestő szeszélye folytán; a sisakról sem valódi virágok, hanem mindkét oldalon egyforma zöld bélésü, váltakozva kék s arany szinü takaró folyik le. A paizson levő ezüst sisakon nincs korona, e helyett ormába hét fehér strucztoll van tüzve. A czimerpajzsot egy triton és egy nereida emelik, épp úgy, mint a Forgách-czimerben; az egész pedig aranynyal keretelt bibor lapra van helyezve.*
A czimerlevél felényire kisebbitett hasonmását Éble Gábor ur szivességéből mi is közöljük.
A Dessewffyek a gazdag királyi adományoknak nem sokáig örvendhettek. Még a szerencsétlen mohácsi csata előtt feldulta váraikat a török s Dessewffy János puszta életén kivül épen csak legfontosabb adományleveleit tudta előllük megmenteni. A gazdag főur és testvérei valósággal földönfutókká lettek, arra utalva, hogy királyok kegyeiből tartsák fenn magukat.
A II. Lajos halálát követő szomoru korszakban eleinte a Dessewffyek is követik a korukbeli magyar urak példáját, hol János királyhoz, hol meg Ferdinándhoz pártolnak, a szerint, a mint érdekeik kivánják. Dessewffy Jánost Ferdinándhoz kapcsolta az a hűségi eskü, a melyet még Lajos király éltében tett Mária királynénak. Viszont János király irányában is voltak kötelezettségei; neki köszönhette a pozsegai örökös főispánságában való megerősitését és délvidéki birtokai egy részének megoltalmazását. Ám a Mária királyné iránt való ragaszkodás győzött benne; érte s ajánlatára már 1527-ben végleg Ferdinánd mellé állott, hogy végig kitartó, el nem tántoritható hive legyen. Választása – legalább a családi politika szempontjából – kitünőnek bizonyult; a király szolgálatában elveszett délvidéki javai helyett bőséges kárpótlást nyert.
A mig János úr diplomaciai szolgálatokkal, küldetésekkel, politikai megbizatásokkal szolgál fejedelmének, addig fivérei a harczmezőn szereznek babért és elismerést. Az öt fiu közül, Miklóst kivéve, a ki a papi pályára lépett, egy sem halt meg ágyban, mind a négy a csatában hősiesen esett el. A két öregebbről, Istvánról és Györgyről azt sem tudjuk, hol hullottak el; László a Várad alatti küzdelemben vérzett el, Ferencz pedig, a ki Győr várának kapitánya volt, 1552 augusztus 10-ikén a palásti összecsapásnál kapott rettentő sebében halt meg. Halálát Tinódi is megénekelte:
... ellövék Dezsőfi Ferencz bal lábát,
Lova ott meghala, két ló közt ő magát
Elvivék; utjában láták ő halálát.
Mind maga, mind fivérei érdemei eleinte kevés hasznot hoztak Dessewffy Jánosnak. Ferdinánd király még 1548-ban is csak familiarisává nevezi ki, egy évvel utóbb pedig kamarai tanácsossá, a mely fontos bizalmi állás nem sok fizetéssel járhatott, miután maga Ferdinánd bevallja egyik adománylevelében, hogy az egykor dusgazdag és hatalmas úrnak nem lévén semmije, megélni is alig tudott. Szegénysége daczára is 1554-ben főudvarmester, 1557-ben pedig a magyar királyi kamara elnöke lett, a mely állását 1562-ig hiven betöltötte. Szolgálatainak anyagi jutalmát csak 1556-ban nyerte el, a mikor fivérei közül már csak az egy László volt életben, hogy vele együtt részesedhessen a királyi adományban. A jutalom méltó volt a Dezsőfiek hűségéhez; az uralkodó nekik és sógoraiknak adta a hűtlenségbe esett Tharczay testvérek ősi birtokát, Tarkeő várát, minden tartozékaival egyetemben. Hosszu időbe került, mig az adományozók a szerteterjedő fekvőségek birtokába juthattak; a mig a sok per, 80hatalmaskodás, beigtatás lefolyt, addigra László is meghalt, s az egykor népes családból nem maradt más, mint a nőtlen János és László zsenge koru fiacskája, ifjabb János.
Az ifjabb János nagybátyjának 1568 julius 28-ikán bekövetkezett halálakor hatalmas vagyont örökölt. Mint János bátyja, ő is udvari szolgálatban forgott; jó ideig királyi udvarnok volt, később pedig felsőmagyarországi kapitány lett. Korán elhunyt; 1582-ben már mint néhai emlittetik. Feleségétől, Pesthy Annától két fia maradt: Ferencz és János, a kik az egykori Tharczay-javakon megosztozván, a család két főágának megalapitóivá váltak; Ferencztől a tarkeöi vár és birtok tulajdonában levő s erről elnevezett ágazat, Jánostól, a tarczai ág származott le.
A két testvér uj irányt ad a család történetének, a mikor elkeseredve az uralkodóház sokszoros hitszegésén, a nemzet ellen tanusitott rosszindulatán, szakit a hagyományos családi politikával, s a nemzeti fejedelmek hűségére tér át.
(III. Ferencz még az 1604-iki pozsonyi gyülésen, mint a király hive vett részt; innen azonban, haraggal telt szivvel, egyenesen Bocskay udvarába indult. Példáját öcscse is követte s a két Dessewffy innen kezdve törhetetlen hive maradt a nemzeti ügynek. Bocskay halála után Bethlen Gábor mellett találjuk őket, vitézül harczolva, vagy sok bajjal járó politikai küldetésekben eljárva.
A két testvértől kezdve a család elágazását vázolni lehetetlen. A XVII. század folyamán a Dessewffyek családfája rendkivül meglombosodik; a nemzetség annyi ágra szakad, hogy az országnak majd minden részébe jut belőle, sőt egy része külföldre is elszármazik. A külömböző, részben kihalt ágak feltüntetésére, egy kis leszármazási táblát igtatunk ide, melyről úgy a családot nem alapitott férfi, mint az összes női tagok hiányoznak. Ennek segitségével könnyen megállapitható az egyes ágak összefüggése, a mit Éble Gábor óriási leszármazási tábláin az avatatlan csak hosszadalmas kereséssel találhat meg.
II. János; III. Ferencz (1584–1620) a tarkeői főág ősapja; III. János (1584–1620) a tarczai ág ősapja; II. László (1615–1651) családja a harmadik izen fiágban †; IV. Ferencz (1612–1670); I. Ádám (1616–1665); István (1610–1649); III. István (1658, 1663); IV. János († 1694-ben) Ága fiában kihalt; II. Ádám (1644–1698); I. Sámuel (1649–1703); Gábor (1660–1690); Sándor (1660–1700); Ferencz (1660. 1669); Lajos (1661–1696). Ága egyetlen fiában †; János (1650. 1668); Ferencz († 1665-ben) Egyetlen fiunokája, Tamás felveszi a Szirmay nevet és grófi rangot; Gábor. Ága fiában kihalt; István. Ága fiában kihalt; Ferencz; Imre. A köznemesi kriványi ág őse; Miklós; Miklós. A ma is élő franczia (grófi) ág őse; Bálint kivándorolt Francziaországba. Ága fiában kihalt; Ferencz. Katholikus köznemes ág őse; Imre. Horvátországba szakad. Ága fiaiban †; Pál. A nagydobosi köznemesi ág alapitója; Zsigmond. Ága fiában †; Ferencz; Zsigmond. Ága az ötödik izen kihalt.; István. Köznemesi ág ősapja; Ádám. Unokája, Henrik báróságot kap, ága 1827-ben kihalt.; András. (1663–1745.) A margonyai (luteránus) köznemesi ág őse.; József (1702–1768) gróf. Ága unokájában kihalt; István. Ága egyetlen fiában †; Sámuel. Előbb báró, majd gróf: tőle ered az ifjabb grófi ág; György. Köznemesi ág őse; Imre. Köznemesi ág őse.
81A mióta a két Dessewffy testvér a nemzeti ügy harczosai közé állott, a családnak számos tagja vérzett a szabadságharczokban. Az utolsó felkelés leveretése után pedig a császári zászlók alatt keresnek a Dessewffyek babért; volt idő, hogy egyszerre huszan szolgáltak a hadseregben, a káplártól fel a tábornokig mindenféle rangban. A megyei életben s az országgyüléseken is több kiváló tagja szerepel a családnak; többen kitünnek mint irók, szónokok, tudománykedvelők s meczénások, úgy, hogy bizvást elmondhatjuk, alig van család, a melyik annyi neves férfiut tudna mutatni elődei között, mint a Dessewffyek.
Éble munkájának harmadik s negyedik fejezete nagyrészt a kiválóbb családtagok életrajzainak van szentelve. A két főágba sorolva mutatja be őket, előbb az ifjabb tarczai ágbelieket, a kik között kétségtelenül a családtörténet áldozatkész kiadójának, Dessewffy Sándor csanádi püspöknek atyja Antal (1788–1843) volt a legkiemelkedőbb. Mint temesmegyei alispán utóbb követ, végül mint az aradi váltótörvényszék elnöke áldásos munkásságot fejtett ki, különösen az urbéri ügy rendezése körül szerzett érdemei hervadhatatlanok.

A DESSEWFFY CSALÁD 1756-BAN NYERT BÁRÓI CZIMERE.
Hosszabban emlékezik meg szerzőnk a tarczai ágnak még egy tagjáról Henrikről (1717–1784) is, a ki mint vitéz katona ezredességig vitte fel s érdemeiért Mária Terézia királynőtől báróságot kapot. Ez alkalommal a Dessewffyek ősi czimerét is megbővitették. Az uj bárói czimer ábráját a szerző szives engedelmével itt is bemutatjuk.
A népesebb tarkeöi ágból legelől Sámuelről kell megemlékeznünk, a ki a családból elsőnek kap báróságot (1756), majd grófságot (1775) és alapitójává válik a ma is élő grófi ágnak. Az általa nyert bárói czimert, a mely csak az eredeti oklevélben van meg és sem a Liber Regiusban, sem czimergyüjteményeinken nem található, Éble úr szivességéből itt eredeti nagyságban közöljük. Mellette egy sereg kiváló katonát sorolhatunk fel. Ilyen Ferencz, Sárosmegye alispánja, később eperjesi kapitány, a ki 1705-től kezdve egész a majthényi gyásznapig mint strázsamester és később mint ezredes harczolt II. Rákóczy Ferencz zászlaja alatt. Bár nem a magyar, hanem a császári zászló alatt küzdött, nem kisebb hirnevet vivott ki magának Dessewffy István (1667–1743). A vitéz magyar huszártiszt idegen földön ontotta vérét, mialatt itthon atyafiai a nemzet szabadságáért küzdöttek; 1708-ban ezredes a Kollonits huszárezredben, mint ilyen kerül vissza Magyarországba 1716-ban s végig küzdi az 1716/18-iki török háborut. 1723-ban vezérőrnagy, 1727-ben a 3. huszárezred tulajdonosa, 1733-ban altábornagy. Még 68 éves korában részt vesz a lengyel trónörökösödési háboruban s csak ötvenhét évi folyvást hadjáratokban töltött katonáskodás után vonul nyugalomba.
István öcscse Imre semmiben sem maradt bátyja mögött. 1699-ben kezdi meg tiszti pályafutását ugyanazon Kollonits-regimentben, a melyben bátyja akkor kapitány volt. Gyorsan haladt, 1729-ben már ezredes, két évvel utóbb a 8. huszárezred tulajdonosa, ugyanezen évben vezérőrnagy lett.
A katona Dessewffyek közé sorolhatjuk a margonyai ág megalapitóját Andrást is (1663–1745). Tizennyolcz éves korában katonának állott s már hat évig szolgált, a mikor szülői nem tudni mily okból – haza hivták. Itthon békén gazdálkodott, mig a haza iránti kötelesség ujból kezébe nem adta a kardot; 1741-ben őt tették meg a Sárosmegyei lovas insurgensek ezredesének. Vitézségéről csakhamar 82beszélt a hír; «állitólag még Nagy Frigyes is elismeréssel nyilatkozott róla», a királyné pedig 1742 deczember 12-én valóságos ezredessé nevezte ki a magyar lovasságnál. Mint ilyen küzdötte végig az 1743–44-iki hadjáratot, melynek fáradalmai sulyos beteggé tették. Egy veszedelmes torok-daganat okozta halálát 1745 január 17-én a sziléziai Tarnoviczban, a hol el is temették.
Altábornagyságig vitte fel a hadseregben Dessewffy József (1702–1768), az idősebb grófi ág alapitója. Érdemeiért 1754 decz. 20-án az uralkodó grófi rangra emelte. Fia Ferencz gróf atyja példáját követte, a mikor alig 17 éves korában huszárnak állott. Gyorsan futotta meg a ranglétrát; 1755-ben már alezredes az Eszterházy gyalogezredben. Fényesnek igérkező pályájának azonban hirtelen vége szakadt 1757-ben, a mikor a 29 éves főtiszt a boroszlói csatában hősi halált halt. Ifjan, a csatatéren hullott el Dessewffy Ádám († 1775) is; ő is mint alezredes végezte életét a poroszokkal vivott kunzendorfi ütközetben.
A vitézi tettekkel tündöklő Dessewffyek teljes sorát itt előszámlálni hosszadalmas volna. Csupán még azokról emlékezzünk meg, a kik az utolsó szabadságharczban szolgálták fegyverrel a hazát. Két ág ivadékai tüntek ki; a margonyai ág Dessewffy Arisztidet, a vértanu tábornok adta a hazának és három hős testvért: Gyulát, Dénest, Zsigmondot, kik közül az első százados volt a Koburg-huszároknál, a második őrnagy a Nádor-huszárezredben, a harmadik pedig tüzérszázados. A tarczai ágból Lajos mint a Lehel-huszárok egyik századosa harczolt, testvére Imre pedig Arisztid hadsegéde volt.
A politikusok és irók között, kiket a tarköi főág adott a hazának, országos nevet vivtak ki az ifjabb grófi ág tagjai; József (1771–1843), Aurél (1808–1842) és Emil (1812–1866) neve sokkal ismeretesebb, mintsem hogy itt bővebben kellene róluk megemlékezni. Éble Gábor terjedelmes életrajzot szentel nekik; a József grófé egész kis essai, a mely önállóan is elismerést nyerne.
A munkának kétségen kivül legérdekesebb fejezete az, a mely a Francziaországba szakadt Dessewffyek történetével foglalkozik.
Sok mindenféle balvélemény volt úgy a hazai, mint a külföldi irodalomban a francziává lett magyar ivadékok felől elterjedve; Nagy Iván csak az egyik kibujdosott Dessewffyről tud s ennek leszármazóiról is alig beszél, grófi czimükről egyáltalán nem szól; a Nemzettségi Zsebkönyv azt állitja, – hihetőleg a rosszul értesült góthai almanach után – hogy a kibujdosott Miklós XIV. Lajostól grófi és pairi rangot nyert. A Pallas Lexikona Nagy Ivánt követi; nem tud a franczia grófságról, viszont a kivándorlott testvérek közül csak egyet ismer. Hasonló tévedések találhatók összes forrásainkban.
Éble Gábor eredeti oklevelek a most élő franczia Dessewffyektől nyert értesülések alapján mondja el, hogy 1705-ben két unokatestvér, Miklós és Bálint, az aulikus Dessewffy (IV.) Ferencznek, a tarkeöi ág alapitójának unokái, vándorolt ki Francziaországba. Miklós, a ki a Kollonits-huszároknál szolgált, a spanyol örökösödési háboruban egyenesen II. Rákóczy Ferencz fejedelem utasitására szökött át a francziákhoz; a fiatalabb Bálint, a ki 1701 óta szintén a császári hadseregben harczolt, csakhamar követte a példát; 1706-ban már Miklóssal együtt a Verseilles huszárezredben találjuk. A két magyar gyorsan haladt a franczia seregben; előbb mindketten a magyar dezentorokból toborzott Ráttky huszároknál kapitányok, utóbb Miklós ugyanott ezredes, unokafivére pedig alezredes.
A visszatérésre a két rokon egyátalán nem gondolt, a minek bizonysága, hogy mindkettő hamarosan beházasodott a franczia nemességbe. Miklós 1718-ban elvette Ogier Ferencznek, Villier és Baulni urának leányát Anna-Lujzát, Bálint pedig 1723-ban Kleinholz Fülöp Frigyes franczia dandárnok leányát, Mária Lujzát. E házasság révén előkelő családokkal jöttek rokonságba a francziává lett Dessewffyek, a kik már most, főleg utódaikra való tekintettel, szükségesnek látták ősi nemesi eredetüknek igazolását. Bálint 1727-ben hivatkozva a bádeni békekötés amnestiális pontjára, III. Károlyhoz folyamodást intézett, kérve ősi eredetének és czimerének igazolását. A kérelmet kedvezően intézték el; Sárosmegye még az évben kiadta a leszármazást igazoló levelet, a mit az uralkodó 1728 január 2-án hitelesen átirt Bálint és Miklós számára.
83A két emigráns uj hazája szolgálatában vesztette életét; mindkettő Olaszországban a csatatéren vérzett el. Fiaik Miklósé: Jakab-Károly-Mária és Bálinté: Fülöp apáik példájára a franczia hadseregben keresték szerencséjüket; előbbi marsallságig felvitte, az utóbbi mint kapitány halt meg. A két unokatestvér, bár idegen földön született s nőtt fel, vágyott látni apáik honát; 1771-ben folyamodtak Mária Terézia királynőhöz, oldja fel a családjukra kimondott proscriptiót s engedje meg, hogy a hüségeskü ellenében visszatérhessenek Magyarországba. Az engedélyt meg is nyerték s röviddel utóbb letették a hüségesküt is, bár visszatelepedni, tekintve hogy ősi birtokaik visszanyerésére semmi kilátásuk sem volt, egyikőjük sem szándékozott.
A két unokatestvér fiatalságától kezdve Francziaországban mint gróf szerepelt; igy irták alá Mária Teréziához intézett folyamodványukat is. A jogczimet a grófi titulushoz Sárosmegyének emlitett 1727-iki átiratából meritették, mely latin szövegében az igazságnak megfelelően «comites perpetui comitatus Posega et comes supremus de Sáros» czimmel illeti a Dessewffy-elődöket, a mit Francziaországban egyszerüen comte-nak forditottak le. Mivel pedig a megyei bizonyságlevél a király ünnepélyes átiró oklevelébe volt befoglalva, a grófi czim hiteles volta felől sem a Dessewffyeknél, sem a francziáknál kétely nem merült fel, annál kevésbbé, mert hiszen nyilvánvaló volt, hogy Magyarországban régebbtől fogva éltek valóságos gróf Dessewffyek.
Mindenütt elismerték az unokatestvérek grófságát, csak a legilletékesebb forum, a bécsi kanczellária utasitotta vissza. A mikor az amnesztia-levelet kiállitják számunkra, a királyi resolutióban benne van: «nicht zwar von der gräflichen, sondern von einer anderweiten alter adelichen Familie abstammenden Herren von Dezsőffy». Ez azonban nem riasztotta vissza a «grófokat» czimük viselésétől. A kegyelem elnyerése után Jakab-Károly-Mária meglátogatván Magyarországot, mindenütt gróf gyanánt szerepel. Igy folyamodik 1772-ben Sárosmegyéhez ujabb származási bizonyitványért s igy mutatja őt be rokona Dessewffy Sámuel báró sárosi főispán a megyegyülésen, s ugyancsak mint grófnak adja ki a gyülés a genealogiai bizonyságlevelet is. S most ujra az előbbeni módhoz folyamodott a franczia Dessewffy; átiratta a megye levelét a kanczelláriában, diszes, arany tokba zárt függő pecséttel megerősitett pergamen oklelevélbe, a mely ugyan az átiró részben sem comesnek, sem pedig magnificusnak nem nevezi Dessewffyt, de viszont nem tesz kifogást a megye bizonylata ellen sem. Igy azután természetes, hogy ezen oklevél alapján XV. Lajos franczia király minden nehézség nélkül elismerte vitéz katonáinak és leszármazóiknak grófságát.
A grófi czimet később a bécsi udvar is végérvényesen elismerte. Jakab-Károly-Mária fia Tamás, a ki 1768-ban osztrák szolgálatba lépett, azt mindenütt nyiltan használta; fia és unokája pedig mint grófok kapták cs. és kir. kamarássá való kinevezésüket.
A francziává lett Dessewffyek történetét rövid nehány szóval el lehet mondani. Bálint ága fiában már kihalt; Fülöpnek csak egy leánya Anna-Lujza-Henriette maradt. Az idősebb unokatestvérnek Jakab-Károly-Máriának öt fia ért emberkort. Ezek közül Tamás, mint mondtuk, viszszaköltözött hazájába; ága dédunokájában, gróf Dessewffy Gézában halt ki 1840-ben. László és Tamás papi pályára léptek; Ferencz katona lett, a nagy forradalom idején magyar szolgálatba állott, de 1802-ben Francziaországba tért vissza. Unokája, a ma is élő Henrik gróf, ágának utolsó képviselője. A család fentartója a legfiatalabb fivér Lajos lett. Ez is katona s 1798-ban szintén régi hazájában keres menedéket. Mint huszárszázados tért vissza Francziaországba, s Napoleon szolgálatába állott. Kiváló vitéz katona volt; a kinek 1809-ben Wagramnál a császár sajátkezüleg nyujtotta át a becsületrendet. Egy fia s ettől származott fiunokája, a most is élő Henrik-Ágoston folytatta a családfát. Ez utóbbinak egyetlen élő fia Szaniszló-Mária-Sándor hadnagy ez idő szerint a legfiatalabb hajtás a franczia Dessewffyek törzsfáján.
A Dessewffyeket ugyan kevéssé érinti, de történelmi szempontból figyelemre méltó az a fejezet is, a melyben Éble Gábor a cserneki uradalomnak ujabb, a török kiüzetése utáni történetét mondja el.
Abban az időben, a mikor a neoacquistica commissio a délvidéken a birtokügyek rendezését (?) megkezdte, a Dessewffyeknek nem lehetett az ősi birtokok visszaszerzését megkisérleni.
84A családnak számos tagja szerepelt a szabadságharczokban; viszont a nemzet elnyomása körül érdemeket szerzett főtisztek igen sokan voltak; többen, mint a mennyi elajándékozni való birtok a kamarának rendelkezésére állott. Igy történt aztán, hogy a szép cserneki várkastély, a hozzá tartozó négy faluval, 12,696 forintban Petrasch Miksa bródi alkapitány és neje Unfriedt Mária-Jakobeának jutott, igen kétes érdemekért; t. i. Petrasch uram kétszer került Rákóczy fejedelem fogságába, neje pedig Mária-Anna főherczegnőnek volt komornája. Az uj birtokosokat röviden más váltja fel; Cserneket 1758-ban Mária Terézia királynő Markovich Istvánnak adományozta, minekutánna azt még apja Markovics Márk alezredes megvette volt br. Petrasch Józseftől 22,500 forintért. Száz év mulva Colloredo-Auersperg herczeg vette meg az értékében folyvást növekvő uradalmat. Innen kezdve folyvást változtak a tulajdonosok; félszázad alatt nyolcz gazdája volt a cserneki kastélynak. Az utolsó egy svajczi vállalkozó czég, a melyik a cserneki völgyben gyárakat állitott s az ős tölgyerdővel boritott hegyhátakat tarolja kopaszra.
Az Oklevéltár nehány kiválóan érdekes kiadatlan középkori oklevelet tartalmaz. Sajnálnunk kell, hogy mindössze huszonhat számból áll; a költségeket nem növelte volna módfelett, de a munkának becsét tetemesen emelné, ha a szerző a Dessewffyek levéltárainak XVI–XVII. századi alig ismert érdekességeiből nehány tuczatot besorozott volna a kötetbe. Talán szabad remélnünk, hogy a Dessewffy család áldozatkészsége a gazdag levéltári kincseket is átadja a közhasználatnak.
A munkát bezáró névmutató a maga nemében páratlannak mondható s tudtunkkal hozzá hasonló még eddig egyetlen családtörténeti müben sem volt található. Beszámol az összes a munkában előforduló tulajdonnevekről, számszerint 542 Dessewffyről, 393 Dessewffy leányról és 935 beházasodott rokonról, összesen tehát 1410 személyről, és pedig úgy, hogy mindeniknél megmondja (a mennyiben ismeretes) a születés és halálozás évét, a beházasodtaknál a házastárs nevét, a Dessewffyeknél az apát, valamennyinél megjelöli a leszármazási tábla számát s az izt, a melyiken az illető fellelhető.
A névlajstrom a mellett, hogy mintául szolgál a jövőben a genealogiai monografiák iróinak, a szerző által végzett óriási munkáról is fogalmat ad. Hány oklevelet kellett átolvasni, mennyi levelesládát felkutatni; mennyi keresztlevelet, anyakönyvi kivonatot beszerezni! Talán nem kisebb érdem – kivált a mi viszonyaink között – az óriási anyagot összegyüjteni, mint feldolgozni.
A Dessewffyek családtörténete nem csak tartalmánál, hanem külső kiállitásánál fogva is nevezetes terméke irodalmunknak. A hatalmas negyedrétü kötet pompája és izléses kivitele semmi kivánni valót nem hagy fenn. Papir, nyomás, a pompás két szinben nyomott kezdőbetük, a szines fejléczek mind arról tesznek tanuságot, hogy a Franklin-Társulat nyomdája, a mely a munkát készitette, ma is az, a minek évtizedek óta ismerjük, az ország legtöbb izléssel és szakismerettel dolgozó müintézete.
A kötetet ötven, részben önálló kép disziti. A legszebb a mellékletek közt Dessewffy János főudvarmester és kamarai elnök arczképe, a m. kir. pénzügyminiszteriumban levő eredeti után három szinnyomatban reprodukálva. Sikerült az 1525-ben kapott czimer Ullmann József által készitett szinnyomatu mása is; sajnos, a hasonmás tetemesen kisebb az eredetinél. A czimer másolója valamiben hibázott; a szép alaku sisakot nem jól adta vissza, a csőr s a szemrés valami lehetetlen alaku szerkezetté változtak. A csalódásig hüen van utánozva a családi levéltárnak egy 1363-ból való papiroklevele, a régit kitünően utánzó, elrongyolt szélü papiros, a melyen a lehullott káptalani pecsét átütődött zsirfoltja is meglátszik s a barnás irás még a szakembert is megtévesztenék, ha az oklevél régi irások közt akadna kezébe. A mellékletek nagyobb felén arczképeket látunk. Érdekes a gróf Szirmay István által örökbe fogadott Dessewffy Tamás gyermekkori képmása, Istvánnak, az altábornagynak, és Imrének, a vezérőrnagynak arczképe. Két régi alakos sirkőről is kapunk jó ábrát. Az első Dessewffy István (III. János fia) tumbája 1649-ből a héthársi templomban. Az alján rongált kőlapon a szokott félig álló, félig fekvő helyzetben látjuk a megboldogultat, talpig vasba öltözve, fején nehéz ostromsisakkal. A merev lemez-pánczélhoz sehogy sem illik az alak derekára övezett görbe szablya. A másik tumba 85a mely az 1742-ben elhunyt Dessewffy István altábornagy emlékét őrzi, valósággal anachronismus számba mehet. A fekete márvány kőlapon féldombormüben kifaragott alak régi szabásu egész pánczélba van burkolva; kivehetetlen alaku sisakja lábánál fekszik; baljával szablyáját szoritja magához, jobbjában marsalbotot tart. Az egész ügyetlen kőfaragó munkája, rajta csak a portrészerü fő érdemel figyelmet.
Ismertetésünk végére jutva, nem mulaszthatjuk el hálánkat kifejezni azon férfiu iránt, a kinek irodalmunk szerző a mellett első sorban köszönheti, hogy a müvel gazdagodott. Ez a férfiu Dessewffy Sándor csanádi püspök, nagynevü elődök méltó utódja, a kinek nem legkisebb érdeme, hogy példát mutatott, miként kell leróni az ősök iránti köteles tisztelet adóját. Vajha a szép példa sok követőre találna.
V. E.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages