Monumenta historica nobilis communitatis turopolje olim «Campus Zagrabiensis» dictae. Collegit et sumptibus eiusdem communitatis …
Monumenta historica nobilis communitatis turopolje olim «Campus Zagrabiensis» dictae. Collegit et sumptibus eiusdem communitatis edidit Emilius Laszowski. I. kötet 1225–1446. Zágráb 1904. XLIV., 529. 1. 8.°
A milennium emlékére Magyarország számos városa, egyházi hatósága és vármegyéje megiratta monografiáját. Ez a példa buzditó hatással volt a horvátokra. A Tkalčić-féle, Zágráb városra és egyházára vonatkozó müvek után most kapjuk a második nagy vállalatot Turopolje nemes község oklevéltárának első kötetét, mint sokat igérő bevezetést e község készülőfélben levő s nagy arányokban meginditott történetéhez. Az oklevéltár, a mint előszava sejteti, három kötetre van tervezve; a tulajdonképeni monografia, mely a fontosabb oklevelek horvát forditását is magában fogja foglalni, legalább is egy kötetre fog terjedni.
A közlött oklevelek száma összesen 364; a kor, melyből származnak 1225-től 1466-ig terjed. Remélhetőleg minden közzé van téve, a mi e korból a község mostani területére vonatkozólag korunkra jutott. Csak egyetlenegy nem diplomatikai emlék található ebben a kötetben. Ez a zágrabi főesperességhez tartozó turopoljei parochiák jegyzéke, a mely a János gercsei főesperes által 1334-ben szerkesztett káptalani statutumokban maradt fen. (51. sz.) És sajátságosan csak ebben a jegyzékben fordul elő a község tulajdonképeni és ma általánosan használt neve Turovo, mig a középkori oklevelek e területet kivétel nélkül Campus Zagrabiensis-nek, Campus ultra Zavam-nak, vagy egyszerüen csak Campus-nak, vagy Mező-nek (pl. 1352-iki Lajos király oklevele: dicitur nobis in personis universorum nobilium iobagionum castri Zagrabiensis de Mezu. 67. sz.) nevezik.
Nem lehet czélom ez érdekes, a maga nemében páratlan Száván tuli község történetével foglalkozni; a monografus munkája ez, a ki ebben és a következő kötetekben felhalmozott adatok segitségével azt nagyon érdekesen irhatja meg. Itt csak az oklevelek közlési módjáról kell szóllanom; s emellett egy pár dologra figyelmeztetem az olvasót, melyek képesek e kötet értékéről fogalmat nyujtani.
***
Az okmánytáraknál fontos szerepet játszik az előszó. Rendesen az előszó bizonyos tekintetben feldolgozza a tárgyat; mint tette pl. Magyarországon Thallóczy (a Blagay család oklevéltárában), Horvátországon Tkalčić. Itt az ilyen előszó hiányzik, mert, mint az előszóban közölt községi megbizásból kiviláglik, külön monografia volt a vállalat főczélja. De még igy sem elégit ki bennünket az előszó. A szerző tulságosan röviden számolt be a forrásokról, a melyekből anyagát meritette. Érdekes volna hallani valamit közelebbről a horvát községi, családi és falusi levéltárakról, az egyes gyüjtemények sorsáról. Könnyü és hasznos dolog lett volna legalább a szerző által átkutatott horvát gyüjtemények jegyzékét közzétenni; jó előmunkálat lett volna ez olyan kutató számára, a ki Horvátországra nézve aféle munkát vállalna magára, a milyet Thallóczy (Századok 1885, 34. és kk. 11.) és főleg Zimmermann (Archiv des Vereines für Siebenb. Landeskunde, Neue Folge 23. [1890], 616. és kk. 1.) a magyarországi levéltárakra és gyüjteményekre vonatkozólag már nyujtottak.
Csoportosan találta a szerző a községre vonatkozó okleveleket a magyar orsz. levéltárban. Nem tartotta azonban érdemesnek felemliteni, hogy mi módon kerültek ezek ide, holott éppen olyan jól tudja mint a biráló, hogy a hires anspachi csoporthoz tartoznak. A nyughatatlan brandenburgi őrgróf, György, ki nejének, Frangepán Beatrixnek, Corvin János herczeg özvegyének jogán birta egy ideig Turopolje tetemes részét, midőn neje halála után Németországba takarodott, magával vitte hazájába a község levéltárát is, vagy legalább annak a birtokviszonyokra vonatkozó részét. Ezen okmányok II. József idejéig Anspachban penészedtek.
A mi magát az oklevelek szövegét és kritikai közlését illeti, mondhatni, hogy a közlés hű, pontos és lelkiismeretes; meglátszik e munkán, hogy szerkesztője tisztában van az oklevél kiadványok tu1ajdonképeni és legfőbb czéljával (v. ö. Fejérpataky Oklevelek kiadása, Turul 7. [1889], 133 és kk. l.), hogy állásának megfelelően (a szerkesztő t. i. a zágrábi horvát orsz. levéltár allevéltárnoka) a maga szakmájában teljesen otthon levő ember. Csak két pontban vétkezik a helyes közlési mód ellen. A tulajdonneveknek kezdőbetüvel való jelzéseit nem mindig oldja fel, és ha fel is oldja, erre különböző zárójeleket használ. Igy pl. a 2. számból (3. 1.) való két sigla: N et D. ugyanabból az oklevélből pontosan megállapitható prima meta terre, quam emit a Nicolao et Dobca ... (4. l.) A 37. szám alatti oklevél úgy kezdődik: Nos St[ephanus] banus stb. Itt a szerkesztő a St. sigla megoldását szögletes zárójelekkel jelezi, mig ezek nála is rendesen csak az oklevélben előforduló hézagok kiegészitéséül használtatnak. E jelentéktelen hibáknál sokkal sulyosabb, hogy a szövegben előforduló számos dátum akár zárójelek közt, akár lapszélen nincsen megoldva. (L. pl. 85., 105., 139., 133, 236., 240., 311. sz.)
A turopoljei oklevelek közül csak egy kis rész ismeretes egyéb kiadásokból. A község és a Zágráb város közötti viszonyokat tartalmazó oklevelek csoportja a Thalčić-féle Monumenta civitatis Zagrabiensis-ben lett közrebocsátva. Éppen azért és főleg, mert ott hibátlan alakban találhatók a szerző nem is ismételte ezeket, hanem a megfelelő helyen csak utalt erre a kiadványra. Máshol, mint pl. Fejérnél, Wenzelnél vagy Kukuljević-nél közölt oklevelek ujból való kiadását csak dicsérhetjük, mert a szerkesztő minden egyes esetben 95az első forrásra ment vissza, a közlési módban pedig a tudományos szinvonalon álló rendszert alkalmazta.
Az összes oklevelek közül csak az első nem nyujt megbizható történelmi anyagot. Ez a Béla ifjabb király 1225-iki kiváltsága, melyben Budunát és nemzetségét «ab obligatoria servitute castri Zagrabiensis» felmenti, hogy «liberati inferioria officii vinculo gaudeant de honesta societate seruientum regis et concesse libertatis nobilitas in totam successionis eius prosperitatem transfundatur, introducti in participium regalis domus glorientur de libertatis munere, quod adepti sunt fidelitatis deuocione.» A mint a kiadó terjedelmes megjegyzéséből látható, ez oklevél valódisága felett eltérnek egymástól a legkiválóbb magyar és horvát tudósok véleményei: Pauler, Bojničić, Klaić hamisnak tartják, mig Tkalčić és Wertner Mór valódiságát védik. Saját véleményét a kiadó határozottan nem nyilvánitotta, mégis úgy látszik, mintha Wertner nézetéhez csatlakozott volna, a ki ez oklevelet a fentebb idézett alapeszmére való tekintetből valódinak tartja. Nincs szándékom a diplomatika szempontjából pontról-pontra kimutatni e kiváltságlevél hamis voltát. A czikornyás mondatokon kivül, melyeknek gyanusságát már Wertner kifejtette, feljegyezhető talán az a szembetünő szabálytalanság, hogy az aránylag rövid narrat o két terjedelmes arrenga közzé van ékelve. De az oklevél alapeszméje, vagy jobban, nemesitési záradéka nézetem szerint nem lehet valódi. A XIII. század kezdetén mindenütt még mindig a várjobbágyok foglalták el a nem nemesi rend sorában a legelőkelőbb társadalmi és jogi állást. Tulnyomó részük a nemesi rend sorába emelkedik fel az által, hogy a királyi kiváltságok következtében azon földbirtokokat, melyeket a várjobbágyok eddig különös hadi kötelezettség fejében birtak, szabad tulajdonul kapja. E korszakban tehát még mindig az egyszerü «exemptio a jobbagionatu castri vagy a várbirtokok nemesi birtokokká emelése (lásd e kötet indexét 507. 1.) teszi nemessé, nem pedig olyan czikornyás fordulat, mint a fentebbi; mely azt a benyomást kelti bennünk, mintha a későbbi zárt főuri rend számára kiállitott holmi kiváltságlevélből vették volna át. Hozzá járul az a fontos körülmény is, hogy a zágrábi káptalan 1228-iki oklevele (2. sz.) e hamis okiratban is előforduló Milovan, Miklos et Dobca nevét emlitvén, nobilis voltukról egy szót se tud. Mivel pedig itt már földjük felett szabadon rendelkezhetnek, világos, hogy akkor a várnépek közé nem tartoztak, hanem mint sok más Száva melléki nemzetség (v. ö. 23. sz.) várjobbágyok volta. Ha továbbá hozzá veszszük, hogy a várrendszer szlavon földön akkor indul meg erőtelyesebben, mikor Imre s II. Endre idejében Magyarországon már hanyatlik (l. annak okait a Blagay család oklevéltárának bevezető fontos tanulmányában XVI–XIX. 1 ), akkor valószinű, hogy Béla ifjabb király egy olyan oklevele (v. ö. a Joachim szlavon bán 1271-iki oklevelét, hol emlittetik, hogyBéla herczeg egy másik turopoljei nemzetséget «in iobagionatum castri Zagrabiensis» akart áthelyezni. 23. sz.), mely a Buduna nemzetségét a várnépek különféle gazdasági szolgáltatásaitól mentette fel, a hamisitvány gyártásának mintául szolgálhatott. Ebben találná magyarázatát az a tény is, hogy e hamis oklevélben előforduló főpapok és főurak sora összevág a többi egykoru hiteles oklevelekéivel.
***
Mivel e kötetben sok a még eddig sehol közzé nem tett oklevél (csak a XIII. századra 24 uj darab esik), természetes, hogy benne sok becses adatot talál nem csak a község vagy Horvátország történetirója, hanem az etnografus, nyelvbuvár és a jogász is. Miután az oklevelek kivétel nélkül a szávamenti vidékekről valók, érdekes fényt fognak vetni a történelmi Szlavonia fejlődésének kérdésére, ha a kutatók belőlük a történeti és nyelvtörténeti topografia fontos adatait kivonják és e tanulmányokból kifolyólag a települési viszonyok fejlődését megállapítják. Hogy az oklevelek a XIII. századnál nem régibbek, nem lehet akadálya e terület eredeti állapotára való visszakövetkeztetésnek. A magyar királyok átalában eleinte nem is bántották e terület belső életét, s mikor 1091-ben s intenzive csak 1180. után alkalmazni kezdték reá a magyar szervezetet, ez csak fokozatosan történt úgy, hogy a XIII., sőt részben a XIV. században is a kutató éles szeme könnyen elkülönitheti az ős állapotok maradékait az új szervezet hatásától. S habár ennek a vármegyei szervezetnek nagy volt a beolvasztó hajlandósága a régi zsupa-intézménynyel szemben.; mert a magyar anyaföldön is ebből fejlődött ki, mégis e kettő közötti különbség a XII. és XIII. században nem volt oly nagy, hogy a szlavon földön való párhuzamos létezésüket akkor már érezték volna. Csakhogy abban a pillanatban, a mint Thallóczy (id. m. XX. 1.) mondja, mikor a királyok a szlavon emberre a magyar nemesség rendszabályait terjesztik ki, a szláv zsupák ős egybefüggése megtörik. Azért látunk e XIII. századi oklevelekben még mindig comeseket, a kik nem nemesek, hanem várjobbágyok, és azért szerepelnek párhuzamosan jobbágyok és castrensisek «nobilis» prćdicatummal (l. az oklevéltár indexét, a mely valódi mintaképe annak, hogy kell ilyent szerkeszteni).
A szlavon köz- és magánjogi viszonyok eredeti állapotban való tartóságának magyarázatára fontos továbbá az eddig nem eléggé hangsulyozott tény, hogy a magyarok sokban a talált szláv állapotokhoz alkalmazkodtak, s habár azokat az idők folyamán nemzeti jellemüknek megfelelően átalakitották, ez átdolgozás az első századokban még nem jutott teljesen érvényre. A Dráva és Száva közén a magyar királyok meghagyták a XII. századon át az eredeti viszonyokat (a Thallóczy által felsorolt okokon kivül) azért is, mert az anyaterületükéitől való külömbség akkor még alig is volt észrevehető. Nézetem szerint az ezen oklevéltárból megismerehető szlavon viszonyok, – mivel a szávamenti terület tisztább ethnografikus volta következtében sok esetben fentartották a pannon szlávság ős állapotát, mely a magyar szervezetre nagy befolyással volt, – uj módot nyujtanak a magyar intézmények helyes értelmezéséhez. Hogy ez igy van, erre itt csak egy példát hozok fel. Ez az egyéni birtoklás fejlődése Magyarországon.
A magyarok első megtelepedésük alkalmával még félnomád életet éltek, azért egyéni földtulajdonról való jogfogalmuk nem is lehetett; csak a nemzetség által elfoglalt szállást (descensus) ismerték mint a nemzetség közös tulajdonának objectumát. S habár kétség nem lehet afelől, hogy ezekben a nemzeti szállásokban az egyéni birtoklás csirái benne vannak, mégis a nemzetség közös tulajdonától a magán földtulajdonhoz vezető ut oly hosszu, hogy annak tulrövid időben való 96megjárása (v. ö. Timon: A magyar jogtörténet 1902., 323. és főleg 326. 1. 12. jegy.) csak a magyar nemzet abnormális fejlődésének tudható be. Eddig ez abnormalis, az egyéni birtoklás felé haladó kifejlődésnek okát a földmivelés elterjedésében látták (Timon id. m. 66. l.) és teljes joggal; csakhogy hatási módjának felfogása nézetem szerint téves. A jogászok elfelejtették, hogy a földmivelést a magyarok a szlávoktól tanulták. Ez pedig nem hatott az ősi magyar államszervezetre indirekte mint impulsusa a magán földtulajdon eredeti föltalálásának, hanem direkte mint az akkori szláv, részben még a nemzetségi szervezettel korlátozott egyéni birtoklás vivője. Csak úgy, ha elfogadjuk, hogy a magyarok e tekintetben alkalmazkodtak a pannon szlávok intézményeihez, magyarázható a magyaroknál divó elővétel joga is, melynek szokása ugyanaz volt náluk, mint a szlavoniai szlávoknál (1. a magyarokra nézve az elővételi jognak szép példáját Zichy oklevéltár I. 85. 1., v. ö. Timon i. m. 341. 1.; Szlavoniára 1. oklevéltárunk 13., 16., 17, stb. és főleg 15. sz.), sőt Szerbiában és Dalmácziában is. S ép azért, mert fel kell tennünk, hogy a pannon szlávok, kik a X. és XI. században nem voltak kitéve a byzanczi befolyásnak, már akkor az elővételi joggal éltek (különben a magyarok nem vehették volna át), nagyon kétséges az a feltevés, hogy e jognak egy XIV. századi szerb oklevélben (Glasnik srp. 35 [1872], 121. 1.) található nyomai, annak a poljicai község statutumaiban (ed. Jagić, Monum. slav. merid. historico-iur. 4., 59. 1.) s a tengerparti Horvátország szláv okleveleiben (1. az 1448. és 1449-iki oklevelet, Monum. hist.-iur. 6., 175 a 417. 11.) való használata a byzanczi befolyásának köszönhető; sőt ha szembe vesszük a byzanczi tartományok külön jogának szivósságát a birodalmi joggal szemben (v. ö. Mitteis: Reichsrecht u. Volksrecht in den östlichen Provinzen des röm. Kaiserreiches 1891. passim.) és azt a körülményt is, hogy az elővétel jogával először csak Roman Lakapenos 922-iki novellája foglalkozik (1. Zacharić: Geschichte des bysant. Rechtes, III. 236–248, v. ö. Jireček: Gesetzbuch des serb. Caren Dušan, Archiv für slav. Philologie 22 [1900], 160. 1 ), akkor a tiszta byzanczi jelleme erősen meginog és valószinűvé válik, hogy az emlitett novella csak a szláv tartományokban már régóta dívó szokást emelte törvénynyé.
Becses adatokat nyujt tovább e kötet a szlavon mezőgazdaság történetéhez. Ez okmányok tanusága szerint, hogy ismét egy példát hozzak fel, Szlavoniában vagy legalább annak szávamenti területén a szabad birtokok nagyságát az egész középkoron át a «vreten» (wreten, vereten) szerint határozták meg. Mivel pedig a vretent az adriai Trau városában ép úgy mint a Száva partján a földbirtokok mértéke gyanánt használják (Statutum, Trau. 3. lib. 46 cap.: quod quicumque ... agrum vel vineam comparaverit, eum vel eam ad numerum vretenorum debeat comparare), alapos bizonyitékunk van e mérték nagy elterjedése és ősi volta mellett. Oly gyökeres volt a szlavon és horvát területen e mérték használata, hogy sem a káptalanok oklevéliró papjai, sem a traui statutumok olasz szerkesztői nem merték vagy nem tudták latinul visszaadni. Csak a XV. század közepén merül fel az okleveleinkben párhuzamos latin kifejezés «dimensio» maior attributummal (1445. 275. 1.quindecim maiores dimensiones vulgo ureten dictas) megkülönböztetéséül «dimensiones vulgo methy-től. (1435. 240. 1.). Hogy a vreten (*vrten, vrteti = forditani, mikor az ekét forditják, v. ö. magy. forduló,) vagy a Zára városában használt szláv gonaj (az oklevelekben: gognai), ha nem is oly direkte mint a magyar aratrum eredetileg az ekével, a föld mivelésének e leghatalmasabb eszközével állott összefüggésben, kétség nem lehet. Hogy eredetileg a vreten mennyi földterületet jelentett, körülbelül sem állapitható meg, mert, mint a szó eredete mutatja, akkor még a pontosan eszközölt mérésekről nem is volt szó. Mutat erre tovább az okleveleinkben előforduló, már emlitett más érdekes mérték: met (meth, meeth, metk; többes szám: meti, mety, methy), melyet a földbe vetett mag mennyisége szerint állapitottak meg (v. ö. a német muth) és a gónaj, mely eredetileg dülővel függ össze. A XIII. században, mikor először emlittetik a vreten, már elvesztette eredeti jellemét és ép úgy, mint az aratrum már sikmértékké változott át. De akkor is, mikor a XIV. és főleg a XV. században már pontos mértékké vált, biztosan csak annyit lehet mondani, hogy az éjszaki szlavon vreten nem lehetett oly nagy mint a magyar eke (1. Wenzel: Mezőgazdaság története 169. 1. Timon i. m. 324. 1.), sem ugyanolyan, a minő a dalmát oklevelekben és a traui statutumokban fordul elő. Itt a latin kultura befolyása alatt már korán pontosan meg van határozva. A statutum ugyan nem mondja meg, de az oklevelekből látni, hogy passusokra oszlott a zárai gónajhoz hasonlóan, melynek nagyságát a városi statutumok (3. lib. 144. cap.) így állapitják meg: quod omnes gognay sint viginti passus per longum et totidem per amplum ad mensuram illius passus, qui signatus est in porta ecclesić s. Petri situatć in platea civitatis Jadrensis. (L. bővebben Sufflay: Die dalmatinische Privaturkunde. Sitzungsberichte 147., 118. 1.) A szlavon vretennek nagyobbnak kellett lennie, mert több metet foglal magában, melyeknek a XV. században ismét kisebb sub divisiójuk van: wdylnycze (először 1435. 241. 1.: unam ... dimensionem wlgo meth dictam et quinque minores dimensiones wlgaliter wdylnycze vocatas). Az összes itt közlött oklevelekben csak egy hely van, mely a vreten és met közötti viszonyt eldönthetné, és ép e passus csonka.
E kötet méltánylásául szolgáló példák választásában iparkodtunk olyanokat felhozni, melyek ez okleveleknél régibb korra áraszthatnak fényt; végezzük is hát egy ilyennel. A zágrábi káptalan 1228-iki oklevelében (2. sz.), melyben egy turopoljei nemzetség tagjai «aliquam partem de sua terra propria eladnak, az eladott föld határai között emlittetik valami «terra Boyemorum.» Ugyanazt a földet érti Tibor, zágrábi ispán 1257-iki oklevele (l0. sz.), mikor azt mondja, dicuntur »
hogy Lonka birtok «ab occidente ... terre. populorumqui
Chehy commetatur.» (A birtokosok nemzeti neve azután átmegy magára a birtokra: Cheh, Chehi, Chehy, Chehe). Itt kétség nem lehet, hogy egy szávamenti cseh letelepedésről van szó. E tény önkénytelenül eszünkbe juttatja, hogy ez a telep csak a zágrábi püspökség alapitásához lehet füzve és hogy Duhhal, az első zágrábi püspökkel Szent László a cseh bevándorlóknak egész csoportját küldte a Száva vidékére.
Dr. Sufflay Milán.
