A magyar viselet történeti fejlődése. A Magyar Tudományos Akadémia régészeti bizottsága megbizásából irta dr. Szendrei János. Bud…
A magyar viselet történeti fejlődése. A Magyar Tudományos Akadémia régészeti bizottsága megbizásából irta dr. Szendrei János. Budapest, Franklin Társ. ny. 1905. 2°. 223 oldal; hat táblával és 174 szövegközti képpel.
E munka ugyan szorosan véve nem tartozik a folyóiratunk által művelt szakmák körébe, mindazonáltal foglalkoznunk kell vele, mert anyagának tekintélyes részét czimer- és pecséttani emlékeink sorából veszi.
Czime nem egészen felel meg a tartalomnak, miután benne a magyar viselet fejlődésének összefüggő tárgyalását hiába keresnők. Valójában csak a feldolgozásra többé-kevésbbé előkészitett anyag gyüjteménye (jórészt a szerző tulajdonát képező emlékekből), amelyhez, bevezetés gyanánt, a régi viseletet futólagosan vázoló rövid áttekintés járul. A laikus sem ebből, sem a gazdag adatkészletből nem fog megismerkedni őseink ruházatával; a szakember azonban rendkivül sok, becses és eddig kevéssé ismert, vagy merőben ismeretlen adatot találhat benne s a munkának – ha adatait kellő kritika alá veszi – jó hasznát fogja venni.
Szerző – mint már emlitettük – egyet-mást meritett középkori pecséteinkből s jóval többet czimerokleveleinkből. Sajnos, az előbbiek között igazi viseletképet mutató alig nehány akad; az utóbbiak pedig, ha a kevés középkoritól eltekintünk, már olyan időkből valók, amelyekből a pontosabb, nagyobb, tehát részletesebb festett s faragott ábrázolások, eredeti öltözet és fegyver-darabok sem tartoznak a ritkaságok közé. E XVI–XVIII. századi viseletképes czimerek tehát nem birnak valami kiváló fontossággal s még emellett nem is egészen megbizhatók. A magyar királyok által osztogatott czimerleveleket a mohácsi vész óta idegen földön, idegen művészek készitik. – Mindazonáltal e czimerek különleges magyar jellegét elfogadni lehetetlen; összeállitásuk, alakjaik megválasztása és szinezésük határozottan nemzetünk szokására vall, még pedig azon oknál fogva, mert az adományozandó czimerek tervezetét mindig a kitüntetést kérő maga nyujtotta be a kanczelláriába. Ám a kivitelbe, a részletek kidolgozásába, az alakok megrajzolásába már nem folyt be a magyar fél; ezt a munkát saját tetszése szerint csinálta (s csinálja ma is) a kanczelláriának idegen nemzetiségü, talán honunkban soha sem járt alkalmazottja. Innen van, hogy az utolsó négyszáz évben királyaink által adományozott czimerek heraldikai szempontból ugyan teljesen magyar alkotások, művészeti tekintetből azonban nem azok. S ki áll jót róla, hogy a Bécsben, Prágában vagy akár Passauban dolgozó német vagy cseh festő élethűen festette le a magyar vitézt, papot, pórt, stb., vagy, ami sokkal valószinűbb, egyszerüen olyannak ábrázolta a soha, vagy ritkán látott magyart, aminőnek – képzelte. Ha tehát a czimerbeli viseleteken másféle, megbizhatóbb emlékekről nem ismert részletekkel találkozunk, úgy azokat jogos gyanuval kell fogadnunk, épp úgy, mint a külföldön készült magyarokat ábrázoló metszeteket, amelyeknek «magyar» viseletképei rendszerint teljességgel hamis fogalmat adnak őseink öltözetéről.
Lássuk ezek után röviden a dr. Szendrei János könyvében található szakmánkba vágó emlékeket.
Pecsétekből mindössze három régóta ismert lovaspecsétet sorol fel a szerző és pedig László somogyi ispánét 1326-, Opoy bánét 1239- és István erdélyi herczegét 1361-ből. Mindhárom régóta ismeretes s róluk ujat szerzőnk sem tud mondani.
Középkori, oklevéllel adott czimerekből a következőket ismerteti:
1414. Bocskai István Zsigmond királytól kapott czimere. Az oklevél eredetije a gróf Erdődy cs. monyorókereki levéltárában van, szines hasonmása a Turul egyik közelebbi füzetében fog megjelenni. A czimerkép: balra ugrató lovas, amelynek leirásánál szerzőnk kissé megtéved. A lovason ugyanis nem – mint irja – csőr(ös)sisak (= Stechhelm) hanem arczvértes vassüveg (Bacinet, Kesselhaube mit Visier, Hundsgugel) van, ami határozottan arra vall, hogy harczra s nem tornára fegyverzett lovag áll előttünk.
1509. Muronyi Weér Andrásnak II. Ulászlótól kapott czimere (Országos Levéltár). Szines képe a Turulban is megjelent.
1514. A Radák családnak II. Ulászlótól nyert 192czimere. Szinezetlen ábrája ismeretes a Turul olvasói előtt; a Szendrei művében közölt háromszinnyomású hasonmás nem mondható sikerültnek.
1511. Vátyoni (Wathyoni) Mátyás czimere II. Ulászló királytól. (O. L. D. O. 29,089.) kiadatlan. A czimeralak: kékben felhőből kinyúló ruhás kar, kézfelén ülő sólyommal, amely karmaiban kis madarat tart.
1520. Várkonyi Ambrus és testvérei czimere II. Lajos királytól. (Turul, 1892. 162. l.) Leirása könyvünk szerint a következő: «Vörös paizs lábában folyóból (?) kinövő háromágú rózsatő, melynek középső rózsáján sólyom ül, szájában kerecsen-tollat tartva.»
1526. Pándi Ferencz czimere II. Lajostól. Benne kinövő buzogányos férfialak. A czimer későbbi festésünek látszik. (O. L. D. O. 29,093. sz.) kiadatlan.
Mindössze ennyit közöl szerzőnk mohácsi vész – előtti czimerképes okleveleinkből, szemmel láthatólag csak a kevésbbé ismerteket válogatva. De ha ilyenekkel akart olvasóinak kedveskedni, miért nem használta fel péld. – hogy többet ne említsünk – az 1414-iki Előjáró-, az 1432. évbeli Herencsényi- (női alakkal!), az 1467-iki Gosztonyi-, az 1493-iki Sivkovics-czimert vagy Somogyvármegye 1498-ik évi szép czimerét, a Herkfiekét, 1507-ből, a melyek mind becses adalékot nyujtanak viseletünk történetéhez? S joggal felhasználhatta volna ezeken kivül mindazokat, amelyek heraldikai szempontból ugyan ismertetve vannak, de müvelődéstörténeti tekintetből még kiaknázatlanok.
A XVI. század második nagyobb felét mindössze két czimer képviseli és pedig a Karvalyi Orllé családé, 1571-ből, melynek armálisán czimertartóul magyar vitéz szépen festett alakja szerepel és Ócsai Mihály egy évvel később kelt czimerlevele, amelynek czimerképe (koronából kinövő kar előtte álló s felé szuró törököt döf át) mint kuriozum érdekes ugyan, de viselettörténeti forrásul már csak picziny volta miatt sem szolgálhat.
Emlitsük még meg a XVIII. századból felsoroltakat.
1600. Ferenczy György czimeres-nemeslevele. (Hajdu vármegye Ita.) Sisakdisze kinövő emberalak, ráklemezes mellvassal és rosszul festett magyaros sisakkal.
1606. Ismeretlen (!) czimerének sisakdisze; szablyára tüzött török főt tartó fedetlen fejü emberi alak derékig. (Hajdu vm. lta.)
1611. Bányász Márton czimere, a melyet Báthory Gábor erd. fejedelem adományozott. Czimeralakja magyaros öltözetü férfi, oldalán szablyával, jobbjában hegyes-tőrre szurt török-fővel. (Magy. Nemz. Múzeum levéltára.)
1636. Dragomér Jánosnak L Rákóczy Györgytől nyert czimere. (Magy. Nemz. Múzeum.)
1651. Demjén István czimere; adományozta III. Ferdinánd. (Ugyanott.)
1690. Horváth Mihály czimere I. Lipót királytól. (Ugyanott.)
XVII. sz. Thúry István czimere (kitől?) A kép másolata Ernszt Lajosnál, Budapesten. Ábrája nincs közölve.
A XVIII. századból emlitett czímerekről a királyi könyvekben található festmények után beszél a szerző, ezeknek felsorolását tehát bátran mellőzhetjük. Ő maga sem sokra becsüli munkájának ezen adalékait; mutatja az, hogy közülük egyet sem közöl ábrában.
Még egy érdekes hazai czimeres emlékről van szó a munkában. Ez Zmeskál Jóbné sz. Stupnoki Geléthfi Petronella emléktáblája a berzeviczei róm. kath. templomból. A festett tábla, melynek jól sikerült szines képe a kötetnek legszebb ékessége, a megnevezett urhölgy halála évében, 1600-ban készült, bizonyos Khien Jakab beszterczebányai festő által. Rajta, az ilyen képek szokott modorában, templom belsejét látjuk, a háttérben oltárral, az előtérben a családtagok térdelő alakjaival. Jobbról az apa, négy serdülő és két csecsemő korban elhunyt fiával, balról az anya és két leánya, valamennyien diszes öltözetben. E képnek két, ajtószárny módjára záródó szárnya van, a férj és nő czimerével. Az előbbi csupán (hibás) változata az ismert Zmeskál czimernek: kékben zöld talajon álló, balra fordult, arany szarvu, vörös ökör, hátára vetett arany takaróval; sisakdisz három szál, piros, fehér és kék strucztoll; takaró kék-arany, vörös arany. A nő czimere a következő: kékben gerezdes buzogányt tartó pánczélos jobb karon álló, jobbra néző, koronás, természetes fekete sas, feje fölött arany félhold és hasonló csillag által kisérve; sisakdisz a sas, a sisakon állva, takaró mindkét oldalon vörös-zöld.
E czimer, ha a sisakdisztől eltekintünk, tökéletesen azonos azzal, amelyet a Dessewffy család 1525-ben II. Lajos királytól nyert. Hogy pedig semmi kétségünk se maradjon fenn, a kettőnek azonos volta felől, mondjuk meg azt is, hogy a Geléthfi Petronella czimerét ugyanolyan farkuknál fogva összekapcsolt szirének emelik, aminőket a XVI. századi miniátor a Dessewffyek armálisán alkalmazott.
Nyilvánvaló, hogy itt a Dessewffy czimerrel van dolgunk, a melyet – hogyan, azt ma már megállapitanunk lehetetlen – a Geléthfi családé gyanánt festestettek a szóban forgó képre. Mi volt a Geléthfiek igazi czimere, nem ismeretes; állitólagos ősük Gelét Miklós nádor puszta négyelt pajzsot használt czimerül.
Hogy valaki merőben idegen czimert használ magáé gyanánt, sőt azt utódaira is átörökiti, nem ritkaság ebben a korban. Legkönnyebben megtörténhetett az ilyesmi olyan, már csupán női tagokban élő családnál, mint a Geléthfi volt ebben az időben.
Könnyü megmagyarázni, miként jutott Zmeskál Jóbné éppen a Dessewffyek czimeréhez. Ugy, hogy atyjának első neje Dessewffy Ferencz leánya, Anna volt. Valamely ettől maradt czimeres emlék téveszthette meg Petronella asszonyt, vagy a táblát csináltató férjét s e réven került idegen czimer a Geléthfi család egyik (úgylehet utolsó) tagjának sirtáblájára.
Azt hisszük, az itt bemutatott szemelvények meggyőzték az olvasót arról, hogy dr. Szendrei János szép kötetét nemcsak a viselettörténet kutatói, hanem más történeti szakmák művelői is haszonnal és élvezettel forgathatják. A hangyaszorgalommal összegyüjtött nagy anyaghalmazban sok ujat, sőt meglepőt lehet találni; haszon és tanulság nélkül senki sem fogja letenni kezéből. S a kinek munkájáról ezt el lehet mondani, annak fáradtsága nem volt hiábavaló.
B. G.
