Az esztergomi társas-pecsét.
Az esztergomi társas-pecsét.
(Megjegyzések Horváth Sándor urnak fentebbi válaszára.)
Horváth Sándor úrnak fentebbi «megérdemlett helyreigazitására» feleletet adni szinte feleslegesnek látszik. A kritikus urnak nincs szüksége felvilágositásra, miután ő magára nézve egyenesen sértőnek tartja azt a feltevést, hogy tőlem esetleg valamit tanulhatna vagy hogy egyáltalán helyesnek tarthatná azt, amit én mondok. Még kevésbbé van erre szükségük a szakembereknek; nekik Horváth úr diplomatikai és pecséttani ismeretei felől a birálat sem mondhatna többet, mint amennyit az önérzetes hangu «Válasz» elárul. Ennek daczára sem térhetek ki a nem épen kellemes feladat elől, hogy Horváth úr dolgozatát megrostáljam; kénytelen vagyok ezt megtenni azok kedvéért, akik – mint e folyóirat tisztelt olvasóinak tekintélyes része – a tárgy iránt ugyan érdeklődnek, de akiknek a behatóbb szakismeretek vagy esetleg a szükséges segédeszközök hiján a csalhatatlannak látszó biztossággal odavetett állitások valódi értékét megállapitani nincs módjukban.
H. úr szubjektiv «megrovásait» mellőzve csupán kihámozható s formulázható tárgyi állitásait veszem elő és anélkül, hogy kifogásolt, de ma is teljes egészében s minden részleteiben fentartott előbbeni czikkemet védelmezném, a kritikus úr állitásainak teljes alaptalanságát fogom beigazolni.
Helyzetem kissé nehéz, miután a semmiféle tekintélyt el nem ismerő H. úrral szemben még a szakirodalomban régtől fogva megállapodott műkifejezéseknek minden hozzáértő előtt közönségesen ismert értelmét is bizonyitás tárgyává kell tennem.
H. úr konstatálja, hogy ezt a «formulát» (sic!): propter absentiam vel carentiam proprii sigilli «ebben az alakban soha, semmiféle cancellária vagy más pecsételő hatóság nem használta».
El nem képzelhetem, hogy miként nézhette ezt a közkeletü szakkifejezést valaki egy perczig is oklevélbeli «formulának». Hiszen ez magyarul szóról-szóra ezt jelenti: saját pecsét hiján, vagy távollétében. Fel lehet-e tenni, hogy valaki ilyen alternativ kitételt irt legyen oklevelébe? ilyen logika-ellenes mondást, amely teljesen egyértékü azzal, mintha azt mondanók: elvesztettem a forintomat, amelyik soha sem volt.
A laikus előtt is azonnal világos, hogy ez nem formula, hanem egy az irodalomban közönségesen használt kitétel, amelyet én a könnyebb érthetőség kedvéért alkalmaztam, nem is álmodva, hogy lesz (pláne czéhbeli!) olvasóm, aki ezt meg nem érti s oly módon félremagyarázza, mint tette H. úr, kevéssel alább szórul-szóra ezeket mondván:
371. «Mert ha volt pecsét» (t. i. ha a középkorban valakinek volt saját pecsétje) «de nem állott rendelkezésre, akkor leginkáb használták a «propter absentiam sigilli» vagy pedig «propter carentiam sigilli» kifejezést».
Bizony a régiek ezt nem cselekedték. Mert azok jól tudták, hogy a carentia szó valaminek a teljes hiányát jelenti* s ez okon a «propter carentiam proprii sigilli» formulát akkor és csakis akkor használták, ha a megpecsételő személynek vagy területnek saját pecsétje egyáltalán nem volt.
«Carentia: cuiusvis rei defectus» olvassuk Du Cangenál.
Azt alkalmaztam diplomatico-juridicai szakkifejezés czélja éppen az, hogy az idegen pecsét használatát indokoló két eshetőséget röviden összefoglalja.
Nagy nyomatékkal olvassa rám H. úr, hogy az idegen pecsét használata a régi időkben nem csak ezen okból (helyesebben: okokból), hanem más okból is előfordult. Természetesen erre következni kellene az egyéb okok felsorolásának. Következnek is példák (szám szerint tiz) de mire? Egyedül és kizárólag a carentia vagy az absentia eseteire, keverve egyáltalán nem a tárgyra tartozó olyan esetekkel, amelyekben valaki saját egyik fajta pecsétje helyett alkalmazott ugyancsak sajátját képező másféle pecsét használatát indokolja. A fentebb mondott két esettől eltérő példát egyetlen egyet sem tud felhozni.
Nem tud s nem tudhat ilyet felhozni pedig azért, mert ilyen eltérő esetek egyáltalán nem voltak, sőt teljességgel elképzelhetetlenek.
Elég egy kevéssé okoskodni a dolgon, hogy lássuk minő képtelenség lenne az idegen pecsétnek a mondott kettőtől eltérő alkalmazására gondolni. Ha Horváth úrnak igaza lenne, ugy fel kellene tennünk, hogy egy középkori ember, akinek jogosan használható pecsétje van (tehát non caret proprium sigillum) s az kezénél is van (non est absens) a saját neve alatt kiadott oklevelére idegen fél pecsétjét függeszti vagy nyomja! Ezt józanul csak egy okból tehetné: ha saját pecsétjét nem tartja eléggé authenticusnak a kiállitandó okirat hitelesitésére s ha – ez is elengedethetetlen feltétel – módjában van magánál tekintélyesebb egyén vagy testület pecsétjét használni. Csakhogy olyan esetben a középkori ember feltétlenül ezen tekintélyesebb fél által foglaltatta irásba ügyes-bajos dolgát, amikor is az oklevél többé már nem az ő, hanem a kiállitó oklevele.
Ezek az eddig tárgyalt dolgok ugyan magukban véve érdekesek és egyben fontosak is, de – amint a türelmes olvasó látja – az esztergomi pecsét kérdéséhez semmi közük. Mert annak a (hipotetikus) magyarázatnak, amelyet a szóban forgó pecsételési-esetről felállitani szerencsém volt, az értéke s érvényessége s azon egyedül csak azon fordul meg: lehetett-e egy oklevelet másnak a pecsétjével megerősiteni, mint akiéről azon oklevél megpecsételési záradéka (= formulája) szólt?
A józan okoskodás ez esetben feleslegesnek itéli, sőt kizárja a bizonyitást. Lehet-e vita a fölött, hogy, teszem fel: Nagy János a saját kötelezvénye alá a saját nevét kénytelen irni? S ime vitázunk afölött, lehetséges-e hogy Esztergom város saját oklevelén, amelyet a benne foglaltak szerint saját pecsétjével látott (perfectum!) el, eredetileg (mindjárt kezdettől fogva) idegen pecsét függött?
H. úr nem csak hogy elképzeli ezt a képtelen dolgot, hanem ennek még bebizonyitására is vállalkozik s engemet, aki inkáb hittem a logikának, mint neki, uj-magyarán szólva – lesajnál: Ő «meglevő, concrét eseteket» tud az ellenkezőre, nem kevesebbet hétnél, éppen elegendőt arra, hogy – ha igaza van – szabályként felállithassuk a minden logikát megcsufoló s a pecsétjog eddig ismert alapelveit halomra döntő tételt, mely szerint: a régi időben ki-ki indokolás nélkül használhatta valamely idegen személy pecsétjét oklevelei hitelesitésére, sőt idegen pecsétet használhatott akkor is, ha magában az oklevélben saját pecsétje által történt megerősitésre hivatkozott.
Kénytelenek vagyunk az általa felsorolt nagyfontosságu eseteket sorra venni, hogy «ad oculos» demonstráltassék, minő lehetetlenség bizonyitására vállalkozott H. úr.
1. «Dávid dux oklevelén» – irja H. úr Szt. László királyunknak ... pecsétje függ, anélkül, hogy a pecsételés mivoltáról a szöveg valamit emlitene.
Ha H. úr ezt a pontot idézetek nélkül közölte volna, egyszerüen konstatálnám, hogy tévedett s a XI–XII. századi oklevéladási formákról nincsenek kellő ismeretei; nem is szólva arról, hogy esete, éppen mert a hivatkozott oklevélben nincs szó a megpecsételésről, az esztergomi oklevéllel egy kalap alá nem vonható. Ám de ő a magyar okirattudomány első szaktekintélyére hivatkozik, azt a hitet keltve az olvasóban, hogy ennek perdöntő itéletét egyszerüen átveszi s igy olvassa fejemre. Csak aki a nála emlitett helyeket felüti, jön rá, minő tévesen idéz H. úr, amikor Szt. László királynak saját pecsétjével megerősitett leghitelesebb oklevelét megteszi a Dávid herczegének!*
Ime a Horváth úr által idézett helyek szövege Fejérpataky: A királyi kancellária az Árpádok korában, 18. 1. »Még egy ... oklevélről kell szólnom ... és ez Dávid duxnak 1095-iki adománya a tihanyi monostor részére. A kis oklevél szövegének elolvasása nem is sejteti, hogy királyi oklevéllel van dolgunk .... csak az oklevél külső kiállitása győz meg annak királyi voltáról. Azon ugyanis Sz. Lászlónak egyetlen reánk maradt .... pecsétje függ ....» stb.
Ugyanaz, Kálmán kir. oklevelei, 12. 1.«... Az oklevelek lassan az elbeszélő stilust veszik föl, a király meg nem szólal bennök, csak egy-egy kifejezésök utal arra, hogy királyi oklevéllel van dolgunk. Dávid dux ismeretes oklevele mintája lehet az ily ... oklevélnek ... nem sejtenők, hogy királyi oklevéllel van dolgunk, ha szerencsére nem volna meg annak eredetije, amelyen Sz. László királyi pecsétje függ.»
Ugyanaz, Turul, X. 134. 1.«... Ez az oklevél Dávid duxnak adományáról szól, ..... Addig, mig annak csak szövegét és hasonmását ismertük, sejtelmünk sem volt róla, hogy királyi oklevéllel van dolgunk.
Miként olvasta ki ezekből a helyekből H. úr azt, hogy a szóban forgó darab Dávid hg-nek idegen pecséttel megerősitett oklevele, előttem teljességgel érthetetlen.
38Aki a XI. századi okleveles szokásokat ismeri, jól tudja, hogy azok az oklevelek, amelyekben a (bennük rendszerint kifejezett) királyi consensust az uralkodó pecsétjének ráfüggesztése hitelesiti, s amelyek a kezdetleges viszonyokból folyó szövegezésük daczára sem magán-, hanem királyi-oklevelek, ugy külföldön, mint itthon elég sürün előfordulnak. Ilyen oklevelet egynél többbet is találhatott volna H. úr, s ezek természetéről diplomatikai irodalmunk kellőkép felvilágositotta volna.
Azt persze a kezdő diplomatikusnak is tudnia kell, hogy ilyen fajtáju okleveleket a XIV. században már nem szabad keresni. Hogy azután az oklevelek ezen csoportjának s megpecsételésük módjának az idegen pecsét használatához semmi közük, az magától értetődik.
Lássuk a következő példát.
2. II. Géza király 1157. évi oklevelén a király egyetlen példányban fenmaradt kettős ólompecsétje függ, «daczára ennek (!) – irja H. úr – a pecsételési szöveg a rendes (et sigilli mei impressione confirmare), mintha az oklevelet a szokott pecséttel látták volna el.
Nehéz megérteni, mit akar ezzel a kritikus úr mondani. Géza király saját és nem idegen pecséttel látta el oklevelét, mi köze tehát ennek az esetnek tárgyunkhoz? Hogy e pecsét nem a szokott anyagból van, az érdekes ugyan, de, tekintve minő elterjedt volt azon időben az ólom, mint pecsételő anyag, még csak nem is rendkivüli. Miért nem emlékezik meg erről az oklevél szövege? azt – ha rég el nem porlott volna – az akkori királyi sigillator tudná megmondani; mi csak feltevésekkel állhatunk elő, ilyenekben pedig válogathatunk. Ime – H. úr kedveért – kettő:
a) Az ólommal való pecsételés II. Géza király kancelláriájában olyan gyakori lehetett, hogy külön felemliteni feleslegesnek tartották.
b) Az oklevél irója nem tudta, minő pecsétet fog a sigillator a hártyára függeszteni.*
Szakembernek eszébe sem jut efélén fennakadni, legkevésbbé ebben a korban s olyan kezdetleges szervezetű kancelláriában, aminő a XII. században a magyar királyoké. Erről minden kézikönyv felvilágositást ad. L. p. o. Bresslaunál (Urkundenlehre) 939. 1.: «Auf den für ein Siegel verwandten Stoff ist aus den in der Uruknde, namentlich in der Corroborationsformel gebrauchten Aussdrücken nicht mit Sicherheit zu schliessen .... man hat den Aussdruck sigillum auch auf Metall, den Ausdruck bulla auch auf Wachssiegel bezogen ...» stb.
3. A harmadik példa felettébb különös. IV. Béla ifjabb királynak az O. L. D. L. 144. sz. a. őrzött oklevelén (többet az oklevélről H. úr nem mond!) a szokott félgömb-alaku pecsét lóg, »mindamellett – irja H. úr – a pecsételési formula igy szól: «sigilli mostri duplicis munimine fecimus roborari».
Ha ez igy lenne, legkevésbbé sem érintené állitásunkat. Az ifju király oklevelén saját pecsétje lóg s nem idegen pecsét. Mindössze azt következtethetnők az esetből, hogy Béla ifj. király kanczelláriájában hanyagul állitották ki az okleveleket. Csakhogy itt más a baj. A magyar királyi pecsétek ismerője előtt az első pillantásra világos, hogy itt – nem a kancellária, hanem H. úr botlott. Mert hiszen IV. Bélának ifj. király korában – legalább eddigi tudomásunk szerint – nem volt kettős pecsétje, hogyan tévedhetett volna tehát a capellanus tolla a «duplex sigillum» kitételre?
Szerencsémre nem kell messze mennem a felvilágositásért. Kilencz vagy tiz évvel ezelőtt egy nyáron az Országos Levéltár összes Árpádkori pecséteit jegyzékbe vettem s igy azonnal módomban van megállapitani, miben áll a csupán száma szerint idézett oklevél dolga? Régi jegyzeteim közt ezt találom:
«1229. (O. L. D. O. 144.) Béla ifj. kir. átirja atyjának 1228. évi, a sz.-benedeki kvt. javára kiadott itéletét. Sötétkék kender-zsinóron lógó szokott viaszpecséttel. Megpecsételési form. nincs.»
Megdöbbentő lenne, ha jegyzetem megcsalna. Ám, meglelvén az évszámot, most már saját magamat ellenőrizendő, nem nehéz megnézni, ki van-e adva a szóban forgó oklevél, s hol? Ugy találom, ketten is kiadták: Fejér, III/2. 195–196. 1. és Knauz, Monum. Eccl. Strigon. I. 27 1. 1. Megpecsételési formuláról azonban egyiknek a szövege sem tud. Béla ifj. kir. kanczelláriáját tehát fel kell menteni.
4. A negyedik esetet már csak röstelkedve emlitem. H. úr IV. Béla kir. egy másik oklevelében ezt a formulát látja: «praesentem paginam concessimus, sigilli nostri impressione roborari* s elcsodálkozik rajta, hogy ezen a levélen 39függő pecsét van. Ne vegye rossz néven, ha most a goromba visszautasitás daczára is tanitani merem valamire: az impressio a pecsétnyomónak a pecsét-anyagba való benyomását jelenti, akár czipóvá vagy lepénynyé alakitott függő viaszcsomóra, akár (de csak a tatárjárás óta!) a hártyára vagy később papirra tapasztott vagy kent viaszrétegre történik a pecsételés.
Fejér III/2. 87. l., 1223. előtt kelt.
A famózus idegen pecsét használatához persze ennek sincs köze.
Az 5. és 6. példa csekély négy-, illetve ötszázadnyi ugrás után II. Mátyás és Mária-Terézia korába vezet. Jogunk lenne, – a középkorról lévén szó – ügyet sem vetni rájuk; e korszakokban a pecsétnek megközelitőleg sincs olyan jelentősége, mint volt századokkal előbb; a királyi okleveleket elsősorban az uralkodó aláirása s az ellenjegyzés hitelesiti. Ám ha ettől el is tekintünk, mennyiben érdekelhet bennünket az adott esetben az, hogy a királyi kanczelláriában használt számos pecsétnyomó közül egyszer-másszor nem a megfelelőt vette kézbe az alkalmazott tisztviselő? Hogy ezek a tévesen használt pecsétek mégis csak az illető oklevélkiállitó saját pecsétjei s teljességgel nem idegen pecsétek, az – úgy, látszik – H. úrnál nem jön számitásba.
Kritikusom végére hagyta a legfőbbnek vélt ütőkártyát, amikor egy «különös» példát idézve, nagy felfedezésként elmondja, hogy Erzsébet királyné 1278-iki oklevelén a szövegben emlitett kettős pecsét helyén Pok nb. Miklós erdélyi vajda pecsétje lóg. «Ime» – irja nagy diadallal – «ha az előbb elősorolt esetek ««elképzelhetetlenek»» voltak, akkor ez a ««legelképzelhetetlenebbnek»» tünik fel már most Varjú úr előtt.»
S az erre következő sorokban – ő maga leplezi le, hogy együgyű gyermekes hamisitványnyal van dolgunk, amennyiben a Miklós vajda pecsétjét kilógó szálainál fogva ujabb időben egyszerüen rákötötték a nem hozzá tartozó oklevélre!
Ha nem mondaná el H. úr mindezeket a legkomolyabb hangon, azt kellene hinnünk, hogy meg akarja olvasóit tréfálni. Igy azonban azt kell hinnem, hogy őt az oklevél csak azért nem tévesztette meg, mert véletlenből esetlenül volt hamisitva; ha az «idegen» pecsét ügyesebben lett volna a hártyára akasztva, bizony hitelt adott volna H. úr az «elképzelhetetlen» esetnek.*
Meg kell jegyeznem, hogy az (előttem régtőlfogva ismert) pecsétet (O. L. D. O. 1008. sz.) H. úr nem egészen jól ismerteti. Az nem «teljesen ép», sőt majdnem fele hiányzik s ugyanaz, amelyet b. Nyári Albert Heraldikájában elég hű ábrában közöl. Csoma József az idézett helyen csak a régi dúczot nyomatta le. Több példányt nem ismerek s nem ismer az Orsz. Ltár pecsét-mutatója sem.
Ime, itt a hét bizonyság; valamennyi az (bár negative) nem a Hováth úr, hanem csekélységem állitása mellett. Ezt látva, nem állhatom meg, hogy egyik egykori, igen kedves tanáromnak jól eszemben maradt mondását rá ne olvassam H. úr fejére: «soha sem szabad a régiekről feltenni, hogy a józan észszel ellenkező dolgokat műveltek; azok épp olyan emberek voltak, mint mi vagyunk, csak az ismereteik köre volt szükebbre szoritva».
***
Amiket a fentebbieken kivül Horváth úr czikke tartalmaz, azokra a most idézett mondással lehet megfelelni. Ez okon nem szabad feltenni, hogy István visegrádi várnagy, mikor a jogait biztositó városi oklevél pecsétje megsemmisült, a hitelét vesztett oklevéllel a városhoz fordult és kitette magát annak az eshetőségnek, hogy a (részben uj tagokból álló) magisztrátus sok pénzébe került szerződését egyszerüen semmisnek nyilvánitja; ezért nem lehet – ismerve a köz-szokást – elhinni, hogy ugyanő összetört pecsétü oklevélben mert volna bizakodni, stb. hanem olyan megoldást kell keresni, amely a valószinüséget legjobban megközeliti s amely – a mai átlagos ember józan gondolkodásával nem ellenkezik.
A történetiró munkája általában nem egyéb, mint a logikus valószinűség keresése. Abszolut biztosat mondani a multról szinte olyan lehetetlen, mint csalhatatlanul megjósolni a jövőben elkövetkezendőket. Ez azonban senkit se riaszszon vissza az emberileg elérhető legtisztább igazság keresésétől. De – a tudomány érdekében – ne induljunk el igazság-kutató utunkra – doronggal felfegyverkezve.
VARJÚ ELEMÉR.
