BÁRÓ RADVÁNSZKY BÉLA.
BÁRÓ RADVÁNSZKY BÉLA.
Midőn arról a férfiuról kell irnom, a kit alkalmam volt alaposan megismerni és több évi ismeretség alapján szivjóságát és nemességét napról-napra jobban bámulni, multunk, tudományos életünk és általában minden szép és jó iránt való lelkesedéséből lelkesedést meriteni, tőle naponként tanulni és a kinek emlékéhez a szeretetnek és hálának annyi szála köt: nem szólalok meg azzal a szokott frázissal, hogy elfojtok minden érzelmet és az igazság részvétlen, tárgyilagos rideg hangján igyekezem irni, mert az én igazságom azt kivánja, hogy emlékét oly szeretettel elevenitsem fel, a mint szivemben él; nem mondom, hogy kritikát gyakorlok fölötte, most, a mikor róla emlékezem, mert a bámulat és szeretet, a mely hozzákötött, szigoru kritika alapján keletkezett és maradt meg; de határozottan igérem, hogy az igazság kutatóját legjobb meggyőződésem szerint, oly igazán mutatom be az igazság kutatóinak, a mint emléke lelkemben él és a mint az az ő igazságérzetének is megfelelne.
Ismertetem röviden életét, úgy a mint részben elbeszéléseiből ismerem, részben előttem lefolyt; ismertetem irodalmi munkásságát úgy, a mint megjelent munkái elfogulatlan tanulmányozása után arról képet alkoték, irodalmi terveit, a mint azokat nekem előadta, kéziratban maradt munkáit, a mint azokat többszöri bepillantás után megismerhettem; ismertetem egyéniségét, 151jellemét, kiterjeszkedve oly apróságokra is, a melyek talán ma sem érdektelenek, de a jövőben határozott fényt vetnek arra, hogy milyen volt és hogyan élt az a magyar főúr, a ki az ősök életéről oly szeretettel irt.
Báró Radvánszky Béla 1849 márczius hó 1-én született Sajókazán. Atyja Albert, anyja Bárczay Karolina. Atyját már nyolcz éves korában elveszitette és igy szerető anyja gondjai alatt nőtt fel, a kitől a szivjóságát és nőiesen gyöngéd, finom lelkületet örökölte. Bátyjával, Gézával együtt úgy az elemi osztályokat, mint a gimnázium négy alsó osztályát anyja és nevelői felügyelete alatt magánuton végezte, a rimaszombati gimnázium tanári kara előtt tevén le a vizsgákat, az V–VI. osztályt a budapesti ág. ev., a többit pedig az ev. ref. gymnasiumban fejezte be, a hol kiválóbb és reá nagyobb hatást gyakorló tanárai voltak: Thaly Kálmán, Gönczi Pál, Gyulai Pál, Géresi Kálmán és Molnár Aladár.
Az érettségi letétele után kiváló nagybátyja, Radvánszky Antal befolyására a budapesti tudomány-egyetem jogi karára iratkozott be, a melynek elvégzése után többször tett utazást Németországban, Belgiumban, Francziaországban és Olaszországban.
Bár még gyermekkorában az irodalommal, később pedig a történelemmel alaposan, czéltudatosan foglalkozott és az volt titkos óhajtása, terve, hogy munkásságával már 30 éves korában az akadémiai tagságot elnyerje, bátyja befolyására; egy évvel azután, hogy irodalmi munkássága elismeréséül a Történelmi Társulat választmányi taggá választotta, 1875-ben a korponai, később pedig a szliácsi kerületben képviselői mandátumot vállalt; de azért folytatta irodalmi müködését, a melynek jutalmául a Magyar Tudományos Akadémia 1879 május 22-én levelező tagjává választotta és ugyanazon évben az Orsz. Régészeti és Embertani Társulat választmányi taggá. Akadémiai székét az 1882. évben Régi magyar ékszerek czimü tanulmányával foglalta el.
Képviselői állását nagybátyja halála után 1882-ben a Zólyom vármegyei főispánsággal cserélte fel, a mely méltóságot tiz évig viselte. 1883-ik év februárjában alapitotta meg a Magyar Heraldikai és Genealogiai társaságot, a melynek haláláig elnöke volt. Az 1885-ik évben házasodott meg, április 16-án nőül vévén Tisza Kálmán miniszterelnök és gróf Degenfeld Ilona leányát, Paulinát. 1886-ban az ág. ev. egyház egyetemes gyámintézetének lett világi elnöke, 1887-ben pedig a Protestáns Irodalmi Társaság másodelnöke. Ugyanazon évben az Akadémia tiszteleti tagjává választotta, a következő évben pedig a történelmi bizottságnak, három évre rá az igazgatótanácsnak, 1904-ben pedig az irodalomtörténeti bizottságnak is tagja lett.
Báró Vay Miklós halála után, 1895-ben a magyar szent korona őrévé választatott (hivatali esküjét 1896 január 20-án tette le), a mely alkalommal valóságos belső titkos tanácsosi méltóságot is nyert.
Az 1892-ik évben lemondván a főispáni méltóságról, a közélet teréről teljesen visszavonulva, családjának és az irodalomnak élt.
«A nemzetet csak látszólag alkotják az élő nemzedékek; valójában tagjai annak az elhaltak is, mert a letünt nemzedékeknek nagy a befolyásuk az élőkre. Sokakat lelkesitett már őseiknek dicső példája kitartó munkára, szorgalomra, nagy tettekre», ez itélet alapeszméje azon soroknak, a melylyel társulatunk alapitója és elnöke, a boldogult báró Radvánszky Béla a Turul első folyamát megnyitotta.
Mélyen átérzett szavak; a történelem komoly tanulmányozásából, a mindennapi tapasztalatból, de különösen az önismeretből leszürődött igaz itélet! Az ő munkásságának is ősei példája adott irányt, az lelkesité szorgalomra, kitartó munkára. Mert családja nemcsak hősökkel, nemcsak az eperjesi vértörvényszék egyik martyrjával dicsekedhetik, hanem azzal is, hogy tagjai majd kivétel nélkül a legrégibb időtől kezdve a tudományoknak pártolói és müvelői voltak. Ő sem akart tehát a családi hagyományokhoz hütlen lenni és már zsenge gyermekkorában élt benne a vágy: valami nagyot, valami szépet alkotni.
Szépirodalmi olvasmányai, Arany János iránti lelkes szeretete előbb a szépirodalom felé terelik figyelmét. Már mint kis gimnazista olvasmányairól jegyzeteket, birálatokat készit, a melyeket egykorú barátai, tréfára mindig hajlandó bátyja utmutatása mellett, iróasztalában kikutatnak és addig boszantják, a mig jegyzeteit tüzbe dobja. De ezt csak a pillanatnyi harag fellobbanásában 152követi el, a következő pillanatban megbánja hevességét, a megkezdett irányban tovább halad és már 15 éves korában, 1864-ben egy beszély forditásával az Arany János Koszorujában nyilvánosan fellép.
Ez volt első és utolsó szépirodalmi dolgozata, mert a mint a budapesti ev. ref. gimnáziumban Gyulai Pál után kiváló histórikusunk, Thaly Kálmán lett tanára, lelke felébred a szépirodalom első ábrándjaiból és a történelem tanulmányozására adja magát. Thaly ugyan az irodalomtörténetet adta elő; de magánérintkezésben a történelem tanulmányozására serkentette. Mert csakhamar megkedvelték egymást, úgy, hogy Thaly többször felkereste őt és az egész életen át tartó benső barátság fejlődött ki közöttük. E hatásnak köszönhető, hogy a fiatal Radvánszky nemcsak megszerette a történelmet, hanem már kora ifjuságától kezdve következetes munkával meg is szerezte azokat az alapismereteket, a melyek nélkül a történelem önálló tanulmányozása el sem képzelhető. Mivel az alsó osztályokban a latin nyelvet elhanyagolta, ez időtől kezdve éveken keresztül hetenként háromszor vett latin nyelv-órákat Kovács Nándor tanártól, a palćographiában pedig Ráth Károly Győr vármegyei levéltárnok és Nagy Imre curiai biró ismeretsége és barátsága révén szerzett ismereteket. Sokszor összejött, sokat dolgozott velük,* valamint Ipolyi Arnold püspökkel, báró Nyáry Alberttel és később Deák Farkassal.
Nagy Imre fölött tartott emlékbeszédében irja: Magam is azok közé tartozom, kik az oklevelek olvasásának gyakorlatát jórészt tőle sajátitottam el; ebben tehát Nagy Imre volt gyakorló-mesterem. Most is igen kellemesen emlékezem vissza az időkre, midőn 1875-től kezdve egy évtizeden át majdnem minden vasárnap felkeresett a boldog emlékezetü barátom és egy pár órát oklevelet olvasva töltöttünk el. Négy-öt nagy levéltár érdekesebb vagy nehezebb okleveleinek másolatait olvastuk igy össze. (Turul, 1895. 5. 1.).
E kis baráti kör minden tagjának hatása meglátszik irodalmi munkásságán, habár annak iránya, tervei teljesen önállóak és egyéniségéből folynak. Élete czéljául tüzi ki a történelem segédtudományai, különösen pedig a diplomatika, sphragistika, heraldika és genealogia müvelését. E czél elérésére nagy könyvtárt vásárol össze, levéltári kutatásokat folytat, okleveleket másol és másoltat, pecséteket, czimereket; vizjegyeket gyüjt és korán kialakul lelkében egy néhány nagyobb irodalmi terv, a melyeknek megvalósitására igen következetes, nagy munkásságot fejt ki. E munkásságának bizonyságai jegyzetein kivül könyvei is, mert nagy könyvtárának minden darabját átolvasta és tervbe vett munkáinak folyószámaival lapszéli jegyzetekkel kisérte. E lapszéli jegyzetekből megállapitható, hogy az adatokat körülbelül 20 nagyobb munkára gyüjtötte egész életén keresztül; de részint kéziratban, részint jegyzetekben maradt irodalmi tervei e számot jóval meghaladják. Ezek közül a legtöbb igen érdekes, hézagpótló munka lett volna annak idején, sőt lenne ma is, ha az általa összegyüjtött anyag feldolgozóra találna.
Egyik érdekes fiatalkori terve, melyet könyveiben, ha jól emlékszem, I. számmal jelölt, a Magyar nemzetségek története, a melyre a legujabb időig, Karácsonyi munkájának megjelenéséig gyüjtötte az anyagot. Másik terve volt a magyar pecséttan kézikönyvé-nek megirása. E czélból átnézte és kiczédulázta az Országos Levéltár, a Magyar Nemzeti Múzeum és több családi levéltár anyagát. Czéduláiból betűrendes Pecsétmutatót készitett, a mely 8–9 kötetet tesz ki, hozzákezdett a kidolgozáshoz; sőt elkészíttette az illustratiókat is, még pedig oly művészi kivitelben, a milyennel még irodalmunkban nem találkoztunk. E czélra külön képzett egy fiatal tehetséges festőművészt, Patakyt. Egy pecsétrajzot elkészittetett vele háromszor, sőt négyszer is, mindaddig, a mig kifogásolni valót nem talált rajta. Sok pénzébe került; de gyönyörködött is bennük még évtizedek mulva is, valahányszor e rajzok kezébe kerültek. Nem egyszer büszkén mutogatta nekem: ilyet még külföldön sem tudnak produkálni. És e szép anyag, e szép rajzok iróasztalában maradtak, még pedig azért, mert mielőtt a pecsétrajzok mind elkészültek volna, művésze egy képével nagyobb dijat nyert, egyszerre hirneves festő lett és többé nem ért rá arra, hogy a lélekölő, talán nem is művészi léleknek való pecsétmásolásokkal töltse idejét. Másokkal kellett tehát kisérleteznie; de hasztalan; második Patakyt nem talált. Épen ez volt a sorsa vizjegy gyüjteményének is.
Már fiatal korában több család oklevéltárát akarta kiadni. Sokat dolgozott e czélból Nagy 153Imrével, Ráth Károlylyal és Kovács Nándorral. El is készült a Kazai Kakas, Bárczay, Héderváry, Kapy, Kaposmérei Mérey és Radvánszky-család külön-külön is több kötetre menő oklevéltárával; de mire készen lett, nálunk is elfogadták az ujabb oklevél-kiadási elveket és soha sem volt türelme e nagybecsü, de betühű másolatokat átjavitani. Csak a Héderváry-család levéltárával tett erre kisérletet, élete utolsó évében, a melyből halála előtt már több ivet imprimálhatott.
Tervbe vette azonkivül a kiválóbb családok történetének megirását, de e terve sem ment túl az anyaggyüjtésen.
Irodalmi müködésének ez első korszakából, a mely kizárólag a történelem segédtudományaihoz és az anyaggyüjtéshez kötötte, a következő értekezései, illetve közleményei jelentek meg:
Erdélyi országgyülési végzések. (Győri történelmi és Régészeti Füzetek IV. k. 52–67. l.) Haraszti, Bodrog vármegyei község emlékezete. (Történelmi és Régészeti Értesitő V. k.) Tokaj két magyar köriratu pecsétje 1549 és 1616-ból. (Századok 1867.425. 1.)
Zokoli és a Kisvárdai Zokoly-család. (U. o. 1868. 509. 1.)
A Radvánszky-levéltár legrégibb okmányai. (Századok 1875. 46. 1.)
Jelentés a bodoki levéltárról. (U. o. 700. 1.)
Kortani adalék. (Századok 1870. 539–1.)
Magyar köriratu pecsétek a XIV. és XV. századból. (U. o. 1880.)
László opuliai herczeg, nádor lovaspecséte 1370-ből. (Archaeologiai Értesitő V. k.)
Miskolcz város pecséte 1433-ból. (LT. o. XI. k. 55. 1.)
Drugeth Fülöp nádor lovaspecséte 1324-ből. (U. o. 182–186. 1.)
Martell Károly magyar királyi czimmel ellátott kettős pecséte 1295-ik évből. (U. o. XIII. k. 108. 1.)
Történelmi levelek. (Történelmi Tár 1879. és 1880.)
Nevezetes okirat I. Mátyás korából. (U. o. 1880.)
Néhány szó olvasóinkhoz. (Turul 1883.)
Nyomtatott házassági jelentés 1676-ból. (U. o. 1889.)
Zemlényi Dávid czimerlevele az 1418-ik évből. (U. o. 1892.)
Emlékbeszéd Nagy Imre felett. (U. o. 1895.)
Négy czimeres levél. U. o. 1904.)*
Az utóbbi értekezések irodalmi müködésének második, sőt harmadik korszakában jelentek meg ugyan, de korábbi adatgyüjtés eredményei.
A czimek felsorolása soknak látszik, de a nagy terveknek és sok munkájának nem megfelelő eredmény. Ennek azonban az az oka, hogy készülő munkáiból mutatványokat, vagy azoknak egy bővebben is kidolgozható, külön is egészet képező részét nem tartotta helyesnek előre kiadni. Terveit, készülő munkáit féltékenyen őrizte. Úgy azon, mint a lefoglalt anyagon «rajta ült», a mint tréfásan mondani szokta. Ennek aztán az lett a következménye, hogy a közönség e munkásságáról tudomást sem vehetett, mert azok kéziratban maradtak. Hogy léteznek, csak jó ismerősei és munkatársai tudják.
A mi a becses, több kötetre menő és az akkori szokás szerint a lehető leghivebben másolt oklevéltárak kiadásában megakadályozta, nemcsak az oklevél-közlés uj módja volt, hanem az a körülmény is, hogy családtörténeti kutatásai közben, a melyeket nemcsak az oklevelekre, hanem minden régi irásra kiterjesztett, a leltárak, hozományjegyzékek, végrendeletek felébresztették figyelmét és szeretetét a nálunk még akkor elhanyagolt művelődéstörténelem iránt. Megfogamzott egy új, szivét teljesen betöltő, munkásságát egészen lekötő terve: a XVI. és XVII. századi magyar társadalmi és családi életnek, egyszóval e korszak művelődés történetének megirása. Nemcsak érdekes adatai, hanem fajszeretete is ösztönözte erre. Ismerni és megismertetni azt a kort, a melynek elégséges emléke maradt reánk arra, hogy egy avatott kéz őseink életét elevenen, életteljesen megrajzolja; ismerni és megismertetni azon kor művelődéstörténetét, a melyet a külföldi, a német hatás még alig érintett, bebizonyitani, hogy a művelődésre való törekvés őseinknek mindig sajátsága volt és finomabb családi és társadalmi életben is megnyilatkozott; eloszlatni azt a nézetet, hogy műveltségünk ujabb keletü, a németektől kölcsönzött idegen virág; oly eszme volt ez, a mely nagy vállalkozásának sikere után is egész életén át lelkesedéssel töltötte el. És e lelkesedést 154ébren tartotta, fokozta a novellairóból lett, könnyed tollu, művelődéstörténelmünk iránt nagy érdeklődéssel viseltető historikusunk, Deák Farkas, a kihez egyre erősebb, igazi baráti szeretet kötötte.
«Felelevenednek előttem» – irja Deák Farkas fölött tartott emlékbeszédében «első ifjuságom emlékei: a komoly tanulás és később a fáradságot alig ismerő munkásság korszaka. Eleven képben látom magam előtt most is, hogyan lelkesitett, hogyan élesztette bennem a tüzet, midőn hajlamom történelmünk tág mezejének kutatására vezetett.»
Olyan nagy munkát csakis a legnagyobb lelkesedéssel, egy igaz, tárgyszerető, lelkes barát támogatásával lehetett elvégezni, mert hiszen akkor, a mikor teljes elhatározottsággal munkához kezdett, az 1873-ik évben, a Kovachóczy Árpádiájában (1833.) Thurzó Imre lakodalmi rendjéről megjelent közleményt, Kőváry László Erdélyi viseletek és szokások (1860) czimü munkáját és ujabb folyóirataink apró közleményeit kivéve sem nagyobb közlés, sem feldolgozás nem történt, úgy hogy két század egész művelődési anyagát felölelő irodalmi terve teljesen új és úttörő vala. Egyes idevágó monographiák (igy Nyáry Albert: Hyppolit érsek (1874), Fraknói: II. Lajos király udvara (1876), Thallóczy Lajos: I. Apafi Mihály udvartartása (1878), Demkó Kálmán: Polgári családélet Lőcsén (1882), Csánki Dezső: I. Mátyás udvara (1884) csak akkor jelentek meg, a mikor ő már terve keresztülvitelén fáradozott vagy művének két első kötete már meg is jelent. Igy kénytelen volt első sorban a kiadatlan anyagra, levéltári kutatásokra támaszkodni. 53 levéltár anyagát kutatta át és azoknak legbecsesebb müvelődéstörténeti vonatkozásu adatait két kötetben kiadta az 1979. évben.* Már az adattár elrendezésével is mintegy előre sejteti a feldolgozott rész anyagbeosztását. A két kötetet ugyanis hat részre osztotta a következőképen:
Czime: Magyar családélet és háztartás a XVI. és XVII. században. Irta br. Radvánszky Béla. II. és III. kötet. Budapest, 1879.
I. kötet. 1. rész: Leltárak és hozományok 1510–1710.
II. kötet. 2. rész: Lakodalmak és keresztelések 1563–1666.
3. rész: Étkezés 1553–1700.
4. rész: Gyógyászat 1488–1682.
5. rész: Végrendeletek 1490–1705.
6. rész: Temetkezés 1545–1711. Azonban a már itt-ott közölt anyag és történelmi kutfők bevonásával anyaga még teljesebb lett, úgy hogy a feldolgozás tervezetébe felölelhette társadalmi és családi életünknek és azok kereteinek minden részletét és a következő főbb szakaszokat állapitotta meg:
I. Lakás és butorzat.
II. Ágynemü, Alvás, Mosdás.
III. Ruházat (Fehérruha, Lábbeli, Férfiöltözetek, Női öltözetek).
IV. Hajviselet.
V. Ékszerek és egyéb arany- és ezüstművek.*
A később megjelent munkában: Arany- és ezüst művek (Ékszerek. Pohárszékre való edények. Evőeszközök).
VI. Fegyverek.*
Feldolgozásból kimaradt. Helyette: Házasság, Keresztelés, Nevelés.
VII. Házasság. Keresztelés, Nevelés.
VIII. Társadalmi élet. Nyelv. Szokások. Illem.
IX. Foglalkozás.
X. Időtöltés. Sport.*
Később a IX. és X. részt összevonta «Foglalkozás, időtöltés és játék a XVI. és XVII. században» czimen; megjelent a Századokban és különlenyomatban is.
XI. A szorosabb értelemben vett háztartás.*
A feldolgozott részben IX. rész. Háztartás. Udvari személyzet.
XII. Asztaltartás. Étkezés. Ital.*
A feldolgozott részben három fejezetre osztotta. X. Asztali edények. XI. Asztali fehérnemüek. XII. Asztali rendtartás.
XIII. Vendéglátás.*
Az előbbi fejezetbe osztotta be.
XIV. Fogatok. Lószerszámok.
XV. Végrendelkezések. Temetkezés.*
A XIV. és XV. rész nem jelent meg.
Az anyag gyüjtésével és kiadással egyidejüleg hozzákezdett a feldolgozáshoz is; de azzal nagyon lassan haladt egyfelől nagy lelkiismeretessége, másfelől pedig az előmunkálatok hiánya és az óriási anyag miatt, a melyen uralkodni, a melyet beosztani és érdekes, folyékony elő adásba önteni igen nehéz volt. Legtöbb nehézséget mégis az ismeretlen régi szók adtak. Még akkor nem volt nyelvtörténeti szótárunk, úgyhogy 155a kitartó munkán, a fáradságos utánkereséseken és önálló kutatásokon, szóval a nagy türelmen és nyelvészeti érzékén kivül nem volt más eszköze, hogy a lépten-nyomon előjövő elavult szók jelentését megfejtse.
E nehézségekből érthető, hogy a feldolgozott rész első fél kötetére a közönségnek majd 2 évig kellett várakoznia.* Mert a várakozást jogosulttá tette nemcsak az Adattár értékes anyaga, hanem azon érdekes mutatvány is, a mely Lakás és butorzat a XVI. és XVII. században czimmel az 1879. évben megjelent. És a megjelent félkötet sikere – a mely a közölt tervezetből III fejezetet ölelt fel – a várakozást felülmulta; nemcsak a historikusok kis világa, hanem a történelem iránt érdeklődő olvasóközönség is igen kedvezően, nagy elismeréssel fogadta.
Czime: Magyar családélet és háztartás a XVI. és XVII. században. Irta br. Radvánszky Béla. Első kötet első fele. Budapest, 1880.
A munka érdemét tekintve kritikusa jellemzően irja róla: «Pár év előtt egy tehetséges ifju mágnás szép szónoklata közben mondá, hogy a magyar arisztokrata büszke erre, meg amarra ... Én életem lefolyásában sokszor láttam a büszkeséget, de nem mindig láttam az arisztokratát; midőn azonban a nagy munkát, melyet br. Radvánszky Béla irt, kezembe veszem: látok egy tárgyat, a mire az arisztokrata is csakugyan büszke lehet.»
És e kedvezően fogadott, kiváló munka második részét majdnem az a veszély fenyegette, a mely számtalan kéziratát érte: hogy t. i. nem lát napvilágot. Bár szorgalmasan folytatta a feldolgozást, de irodalmunk kárára nagybátyjának, a kiváló br. Radvánszky Antalnak halála után ő lett Zólyom vármegye főispánja és igy méltóságával járó elfoglaltsága sokszor elvonta az irodalmi munkásságtól. Már pedig oly óriási anyagon uralkodni, az életet elevenen feltárni csak az tudja, a ki állandóan tárgyával és tárgyának él. Ő meg kénytelen volt kedves studiumát sokszor hónapokig félbeszakitani; de a mint ideje engedte, ismét visszatért régi tárgyához és folytatta a feldolgozást, időről-időre nyomdába adva a kész kéziratot. Később azonban ha foglalkozott is, a nyomdának egyre ritkábban adott munkát. Történt valami, a mi lehangolta és a további feldolgozástól kedvét elvette: történelmi irodalmunknak az ő irányában való fejlődése. Ellenmondásnak látszik, de igazság. Mig ő ugyanis munkája második részének kiadásával egyre késett, az adattár nagyszerü anyaga és a megjelent feldolgozott rész felkeltette a figyelmét müvelődéstörténelmünk iránt és folyóiratainkban jöttek, mint általában minden korszakalkotó munka után, a hasonló tárgyu közlemények és kiegészitések. Közben megjelent az akkor még nagy lelkesedéssel fogadott Nyelvtörténeti Szótár, a mely minden tökéletlensége mellett is neki hasznos szolgálatokat tehetett volna, a melyben számtalan oly elavult szónak lelhette volna magyarázatát, megfejtését, a melyek előtte leglelkiismeretesebb munkája, kutatásai daczára is homályosnak, sőt megfejthetlennek tüntek fel. Mig egyfelől irodalmunk fejlődése örömmel töltötte el, másfelől szomoruan gondolt arra, hogy munkája mennyivel tökéletesebb lett volna, ha még várakozik az ujabb közlésekre és a Nyelvtörténeti szótárra. Hasztalan, a már imprimált iveket nem lehetett kiegésziteni, tökéletesiteni. Érezte, hogy a mig más elfoglaltsága miatt munkája kiadásával egyre késett, az idő elhagyta; attól tartott, hogy e miatt műve már megjelenésekor elavult lesz, mert szerénységében nem gondolt arra, hogy oly alapvető munka soha el nem avul. Elveszitette kedvét tehát, abbahagyta a további feldolgozást; pedig még csak egy pár iv választotta el a befejezéstől.
De barátai és tisztelői nem nyugodtak ebbe bele. Többen az unalomig érdeklődtek a munka iránt, buzditották befejezésére, a minek meg is lett eredménye: főispáni méltóságáról történt leköszönése után ismét hozzá kezdett és ha, előbbi terve szerint teljesen nem is fejezte be, de kiadta 1896-ban a várva-várt második részt is.*
Czime: Magyar családélet és háztartás a XVI. és XVII. században. Irta báró Radvánszky Béla. Budapest, Hornyánszky. 1896.
A szerény ember aggodalmával bocsátotta utra könyvét; de hogy mily felesleges volt ez aggodalom, azt nem a munka kedvező fogadtatása, hanem az bizonyitja legjobban, hogy annyi idő, történelmi irodalmunk oly örvendetes 156fellendülése útán is, becséből semmit sem veszitett, arra a mai napig is mindig mint alapvető, kiváló munkára hivatkoznak, úgy, hogy megmarad az mindaddig, a mig őseink élete iránt az érdeklődés élni fog – hogy birálója szavával éljek – nemcsak az arisztokratának, hanem történelmi irodalmunknak is egyik büszkesége. A felfogás, a történelmi módszer fog változni, változott is már, követelhetünk több mélységet, az anyagnak másnemü csoportositását; de az a becsületes, positiv nagy munka, a mit végzett, az érdekes adatoknak az a bősége, a melylyel olvasóinak figyelmét felkelti és bizalmát egyszerre megnyeri, közvetlen világos, nyugodt elbeszélő, mondhatni mesélő előadása, a felfogás és módszer változásait tul fogja élni.
Alkalomszerüen, adatai kedvéért lett művelődés-történetiró; de az maradt aztán – ha nem is kizárólag – egész életében.
Mig egyfelől egész életén át foglalkoztatta, mondhatni kisértette az a terv, hogy a családélet és háztartásból elmaradt fejezeteket – Fegyverek. Fogatok. Lószerszámok. Végrendelkezések. Temetkezés. – bővebben feldolgozza és a mig kisebb értekezéseket közölt is (a Századokban: Szabadalmak a XVI. és XVII. században; gróf Thurzó Szaniszló lakomái 1603-ban;* hasonló irányú a Magyar Könyvszemlében: Bod Péter könytárának jegyzéke és a «Radvánszky György nászpohara 1576-ból» (Archeologiai Értesitő 1883. 73. 1.), másfelől egy nagy irodalmi terv megvalósitását tüzte ki legközelebbi feladatául: egy hatalmas művelődés-történelmi adattár kiadását. Azt tartotta ugyanis, hogy sem a Családélet és háztartás anyaga, sem a nyomán megindult közlés nem elégséges művelődéstörténelmünk megirására. E szükségen akart segiteni, a midőn Házi történelmünk emlékei gyüjtőczim alatt egy nagyobb sorozat kiadására vállalkozott.
Még a Századokban jelent meg Lakadalmak és Foglalkozás, időtöltés, játék a XVI. és XVII. században, de azok a Családélet és háztartásban is megjelentek.
Ezt négy osztályra tervezte.
I. osztály. Udvartartás és számadáskönyvek (Bethlen Gábor udvartartása, a Rákócziak udvartartása a szatmári békéig, Nádasdy Tamás, Nádasdy Ferencz, Thurzó Szaniszló és György udvartartása).
II. osztály. Szakácskönyvek. Körülbelül tiz darab XVII. századbeli kéziratban ránk maradt szakácskönyv és étlapok.
III. osztály. Leltárak és hozományjegyzékek.
IV osztály. Patika- (orvosságos) és kuruzslókönyvek.
E tervezett kiadásból csak két kötet (Bethlen Gábor udvartartása és Szakácskönyvek jelent meg;* az is próbaképen, hogy vajjon a példányok elkelnek-e oly mennyiségben, hogy a további kötetek kiadása nagyobb anyagi áldozat nélkül remélhető lesz. Mert a kiadó Történelmi Társulattal szemben kötelezettséget vállalt a deficit fedezésére nézve. Bár a példányok lassan fogytak, a reményről mégsem tett le, úgy hogy óriási, sok tekintetben még megrostálandó, de köztörténelmi és nyelvtörténeti szempontból igen becses, kiadásra méltó anyagot gyüjtött össze köz- és magánlevéltárainkból különösen az I., III. és IV. osztály részére. Egész életében nem tett le arról a kedves reményéről, hogy ezen becses anyagot valamikor ki fogja adni, úgy hogy élete végéig e reményben csüggedés nélkül, szorgalmasan gyüjtötte az adatokat.
Czime: I. Udvartartás és Számadáskönyvek. Közli báró Radvánszky Béla. Első kötet. Bethlen Gábor fejedelem udvartartása. Budapest. 1888. II. Régi magyar szakácskönyvek. Közli báró Radvánszky Béla. Budapest: 1893.
Mig e nagy, megerőltető, sok időt igénylő terv kivitelén fáradozott, nem feledkezett meg kedves, fiatalkori studiumairól sem. Mint iró a művelődéstörténelem terén ért el nagy sikert; de beszéd közben a genealogiáért és heraldikáért való lelkesülését lehetett a legjobban észrevenni. Nem a száraz deductióért lelkesedett, hanem oly családtörténetért, a mely a család életét annak kereteivel együtt, mint a művelődéstörténelem, apró részleteiben hiven tárja fel. A családtörténet iránt való előszeretete egyfelől a művelődéstörténelem iránti szeretetével egyesült, másfelől meg családi öröksége volt.
Több Radvánszky vezetett családtörténeti feljegyzéseket, egyik őse meg: Radvánszky László 1738-ban okleveles alapon meg is irta családja történetét. Ép igy okleveles alapon irta meg a Bárczay-család történetét nagyatyja, Bárczay 157Ferencz; a ki bizonyára hatással volt rá fiatal korában; sőt kéziratával – a melyet az utóbbi években is nem egyszer átlapozott később is. Úgy érezte, hogy ha tanulmányai elvonták kedves öröklött tárgyától, tartozása van az iránt. Ezt akarta leróni, a mikor társulatunkat, a Magyar Heraldikai és Genealogiai társaságot megalapitotta, hogy ez által lássa régi irodalmi terveinek tökéletes keresztül vitelét; a genealogiáról és heraldikáról alkotott eszményének megvalósitását.
Már a 70-es évek végén megfogamzott e terve. Kezdetben csak mint pium desiderium igen félénken. Csak egyesekkel, meghitt barátaival: br. Nyáry Alberttel, Nagy Imrével, Deák Farkassal közölte. Irja is Deák Farkas fölött tartott Emlékbeszédében erre vonatkozólag «Midőn egyszer egy heraldikai és genealogiai társaság alakitásának szükségét megpenditettem előtte, azonnal lelkesedéssel karolta volna fel az ügyet; de az idők nem lévén arra alkalmasak, várnom kellett: Pár év mulva azonban néhány ügybarátommal, közöttük Deák Farkassal szövetkezve, megtettük a kisérletet. A dolog sikerült, a társulat megalakult.»
Megalakult és előre nem is remélt virágzásra jutott boldog emlékezetü elnöksége alatt. Akkori fáradozásából sok kuriozumot jókedvü gunynyal tudott elbeszélni; hogyan fogadta például mestere, bizalmas barátja Thaly Kálmán és mások is tervét. Az ő személyében, liberálismusában biztak ugyan, de mennyire aggódtak azon, hogy a folyóirat elvesziti tudományos czélját és a családi hiuság legyezgetőjévé alacsonyul.
Legmulatságosabb históriája egy kedvelt, ismert nevü historikusunkkal történt, a kit hasztalan kapaczitáltak, mert a demokratia nevében kereken megtagadta a társulatba való belépését és a folyóirat támogatását. A társulat természetesen megalakult és a Turul megjelent nála nélkül is. Megjelent az első, megjelentek a következő számok, a mi történetirónk pedig ezeket átolvasva, meggyőződött arról, hogy komoly tudományos vállalattal van dolga, megszerette a Turul irányát és mivel nem akart következetlennek látszani, restelte a társulatba belépni, hanem a folyóiratot egy könyvkereskedő utján rendelte meg. De véletlenül rajtakapta ezen Radvánszky és az ő jellemző szeretetreméltóságával reá vette, hogy lépjen be nyiltan a társaságba. Be is lépett, sőt később nem egy dolgozatával kereste fel a Turult.
Elég a társaság tagjainak névjegyzékét és a pénztári kimutatásokat megnéznünk, hogy meggyőződést szerezzünk arról, mily csekély alapból lett a társulat virágzóvá, mily lassan, de következetesen növekedett kis tőkéje, a mely már képessé teszi arra, hogy a távol jövőre megállapitott programmját is betöltse és irodalmunkat szép, tartalmas munkákkal ajándékozza meg. E fellendülés pedig boldog emlékezetü elnökünknek és azon kicsiny, de lelkes tábornak köszönhető, a mely szeretettel vette őt körül. A bizalmas, kedves viszonynak sok tanuja él és ő maga is fényt vetett rá, a mikor a Nagy Imre fölött tartott emlékbeszédében* irja: Azóta csendes, de munkás életet éltünk; dolgoztunk, mint egy jó egyetértésben élő család. Fájdalmat akkor éreztünk, ha választmányunknak egy-egy munkás tagja vált el tőlünk örökre.
Turul 189.
De hiszen nagyon ismert dolgot beszélek el és a mit még a társaság alapitásáról, programmja, alapszabályai megállapitása és a taggyüjtés körül végzett munkájáról saját elbeszélései alapján elmondhatnék, valószinűleg tagtársaim jó része előtt nem lenne ujság, azért nem is időzöm tovább e tárgynál. Csak még arról emlékezem meg, hogy magánlevelezése között a társaság bölcsőkorából nem egy érdekes levél van és közöttük a legérdekesebbek néhai nagy heraldikusunk, Csergheö Géza levelei, a melyekkel a czélból kereste fel, hogy a modern heraldika részére megnyerje és annak a Turulban való uralmát biztositsa. Ez könnyen is ment, mert a boldogult életében, elveiben, – mint minden izében historikus – konzervativ volt ugyan, de a tudományban az észszerü haladás elől nem zárkózott el soha.
Midőn társulatunk iránt való szeretetét és ügybuzgalmát röviden érintem, felmerülhet bárkiben az a kérdés, hogy folyóiratunkat miért kereste fel oly ritkán dolgozataival; holott kéziratban több oly munkája volt, a melyeket egy kis kiegészités, egy kis simitás után kiadhatott volna?
158Ennek más irányu elfoglaltságában találom okát. Ő már akkor, a mikor a társulatot megalapitotta, tisztában volt azzal, hogy müvelődéstörténeti tanulmányai sokkal jobban lekötik, semhogy régi terveit megvalósithassa. Nagy örömére szolgált azonban, ha látta, hogy a köréje csoportosuló irók régi, nagy terveit vállvetve sokkal jobban megvalósitják. Ha nem is volt szorgalmas munkatárs, de ha hozzá fordultak, szivesen szolgált felvilágositással, szorgalmasan eljárt az ülésekre, lelkén viselte társulata ügyeit, a mi köztudomásu dolog és ehhez saját tapasztalatomból hozzáfüzhetem, tanuságot tehetek arról, hogy nem volt a Turulnak szorgalmasabb olvasója, mint ő és nagy örömmel töltötte el, ha egy-egy sikerült, az ő felfogásának megfelelő értekezést olvasott. A mi megtetszett neki, arról szivesen elbeszélgetett, napok mulva is visszatért arra. És a mily örömmel nézte a társaság haladását, épen úgy lehangolta, elszomoritotta, ha – bár nagy ritkán – a legcsekélyebb dolgot is észrevette, a mi a programmtól, a tisztán tudományos módszertől való eltérést jelentette.
Nagyon ragaszkodott ahhoz, a mit «Egy pár szó olvasóinkhoz» czimü megnyitójában hitvallásaképen irt: «Hirdetni, gyarapitani, terjeszteni akarjuk a kritikailag tisztázott valót.»
És hogy a tisztázott való annál jobban szembetünjék, kivánta, hogy a geneologiai táblákon minden iz mellett hiteles évszám legyen, a biztos alapon nyugvó és a megbizhatatlan forrásból meritett vagy feltételezett nemzedékek más-más betükkel szedessenek és minden levezetés forrásidézetekkel támogattassék. Sőt még az idézeteket sem tartotta elégségesnek. Azon törte fejét, hogy inditványozni fogja, – ha jól emlékszem inditványozta is – hogy a Turul évenként ne négyszer, hanem legalább hatszor jelenjék meg és a két, terjedelmesebb füzet hozzon fontosabb, tartalmas adattárt. Más szempontból is szükségünk volna arra, mert alig van oly folyóiratunk, a mely forrásokat közöl és az is mily csekély terjedelemmel. A régibb időkre még csak van valamelyes forrás-közleményünk, de az ujkort, különösen a XVI. századot alig ismerjük, úgy hogy lelkiismeretes feldolgozó lépten-nyomon legyőzhetetlen akadályokra bukkan és sokszor tétlenségre kárhoztattatik.
Midőn látta, hogy tervét ily alakban nem viheti keresztül, egy füzetes vállalatra gondolt. Minden füzet egy család történetét hozná annak legfontosabb okleveleivel, illetve regestáival. Ugy vélte, hogy igy idővel a nevezetesebb, régi irataikat megőrzött családokról – mert tanulságot csak azokból merithetünk – egy hatalmas gyüjtemény, nagy munka állana elő, a melyet könnyü lenne alphabetikusan rendezni név és tárgymutatóval ellátni. Ő maga mintának fel is dolgozta e czélból a Borzássy-család történetét. Azonban az utóbbi évek viszonyai nem kedveztek ilyen vállalkozásnak, a szép terv nem valósulhatott meg.
Azon is fáradozott, hogy ezt megelőzőleg, vagy ezzel egyidejüleg egy családtörténeti repertorium kiadását lehetővé tegye. Ez felölelte volna a legrégibb munkáktól kezdve az ujabb folyóiratok, sőt napilapok anyagát is. Hozzá is kezdettünk a kivitelhez. Átnéztük és összeirtuk könyvtára anyagát, ő ki is czédulázott egynehány nagyobb munkát; de ez a munkája sem nyert befejezést.
Volt még egy másik terve is a családtörténet javára. Sokszor tapasztalta kutatásai közben, hogy úgy a magán, mint a közlevéltárak ismertetésének hiánya a kutatóknak mennyi bajt, mennyi hiábavaló kiadást és időpazarlást okoz. Mindezt el lehetne kerülni és a kutató kedvet fokozni, ha egy alapos levéltármutatót bocsátanánk közre. Jól tudta, hogy nagy, nálunk csaknem kivihetetlen kivánság ez, nemcsak a pénz, hanem az ilyen munkákhoz szükséges lelkesedés és munkakedv hiánya miatt is. Arra tehát nem is gondolt, hogy egy ember vállalkoznék e munkára, sőt ha vállalkoznék is, azt megfelelően elkészitse, a tökéletlen munka pedig csak valamivel jobb a semminél. Azért e tervet is apró, az akadémia kiadásában megjelenendő füzetek által vélte elérhetni. Úgy gondolta, hogy minden füzet egy levéltár ismertetését tartalmazná. Bevezetése lenne a család, illetve hiteles hely rövid története, különös tekintettel a levéltár viszontagságaira, történetére, ezt követné a levéltár beosztása, a csomagok anyagának rövid megjelölése, annak feltüntetésével, hogy az illető osztály idő tekintetében mettől-meddig terjed, betűrendes felsorolása azon családoknak, a melyekre bővebben található adat és végezetük 159az egész levéltárról egy időrendi összefoglalás.
Igen nehéz vállalkozás, de bizton remélte, hogy lesz sikere, ha az ügyet az akadémia felkarolja. E tervének is egy minta bemutatásával akarta megnyerni tudós társait. Hozzá is kezdett és elkészitette a Héderváry, Draskovich, Viczay és Megyeri-család levéltárainak mutatóját az előbb feltüntetett beosztás szerint és készült arra, hogy egy akadémiai ülésen bemutatja.
E tervével különös előszeretettel foglalkozott. Három évvel ezelőtt kezdett hozzá, azon időtájban, a mikor orvosai tanácsára a frankfurti Norden-féle szanatoriumba kellett mennie. Elindulása előtt becsomagoltatott a Héderváry-levéltárból egy nagy csomó oklevelet, be a régi elenchusokat és Rimai életére gyüjtött anyagát. Sajó-Kazáról indulva, a nagy meleg miatt Pesten töltött néhány napot. Jöveteléről előre értesitett és siettem meglátogatni. Munkánál találtam; óriás táskájából előszedte az okleveleket és szorgalmasan készitette a levéltármutatót. Midőn csodálkozásomat fejeztem ki, hogy még most is dolgozik, azt felelte, hogy csak Frankfurtban fog igazán sokat dolgozni, a hol nem fogja senki zavarni. De e tervében megakadályozta – a mire nem is gondolt – maga a hires professor. Szobájában ugyanis oly kényelmetlen kis asztal volt, hogy nagy iráscsomói és hatalmas termete miatt az irással sehogysem tudott boldogulni. Mindjárt az első napon tehát nagyobb asztalt kivánt, a miről jelentést tettek a professornak, a ki másnap kiváncsian kérdezősködött, hogy mit akar a nagy asztallal? Megmutatta irásait és elmondta, hogy dolgozni akar. Az orvos bámulva csapta össze kezeit. Újdonság volt előtte, – a mint azt szóval is kifejezte – hogy egy magyar mágnást munkakedve, a fakó régi irások még a szanatoriumban sem hagynak pihenni. De azért nem adott neki iróasztalt, sőt kereken megtiltotta, hogy dolgozzék. «A szanatorium nem arra való!»
Mikor visszaérkezett, egészsége még jobban meg volt rongálva. Folytonos szivverési zavarokról panaszkodott. Hetekig álmatlanul virrasztotta át az éjszakákat, nappal pedig és esténként órákig künn ült a szabadban egy megmozdulás, egy szó nélkül. Hallgatta, hogy szive mily rohamosan ver és várta az őt mindenben jellemző nyugodtsággal, hogy mikor üt utolsót.
De Isten azt a tiszta, nemes, jó szivet meggyógyitotta és egypár évre megtartott, úgy, hogy megérte több régi tervének megvalósulását.
Munkás élete utolsó éveit a már emlitett családtörténeti terveken és a Héderváry-család oklevéltárának sajtó alá rendezésén kivül régi irodalmunknak szentelte.
Ez irodalmi müködésének harmadik korszaka, a mely alatt becses családi és magánlevéltára irodalmi kincseit ismertette meg. Mintha fiatalkori álmai, a szépirodalom iránti lelkesültsége, mely az első, félénk szárnypróbálgatásra készteté, visszatért volna, hogy a sokat dolgozott, itéletében megerősödött komoly férfiu feleljen meg azon várakozásoknak, a melyeket gyermekkori lelkesedéséből, első kisérletéből kifolyólag vele szemben támasztottak.
Emlitettem, hogy irodalmi müködését egy beszély forditásával kezdette, majd a Figyelő 1880. évfolyamában tett közzé egy régi névnapi üdvözlőverset. Tiz év mulva lép vissza e térre. Levéltárának kincsei és ügyszeretete buzditották erre.
Kazai levéltárának rendezgetése közben ugyanis több haszontalanság között ráakadt egy csomagra, a melyben örömmel fedezte fel Rimay János verseit és prózai munkáit és tanitványának, Madách Gáspárnak eredeti kéziratait.
Mindjárt kész volt az elhatározással, hogy azokkal megismerteti a magyar közönséget. Előbb a Madách Gáspár verseit mutatta be az Irodalomtörténeti Közleményekben (külön is megjelent 1901-ben)* és csakhamar a Rimay terjedelmes irásinak sajtó alá rendezéséhez kezdett, melyet az akadémia örömmel fogadott el kiadásra.
Czime: Sztregovai Madách Gáspár versei 1590–1647. Bevezetéssel ellátva kiadja báró Radvánszky Béla. Budapest. 1900.
Kipótolta a sajókazai codexeket a radványi codex anyagával, sőt mivel ezek együttvéve sem őrizték meg teljesen a Rimay munkáit, felvette azon verseket is, a melyek az állitólagos 1604-ik évi kiadástól kezdve állandóan jelentek meg a Balassa énekeivel. A szöveget becses, alapos 160jegyzetekkel kisérte és a különböző Balassa-Rimay kiadásokat is a helyes szöveg megállapitása végett összevetette. És e munkája körül történt valami, a mi lelkiismeretességét nagyon szépen jellemzi.
Már kéziratának egy része imprimálva, a többi meg kiszedve és corrigálva volt, a mikor értesült arról, hogy birtokomban van Balassa és Rimay 1676-ik évi lőcsei kiadásának egyetlen példánya. Szivesen bocsátottam rendelkezésére és ő a már átjavitott szöveget ismét összehasonlitotta az emlitett kiadással, javitott a szövegen, sok jegyzetet toldott be. Az előbbinek természetesen nincs nyoma; de ha valaki jegyzeteit figyelemmel kiséri, képzetet alkothat arról, hogy ezzel mennyi munkája akadt.
Természetesen ez késleltette a mű megjelenését, ép úgy késleltette a már emlitett betegsége; de késleltette azután egy más körülmény is.
Szándéka volt, hogy bevezetésül megirja a Rimay életrajzát. E czélból széles alapra fektetett kutatásokat végzett. Gyült is az anyag, de egyre, Rimay szüleire, leszármazására nem talált adatot. Mivel pedig Nagy Ivánnak a Magyar Történelmi Tárban megjelent közleménye alapján nem fogadta el, nem látta bebizonyitottnak azt a következtetést, hogy atyja Gergely volt, költséget, fáradságot nem kimélve kutatott tovább, kiterjesztve kutatásait azon kis irodalmi kör tagjaira is, mely Rimay köré csoportosult és hová el nem juthatott, levelekben kért fel mienkit, a kiről csak sejtette, hogy felvilágositást adhat; de hasztalan.
Kéziratát már rég kinyomták, a bevezetést sürgették, hogy a mű megjelenhessék, tervéről lemondani, e kérdések megfejtése nélkül Rimay életrajzát kiadni nem akarta. Mivel azonban kutatásai, kérdezősködései közben is folytatta a gyüjtött anyag feldolgozását, a sürgetésekre azzal válaszolt, hogy annak bizonyságául, hogy tárgyával komolyan foglalkozik, az Akadémia I. osztálya és a Történelmi Társulat előtt bemutatott készülő munkájából két, külön is egészet képező részt: Rimay János szerelmes versei; Balassa és Rimay barátsága czimen, melyek a Budapesti Szemlében és külön is megjelentek.
De mikor annyi eredménytelen kutatás után belátta, hogy munkája megjelenését tovább halasztani nem lehet, elhatározta, hogy rövid bevezetés kiséretében fogja kiadni; a Rimay bő életrajzát pedig megirja a Történeti Életrajzok részére, ha a hiányzó adatokat Rimay életére és irodalmi körére valahol kutatásai közben megtalálja.
Előbbi tervét hamarosan keresztűl is vitte. Műve rövid bevezetéssel 1904-ben jelent meg;* az utóbbi kivitelében azonban megakadályozta halála. Pedig hogy mennyit nyert volna irodalmunk, ha azt a becses anyagot, a melyet a kiváló költő és államférfiu életéről összegyüjtött, teljesen feldolgozza és a hová legjobban illett, a Rimay munkái elé adja, azt a már emlitett két becses értekezése is sejteti.
Rimay János munkái. A Radvánszky- és sajókazai codexek szövege szerint kiadja báró Radvánszky Béla, a M. Tud. Akadémia t. tagja. Budapest. A M. Tud. Akadémia kiadása. 1904
Sajnálkoznunk lehet és kell is az életrajz elmaradásán; de nem azért, mintha e miatt megjelent munkája értékéből valamit veszitett volna. Nem, mert a rövid bevezetésben hü képét adja Rimay költői nagyságának, érdemeinek, különösen pedig a kortársakra való nagy hatásának, beszámol kéziratairól, elveszett műveiről, úgy hogy mint kiadó kötelességének tökéletesen megfelelt. Munkájának minden lapja dicséri a pontos, lelkiismeretes, figyelmes kiadót; a kiadott anyag pedig irodalomtörténetünknek mindig nagy kincse marad, mert Rimay munkásságát oly teljességben tárja fel, a minek kiegészitésére aligha hozhatnak valamit a jövő kutatások.
Ugyancsak levéltára kincseinek megismertetése volt a czélja, a mikor összeszedte és kiadta kiváló ősének, Radvánszky Jánosnak verseit, érdekes életrajzi bevezetéssel, a melyet az Akadémia I. osztályában mutatott be az 1904-ik év elején és kiadott az Irodalomtörténeti közleményekben és az életrajzon bővitve külön is.* Az életrajzból egy sok viszontagságon átment nagy szerepkörhöz jutott kiváló ember regényes életét, a versekből pedig emelkedett érzelmi világát ismertük meg.
Czime: Radvánszky János versei. (1666–1738.) Bevezetéssel ellátva kiadta báró Radvánszky Béla. Felolvastatott a M. Tud. Akadémia I. osztályának 1904. január 4-én tartott ülésén. Budapest, 1905.
Élete egyik czéljául tüzte ki, hogy családja levéltárának becses darabjait ki fogja adni.
161E czélból első sorban ujra rendeztette azt. Az anyagot öt főosztályra osztotta: I. A Radvánszky-családra vonatkozó levelek. II. A rokoncsaládok oklevelei. III. Missilisek. IV. Gazdasági iratok. V. de félbenmaradt osztály: Művelődéstörténeti iratok.
Az okleveleket öt, a missiliseket tiz kötetre tervezte. Mindkét rész nyomdafestéket érdemlő anyagát lemásoltatta, azokat összeolvastuk és utóbb az érdekesebb, művelődéstörténeti szempontból különösen becses missilisek két első kötetét, a melyek kiadását reám bizta, revideáltam és sajtókész állapotba hoztam. Kiadása ügyében tárgyalt Hornyánszky Viktorral, a ki tájékoztatása érdekében Előfizetési felhivást bocsátott ki. Azonban az előfizetők oly gyéren jelentkeztek, hogy a mű megjelenése lehetetlen volt. Sokat tárgyaltunk arról, hogy előfizetőkre egyáltalán nem is számitva, mi módon lehetne mindkét részt kiadni. Ő anyagi áldozattól nem riadt vissza; de tiz, illetve tizenöt vaskos kötet nyomdaköltségeinek viselésére egyedül nem vállalkozhatott, mivel pedig a Leveleskönyv és Oklevéltár megjelenését irodalmi jelentősége mellett családi ügynek is tartotta, elhatározta, hogy megadóztatja a család tagjait. Az áldozatkész család szivesen megigérte hozzájárulását, megbeszélték a részleteket is, úgy hogy örömmel értesitett, a mikor ez év márcziusában Bécsből hazajövén felkerestem: «Jőjjön csak haza, mindjárt munkába fogom. Kiadjuk végre a leveleskönyvet.» És elmondá megállapodásukat.
De mikorra hazajöttem, sajnos, tervével együtt sirba szállt.
Mintha előre sejtette volna, hogy levéltárának kiadását nem érheti meg, nagyon örvendett, ha néha egy-egy kutató betévedt hozzá és a levéltárból valamit felhasznált. Minket pedig, a kik több ideig tartózkodtunk nála, folyton buzditott, hogy a levéltár azon részeit, a melyek egy érdekes, kerekded egészet alkotnak és a melyek bármi tekintetben fontossággal birnak, dolgozzuk föl.
Mikor a levéltár egész anyagát átböngésztük, megbeszélést is tartottunk a fölött, hogy mely tárgyak kinálkoznak feldolgozásra. Ezekről még egy jegyzéket készitettünk. Igy keletkezett egy uj, eddig alig ismert vállalata: Közlemények a báró Radvánszky-család levéltárából czimen. Nyolcz kötetre tervezte, még pedig az I–III. kötetet irodalomtörténeti, IV–VIII. történeti értekezések, illetve emlékek részére.
Álljon az érdekes tervezet úgy, a mint azt a boldogult egy füzetbe sajátkezüleg bevezette.
I. Kötet. Irodalomtörténeti emlékek.
II. Kötet. Irodalomtörténeti emlékek.
III. Kötet. Irodalomtörténeti emlékek.
IV. Kötet. Történelmi emlékek.
V. Kötet. Történelmi emlékek.
VI. Kötet. Történelmi emlékek.
VII. Kötet. Történelmi emlékek.
2. Magyarok Mária Terézia prágai koronázásán. Kiss.
VIII. Kötet. Történelmi emlékek.
