VIII. Kötet. Történelmi emlékek.
VIII. Kötet. Történelmi emlékek.
1. Radvánszky János és az egyházügyek.?
2. Külföldön tanuló ifjak levelei a Radvánszkyakhoz. Závodszky.
3. A protestans nevelés története a XVII. és XVIII. században. Kiss.
Ime az érdekes tervezet, a melynek bizonyára nem egy darabját ismerik már tagtársaink, mert egy részük folyóiratainkból vett különlenyomat, más része azonban önállóan jelent meg, vagy a feldolgozás közben félbenmaradt. Forgalomba azonban a már kész, négy vaskos kötetet kitevő füzetek nem jöttek. Az volt ugyanis terve, hogy azokat megőrzi addig, a mig az egész tervezet vagy legalább is legnagyobb része készen lesz, bevezetéssel ellátja és úgy küldi meg nagyobb köz- és magánkönyvtárainknak, 30–30 példányt pedig megőriz a jövő számára könyvtárában.
Könyvtárában, a melyet annyira szeretett, a hol leghivebb barátait, könyveit és kéziratait őrizte. Ezzel varázsolta sajókazai magányát nagy várossá, a hol az unalmat sohse ismerte.
A könyveket már gyermekkorában kezdette gyüjteni, még pedig oly szenvedélylyel, hogy gimnazista korában tullépte évdiját és egy könyvkereskedőnél kisebb adósságot csinált. Nehéz szivvel, szégyenkezve vallotta be szeretett édes anyjának, aki nevelési szempontból megrótta ugyan, de örömmel fizette ki adósságát és azután külön mindig adott pénzt neki könyvekre, hogy zsebpénzét ne költse arra. Könyvtárában majd minden, fiatal korában vásárolt, vagy becsesebb, ritka darabnak volt valami története, a mit nagyon érdekesen tudott elbeszélni. Ilyenkor a hallgató előtt megelevenült a mult; régi irodalmi viszonyaink, azokkal az érdekes apróságokkal, kulissza mögötti titkocskákkal, a melyeket könyvekben hasztalan keresünk és a melyek mégis nélkülözhetetlenek akkori viszonyaink ismeretéhez. Ma még többen élnek, a kik előtt ezeknek leirása nem volna ujság; de soruk egyre ritkul, a fiatal nemzedéknek pedig fogalma sem lesz arról a nehéz munkáról, arról a sok küzdelemről, a mely irodalmunk mai virágzásához vezetett.
Ő átélte, fogékony szive gyermekes lelkesedésével kétszeresen átélte azt a korszakot, a mikor magyar könyv megjelenése még mindig esemény volt; mint gyermek, szorongva várta például a Horváth Mihály genfi kiadását, a mely biblia-táblákba csomagolva érkezett Ráthhoz és mindjárt megérkezése után az elsők között vásárolta meg.
A hatvanas években vásárolt könyveire sajátkezüleg ráirta nevét, a beszerzés évét, némelyikre árát is, később azonban a praktikusabb 163bélyegzőt használta. Mikor könyvei nagyon felszaporodtak, sajókazai kastélya bal szárnyához saját tervei szerint izléses könyvtárt épittetett és azt költséget nem kimélve nagy kényelemmel és fényesen, de praktikusan is, rendezte be. Becses kézi könyvtárt rendezett be ezen kivül pesti lakásán is. Kazai könyvtárában töltötte legtöbb idejét, de ott is érezte magát a legjobban, igazán otthonosan.
Könyvtára csinos, fényes berendezéséből az első pillanatban bárki amatőrre következtetett volna; de a következő pillanatban megakadt a vizsgáló tekintet valamin, a mi a munkás emberre, a tudósra vallott: a rendetlenségen. A hatalmas iróasztalok mindig telve voltak szerte-szét heverő könyvekkel, régi irásokkal, iratcsomókkal és ép úgy megterhelve az iróasztal mellett lévő forgópolcz az épen szükséges könyvekkel, úgy hogy nagy terhe miatt néha forgatni sem lehetett. De legszebben vallott a tudósra az, a mit szakember is csak figyelmes vizsgálat után vehetett észre és a mi a gazdára oly jellemző: e könyvtárban, mely az utóbbi évben 14 ezer kötetre szaporodott, meg van minden szükséges könyv és semmi felesleges. Különösen a magyar történelemre és irodalomtörténetre ideális magánkönyvtár, de egy szakból sem hiányoznak a fontosabb, alapvető munkák és ritkaságok.
Ha nála voltam, majd az egész napot könyvtárában töltöttük; válogattuk a kiadásra méltó irásokat, másolatokat hasonlítottunk össze, közbe-közbe meg jóizü beszélgetés mellett pihentettük szemünket és kifáradt figyelmünket. Itt beszélgettük meg «mesterségünk» apróságait, itt mondta el rendesen irodalmi és más terveit is. Mert az elmondott, véghezvitt, vagy a teljesűlés stádiumában félbenmaradt tervein kivül minden szépért és jóért, de különösen történelmi irodalmunkért lelkesülő szelleme nagyon sok, csak a messzi jövőben teljesülhető tervet szőtt, a melyeket szépen kiszinezett, a melyekről nagy lelkesedéssel beszélt, a melyeknek megvalósitása érdekében mindjárt kész volt a legnagyobb munkára, a legnagyobb áldozatra. A nagy lelkesedés után, mely a való rideg kereteiből oly könnyen kiragadta, következett a megvalósitás átgondolása és a visszahatás. Ilyen alkalommal és ha régi feldolgozásra, simitásra vagy csak kiadásra váró kézirataira tekintett, sokszor felsóhajtott: Miért nem vagyok fiatalabb, miért nem munkabiróbb? – «De hát», tette hozzá néha, tréfásan elhizottságára czélozva, «az ember munkaereje térfogatának növekedése arányában fogy.»
Ilyen alkalmat használtam arra, hogy kiméletesen kifejezzem azt a véleményemet, hogy az új tervek akadályozzák legjobban a régiek keresztülvitelét; de a legtöbbször az történt, hogy a lelkesedés engem is magával ragadott.
Hiszen oly tiszta lelkesedéssel, oly szivből tudott beszélni. Lelkesedése, tárgyszeretete serkentette, ragadta munkára még akkor is, a mikor előbb emlitett tréfás fizikai törvénye szerint az iróasztal mellett ülni, dolgozni terhére esett, nagy megerőltetésébe került; de viszont az, és az abból származó újabb, meg újabb, néha a szertelenségbe csapó, tervei akadályozták meg abban, hogy a mihez hozzákezdett, azt be is fejezze. Ha valami tervére az anyagot összegyüjtötte, tudvágya ki volt elégitve, megszünt azon tárgy, vagy kérdés iránt való, addig fokozott érdeklődése és azt lefoglalta egy ujabb tárgy. Innen van, hogy ha összegyüjtött anyagát és feldolgozott munkáit összehasonlítjuk, inkább tünik fel anyaggyüjtőnek, mint feldolgozó historikusnak.
De nem csak a könyvtárban, hanem ebéd és vacsora utáni összejöveteleink alkalmával, a «pipázóban» is első sorban tudós volt. Bár utazásai, érdekes megfigyelései és tapasztalatai sokszor kerültek szőnyegre, de első beszédtárgyunkat, ha voltak, az irodalmi ujdonságok képezték.
Nagyon sokat és nagy figyelemmel olvasott. Ha folyóiratok jöttek, uj könyv jelent meg, élénk érdeklődéssel, sőt mohón olvasta át. Kezében mindig az irón és még utóbbi éveiben is jegyezgette a lapszélre tervbe vett munkái folyószámait. Ha ezt láttam, sokszor eszembe jutott az 50-es és 60-as évek lelkesedése.
A mi olvasás közben megtetszett neki, vagy a mivel nem értet egyet, azt megjegyezte és megmutatta, vagy felolvasta. Néha eldisputálgattunk fölötte, máskor meg a könyvtárba terelődött a kérdés és utánanéztünk minden lehető módon, hogy kinek van igazsága?
Nem egy munka érdekelte annyira, hogy a késő éjjeli órákig olvasta és reggel, mikor köszöntöttem, elmondta észrevételeit addig is, a mig az egészet elolvasva átadá nekem, hogy én 164is elolvassam. Mert át kellett nekem is olvasnom, hogy annál biztosabb alapon folyhasson az eszmecsere.
Néha bámulva láttam, hogy mily unalmas, nem is olvasásra szánt munkákat olvasott érdeklődéssel! Nem egy munka volt, a melyiket kétszer is átolvasott; igy Karácsony János nagy müvét, a Magyar nemzetségek történetét, mert hiszen az fiatalkori tervének megvalósitását hozta. Össze is hasonlitotta jegyzeteivel, kritizálta adatait, módszerét; de ha talált is kifogásolni valót, egészben meg volt elégedve vele és nagyra becsülte. Jele ennek az is, hogy az egész munkát kiczédulázta, hogy tisztán láthassa, mely családok minő nemzetségből származnak, mert azt a névmutató nem tünteti fel elég világosan. Különben is szüksége volt erre a tervezett családtörténeti repertorium részére.
Barátságos, bizalmas beszélgetés, biráló megjegyzések és disputálás közben tünt fel igazán az ő felfogása, módszere a legtisztábban.
Nem látta szivesen a philosophiát a historiában. A philosophus előzetesen megállapitott felfogással dolgozik, subiectivitással ront a multba és észre sem veszi, hogy akaratán kivül hamisit; meghamisitja, ha nem is az anyagot, de annak czélzatos kiválogatásával igazsága bebizonyitása végett a történelmi igazságot, a mult szellemét, a levegőt. Ezért nem ad Családéletének és más művelődéstörténeti értekezéseinek mélyebb, társadalomtudományi, philosophiai alapot. Mint positivista, ezzel szemben nagy súlyt fektet az adatokra, azoknak pontos idézésére, az észszerü kritikára; de azért az u. n. modern kritika tulkapásai valósággal elkeseritették. «Megrontják históriánkat, megrontják a köztudatot» mondá nem egyszer. «Az igazság nevében lerombolnak mindent, a mi a mostani gondolkozás előtt csodálatos, önzésük előtt hihetetlennek látszik. Kigunyolják, lerombolják, a mi szép, a mi eszményi és helyébe hypothesiseket épitenek, a mi lelküknek, korunk gondolkozásának megfelel. Igy alig marad történetünkben valami, a miért lelkesedni, a mit az ifjuság előtt például felhozni lehet.»
Fiai tankönyvéből látta, hogy a haladás korszakában a tankönyvirók is a kor szinvonalán akarván állani, átveszik ezeket, sőt a feltevéseket is – mindig a mai felfogás szerint – készpénz gyanánt fogadják, igazságként hirdetik. Ez még jobban elkeseritette.
«Követelik, – ugymond – hogy ne az egyező, vagy plane egyetlen egykoru, vagy közel egykoru adatot, hanem a mai képzelet világát fogadjuk el. És sokan elfogadják, mert megfelel a mai gondolkozásnak és nincs benne ellenmondás, a mi pedig mindig volt, van és lesz a való életben.»
Épen úgy boszantotta az is, hogy bevett szokássá vált a külföldi adatoknak elfogadása, istenitése a hazaival szemben. Példákat hozott fél, régi és új adatokkal, – nemcsak ujságközleményekkel, hanem komoly, alaposnak hirdetett német munkákkal – bizonyitotta, hogy a külföldiek értesülése mily megbizhatatlan a nyilvánosság és tudás mai korszakában is.
Anonymust is, mint egy méltatlanul meghurczolt embert, a szánalom és szeretet érzetével vette körül. Érdekesen illustrálja azt a következő apróság.
Nagyon szerette volna, ha valamelyik fia a történelemmel komolyan foglalkozik, ha terveit örökségképen átveszi és megvalósitja. Megkért, hogy vezessem be őket a történetirás műhelyébe. Örvendetes munka volt; igaz, nagy lelkesedéssel kezdettem hozzá. Nagyobb fiával, Kálmánnal eljutottunk annyira, hogy már eredetiben olvastuk a magyar történelem forrásait. Épen Anonymust vettük elő, a mikor belépett a könyvtárba. Hozzánk jött, belepillantott a könyvbe és örvendetes meglepetéssel kiáltott fel: «Hát a becsületes, jó öreg Anonymust olvassátok, kedves fiam?» – aztán leült és maga kezdett róla előadást tartani.
Hányszor tartott nekem is előadást nemcsak erről, hanem más kérdésekről is. És ezeknek a vége rendesen intés, sőt kérés volt: «Fiatal emberek, maguké a jövő, kezükben jövő történelmi irodalmunk sorsa; vezérelje tollukat az igazság és nemzetünk szeretete, becsüljék meg, bánjanak szeretettel, kegyelettel azzal, a mi keveset régi irodalmunkból a sors számunkra megőrzött.»
A vitás székely kérdésben is megmaradt a régi krónikás, vagy mondjuk Szabó Károly-féle véleményen. Éles gunynyal tudta ostorozni, hogy azok is, a kik Anonymus jámbor etimologiáit pellengérre állitják, mily játékot üztek és üznek 165a székely szó eredetével és jelentésével. E játék pedig egyik fő érvük volt.
Arra, hogy a székely szó őr értelemben fordul elő, ő maga is több adatot talált; de úgy magyarázta, hogy a székelyeket mint vitéz embereket több helyen alkalmazták őröknek és igy az őrökön rajta maradt a székely név. Épen egy oly alkalommal, a mikor egyik Rákóczi birtok inventariumában a székely szót őr értelemben találta, elmondott nekem egy anekdotát, a mely apósával, Tisza Kálmánnal történt. Tudjuk, hogy a régi világban az alföldön a vidéki kereskedést az egyre ritkuló görögök bonyolitották le. Azonban nem volt minden faluban kereskedő, úgy hogy ugyancsak nagy becse volt a görögöknek. Történt pedig Tisza Kálmán egyik birtokán, hogy meghalt a görög; kereskedő nélkül maradt a falu. Gondoskodtak is csakhamar a falu bölcsei utódról, hogy a kereskedelem áldásait sokáig ne nélkülözzék. Érte mentek, kocsira rakták minden czókmókjával és vitték. Tisza Kálmán találkozott az érdekes menettel, megállitotta kocsiját és kedves szokása szerint megkérdezte öket: Mi jóban járnak kegyelmetek? «Hát kérem alásan, felelte az egyik, görögöt fogadtunk a meghalt helyébe»; azonban a kocsi tetején nem görög, hanem azon fajbeli férfiú ült, a mely a görögöktől átvette és fellenditette kereskedelmünket.
Más példát is hozott fel arra, hogy a foglalkozás valamely népfaj által való állandóbb kisajátitása folytán a népfaj nevét veszi fel. Ma a nép nyelvén kereskedő, kocsmáros = zsidó, Erdélyben minden kovács és minden muzsikus czigány és a mi még furcsább (saját tapasztalatomból füzöm hozzá): a székely ember előtt minden lutheránus szász.
Barátságos beszélgetés közben igen sokat tanultam tőle; de azért korántsem folyt társalgásunk mindig a történelem és az irodalom körül. Sokkal tanultabb, tapasztaltabb és szélesebb látókörü ember volt, semhogy egy tárgy kielégitette volna. Foglalkozott a természettudományokkal, orvostudománynyal, nyelvészettel, mint jogvégzett ember értett a jogtudományokhoz, elméletileg és gyakorlatilag a politikához és elméleti alapon a gazdaság egyes ágaihoz, különösen a borászathoz, erdészethez és állattenyésztéshez.
A fizika gyermekkori kedves studiuma némi tekintetben családi örökség, mert egyik nagybátyja nagyon szép fizikai szertárt rendezett be. Már gyermekkorában is felfedezéseken, találmányokon törte fejét és férfi korában nem egy praktikus találmánya volt; a mi pedig az orvostudományt illeti, orvosprofessoroktól hallottam, hogy bámulva beszéltek arról, mi módon szerezhetett annyi ismeretet? Többször volt alkalmam orvosi ismereteit bámulni, ha patikakönyveket olvastunk össze, a betegségek leghomályosabb leirásából is rögtön készen volt a modern diagnózissal, czitálta a mai reczeptet annak bizonyságára, hogy a régi, rendszerint nagyon sok szerből összetett reczeptben a ma használt gyógyszer is többször előfordul.
Bámulatos nagy szótár volt fejében a növények és ásványok régi magyar, latin és mai modern tudományos elnevezéseiből. Ezek könnyed megszerzésében nagy segitségére volt kitünő nyelvérzéke.
A nyelvészet iránt különben is érdeklődött, bár annak tulkapásait, különösen azt a valamit, a mi ma hangpengetés néven ismeretes, nem jó szemmel nézte. Sokszor mondogatta, hogy a nyelvészet szubjektiv tudomány; a hangtörvényekkel mindenki izlése, czéljai szerint játszhatik, mert a magánhangzók semmit, a mássalhangzók meg édes keveset számitanak. Beszélgetés közben malitiosusan tudta idézni a példákat, hogy ugyanazon szót hány nyelvből származtatják a különböző irány képviselői ugyanazon módszerrel!
Nagy kedvvel foglalkozott azonban a nyelvtörténettel és szerencsés is volt e téren. Tehetsége és nagy gyakorlata volt a leghomályosabb avult szavak származásának és jelentésének megállapitására. Természetes, hogy tehetség és gyakorlat – mindkettő – sokszor cserbenhagyta. És, természetes, cserbenhagyták szótáraink is. Ilyenkor aztán felirta az illető szót egy papirszeletre és kitette iróasztalára, hogy mindig szeme előtt legyen, mindig emlékeztesse. Sokszor megtörtént, hogy egy szerencsés ötlet, vagy világosabb vonatkozású adat eredményre, megfejtésre vezette, a mit aztán nagy örömmel vezetett be szótárába. Minden ilyen szót egy elveszett, de megtalált kincsnek tartott és nagy örömmel töltötte el, ha látta, hogy iróink a régí, 166avult szókat használják, ujra divatba hozzák. «Ez a legszebb, a legjogosultabb nyelvujitás».
Mindig átnézte, sőt átolvasta a megjelenő nyelvészeti munkák és folyóiratok érdekesebb czikkeit és különösen nagy lelkesedéssel fogadta az egészséges alapon megindult Magyar Nyelvet. Szily Kálmánnal többször beszélt és váltott levelet nyelvészeti kérdésekben és örömest fáradozott a Magyar Nyelv által felvetett kérdések megfejtésén. Igy ő adta magyarázatát, még pedig igen szellemes magyarázatát a «verő malacz» kifejezésnek, a melyen hivatásos nyelvészek megakadtak. A jogtudományokban való jártasságára meg a sok közül egy nagyon jellemző példát hozhatok fel. Történt, hogy sajókazai kőszénbányája után, a melyért a bányaadót bérlője megfizette, rá is adót vetettek ki. Ő ezt minden alkalommal megfelebbezte, úgy hogy a végén az összeg jó pár tizezer forint summára rugott. Az ügy a közigazgatási biróság elé került, ő személyesen védekezett és egy több ivből álló felterjesztést is a törvények alapján saját maga szerkesztett. Nem volt szüksége ügyvédre, pedig nagy összeg koczkáztatásáról volt szó, de hát szerinte egy historikusnak mindenhez kell érteni!
Nagy tudása, fényes állásai és neve daczára is igen egyszerü, szerény ember volt. A zajtalan, feltünés nélkül való, munkás életet szerette. Az u. n. nyilvános élet, az ünnepélyek rossz hatással voltak rá: különösen nem szerette pedig, ha őt ünnepelték. De ezt főispánsága alatt és később mint az ág. ev. egyház egyetemes gyámintézetének elnöke nem kerülhette el. Többször kérte a gyülések rendezőit, hogy az ünnepélyes fogadásokat, beszédeket hagyják ki a programmból; de természetesen hasztalanul. Jött végre egy mentő ötlete.
Mikor a gyámintézet X. városban tartotta gyülését; úgy intézte a dolgot, hogy szokása ellenére korábban érkezett meg, mint a hogy várták. Feltünés nélkül szerencsésen eljutott egy szállóba és a gazdának lelkére kötötte, hogy megérkezését senkinek el ne árulja, azután meg mint a ki dolgát a legjobban végezte, nagy megelégedéssel kezdett a magával vitt irásokkal foglalkozni.
Megérkezett, a fogadás pillanata és őt, a ki addig nyugodtan dolgozott, elfogta az ártatlan káröröm és kiváncsiság. Óvatosan ki-kinézett az ablakon. Künn pedig áradt a tömeg, köztük a gyülés tagjai az állomás felé fogadására. Megéljenezték a vonatot, az ünnepi szónok pózba vágta magát, de az ünnepelt nem jelentkezett. Nagy volt a csalódás és elszomorodás; de egy elkésett alak, a ki a kiváncsiak elvonulása után több időre kitekintő Radvánszkyt az ablakon át felismerte, felvilágositotta és elvezette a gyülekezetet a szálló elé.
Hasztalan volt már akkor a visszavonulás; csak végig kellett élveznie a lelkes ovácziót, a lelkes szónoklatot és felelnie is kellett rá.
Jó izüen beszélte el nekem a kedves történetet és tréfás resignatióval fejezte be: «Hasztalan, sorsát senki sem kerülheti el».
A zajtalan, csendes, munkás élet iránt való szeretetéből lehet magyarázni, hogy a politikában – bár arra nevénél, vagyonánál, családi összeköttetéseinél és fényes állásainál fogva nagy alkalma volt – aktiv szerepet alig játszott. Az ő egyenes, nyilt jellemével nem is fért össze a politika.
Képviselő korában tartott ugyan egy pár beszédet, ismerem is a kamatláb leszállitása érdekében mondott, beható történelmi tanulmányokon alapúló, szépen kidolgozott beszédét, de épen tőle tudom, hogy kiváló szónok nem volt. Egy közbeszólás elég volt arra, hogy sodrából kihozza, és beszédét félbehagyja. Évekkel későbbi visszaemlékezései, elbeszélései alkalmával is meglátszott rajta, mennyire boszantotta, hogy alapos tanulmányokon nyugvó, jól átgondolt beszédének hatását közbeszólásokkal akarták tönkreteni.
Megjelenése megnyerő, hangja rokonszenves volt, úgy hogy előre átgondolt, vagy betanult beszédeit a közönség szivesen hallgatta. Tartalmas, feltünést keltő, nagyobb politikai beszédet mondott például akkor, a mikor a Zólyom vármegyei főispáni széket elfoglalta* az 1884. évben pedig a Nemzeti Kaszinó Széchenyi-lakomáján tartott nagyhatásu, tetszéssel fogadott emlékbeszédet.*
Több napilapban. Igy Hon. 1882. 219., 220. szám.
Emlékbeszéd gróf Széchenyi István fölött a nemzeti casino lakomáján 1884. febr. 10. (Ismertetve több napilapban. Teljes szöveggel megjelent: Magyar Szalon 1891. és a Nemzeti Casino 1901. évi Évkönyvében.)
167Tudós társai, barátai fölött tartott emlék beszédei [Nagy Imre fölött Turul 1895; Deák Farkas fölött 1897 (Emlékbeszédek a M. Tud. Akadémia tagjai fölött VIII. k. 9. sz.). Gróf Andrássy Manó fölött 1901. (U. o. X. k. 12. sz.)] nem annyira a forma tökélyével, a stilus remekségével és a jellemek művészi kidomboritásával, mint inkább az illetők munkásságának, tudományos életünk veszteségének ecsetelésével és az igazi baráti szeretet, az érzelem meleg, egyszerü hangjával hatottak.
Főispánsága után visszavonult és távol tartotta magát a politikai élettől; de azért barátságos beszélgetés közben szeretett politizálgatni.
Deák Ferencznek volt tanitványa és következetesen, mindvégig igaz meggyőződésből a szabadelvüpártnak hive. Egyike azon párt legtiszteletre méltóbb tagjainak. Mily nagyra becsülte a szabadelvüséget, arról a gróf Andrássy Manó fölött tartott emlékbeszédében tett nyilvános tanubizonyságot.
Ha magunk voltunk, sokszor elvitatkoztunk politikai helyzetünkről, mert ha szóba jött, be kellett vallanom, hogy én más nézeten vagyok. De ő azt nagyon természetesnek tartotta, hogy a fiatalabb nemzedék, a mely nem ismeri a viszonyokat fennt és nem élte át a Bach-korszak keserveit, nem érzi és nem érti meg, hogy miért kell türnünk és óvatosabbnak lennünk. Példákat beszélt el a Bach-korszakból, hogy mily szörnyü volt a megtorlás. És ezek voltak első gyermekkori benyomásai! Ezeknek ismétlődésétől tartott. Erőszakkal, rohamosan – úgy vélte keveset, majd semmit sem vihetünk keresztül; elveszitjük a bizalmat, akadályokat fognak görditeni lassu fejlődésünk elé is; szóval alig nyerhetünk valamit és mindent elveszithetünk.
Ezért hajolt mindig a mérsékeltekhez, ezért szavazott a főrendiházban mindig azokkal; ez volt igaz, rendithetetlen meggyőződése annak a tudósnak, a ki rajongott a kuruczkorért és a ki kivülről tudta kurucz ősapjának, Radvánszky Jánosnak egyik gyönyörü, erőteljes levelét, a melyet azon panaszszal kezd, hogy kétszáz éve immár, a mióta Isten büntetésből reánk tette országunk veszedelmére a németnemzet igáját, stb.
És mig a tudományokban bátran lehet univerzális embernek tartani, az élet apróságai, praktikus dolgok iránt is fogékonysággal birt.
Sokféle kézmüves mesterséghez értett; egynémelyiket rendesen tanulta is. Igy tanulta fiatal korában az asztalosságot, a lakatosságot, sürgölődött egy pár hónapig a konyhában is a szakácsművészet megtanulása érdekében és mindezekhez nemcsak értett, hanem volt is valami találmánya mindenikben.
Könyvtárának boltozatát ő tervezte egész új alapon, oly praktikusan, hogy a boltozat beomlása még tüz esetén is lehetetlen. Ép igy ő componált könyvtárszekrényeire praktikus zárszerkezetet, a melyre utóbbi időben egy pesti lakatos szabadalmat akart kérni. Igy szerkesztett kevés eleven erővel nagy nyomást kifejtő új rendszerü borsajtót; borerjesztő házat és boros pinczét akarván vájatni, annak méreteit, a szükséges téglaanyagot ő számitotta ki.
A gazdaság ágai között a szőlőmivelés, erdészet, dohánytermelés és lótenyésztés érdekelte. Az előbbiben országszerte szaktekintélynek tartották, úgy hogy egy alkalommal a földmivelésügyi minister fel is kérte a nagyobb szőlőtelepek megvizsgálására és a szükséges javitások érdekében előterjesztés tételre, a mit szivesen teljesitett is. Rendesen olvasta a magyar és franczia borászati lapokat és munkákat, új szőlők telepitésére ő maga is nagy összegeket áldozott és azok körül igen nagy körültekintéssel járt el. Nagy szerencséje azonban nem volt hozzá, a minek nem mulasztás vagy valami tévedése, hanem az állandóan kedvezőtlen időjárás volt az oka, mert az általa ültetett szőlőket ahhoz értő emberek is mintatelepeknek tartották. De ha ráfizetett is, megvolt az az erkölcsi sikere, hogy egyik vörös borát a franczia bordói borok mellé helyezték minőség tekintetében.
A legjobb fajtáju magyar dohányokat termelte. Különös szeretettel emlegette a magyar muskotály dohányt és sokat fáradozott annak érdekében, hogy e fajt külön dolgozzák fel és hozzák forgalomba. Ő maga előirta gyártásának módját, a mely szerint tettek is kisérletet. A kisérlet fényesen sikerült; de gyártása aránylag oly nagy költségbe került, hogy javaslatát nem fogadták el. Emlékként őrizte azt a nehány csomag dohányt, a melyet akkor gyártottak; csak legjobb óráiban kinálkozott vele, ő meg soha sem szitt belőle. Pedig nagyon dicsérte, és beszélte, hogy valamikor mily nagy élvezettel 168csibukozott e fajta dohányt; de a dohánytermelési tilalom behozatala óta csak havanna szivarokat füstölt. A törvény életbelépése után kész czigarettáit és felvágott dohányát félretette, azután soha nem érintette, mert nála törvénytisztelőbb embert képzelni sem lehetett.
A mi a lótenyésztést illeti, az általános szokásnak megfelelően az angol fajt tenyésztette, bár az arabsot, sőt magyar fajt is kitartóbbnak tartotta s hogy csakugyan az, történelmi példákkal igazolta. Panaszkodott is, hogy szarvasmarhában, juhban, sőt kutyában is kivesz a magyar fajta, pedig a földrajzi viszonyainknak megfelelően fejlődött, edzett és igy a legkitartóbb, legerősebb és betegségekkel szemben legellenállóbb fajták a hazaiak.
Fiatal korában szerette a sportokat. Annak idejében hires jó lovas és egész életében kitünő vadász volt. Nagy őz- és szarvasagancs gyüjteménye bizonyitja ezt; de különben külföldön is mint elsőrendü, kitünő czéllövő volt ismeretes; igy a karlsbadi lövő-versenyeken megtörtént, hogy az összes első dijakat ő nyerte el. A talált czélpontokat meg is őrizte.
Mint sportember a Vadász és Versenylapokat többször kereste fel apró czikkeivel álnév alatt.
De mindazonáltal jó gazdának még sem lehetett tartani. Következetesen szigoru, mindent észrevevő, mindent számonkérő jó gazda nem tudott lenni. Különben is a mily kedvvel beszélgetett egyes gazdasági elméleti kérdésekről, a gyakorlati gazdálkodás apróságai, kellemetlenségei épen annyira untatták. Fiatal korában még csak szétnézett a gazdaság körül, inkább a lovaglás kedvéért; de később azt se tette, de nem is tehette, annyira elnehezedett. Csak a szőlő, csak az erdő volt az, a melyet utóbbi éveiben is mindig szivesen felkeresett és munkálatait hosszasan, órákig elnézegette.
Tisztjei gazdálkodhattak tehát úgy, a mint akartak és sokszor vissza is éltek nem törődömségével; de különösen véghetetlen jóságával. Mert a képzeletet is felülmuló jó ember volt. Másról rosszat feltenni, a bünöst, különösen a családos embert, büntetni, attól jó szive mindig visszatartotta. E tulajdonságát pedig ismerte utolsó bérese is; birtokain ennek következtében a lopás nagyon elharapózott. Alig lehetett úgy sétálni birtokán, hogy valamit az ember észre ne vegyen, a mi nem volt rendjén. Néha kikocsiztunk; figyelmét felhivtam egy s más dologra. Elszomorodott; erkölcsi érzékét láthatólag sértette a dolog, de aztán nyugodtan legyintett kezével: «Hadd éljen a szegény is!» Volt eset, hogy az utóbbi rossz termés idején kiszámitotta, hogy egy szegényebb ember családjával együtt bármennyit dolgozik is, nem élhet meg. Annyira ment aztán az elnézésben, hogy egy alkalommal egy szegény embert, a ki az ő birtokán akvirált tüzifát, utbaigazitott, hogy véletlenül a csőszszel, a kivel nem sokkal előbb beszéltünk, ne találkozzék. Az igaz, el is látta erkölcsi prédikáczióval, de alig hiszem, hogy az használt volna.
A szegény emberek nyomora és minden emberi szenvedés mélyen meghatotta. Mennyire szerette volna, ha ő minden szenvedést, minden sebet meggyógyithatott volna. De a mi csak hatalmában volt, mindent megtett a szegények érdekében. Kapuja mindig nyitva állt előttük, kastélya előtt a koldusok és vándorok valóságos bucsujárást rendeztek és senki sem távozott segély, meghallgatás nélkül.
Apró pénzt ritkán tett zsebre. Iróasztalán volt két fatányér egy a réz, egy a nikkel pénz részére; rendesen abba gyüjtötte össze váltópénzét a koldusok számára és abból adtak az inasok minden koldusnak külön felhatalmazás nélkül, belátásuk szerint. Voltak azonban rendes kéregetői, a kiknek véletlenül megismerte szomoru sorsát és ezeknek nagyobb összeg járt. Igy voltak «forintos «és» koronás» koldusok. Egyiknek, a kinek sorsa jobban meghatotta, kastélyától nem messzi kunyhót is épittetett és időnként meghatározott nagyobb összeget adott. A «sánta koldus» még másünnen is szorgalmasan gyüjtögette a krajczárokat és oly takarékosan bánt velük, hogy nem sokára felcsapott tőkepénzesnek. Tőkéjét a faluban és környékén kiadogatta jó kamatra. A bárónak besugták ezt, de ő azért ezután is megadta az igért summát, valahányszor koldusa jelentkezett. És a sánta koldus nem is volt háládatlan; halála után kunyhójában végrendeletet találtak, a melyben örökösévé a jó bárót tette, a ki aztán a hálás ragaszkodástól meghatottan adta az elég tekintélyes summát a szegény-alapra.
Természetes, hogy az, a ki ismeretlen szegény 169nyomorultakhoz is oly jó tudott lenni, kedves, szeretetreméltó volt ismerősei, barátai iránt. Ez utóbbiak megválasztásában nem volt a társadalmi állás, a rang irányadó. Távol volt tőle a főuri gőg és a főuri leereszkedésnek az a neme, a mely oly sértőleg tud hatni. Egyszerü, szeretetreméltóan természetes tudott lenni mindenkivel szemben. Különös rokonszenvvel, szeretettel viseltetett az irók, első sorban pedig a történészekkel szemben. Ha valaki «czéhbeli» volt – ez vala kedvencz szólása – az már elegendő volt arra, hogy megkülönböztetett szivességgel bánjon vele. Tagtársaink közül a legtöbben tanui lehettek ennek és különösen tanui voltak azok, a kik már akkor ismerték, a mikor állandóan Pesten tartózkodott, úgy hogy minden nap felkereshette valamelyik tudományos intézetünket és a mikor még divatosak voltak a Történelmi Társulat vándorgyülései, a melyekben rendesen részt vett és részleteire oly szeretettel emlékezett vissza, hogy felelevenitésére nem is oly régen inditványt tett. Munkásságában is nyoma maradt ezeknek, mert jelentést irt a radványi levéltár egy részéről és a bodoki levéltárról (Századok 1875.).
Tudományos társulatokba, a hol a «czéhbeliek»-kel érintkezhetett, örömmel lépett be, gyüléseikre, hacsak ideje engedte, később is felutazott, úgy hogy ritkán hiányzott társulatunk, a Magyar Történelmi Társulat, az Akadémia I. osztályának, a történelmi és irodalomtörténeti bizottságnak gyüléseiről és az igazgatótanács üléseiről. Érdemeiért és lelkes ügyszeretetéért választotta a Tört. Társulat már 1874-ben, az Országos Régészeti Társulat 1879-ben igazgató választmányi taggá, a Protestáns Irodalmi Társaság pedig másodelnökévé. Akadémiai tagságáról már emlékeztem, még megjegyzem, hogy az 1904. évben az irodalomtörténeti bizottság Jókai Mór halála után a drámabiráló bizottság elnökévé választotta.
Fényes állásainál és politikai szereplésénél fogva a kormányoknak is sok ideig bizalmi férfia volt, a ki a vezetőket többször figyelmeztette irodalmunk érdekeire, sokszor és hathatósan fáradozott abban, hogy a tudományos intézetek, társulatok és vállalatok megfelelő állami segélyben részesüljenek. Erről azonban nagyon kevesen tudnak, bővebben beszélni sem illik róla, úgy, hogy ebbeli érdemei csakhamar feledésbe mennek; de ügyszeretetének emléke megmarad azon terjedelmes javaslatban, a melyet 1881-ben, mint az országgyülési bizottság jegyzője, a M. N. Muzeum ügyeinek megvizsgálásáról irt (Magyar Könyvszemle 1881.). Legutóbb mint az Országos Levéltár uj épületének és berendezésének tárgyalására kiküldött bizottság elnöke buzgólkodott. Nagy örömmel töltötte el, hogy ama fontos intézetünk külsőleg is európai szinvonalra emelkedik, bár az utóbbi időben nem nagyon bizott benne. Mennyit tehetett volna, ha a politikai állapotok nem változnak! Sokat is panaszkodott miatta. Hiszen ő azt már úgy kiszinezte és oly szépen berendezte lelkében. Külsőleg is impozáns, monumentalis szép épület, tágas, világos termekkel, modern dolgozószobákkal, nagyobb tisztikarral, lehetőleg a pesti oldalon és még mennyi részlet, a melyeknek átgondolásával az első ülésre Pestre utazott.
Sajnos, nem érte meg e kedves reménye teljesülését és még hány reményt, hány szeretettel ápolt tervet vitt sirba!?
Elragadta a halál tőlünk akkor, a mikor még lelke oly fiatal volt, a mikor még oly rajongóan tudott lelkesedni, a mikor még oly fáradhatatlanul tudott dolgozni.
Sokat, nagyon sokat veszitettünk vele és a veszteség mértékét azok érzik a legjobban, azok fogják fel teljes mértékben, a kik őt közelebbről, otthonában ismerhették meg, a kik szeretetét, bizalmát megnyerhették.
Azon kevesek közé tartozott ő, a kik annál több becsülést, annál több szeretetet érdemelnek, minél több ideig minél alaposabban ismerjük őket. Szerénysége miatt nem tárta a világ elé melegen érző, jó lelkének kincseit; szellemének alkotásait, tudományos müködését is csak fogyatékosan ismerhetni meg kiadott munkáiból.
Én, a kinek osztályrészül jutott az a szerencse, hogy szeretetét, bizalmát megnyerve, nemes lelkét, terveit megismerhetém, kötelességet teljesitek, a midőn őt úgy állitom az ismeretlenek és a jövő elé, a mint bámulni és szeretni ismertem. Mégis aggodalommal fejezem be soraimat: vajjon nem vétettem-e áldott emléke ellen, a mikor szélesebb körben úgy mutatom be, a mint őt csak kisebb, meghitt, mondhatni családi kör ismerhette?
R. KISS ISTVÁN.
