Jahrbuch der k. k. heraldischen Gesellschaft «Adler». Neue Folge. XVI. kötet. 1906. 4-r. 3 lev. és 202 oldal. XVII. kötet, 1907. …
Jahrbuch der k. k. heraldischen Gesellschaft «Adler». Neue Folge. XVI. kötet. 1906. 4-r. 3 lev. és 202 oldal. XVII. kötet, 1907. 4-r. 3 lev. 181 oldal.
Az 1906-ik évi évkönyvben különösen érdekes és terjedelmes dolgozattal szerepel az imént elhunyt kiváló osztrák heraldikus, Göschen Oszkár, akit Pusikan név alatt ismert a czimertani munkáit használó közönség. A dolgozat (Entstehung und Bedeutung der Wappenbilder) azon tételből kiindulva, hogy a középkori czimerek sohasem eseményeket szimbolizálnak, hanem majdnem mindig a viselő nevével állanak vonatkozásban a régi német, franczia, angol és olasz czimerek óriási tömegét sorolja elő, sokszor igen szellemesen magyarázva az egyes czimeralakok jelentését.
A szimbolikus jelentésü vagy mondjuk: az eseményekre vonatkozó czimereket a teoretikus heraldikusok általában véve mindenkor gyanuval fogadják, s azokat a czimereket, amelyekben szemmel láthatólag az ősapa valamely tettére esetleg foglalkozására hivatkozó ábra szerepel, hajlandók ujabb eredetünek tartani. El kell ismernünk, különösen ha az itt tárgyalt dolgozat érdekes anyagán végig tekintünk, hogy a középkorban aránylag kis számmal keletkeztek ilyen czimerek, de hogy mégis voltak, arra épen a (Göschen által alig ismert) 96magyar czimeranyagból hozhatunk fel igen nyomós példákat. Göschen szerint «a legrégibb czimereket nem adományozták, hanem önként vették fel, jutalmazásul tehát nem szolgálhattak.» Ebből azt következtetni, hogy az önkényt felvett czimerek közt eseményre vonatkozó, szimbolikus jelvényt nem is kereshetünk, felettébb nagy merészség. Mert például az a két egymással marakodó farkas amelyet Dénes nádor 1234-ben czimerén visel (pecsétje O. L. Do. 25,744.) annyira cselekvést szimbolizáló kép, hogy keletkezését kutatva egyébre, mint valamely küzdelemre, tehát hadi eseményre nem is gondolhatunk. Göschen tovább is kifejti nézetét: «A XIII. és XIV. században a (czimer-) adományozásra – mondja – természetszerüleg valamely alkalom szolgált okul s ez gyakran lehetett valaminő hőstett, ezt azonban a (czimer) alakokból kiolvasni nem lehet, mert ezeket az alakokat nem a (kitüntetés okául szolgáló) eseményre, hanem az átöröklésre való tekintettel választották, miután a czimer az egész nemzetségé lett. Csak az ujabb korban, legkésőbb Németországban, tulajdonítottak a czimereknek valamely érdemre való közvetlen emlékeztetést. Még a XV. század végéről olyan czimeradományok, a melyek személyes érdemre való kirivó hivatkozást tartalmaznának, csak Corvin Mátyástól, a lengyel királyoktól és nehány félig-értelmes («halbbewusst») nép uralkodójától ismeretesek; hanem ezek aztán olyanok is.»
A boldogult szerző nem is sejtette, hogy a mikor csalhatatlannak hitt tételét felállitotta s közben a barbár magyarok s keleti társaik felett elménczkedett, csupán az aposztrofált népek heraldikájában való tökéletes járatlanságáról tett bizonyságot. Mert hiszen, ha a forrásokat ismeri, hamar rájött volna, hogy már a XV. század első feléből, Zsigmond királytól eredő akár hány olyan czimert ismerünk, amelyik eseményt szimbolizál s a mellett heraldikailag is kifogástalan alkotás. Ilyen, hogy többet ne emlitsünk, a Keszői (1415.), Pethneházy (1417.) vagy a Csapi (1418.) czimer; ez utóbbinál éppenséggel a szövegben is meg van mondva, minő hőstettre emlékeztet a nyillal átlőtt szemü oroszlán.
Ám ha ezen szarvashibától eltekintünk (s német vagy éppen osztrák ember munkájában mindenkor el kell készülve lennünk a történetünket s intézményeinket illető tökéletes járatlanságra), haszonnal forgathatjuk Göschen értekezését. Óriási anyagában használható analogiák bőven akadnak s utmutatása mellett indulva, talán sikerül egyik-másik rejtélyesnek látszó magyar czimerkép helyes magyarázatát megtalálnunk.
Kevésbbé érdekes s magyar vonatkozásu adatokat nem tartalmaz Kieszkalt Ernő czikke az égeri (Csehország) régi siremlékekről. Utána gróf Pettenegg (Eduard Gaston) dolgozata következik egy XVII. századi czimeres asztalteritőről. E diszes és iparmüvészeti szempontból is figyelemre méltó nagy kerek teritőn (a mely a landshuti délbajorországi tört. társulat tulajdona) Trauttmansdorff Anna Mária grófnő harminczkét ősének a czimerei vannak kivarrva. Az elődök közt találhatók többek közt a következő magyar családok is: Pálffyak (többszörösen), Dersffyek, Bakóczok («de genere Erdőd» mondja a közlő!) és a Batthyányak. – Kekule István a genealogus könyvészeti segédeszközeit ismerteti meg. Jellemző, a mit a német, franczia, angol, olasz és spanyol munkák ismertetése után mond: «Oroszországnak is – olvassuk – vannak ilyen munkái, például Savelovtól. De miután ezek orosz nyelven vannak irva, sajnos, Európa többi kulturállamainak genealogusai előtt épp úgy nem jöhetnek számba, mint akár a magyar és cseh nyelven irt könyvészeti kézikönyvek.» Nem tudjuk, min csodálkozzunk inkább: az iró önhittségén-e, vagy megdöbbentő szüklátkörüségén. A hasonlóan gondolkozó német «tudósok» (s ilyen még mindig bőven akad) egyszer már tudomásul vehetnék, hogy a nem germán nemzetek saját kulturájuk emelésén dolgoznak s teljességgel nem törődnek vele, ha eredményeik a németség előtt – merő indolenczia folytán – ismeretlenek maradnak.
A magyar genealogusra nézve is forrásul szolgálhat br. Haan Frigyes közleménye (a mely az 1907-iki évkönyvben is folytatódik): Genealogische Auszüge aus den Sperr-Relationen des n(ieder)-ö(sterreichischesi) und k. k. n.-ö. Landrechtes 1762–1852. E «Sperr-Relatiók» a mondott években Alsó-Ausztriában elhunyt nemes személyek születési és halálozási adatait tartalmazzák. A felsoroltak közt számos magyar van; hirtelenében a következő családnevek ötlenek szemünkbe; Adamovics (de Csepin), Ágoston, Almássy, Amadé (sok bejegyzés), Andor, Andrássy, Andrásffy, Apor, Apponyi, Árvay, Atzél, Báchmegyey, Bajzáth, Balásovits, Balogh, Bánhidy, Baranyi, Barcsay, Bárczay, Barlanghy, Barthodeiszky, Batthyány (igen sok bejegyzés).
Az 1907-iki évkönyvet ugyanezen czikk folytatása nyitja meg. A terjedelmes közlemény a Begontina–Exner nevek közti bejegyzéseket tartalmazza. Ezek közt is sok a magyar családnév; igy például: Benyovszky, Benkő, Bessenyey, Bethlen, Boka, Bokros, Bornemisza, Boros, Buday, Bujanovics, Darnóczy, Dercsényi, Dessewffy, Dombay, Erdélyi, Erdődy, Eszterházy. – Dr. Martin a zalczburgi érsekek czimerleveleiről értekezik; ezek közt a legelső 1538-ból, az utolsó 1631-ból való. – Br. Mitis Oszkár a rangkoronákról közöl igen tartalmas czikket, amely már csak azért is érdekelhet bennünket, mert fejtegetései a Károlyi-család 1712-iki grófi diplomájának czimerleirásából indulnak ki. Ebben ugyanis – amint azt Éble Gábor közleményei útán ismerjük – a pajzs fölé a szokott királyi korona helyett imperialis diadema adományoztatott. Dr. Wertner Mór két dolgozata tölti ki még a kötetet; az első az Apponyi-okmánytárról a Századokban megjelent ismertetésének némikép megbővitett német forditása, a második pedig kiegészitése annak a jegyzéknek, amelyet az 1412-ben Budán járt külföldi előkelőségekről egy Bécsben őrzött feljegyzés után Thallóczy Lajos közölt volt a Turulnak még X-ik (1892. évi) folyamában. Az igazság érdekében meg kell jegyeznünk, hogy az újabb közlő olyan megfejtéseket is magáénak vall, amelyeket Thallóczy ismertetett, igy p. o. a jegyzék ezen nevénél: Der Czadil, utalva a név eltorzitott voltára, nagy diadallal hirdeti: «Wir erkennen aber den Gast» – s aztán, egyszerüen átveszi (idézés nélkül) Thallóczytól a megfejtést, hogy t. i. a rejtélyes nevü férfiu Sandalj Hranics bosznai vajdafi.
