A «birkások».
A «birkások».
A « Turul» 1906. évi 2. füzetében Károly János elismert tekintélyü történetirónk, a Csalai Kégl családról irt érdekes közleményében, hivatkozva a «Vasárnapi Ujság» 1904. évi márczius 6-án megjelent 10. számára, melyben Rodiczky Jenő a magyarországi juhászokról ir, emlitést tesz a birkás mesterekről és pusztabirákról. A mit czikkében ir, igen alaposan van kifejtve; nem is e szempontból akarok a tárgyhoz szólani, hanem miután a «Vasárnapi Ujság»-ban Rodiczky igen érdekes czikkében szintén a birkásokról s a birkamesterekről szól, e tárgygyal kapcsolatosan kivánok némely dolgokat elmondani.
A kik a régibb társadalmi életet s viszonyokat – itt a Dunántul – ismerjük sokszor hallottunk emlitést, mintegy családi megkülönböztetésképen a «birkásokról» s közbeszédben is előfordult a «birkás» elnevezés.
Kiket értettek ez alatt a régibb időkben? Azon jómódu vagy gazdag, rendesen német eredetü nemes családokat, kik a mult századokban a Dunántul több vármegyéjében élénk szerepet vittek. Neveket is emlithetnék, de «nomina sunt odiosa» nem akarjuk, hogy e sorainknak olyan éle legyen, mely gyanusit, vagy családokat sérteni akarna.
A mult századokban, a török kiüzése után hazánkba nagy számmal jöttek be a szomszédos német tartományokból egyesek és családok, itt nálunk letelepedvén, a nagy részben parlagon heverő vagy kevésbbé mivelt területeket bérbe (árendába) vették s mint ügyes s takarékos gazdálkodók tekintélyre jutottak s közvetlen utódaikban meg is magyarosodtak. Ezen bérlők, mert eleintén rendesen azok voltak, gazdálkodásuk egyik főágaképen a juhtenyésztéssel foglalkoztak. Nagy s kiterjedt mértékben üzték a juh- vagy birkatenyésztést és pedig kiváló sikerrel, úgy hogy ezen úton vagyont is szereztek.
A vagyonszerzésen kivül, miután a magyar családokkal is szorosabb viszonyba jutottak, a vármegyei életben is szerepkört nyertek, lassankint megszerezték a magyar nemességet, jóllehet egy részük külföldi nemességgel is birt. A XVIII. századból és a XIX. század elejéről is számtalan ily családot ismerünk, melyek magyar nemességet nyertek, többen a nemességgel egyidejüleg magyar nevet is vettek fel.
Ezen gazdálkodásukban juh- vagy birkatenyésztéssel foglalkozó családokat hivták s nevezték a Dunántul «birkásoknak» . Nem azért mintha, mint Rodiczky emliti, birkás mesterekről vagy juhászoktól vagy pusztabiráktól származnának, hanem mert eleik rendszerint bérleti gazdálkodásuknál, mint «árendások» főleg juh-, illetve birkatenyésztéssel foglalkoztak, ez által gazdagodtak meg s ily módon szerzett vagyonuk adott módot és alkalmat arra, hogy a magyar nemességet megszerezhessék.
A teljesen megmagyarosodott s magyar nemességet is nyert családok szoros vérségi összeköttetésbe jutottak a megyéjükbeli szereplő magyar családokkal. Utódaikban mai napig is élnek s a közügyek nem egy kiváló alakja származik e családokból.
A «birkás» név tehát nem a birkásmesterektől vagy a juhpásztoroktól való leszármazást jelent, a mi szintén nem volna szégyen, mert ezzel is saját munkájuk s iparkodásuk utján emelkedtek volna tisztes polczra, pedig a munka nemesit; hanem gazdálkodásuk egyik főrésze, a birkatenyésztés képezte annak alapját. Abban az időben, midőn ezen elnevezés keletkezett, mindenesetre bizonyos gunyos jellege volt s az értelme tulajdonképes azon megkülönböztetés vala, mely azt jelentette, hogy nem ősi 90magyar nembeli család s nem harczi érdemeiért kapta nemességét, hanem «birkás», azaz idegenből-bejött s magyar nemességét később kapta.
Habár e kifejezésnek e szempontból az ősi származást illetőleg éle volt is, azonban később annyira rendessé vált, hogy a családtagok maguk sem vették ezt olyannak, mintha sértene s egyes vármegyékben még ma is megkülönböztetik, de csak szóbeszédben, a birkásokat, azaz azokat, a kik magyar, nemességüket a fentebb elmondott módon szerezték, a régiebb nemességgel biróktól.
Dunántul névszerint emlegetik s ismerik az ugynevezett «birkás» nemes családokat; nem guny többé ezen elnevezés, hanem történeti reminiscentia, tehát nem kell és nem lehet ezt oly értelemben venni, mintha annak erősebb éle volna, csupán a régibb s ujabb keletü nemesség közti megkülönböztetés volt, megfelelésével annak is, hogy a magyar nemesség mily uton s módon szereztetett.
Hazánk lakossága nem egyöntetü szinmagyar, századoknak viharai annyira megritkitották, hogy koronkint szükség volt a kihullott sorok kiegészitésére, mely leginkább a közel külföldről, leginkább Ausztria és Németország felől történt.
Midőn a török dulások véget értek s az itt pusztitó zsoldos hadak rombolása is szünetelt, nagy számmal telepedtek le főleg a bécsi kormány intencziójára bizonyos czélzattal külföldiek, különösen németek. Ezek népesitették Dunántul városainak nagy részét, melyek kebelében kezdetben német szellem s miveltség uralkodott. A városok felvirágzásával együtt tért nyert a magyar szellem s később a városok meg is magyarosodtak.
De jöttek a vármegyei területekre bérlő családok is, kikből az ugynevezett birkások származtak, mindegyik a mint lehetett iparkodott megmagyarosodva a magyar nemességet is megszerezni. A nemzet testébe teljesen beleolvadtak. Jó hazafiak voltak s azok lettek a későbbi utódok is.
Sőt már a korábbi időkben a nemzet jogait védelmezték, nemcsak vagyonukkal, munkásságukkal, de vérükkel is. Igy pl. Balfohot Ádám győri, később fejérmegyei birtokos, német származása daczára Rákóczi szabadságharcz egyik kiváló alakja, kurucz alezredes volt. Az 1848/49-i szabadságharcz nagy alakjairól úgy a névtelen hősökről nem is szólok, azok közt is nagy számmal voltak idegen eredetüek.
Sok német család mint gazdatiszt telepedett le, sok katonatiszt beházasodás utján került hozzánk. Mindezek utódaiból kevés kivétellel jó hazafiak váltak s hazafias magyar családok alapitói lettek, nagy részük idegen nemességét magyarral váltotta fel.
Mindezen itt felhozott kérdések megérdemlik a bővebb tanulmányozást. Genealogiai, ethnographiai és kulturhistóriai szempontból is fontos kérdések, melyek tanulmányozása s kutatása számos érdekes momentumot hozna felszinre.
Dr. HATTYUFFY DEZSŐ.
