AZ INÁRCSI FARKAS CSALÁD ÁRPÁDKORI ŐSEI.
AZ INÁRCSI FARKAS CSALÁD ÁRPÁDKORI ŐSEI.
Az Inárcsi Farkas család azon kevés számu köznemes családaink közé tartozik, amelyek habár nem valamelyik «nemzetségből» vették eredetöket – leszármazásukat hiteles oklevele alapján fel tudják vinni az Árpádok koráig.
A család leveles ládája több Árpádkori oklevelet tartalmazott, a melyeket – legalább részben – már hirneves történettudósunk, Szabó Károly közölt és ismertetett az «Árpádkori Uj Okmánytár» III. és IV. kötetében. – Midőn pár évvel ezelőtt a család történetével és levelesládájának rendezésével foglalkoztam: ez oklevelek 128nem voltak a család birtokában. Inárcsi Farkas Elek volt országos képviselő halála után – a kinek egyenes leszármazói nem maradtak – csak évek mulva jutott a család leveles ládája a jogos örökösöknek, a család ma már egyedül élő s akkor még kiskorú férfitagjainak birtokába, s ekkorra a leveles ládából egész csomó érdekes régi irás, – s köztük az összes Árpádkori oklevelek – hiányoztak. Szerencsés véletlen folytán pár hónappal ezelőtt egy ügynök a családra vonatkozó régi irásokat ajánlott fel megvételre a családnak, s a régebbi iratjegyzékek alapján felösmertem, hogy a felajánlott 8 db. okirat a leveles ládából elveszett okiratok egy része; igy került vissza a 8 db. okmány – s köztük 4 db. eredeti Árpádkori okirat – a család birtokába, a mely okiratok felvilágositást adnak a családnak a 13-ik században élt első ösmert őseiről.
A család előnevét adó Inárcs, ma puszta, Pest vármegyében fekszik Kakucs, Ócsa és Csév községek közelében; körülötte feküsznek Babád, Ráda, Bessenyő és Pakony puszták. Területe mintegy 4000 kat, hold; a határ egy részét, Alsó-Inárcsot, Csíkosnak is nevezik a rajta keresztül folyó Csíkos-érről s ez elnevezés már a régi oklevelekben is előfordul. Inárcs az Árpádok korában község volt, s lakosai a távol fekvő Székes-Fejérvár várjobbágyai voltak (iobagiones Castri Albensis). A község sokat szenvedett a tatárjárás alkalmával, de ekkor még nem pusztult el végkép; még a 15-ik századbeli oklevelekben is mint lakott község – villa – fordul elő, s csak később, a 16-ik században, a török dulások idején lett pusztává.
A család birtokában levő első oklevél István ifjabb királynak 1263-ban kiadott kiváltság levele, bőrhártyára irva, elhalványodott veres selyemről függő kettős pecséttel, a melynek azonban ma már csak töredéke van meg, s alakja kivehetetlen. Ezen oklevél arról szól, hogy István ifjabb király, erdélyi vezér (Dux Transilvanus) Tamást, Pált, Fenét és Ombot, a kik a várjobbágyok azon osztályából származtak, a melyik a várispánnak (comiti suo) szállást tartozott adni, ezen osztályból kiemelve a tisztes jobbágyok közé sorozza; (in numerum et collegium honestorum iobagionum eiusdem Castri duximus transferendos).
Érdekes bizonyságul szolgál ez oklevél arra, hogy a várjobbágyok között is – a kiket pedig a nemesekhez legközelebb állóknak szoktunk tekinteni – bizonyos osztályok voltak, s hogy ezek egyikéből a másikba való emelkedés vagy átlépés csak királyi kegy alapján történhetett. – A honestus iobagió kifejezést Du Cange nagy müvében hiában keressük; Bartal «A Magyarországi Latinság Szótára» is csak ezen egyetlen oklevélből idézi, de magyarázatát nem adja, úgy hogy ezek alapján nem állapithatjuk meg, hogy mi különbség volt a tisztes jobbágyok és a szállásadó jobbágyok között, a kiket már IV. Béla 1245-ik évi oklevele is megemlit «salaseadov» néven. – Dr. Karácsonyi János hirneves törtértetirónk, az Árpádok korának alapos ösmerője szerint a várjobbágyoknak 3 osztálya volt, u. m. 1. várjobbágyfiuk, másként szállásadók, 2. hadakozó várjobbágyok, ezek voltak szerinte a honesti jobagiones és 3. Szent-királyszabadjai (nobiles jobagiones). – Annyi bizonyos, hogy a tisztes várjobbágyok helyzete anyagilag is előnyösebb volt, mint a szállásadóké, mert István ifjabb király azzal indokolta meg a 4 testvér tisztes jobbágyukká tételét, hogy az illetők is sokat szenvedtek a tatárpusztitás által, hogy tehát jobb helyzetbe jöjjenek: «ne propter prefatam inediam fugere compellantur, sed in ipsa terra per Tartaros desolata facilius possint commorari», ezért emeli őket a tisztes jobbágyok sorába.
Még több felvilágositást ad erre nézve a család birtokában levő második Árpádkori oklevél. Ez két szóról-szóra megegyező példányban van meg a család levéltárában: nyilt levél (patens) és kiváltságlevél (privilegium) alakjában. Mind a kettő épen maradt meg, de a kiváltságlevél vörös selyemről függő pecsétje letöredezett. Ezen okleveleket V-ik István király adta ki 1271-ben a fentebb emlitett Tamás, Pál, Fene és Omb testvérek részére, de itt már atyjukat is megnevezi Jakab várjobbágy személyében (Jacobus, castrensis Castri Albensis). Megemliti ezen oklevélben, hogy a négy testvér még erdélyi vezér korában kiváló szolgálatokat tett neki, s hogy ezekért őket már régebben, még vezér korában kivette a várjobbágyok alsó osztályából s a nemes jobbágyok közé sorozta, s most, mint egyedüli király ezen intézkedését megerősiti; 129az okirat szavai szerint: «eos propter ipsorum meritorie obsequia ab officio seu conditione castrensium ex quibus, ut premisimus, originem duxerant, exhimendo, in numerum et libertatem nobilium jobagionum eiusdem castri cum terris ipsorum porcionem eorundem in dicta villa Inarch contingentibus duximus transferendos.» Ezen oklevélben a király világosan csak az illetőknek már előbbi még erdélyi vezér korában adott szabadságát erősiti és ujitja meg; a minthogy az előbbi oklevélben konestus jobagio, itt pedig nobilis jobagio van irva, ebből azt kell következtetnünk, hogy e két kifejezés tulajdonképen csak egyet jelent, s hogy igy csak két osztály volt a várjobbágyok között: a castrenses, vagy szállásadók, s a honesti vagy nobiles jobagiones, vagyis tisztes vagy nemes jobbágyok. Ezen utóbbiak előnyösebb, – hogy úgy mondjam szabadabb – helyzetét bizonyitja az is, hogy földeikre nézve is kiváltságot kapnak. – Hogy azonban ezen nemes jobbágyok – nobiles jobagiones – sem voltak még igazi nemesek, kitünik abból is, hogy ők továbbra is a vár kötelékében maradtak; mint az oklevél kifejezi: «volentes, ut de cetero ipsi et ipsorum herede, heredumque suorum successores in numero et jobagionatu dicti castri computabiles habeantur.»
De a négy testvérnek nem sokáig kellett várakoznia arra sem, hogy igazi nemesekké legyenek. A család birtokába most visszakerült negyedik Árpádkori oklevél ugyanis IV-ik László királynak 1275-ben kiadott kiváltságlevele, szintén bőrhártyára irva, a melynek veres és zöld selyemről függő kettős királyi pecsétje szintén elveszett s a mely oklevél Szabó Károly közlése szerint régebben még egy példányban, nyilt levél alakjában is megvolt a családi levéltárban. Ezen oklevélben IV-ik László megemlitve, hogy a négy testvér, Pál, Tamás, Omb és Fene, Jakab fiai milyen kiváló szolgálatokat tettek már atyjának Istvánnak, s később neki magának is, őket a várjobbágyok közül végkép kivéve a nemesek sorába emeli; az oklevél szavai szerint: «a jobagionatu dicti castri pure et sincere eximentes, in cetum et numerum servientium nostrorum regalium duximus transferendos, volentes et instituentes, ut de cetero non inter jobagiones castri, sed inter servientes regales computentur, exercituantes sub nostro vexillo more nobilium eorundem.»
Ugyanezen oklevél az általuk birt földeknek most már szabad birtokában is megerősiti őket, mert világosan kiemeli, hogy «cum omnibus terris ipsorum, quas in jobagionatu dicti castri existentes, sine alieni juris prejudicio pacifice possederunt» történik a várjobbágyság alól való felszabaditás. – Érdekesen tanusitják ezen idézett oklevelek, hogy mi módon emelkedtek ezen család tagjai 12 év alatt a várjobbágyok alsó osztályából a birtókos nemesek közé, s hogy a várbirtokhoz tartozó földek mint jutottak egyesek birtokába. – Úgy látszik, hogy Inárcs ezután csakhamar egészben elvesztette várbirtok jellegét; a 14-ik századbeli oklevelekben több helyen mint egyes nemesek birtoka fordul elő; 1332-ben, mint látni fogjuk, legnagyobb részben az emlitett négy testvér leszármazóinak birtokában volt, 1355-ben pedig Péternek, Kont Miklós erdélyi vajda itélőmesterének is volt itt és a szomszédos Rádán is részbirtoka, melyekről ez évben kelt végrendeletében rendelkezett.
A fentebb idézett okiratokkal megszakad a család birtokában levő Árpádkori okiratok sora. Hogy régebben több okirat is volt még a család leveles ládájában a 13-ik századból, illetőleg a 14-ik század legelejéről, ezt bizonyitják a meglévő régibb iratjegyzékek, a melyek azonban ezen ma már elveszett okiratok tartalmát – sajnos – nem tüntetik fel. A ma meglevő és az Árpádkoriakhoz legközelebb álló oklevél: a budai felhévizi konvent 1332 máj. 1-én kelt bizonyságlevele egy előtte történt osztályról, a mely azonban nem eredetiben, hanem gr. Pálffy János nádor által 1749-ben kiadott átiratban maradt fenn. Ezen osztálylevél tanuskodik arról, hogy ekkor már Inárcs legnagyobb része, mint szabad birtok, a család tulajdona volt. Ezen osztálylevélben Inárcsi Farkas fiát Pált elégitik ki atyafiai: Deme fia Mihály, Lázár fiai Miklós, Péter és György, és Fene fiai March comes és Máté. Az osztozók között, mint látjuk, az 1275-ben nemeslevelet nyert 4 testvér közül már csak Fene fiai fordulnak elő, a többiek Fene testvéreinek unokái lehetnek, de hogy melyik kinek a leszármazója a 3 testvér közül: arra nézve az oklevél nem ad felvilágositást. Az oklevélben emlitett Farkas fia Pál – Paulus filius Farkasy de Inarch – egy 1336-ik évi oklevélben is előfordul egy Bessenyőn történt beiktatás alkalmával 130mint szomszéd birtokos. Az ő, illetőleg az apja neve származott át utódaira mint családnév s igy tulajdonképen őt tekinthetjük az Inárcsi Farkas család megalapitójául.
Az eddigiek alapján a következő, mindössze 3 izre terjedő leszármazást lehet összeállitani:
Jakab, Fejérvár várjobbágya Inárcson; Tamás; Pál; Omb; Fene; 1275-ben nemeslevelet kapnak.; March comes 1332; Máté
Ezen 1332-ik évi osztálylevél után ismét nagy hézag van a család okleveleiben; a meglevő legközelebbi oklevél 1406-ban kelt s a 15-ik századból – az ujabban megkerültekkel együtt – 19. db. oklevél van a család levéltárában. Ezekben a családtagok már állandóan Farkas családnévvel szerepelnek, a legtöbbször Inárcsi előnévvel, egypárszor azonban Rádai előnévvel is, ami bizonyitja, hogy ekkor már a szomszédos Rádán is birtokosok voltak. Úgy látszik, hogy a Ráday családdal léptek – talán többször is – házasság utján összeköttetésbe, mert viszont több oklevél, már a 15-ik század elején a Rádayakat Inárcsi előnévvel emliti; annyi bizonyos, hogy 1479 táján Ráday Gergely felesége Inárcsi Farkas Ilona volt.
A 16-ik század elejéről, a mohácsi vész előttről 7 okirat van a levéltárban, később csak egyetlen egy 1540-ről.
Az 1408-ik évi oklevelekben előforduló 3 testvérről, Inárcsi Farkas Gergelyről, Jánosról és Erzsébetről, határozottan megállapithatjuk, hogy az 1332-ik évi osztálylevélben szereplő Inárcsi Farkas fia Pál leszármazói, nemcsak azon az alapon, hogy az Inárcsi Farkas nevet viselik, hanem azért is, mert ugyanazon jószágrészeket birják; de hogy ezen Pálnak gyermekei vagy unokái voltak-e, azt közelebbi adatok hiányában nem dönthetjük el; tekintve azonban a két okirat közt levő 76 évi időközt, ezen Pálnak való szinüleg unokái lehettek az illetők.
Tőlük az oklevelek alapján 4 izig össze lehet állitani a leszármazást, egészen az 1540-ik évben szereplő Gergelyig, a mint azt a táblázat mutatja, hol a nevek mellé irt évszámok azon okirat keltét jelölik, a melyikben az illető családtag neve előfordul.
Inárcsi Farkas –; Gergely 1408; Balázs 1450; János 1408–1450 neje Ilona (Elena) a Pilisy Egyed unokája; Erzsébet 1409 Hartyány János; Péter 1486; Bernát 1486; Gergely 1464–1487; Péter 1467; Mátyás 1467; János 1486–1517; Pál 1480–1517; Gergely 1540
Az 1540-ik évvel ismét megszakad a család okleveleinek sorozata, s csak száz év mulva 1640-ben kedődik ujra, a már ekkor Nagykőrösön lakó Inárcsi Farkas Gáspár egy levelével, a melyben elsorolja, hogy testvérével Györggyel együtt mit örököltek Inárcson nénjeikről Sánta Bán Balázsnéról, és Lovas Lászlónéról. Ezen Farkas Gáspár fiai István, Mihály, Gáspár és Ferencz és unokái már akkor elhunyt János fiának fiai János és Mihály kapták 1647-ben a család levéltárában ma is meglevő czimeres levelet, a mely világosan kimondja róluk: «antea quoque nobiles». – Tőlük a leszármazást osztálylevelek és más okiratok és keresztlevelek alapján a mai napig szakadatlan sorban össze lehet állitani, a mint az a család történetét tárgyaló munkámban látható.
BENKÓ IMRE.
