SCHÖNHERR GYULA EMLÉKEZETE.
1SCHÖNHERR GYULA EMLÉKEZETE.
(Olvastatott a Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaságnak 1909. évi deczember hó 21-én tartott nagygyülésén).
A kegyelet érzésével eltelve gyültünk ma össze, hogy a visszaemlékezésnek egy rövid óráját szenteljük Schönherr Gyula emlékének, kit férfi korának delén ragadott el körünkből a kérlelhetetlen halál, egy csapással megsemmisitve azokat a reményeket, melyeket a magyar tudományos világ addig kifejtett munkássága alapján méltán füzött személyéhez. Fiatal kora daczára tudományos eredményekben gazdag élet feküdt már mögötte és még többet, nagyobbat várhattunk tőle, ki telve volt a jövőbe vetett bizalommal, reménynyel, tudományos tervekkel, midőn az isteni gondviselés kifürkészhetetlen akarata reá is kimondotta: eddig és ne tovább.
E rövid visszaemlékezésnek nem lehet feladata, hogy Schönherr Gyula tudományos egyéniségét minden oldalról megvilágitsa. Ez a magyar tudományos világnak egy másik foruma elé tartozik. Mi csak arra szoritkozhatunk társaságunk kebelében, hogy Schönherr Gyula munkásságát a történelmi segédtudományok terén méltassuk, hogy bemutassuk őt, mint a társaságunk müvelte tudományszakok munkását és megemlékezzünk arról a viszonyról, mely társaságunk és a megboldogult között fennállott.
A midőn a Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság Schönherr Gyula emlékének mai nagygyülésén áldoz, ezt nem a szokásos, mondhatni köznapias jogczimen teszi. Nemcsak azért rójuk le iránta kegyeletünk adóját, mert igazgató választmányunknak tagja, társaságunknak előbb jegyzője, majd egy évtizeden át titkára és folyóiratunk szerkesztője volt, hanem tesszük ezt azért is, mert az elhunytat társaságunkkal bensőbb összeköttetésbe, szorosabb szellemi kapcsolatba hozta az a körülmény, hogy intensivebb tudományos munkássága társaságunk kebelében indult meg, folyóiratunk hasábjain, a magyar történelmi segédtudományok müvelésének szentelve.
Schönherr Gyula historikusnak készült, a magyar politikai történet problemáinak kutatását tüzte ki élete feladatául. De tudományos munkálkodásának első időszakában azt látjuk, hogy inkább a történelmi segédtudományok terén fejt ki nagyobb irodalmi munkásságot. Foglalkozik ugyan a politikai és kulturtörténet kérdéseivel is, de előszeretettel műveli a magyar heraldikai, pecséttani és genealogiai tudományt, és e tárgyu dolgozatai gyors egymásutánban látnak napvilágot. Az évek folyamán munkálkodásában változás áll be, mindjobban előtérbe lép a politikai történet művelése, ez köti le mindinkább figyelmét, munkaerejét, a történelmi segédtudományok művelése mindjobban háttérbe szorul, a nélkül, hogy azzal teljesen fölhagyott volna.
Abban, hogy Schönherr Gyula tudományos pályája kezdetén a történelmi segédtudományok, a heraldika, genealogia és pecséttan terén fejtett ki nagyobb munkásságot, kétségkivül nagy része volt annak a környezetnek, melyben hivatalos életpályáját leélte. Schönherr Gyula a Magyar Nemzeti Múzeum könyvtárában töltötte életét, Magyarország e legrégibb kulturalis intézetében, a melynek feladata, nagynevü alapitójának 2intentiói szerint, a magyar történelem és kultura emlékeinek összegyüjtése; megőrzése s az utódokra való átszármaztatása. A könyvtár levéltári osztályának falai között folyt le Schönherr Gyula hivatalos életpályája, a magyar történelem, de különösen a magyar történelmi segédtudományok e kincsesbányájában, mely az ott léteményezett családi levéltárak hosszu sorozatával a magyar családtörténet, a heraldikai és pecséttani tudományoknak szinte kiapadhatatlan forrását képezi, s a mely mindenkit, kiben csak némi fogékonyság rejlik a hazai multnak e néma és mégis oly ékesen szóló emlékei iránt, a tudományos kutatásra ellenállhatatlanul ösztönöz. Schönherr Gyulának a mult emlékei iránt fogékony lelkét is megragadták e levéltár kincsei, belemerült azok tanulmányozásába, a külső és belső körülmények egész sorának kedvező behatása mellett. Hivataloskodásának idejére esik a Magyar 3Nemzeti Múzeum levéltárának, főleg a letéteményezett családi levéltáraknak rohamos gyarapodása, mely e levéltárat az országos levéltár mellett az ország egyik legjelentősebb levéltárává tette. Azok a külömböző magángyüjtemények, családi levéltárak, melyek ekkor a múzeumi levéltár anyagát gyarapitották, nagyrészt csak megszerzésükkel, letéteményezésükkel váltak a tudományos kutatás részére hozzáférhetővé, tartalmuk javarészt ismeretlen volt és belőlük a magyar történelemnek, a családtörténetnek, heraldikának és pecséttannak mindig ujabb és ujabb emlékei kerültek napvilágra. Schönherr Gyula, ki hivatalos állásából kifolyólag e levéltári kincseket rendezte, s a tudományos használatra előkészitette, egyike volt azoknak, kik ehhez a jóformán teljesen érintetlen anyaghoz, mint elsők hozzájutottak, és igy meg volt adva neki a lehetőség arra, hogy mindig ujabb, s addig ismeretlen anyagot vehessen feldolgozó tolla alá. Tudományos munkálkodása folyton ujabb tápot nyert, mindig ujabb és ujabb kérdések tárultak fel előtte, látóköre, ismeretei folyton tágultak, gyarapodtak és egy felszinre került tudományos kérdés nem ritkán egész sorozatát a különböző kérdéseknek vetette fel. Ehhez a mondhatnók tárgyi hatáshoz járult még az a személyes impulsus is, a mely szintén hivatalos állásával függött össze. Majláth Béla, Fejérpataky László, a magyar családtörténetnek, a hazai heraldikai és pecséttani tudományoknak ez elsőrangu szaktekintélyei voltak közvetlen hivatali főnökei. A velök való mindennapi érintkezés, a közös munka a reájuk bizott levéltári és könyvtári anyagban, az ebből folyó folytonos tudományos eszmecsere mély nyomokat hagyott Schönherr Gyula tudományos fejlődésében. Tudományos egyénisége ezenkivül még más oldalról is erős behatás alatt állott. A magyar családtörténet és heraldika legjelesebb művelői, báró Radvánszky Béla, Nagy Iván, Nagy Imre, Csergheő Géza, báró Nyáry Albert, hogy csak nehányat emlitsünk közülők, gyakori, némelyikök úgyszólván mindennapos látogatói voltak a múzeumi levéltárnak, mely igy lassankint a tudományos heraldikai és genealogiai kutatás egyik központjává vált. A sürü érintkezés e férfiakkal nem maradt Schönherre hatás nélkül. A mig egyrészt mindig ujabb tudományos kérdésekre és szempontokra hivta fel figyelmét, másrészt korán összeköttetésbe hozta őt társaságunkkal is, mely ép e férfiak fáradozásai folytán alakult meg, a magyar történelmi segédtudományok müvelésére. Mint társaságunknak igazgató-választmányi tagja, jegyzője, majd titkára és folyóiratunk szerkesztője folyton genealogiai, heraldikai és pecséttani kérdésekkel kellett foglalkoznia, és igy valóban érthetetlen lett volna, ha Schönherr Gyula ily egyéni és tárgyi hatás alatt nem adta volna magát a történelmi segédtudományok behatóbb művelésére.
Schönherr Gyula nem volt tulajdonképem, vérbeli genealogus. A magyar családtörténet, a régi magyar nemzetségek történetének bonyodalmas kérdései nem gyakoroltak reá oly vonzóerőt, hogy kizárólag azoknak művelésére adta volna magát, jóllehet a genealogiai kutatások elől nem zárkózott el teljesen, hiszen dolgozataiban nem egyszer foglalkozott egyes családoknak középkori, sőt ujabbkori történetével. A heraldika és pecséttan voltak azok a tudományszakok, melyek reá nagyobb vonzóerőt gyakoroltak, s a melyeknek behatóbb művelése felé fordult. Ez is összefüggött jórészt hivatalos állásával és viszonyával társaságunkhoz. A magyar heraldika, főleg a középkori heraldika emlékeinek felkutatása, nyilvántartása és szakszerü feldolgozása társaságunknak kezdettől fogva egyik főfeladatát képezte és e törekvésünkben a Magyar Nemzeti Múzeum levéltára mindenkor tevékenyen támogatott minket. A középkori czimeres leveleknek gazdag sorozata, mely folyóiratunkban napvilágot látott, nagyrészt a Nemzeti Múzeum levéltárából került ki, viszont az utóbbi társaságunk révén nem egy ritka heraldikai emlékkel gyarapodott. Hogy pedig a hazai sphragistika mennyit meritett a múzeumi levéltár anyagából, arról mindenki, a ki folyóiratunkat végig lapozza, könnyen meggyőződhetik. Mi természetesb, minthogy Schönherr Gyula a múzeumi levéltárhoz és társaságunkhoz való viszonyánál fogva is ezek felé az emlékek felé fordult, azok munkásává szegődött.
Schönherr Gyula rajongó szeretettel viseltetett szülővárosa, Nagybánya régi multja iránt. Nagybánya történetének megirása foglalkoztatta őt élete utolsó éveiben, ehhez gyüjtötte egész életén át az anyagot és első értekezésében, melyet folyóiratunkban közzétett, Nagybánya régi pecséteiröl értekezett. Három pecsétet mutat be e közleményében, a város legrégibb pecsétjét 1480-ból, az 1483-ból származó ujabb és a XVII. század végén használatba jött pecsétet. Rövid magyarázatokat füzött e pecsétek mindegyikéhez, az archaeologiai, pecséttani és kulturtörténeti szempontok egész sorára hivta fel a figyelmet, becses adalékot nyujtva e közleményével középkori városi pecséteink ismeretéhez, de igazolva egyuttal ez első értekezésével azt is, hogy komoly készültséggel lép a tudományos kutatások terére és rátermett e tudománynak művelésére. Még egyszer visszatért később Nagybánya legrégibb pecsétjére, hogy mily körülmények között, arról még alább lesz szó.
Ezt az első pecséttani dolgozatot csakhamar követte egy második, a mely Nagybánya régi testvérvárosának, Felsőbányának legrégibb pecsétjéről szólott, a mely a nagybányai pecséttel majdnem azonos szerkezeténél fogva érdekes összehasonlitásra adott alkalmat e két város pecsétei között. E két czikke közé esik közleménye I. Lajos király ismeretlen gyürüspecsétjéről, melyre a szerencsés véletlen folytán a bécsi állami levéltárban akadt. Fölfedezésének nemcsak az a körülmény adott nagy jelentőséget, hogy ez a hosszu négyszögalaku, tehát alakjánál fogva is szokatlan pecsét, az egyetlen példány, melyet ismerünk, hanem a mód is, a melylyel alkalmaztatott. Czillei Herman használta azt egy 1432-ik oklevelének ellenpecsétje gyanánt és az, hogy magánember, ha mindjárt Zsigmond király apósa is az illető egy elhunyt uralkodó gyürüspecsétjét használja ellenpecsétül, oly sphragistikai kuriosumot képez, a melyre Magyarországon alig találnánk egy második esetet. Ugyancsak a bécsi állami levéltár szolgáltatta az anyagot egy másik értekezéshez, a melyben Zsigmond leányának 1423-iki oklevelén függő pecsétjét ismerteti. E pecsét nem Erzsébeté, rajta az osztrák czimer az Anjouk czimerével kombinálva fordul elő, de sem felirat, sem más jel, melyből tulajdonosának neve, kiléte megtudható volna, nincs rajta. Schönherr Gyula szerencsés kombináczióval megállapitotta a pecsét eredeti tulajdonosát és kimutatta, hogy az nem lehet más, mint Johanna herczegnő, Kis Károly leánya, Vilmos osztrák herczeg felesége. Egy oly pecsétkölcsönzési eset ez, mely a maga nemében igen ritka, s a mig ezzel hazai pecséttanunkhoz szolgáltatott értékes adalékot, másrészt tekintve azt, hogy az oklevél, melyen e pecsét függ, tartalmánál fogva nem magyar vonatkozásu, az osztrák pecséttant is érdekes kuriosummal gyarapitotta.
Emlitettük volt, hogy Schönherr Gyula nem volt vérbeli genealogus. Tényleg tüzetesen genealogiai tartalmu dolgozatai csak nehány rövid közleményre szoritkoznak. Ilyen Gosztonyi János püspök származásáról szóló közleménye, a mely voltaképen czimertani kérdésből indult ki. Gosztonyi János váczi püspök, a ki 1507–1508 körül nyert czimereslevelet II. Ulászlótól testvérével Gergelylyel és Jánossal együtt, az armálisban a Szelestei előnévvel emlittetik és Nagy Iván a püspököt testvérével együtt a Szelestey család családfáján is szerepelteti, egy XVIII. századbeli családfa alapján. Genealogiai rejtélyt képezett a két családnév találkozása a három testvérnél, kik a Gosztonyi nevet viselik, de mint Szelestey Miklós és Borbála fiai szerepelnek. E rejtélyt megoldja az az oklevél, melyre Schönherr a gróf Forgách-családnak a nemzeti múzeumban levő levéltára iratai között akadt. Ez az oklevél nemcsak megfejti a rejtélyt, de egyuttal kiigazitja a Nagy Iván használta családfa adatait is. Nem Gérczey Borbálának, hanem Gosztonyi Erzsébetnek hivták János püspök anyját, és igy anyai 4részről illette őt és testvéreit a Gosztonyi név és czimer. Azzal az esettel állunk itt szemben, a midőn az apa és anya nevei egyesittetnek, illetve az utóbbi elnyomja az apai családnevet. Ez nem épen gyakori eset, s legtöbbnyire akkor fordul elő, ha az anyai részen vannak a vagyoni, származási előnyök. A Gosztonyi eset érdekességét növeli az a körülmény is, hogy itt a névcserével czimercsere is volt összekötve. Azt a kérdést azonban, hogy miért szorult ki a püspök czimeréből teljesen az ősi Szelestey-czimer, az oroszlán, adatok hiányában Schönherr sem tudta eldönteni, csakis kombináczió gyanánt emlitette fel, vajjon nem történt-e meg a név- és czimercsere már egy korábbi családtagnál, esetleg János püspök nagyatyjánál.
Genealogiai tartalmu, de heraldikai kérdéssel kapcsolatos az a rövidke közlemény, a mely a Bakunin-család állitólagos magyar eredetével, a Báthoryaktól való származásával foglalkozik. A családi hagyományt e leszármazásról nem fogadja ugyan el, de nem tartja valószinütlennek, hogy a czimerben előforduló egyes motivumok, a farkasfogak és a pajzstartó magyar vitézek Báthory István lengyel királyságára vezethetők vissza, s hogy ebből eredt volna a magyar leszármazásról szóló családi hagyomány.
Középkori családtörténettel foglalkozik Schönherr tanulmánya a Somkereki Erdélyi család 1415-iki czimeresleveléről. Ez a család az Apaffyakkal és Bethlenekkel együtt a XIII. század végén Erdélyben feltünt Becse-Gergely nemzetségből veszi közös eredetét és már a XIV. század első felében három ágra, a Somkereki, Nemegyei és Virágosberki ágakra oszolva virágzott. Az első ágból származó Antal 1415-ben a nyert Zsigmondtól czimereslevelet, a melynek ismertetése képezi voltaképem magvát Schönherr tanulmányának, de a melybe belevonta a családnak egész középkori történetét is.
Ezen önálló genealogiai tanulmányokon kivül Schönherr főleg könyvismertetésekben foglalkozott genealogiai kérdésekkel, családtörténeti és nemzetségtörténeti témákkal. Ezek között kiválik az a nagy, essayszerü dolgozat számába menő ismertetés, a melyet Széll Farkasnak a Bessenyei-családot tárgyaló munkájáról irt, a mely egyike a legbehatóbb könyvismertetéseknek Schönherr Gyula tollából. Ilyen természetü a Kellemesi Melczer-család oklevéltáráról irt ismertetése, mely szokatlan hosszu terjedelménél és az oklevelekből levonható genealogiai tanulságok összeállitásánál fogva ez oklevéltár családtörténeti feldolgozásával egyenértékünek tekinthető. Ilyen még a Sopron vármegye oklevéltáráról irt terjedelmes ismertetés, a mely család- és birtoktörténeti szempontokból összefoglalva tárgyalja az oklevéltár tartalmát. A külömböző oklevéltárak és családtörténeti munkák ismertetésének tekintélyes sorozata eredt még ezeken kivül Schönherr Gyula tollából, a ki mindig reá tudott mutatni azokra a szempontokra, melyek e különböző munkákban a genealogiai kutatás számára első sorban tekintetbe jöhetnek és reá tudott mutatni azokra az uj eredményekre, melyek e munkákból leszürhetők voltak.
Az elméleti oklevéltannak művelésével Schönherr Gyula nem foglalkozott. Pedig e tudományszakban alapos kiképzésben volt része a bécsi Institut für Osterreichische Geschichtsforschungban, melynek az 1886–87. években tagja volt, s mint ilyen még abban a szerencsében részesült, hogy az oklevéltan ujjáalapitójának, a nagynevü Sickel Tivadarnak személyes tanitványai közé számithatta magát. Az intézetben szerzett oklevéltani tapasztalatoknak, kiképzésnek Schönherr inkább gyakorlatilag vette hasznát, levéltári és könyvtári kutatásaiban és külömböző oklevél-kiadásaiban. E munkálatai közé sorolható közreműködése a Ragusai okmánytár kiadásában, közleményei külömböző oklevéltárakban, minők a Zichy-család oklevéltára, az Anjoukori okmánytár, a Hazai okmánytár, a gróf Teleki oklevéltár, oklevélkiadásai a Történelmi Tárban, és az a nagyszabásu publikáczió, a mely Fraknói Vilmos és az ő szerkesztésében a Vatikáni Magyar oklevéltárban látott napvilágot, Mátyás király levelezése a római pápákkal, a melyet bevezetéssel és jegyzetekkel Schönherr Gyula látott volt el.
A történelmi segédtudományok terén Schönherr Gyula munkálkodásának sulypontja a heraldikai tudományra esett. Mint heraldikai kutató a magyar heraldikának legbecsesebb kincseit, a középkori czimeresleveleket tette tanulmányozása tárgyává. Történelmi tanulmányai javarészt a XV. századbeli magyar történetnek, az Anjouház örökösei történetének voltak szentelve. Kutatásai 5a politikai történelmen kivül a művelődéstörténeti kérdéseket is felölelték és igy érthető, hogy a középkori kulturalis élet egyik emlékét, a czimereslevelek csoportját is tanulmányai körébe vonta, hiszen kulturális, művészettörténeti szempontból e czimereslevelek a középkori magyar élet legérdekesebb és legbecsesebb emlékei közé tartoznak. Tanulmányozásukban kiterjeszkedett a külömböző uralkodók adományozta czimereslevelekre, nem szoritkozott tisztán egyes uralkodók armálisaira. Egy nagyobb tanulmányt szentelt a II. Ulászló korabeli czimeresleveleknek, alapul véve azokat, melyeknek szövegei II. Ulászló királynak egy formula gyüjteményében maradtak fenn. Ez a gyüjtemény nyolcz addig ismeretlen, II. Ulászlótól származó czimereslevél emlékét őrizte meg számunkra, melyek taglalásával Schönherr folyóiratunk 1891. évfolyamában foglalkozott. Vizsgálódásai három függőben volt heraldikai kérdés tisztázásához járultak hozzá, meg tudta állapitani a Podmaniczky-család czimerét, tisztázta a Gosztonyi-czimer szerkezetét és megismertetett Bonfinius könyvmásolójának czimerével. Megismerkedtünk továbbá dolgozata alapján II. Ulászló udvartartásának két addig ismeretlen tagjával, Szeremléni Ferencz királyi titkárral és Nagybessenyei István királyi pinczemesterrel és azok czimerével. Rendkivül érdekes adatot tartalmaz e formulás könyv Kassa város czimerének fejlődéséhez is, a mennyiben a király a városnak saját családi czimerét igéri uj czimerül, a nélkül, hogy ezt az igéretét beváltaná, mert a király családi czimere a lengyel sas, a czimerleirásból hiányzik. E czimereslevélre nézve Schönherr azon nézetének adott kifejezést, hogy az tényleg nem adatott ki, csak tervezetben maradt meg. Becses adalékot tartalmaz e tanulmány a II. Ulászló és a velenczei köztársaság közti összeköttetések történetéhez abban a czimeres levélben, melyet II. Ulászló Velencze követének adományozott, s a ki Schönherr kutatásai szerint Vincenzo Guidottoval lehet azonos. Tanulmánya általában a II. Ulászló korabeli heraldikához nagyon becses adalékokat szolgáltat, mert az általa ismertetett czimerek úgy motivumaikra nézve, mint egész, szerkezetük tekintetében, a virágoknak a sisakfoszlányok eredeti formája helyett való rendszeres alkalmazásával, mely körülmény az oklevélformulában is határozottan meg van jelölve, valamint számos más apróbb részletekben a hanyatló heraldikai művészet jellemző példányait mutatják be. Sajnálni lehet, hogy Schönherr tanulmányában kizárólag csak a heraldikai kérdésekre terjeszkedett ki, és nem tette egyuttal vizsgálódásai tárgyáve, e czimeres leveleket formuláik tekintetében is, mire nézve pedig ezek szintén érdekes adatokat tartalmaznak. Erre nézve beérte azzal, hogy csak futólag érintette e kérdést a nélkül, hogy annak tárgyalásába belement volna.
Schönherrnek a középkori czimereslevelekről szóló többi tanulmányai nem képeznek összefüggő tanulmányokat. Mindegyikük különálló értekezés, egyes czimereslevelek ismertetésének szánva. A Zsigmond király adományozta czimeres levelek csoportjából Schönherr hét darabot ismertetett. Korra nézve első ezek között a Garázda nemzetségé 1409-ből, a második az Eresztvényi családé 1414-ből, a mely utóbbi a czimerszerző személyiségénél fogva – Zsigmond király szakácsa volt – nemkülönben czimerképénél fogva – babérral diszitett csuka –kulturtörténeti szempontból is rendkivül érdekes, és a Zágrábi Dabi Mihály hármas zápfogu czimerével együtt a heraldikai kuriosumok közé sorolható. E két közleményben Schönherr tisztán a heraldikai szempontok kiemelésére szoritkozott, ép úgy a Barrwy Simon 1417, a Lászlókarcsai Török-család 1418-ik és a Básznai-család 1434-ik birodalmi czimeresleveléről szóló tanulmányában. Ellenben a gr. Berényi-család 1431-iki czimeresleveléről szóló értekezésében már nem szoritkozik tisztán a heraldikai szempontokra, hanem kiterjeszkedett a család régebbi történetére is. Még jobban dominál a genealogiai rész a heraldikai fölött a Somkereki Erdélyi család 1415-iki czimeres levelének ismertetésében, melyről már fentebb szólottunk. Viszont a heraldikai rész a Kölkedi-család 1429-iki czimeres levelének ismertetéséről szóló tanulmányában domborodik ki legjobban heraldikai tárgyu tanulmányai között, a melyben Csorna Józsefnek Zsigmond király czimeresleveleiről szóló tanulmányával polemizál hosszasabban. Csoma a Zsigmond mint római király által magyarországi alattvalóinak adományozott czimeres leveleket kizárja tudvalevőleg a magyar heraldika alkotásai közül. Schönherr 6ezt a felfogást czimerjogi tekintetben elfogadta ugyan, de utalt arra, hogy általános szempontokból tekintve a kérdést, annyi összekötő kapcsot találtunk e czimeradományozások és a magyar heraldika között, hogy e birodalmi czimereket teljesen figyelmen kivül hagyni nem lehet és nem szabad. Elismeri azt is, hogy vitatkozni lehet, vajjon a czimereslevelek szövegének szimbolisztikus részleteit szabad-e a hazai heraldika szellemének alkotásai közé sorolni, de ép a Kölkedi armalissal kivánta bizonyitani azt a felfogását, hogy Zsigmond-féle, magyaroknak adományozott birodalmi czimeresleveleket nem lehet a hazai heraldika tárgyalásában figyelmen kivül hagyni, mert az armalis szövege az adományozott czimert a család régi czimerének mondja, a mi alatt csak magyar nemesi czimert érthetünk.
A Zsigmond-kori czimeresleveleken kivül Schönherr későbbi uralkodók adományozta czimereslevelekre és kiterjesztette vizsgálódásait. Ezek között van első heraldikai tárgyu tanulmánya, a Mérey-családnak 1474. évi czimeres leveléről, mely folyóiratunk 1888. évi folyamában jelent meg. Ide tartoznak még tanulmányai Pyber Benedek 1476-iki, Hradnai Holy Pál 1488-iki és a Nagylucsei Dóczi-család 1490-iki czimeres leveléről. Ezek közül az utóbbit kell különösebben megemlitenem, nem azért, mintha akár terjedelménél, akár a benne foglaltaknál fogva különösebben kihivná figyelmünket, hanem azért, mert közvetve ennek köszönhette a Magyar Nemzeti Múzeum könyvtára, hogy egyik legbecsesebb középkori kéziratának birtokába jutott. Jacques Rosenthal müncheni könyvárusnak egy 1905-ben kiadott ritka nyomtatványok, kéziratok, autogrammok stb.-ről szóló katalogusában egy a XV. század végéről származó zsoltárkönyv is szerepelt, a melynek bibliographiai leirásához mellékelve volt a kézirat czimlapja. A czimlapot egy püspöki czimer disziti, a melyben Schönherr Gyula felismerte Nagylucsei Orbán püspöknek, Mátyás kora legkiválóbb alakjai egyikének czimerét, azt a czimert, melyet ő mutatott be folyóiratunk hasábjain. Figyelmeztette e körülményre az illetékes köröket, s az ennek alapján meginditott tárgyalások eredményre vezettek, a kézirat a Nemzeti Múzeumi könyvtár tulajdonába ment át, melynek egyik legbecsesebb és fényes kiállitására nézve a Corvinákkal is vetekedő kéziratát képezi.
A középkori heraldikának emlékével foglalkozik Schönherr külföldi czimereskönyvek magyar vonatkozásu heraldikai emlékeinek ismertetését tárgyaló czikkében. Két ily emléket mutat be, a magyar király czimeres tornaöltözetét a XV. században és a heidelbergi könyvtár Manasse kéziratában található magyar lobogót. A középkori magyar heraldika körébe tartozik még az a tanulmánya, a melyben Krisztus kinszenvedésének rendjéről értekezik. Egy Mátyás király korabeli magyar nemesi társaság emlékét ujitja fel ebben, a müncheni királyi könyvtár egyik kéziratában fennmaradt alapitó oklevél alapján. Különösen behatóan foglalkozott a német nyelven reánk maradt oklevél hitelességének kérdésével. Fejtegetései minden kétségen kivül helyezik az oklevél hiteles voltát, mely egy addig teljesen ismeretlen magyar lovagi rendnek, a harmadik középkori magyar lovagrendnek emlékét őrizte meg számunkra.
Az ujabbkori magyar heraldikát Schönherr nem igen vonta be tanulmányai körébe. Csak nehány rövid ilynemü közlemény jelent meg tollából, minők közleménye Tinódi Sebestyén czimeresleveléről, melyben bemutatja a nagynevü lantos deáknak czimerkérő folyamodványát I. Ferdinándhoz, valamint a Ferdinánd által 1553-ban ennek alapfan adományozott czimeres levelet, továbbá közleménye az Igali-család 1539-iki czimeresleveléről. Az ujabbkori magyar heraldikát szolgálják azok a közlemények is, a melyekben egyes törvényhatósági vagy megyei levéltárakban őrzött czimereslevelek jegyzékét közli. Ezek közé tartoznak közleményei, a Bihar, Szabolcs és Mármaros vármegye levéltáraiban őrzött, továbbá a Nagybánya városában található czimereslevelekről, a mely közlemények nagyobb tudományos igénynyel nem lépnek fel, de mint nyilvántartó jegyzékek a czimerkutatónak nagy szolgálatot tesznek.
Az itt felsorolt heraldikai tárgyu dolgozatokon kivül folyóiratunk Schönherr tollából még számos heraldikai tartalmu könyvismertetést, apró közleményt hozottá melyek mindegyikében igyekezett kiemelni azokat a szempontokat, melyek a hazai vagy külföldi heraldika tekintetében figyelmet érdemelnek. Folyóiratunkon 7kivül két heraldikai tartalmu dolgozatáról van tudomásunk, az egyik a Magyar Könyvszemlében jelent meg és Bonfini másolójának czimeréről szól, s a mely azonos tartalmu azzal a dolgozatával, melyben a II. Ulászló korabeli czimereslevelekkel foglalkozik. A másik Nagybánya város czimerével foglalkozott, róla alább szólunk.
A midőn Schönherr Gyula folyóiratunkban első dolgozatát Nagybánya város régi pecséteiről közzétette, ő maga sem gondolt arra, hogy tudományos pályáját ugyanennek a kérdésnek ujabb tárgyalásával fogja végezni. Pedig a sors könyvében úgy volt megirva, hogy Schönherr Gyula tudományos pályájának kezdete és vége egy és ugyanazon kérdés fejtegetésében találkozzék. Nagybánya legrégibb pecsétjének 1886-ban, midőn Schönherr értekezését megirta, csak egyetlen lenyomata volt ismeretes, az ősi pecsétnyomónak nyoma veszett és senki sem gondolt arra, hogy az valaha előkerüljön, a midőn az 1904. év folyamán Nagybánya határában földmunkálatok közben több más régi lelettel előkerült egy ezüst pecsétnyomó, melyben Schönherr Gyula rögtön felismerte a város ősrégi XIV. századi pecsétnyomóját. A lelet tudományos ismertetése kézenfekvő volt, s ki lett volna hivatottabb e feladatra, mint az, a ki a pecsétről egy izben már megemlékezett, Schönherr Gyula nagy ambiczióval látott e feladathoz. Társaságunk igazgató-választmányának 1905 novemberi ülésén olvasta fel tanulmányát, melyben nemcsak erről a pecsétnyomóról szólott, de belevonta értekezése körébe a városnak időközben szintén ismertté lett kisebb pecsétjét is. Pecséttani, művészettörténeti és pecséthasználati szempontokból világitotta meg azokat, melyek ékesen hirdetik a XIV. századi magyar ötvösmüvészetnek fejlett voltát, nemes izlését.
Tanulmánya folyóiratunk 1906. évi folyamában látott napvilágot. Ez volt utolsó tudományos dolgozata. Pár hónappal megjelente után kihullt kezéből a toll, mely azt papirra vetette. És a mennyire tragikus véletlen, hogy Schönherr Gyula tudományos müködése társaságunk kebelében ugyanannak a kérdésnek tudományos tárgyalásával végződött, a melylyel megindult, nem kevésbé tragikus egy másik ezzel összefüggő körülmény is. Már 1886-iki értekezésében megpenditette az eszmét, hogy Nagybánya városa ősrégi czimerét vegye fel pecsétjébe, a régi pecséten látható czimert, a Szent István-templom tornyán kivül egyedüli emlékét hajdani fénykorának. Bővebben fejtette ki ezt az eszmét a Nagybánya czimeréről irt tanulmányában, mely Nagybánya és Vidéké-ben 1891-ben jelent meg. Alkalmat e czikk megirására az a terv szolgáltatott, hogy az uj országházi épületben az összes magyar törvényhatóságok és városok czimereit alkalmazzák. Nagybánya városa ez alkalommal az akkor ismert, de rongált állapotu pecsét alapján óhajtotta a város czimerét megállapitani és ennek a fejtegetésével foglalkozik Schönherr e czikkben, heraldikailag rekonstruálva és rajzban is bemutatva a megmaradt pecsétroncsok alapján a város czimerét. Fejtegetései végén ujból felhivja a várost, tegyen lépéseket arra, hogy ősrégi czimerével élhessen ujból pecséten és egyebütt. A midőn aztán 1904-ben az ősrégi pecsétnyomó megkerült, Schönherr ujból fölvetette ezt a kérdést. Mint a nagybányai múzeumegylet elnöke, az egylet utján kereste meg ez irányban a város tanácsát és fáradozásai most eredményre is vezettek. Nagybánya városa megtette a szükséges lépéseket ősi czimerének visszaállitására. Örömmel mondá Schönherr utolsó dolgozata végén, hogy csak rövid idő kérdése, hogy a városnak e kérelme elintézést nyerjen. 1906 deczember 13-án tétetett közzé az a legfelsőbb elhatározás, mely visszaállitá Nagybánya városának régi pecsétjét. Ugyanaznap záródott be Nagybánya hü fia mögött a gyógyintézet ajtaja.
Schönherr Gyula utoljára 1906 novemberében jelent meg társaságunk szine előtt, midőn néhai elnökünk, báró Radvánszky Béla emléke iránt róttuk le kegyeletünk adóját. Ezen a rendkivüli nagygyülésen és az azt követő igazgatóválasztmányi ülésen még ő teljesitette a titkári teendőket. Senki sem hitte akkor, midőn az ülés véget ért, hogy Schönherr Gyulát utóljára láttuk a titkári székben. A midőn néhány héttel utóbb, deczember 13-án rendes évi nagygyülésünket tartottuk, a gyilkos kór, mely szervezetét megtámadta, távol tartá őt körünkből. A titkári jelentést erre a nagygyülésre még elkészitette, de azt már nem terjeszthette a nagygyülés elé. Mint helyettesének nekem jutott a feladat, 8azt bemutatni. Mélyen meghat ma is a visszaemlékezés, ha visszagondolok az akkor történtekre. Nagygyülésünk előtt pár nappal tört ketté Schönherr Gyula tudományos életpályája. Az első gondolat, mely eszébe jutott, midőn a kór leverte lábáról, arra a feladatra figyelmeztette őt, mely reá, mint társaságunk titkárára a legközelebbi napokban várakozik. Öcscse Sándor, ki azóta szintén már örök pihenőre tért, levelet hozott nekem, melyet e figyelmeztető gondolat hatása alatt irt. Kusza betükkel, irónnal vetette papirra e levelet, «szegény heraldikus»-nak nevezi magát benne s megirja nekem, hogy titkári jelentését elkészitette, pontosan megjelölve, hogy lakásán hol, annak melyik helyén találom meg azt, hogy a nagygyülésnek bemutathassam. Arra már nem gondolt, hogy jelentésének kefelenyomatát néhány nappal előbb maga adta át nekem átjavitás végett. E levelet hozzátartozói kegyelete őrzi, de tartalma úgy áll előttem, mintha ma olvasnám azt.
Husz esztendeje a mai napon annak, hogy Schönherr Gyula, mint azt hozzátartozóitól tudom, utra kelt, hogy a vatikáni magyar okirattár Szerkesztőbizottsága megbizásából az örök város levéltáraiban történelmi kutatásokat végezzen. Tudományos pályájának kezdetén állott akkor, telve tudományos tervekkel, munkakedvvel, a jövőbe vetett reményekkel. A véletlen, mely az emberi életben oly nagy szerepet játszik, ugyanezt a napot jelölte ki az elhunyt barátunkra való visszaemlékezés napjául. Visszatekintettünk ma arra a tudományos eredményekben gazdag életpályára, melyet Schönherr Gyula megfutott. Visszaidéztük itt társaságunk kebelében megboldogult társunk emlékét, s lelkünk elszállt a távolba, szülővárosába, melynek csöndes temetőjében aluszsza örök álmait, hogy letegyük a megemlékezés koszoruját szegény barátunk sirdombjára. És a midőn Schönherr Gyulától itt, e helyt, melyen éveken keresztül ő számolt be évenként társaságunk müködéséről, tudományos munkásságáról, elbucsuzunk, ez a bucsu nem lesz végleges, mert Schönherr Gyulának emléke, melynek kegyeletteljes visszaemlékezésünk e rövid órájában áldoztunk, társaságunk köréből nem fog eltünni. Emléke fenn fog maradni munkáiban, a tudományos eredményekben, melyeket azokban lerakott, s a Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság mindenkor kegyelettel fogja emlékezetét megőrizni.
ÁLDÁSY ANTAL.
