Huba vére. Szemere. Összeállította és többekkel együtt irta Zarándy (Stefezius de Thurstern) A. Gáspár okleveles főlevéltárnok.
Huba vére. Szemere. Összeállította és többekkel együtt irta Zarándy (Stefezius de Thurstern) A. Gáspár okleveles főlevéltárnok.
Budapest, 1910.
Az utóbbi hetekben egy fejedelmi bőkezüséggel kiállitott családtörténeti monografia látott napvilágot, mely a hazánk történetében előkelő szerepet játszó Szemere-nemzetség történetének van szentelve. A hazai családtörténeti irodalomnak ez ujabb gyarapodásáról a családtörténeti tudományt szolgáló folyóiratunknak tudomást venni annál is inkább kötelessége, mert 45e monografia a magyar nemzetségek egyikéből eredő ősrégi családnak multjára vet világot.
A kötetet a szerkesztőnek, Zarándy A. Gáspárnak előszava után, egy tanulmány vezeti be a család czimeréről, melyet dr. Dedek Crescenz Lajosnak a Szemere bibliáról szóló tanulmánya követ. E két tanulmányról még alább lesz szó. A sorban dr. Fáy Eleknek Magyar és Szemere czimü nyelvészeti fejtegetéseket tartalmazó dolgozata következik, melyben a Megyere, Magyar és Szemere nevek egymásközti szoros kapcsolatát és rokonságát igyekszik kimutatni. Nyelvészeti fejtegetéseinek ismertetése nem tartozik e folyóirat keretébe, az a nyelvészeti szakkörök feladatát képezi. A családi leszármazást és történetet tárgyaló fejezetek megirásában többen vettek részt. Nagy Géza a Hubá-ról szóló fejezetben a család leszármazásának kérdését tisztázza, dr. Wertner Mór a semptei várispánságról és a Szemere-név első viselőiről értekezik, mig Zarándy A. Gáspár a Szemere, Primć occupationis, A mohácsi vészig, Egy ezredév czimü fejezetekben a család történetét adja. Ugyan csak ő kommentálja a Martinka József által rajzolt családfát, mig herczeg Odescalchi Arthur kritikai elmélkedéseket füz a Szemere családnak Huba vezértől való származásához. A kötet függelékét Szemere Miklós gyüjteményének válogatott darabjairól felvett diszes fényképek alkotják.
Köztudomásu, hogy a Szemere-család Huba vezér nemzetségéből származtatja magát. Okleveles bizonyiték e leszármazásról nem maradt reánk. A családi traditió, a hagyomány volt az, mely a leszármazás hirét megőrizte, a melyet először foglalt irásba Béla király Névtelen jegyzője. Munkájában két helyt is megemlékszik a Szemeréknek Huba vezértől való leszármazásáról, először midőn a hét vezért sorolja elő, majd munkájának azon fejezeteiben, a melyekben Hubának Zoárd és Kadosával együtt vivott harczait, a Nyitra, Vág, Zsitva, Garam és Ipoly vidékének meghóditását beszéli el. «Huba, a quo genus Zemera descendit», «Huba, a quo prudens Zemera descendit» kitételekkel jelöli a származást, a melynek ismeretét a régi családi hagyományok és a régi vezéri nemzetségek által megőrzött, az ősök tetteit elmondó történeti énekekből vehette. Irásbeli följegyzések, mint ezt Nagy Géza a Huba vezérről irt fejezetben kifejti, s a mint ez köztudomásu is, nem igen állhattak a Névtelen jegyző rendelkezésére, de ő egy oly korszakban élt, a mikor a nemzetségi hagyományok még élénk emlékezetben voltak. Nagy Géza nem egyszer fejtegette folyóiratunkban közzétett különböző értekezéseiben, hogy az ősmagyarok ép úgy, mint a középázsiai nomád törökök mily gondosan ügyeltek arra, hogy a leszármazás, a nemzetségi elágazás és az egymásközti rokonsági kapocs ismeretei megőriztessenek és hogy a leszármazási adatokat a család tagjai pontosan tudják. Erre utal a monografia ama fejezetében is, a midőn kifejti, hogy az Anonymus által emlitett «okos» Szemerének Huba vezértől való leszármazásában nincs okunk kételkedni. Anonymus a Hubától való származás ismeretét kétségtelenül kortársától, a munkájában emlitett okos Szemerétől kaphatta, mert «mindkettő oly korszakban élt, a mikor a nemzetségi hagyományok még teljes frisseségükben megvoltak, mert az élet tette szükségessé fennmaradásukat.» Nemzetségének leszármazása pedig tisztán élhetett még az «okos» Szemere emlékezetében.
Anonymus a Huba ivadékait a Szemere nemzettség nevével nevezi, a mely nevet a család egyik Szemere nevü tagjától vette. Karácsonyi János a magyar nemzetségekről irt alapvető munkájában nem tartja kizártnak, hogy a Szemere nemzetség nevét attól a Szemere nevü semptei várnagytól vette, a ki az 1175, illetve 1180 körül emlittetik oklevélileg. Hogy az Anonymus által emlitett «okos Szemere» a Névtelen kortársa volt, azt, ismerve Anonymust és munkáját, bizonyitani nem szükséges. Hiszen az már ki van mutatva, hogy Anonymus «nem tudta máskép elképzelni a régebbi viszonyokat, mint saját korának viszonyai szerint.» Ha tehát az «okos» Szemere Anonymus kortársa volt, akkor minden valószinüség szerint azonos a semptei ispánnal és igy Anonymus a saját kortársa után, a ki minden valószinüség szerint kiváló ember lehetett, Szemere nemzetségének nevezte a nemzetséget, nem pedig Huba nemzetségének. Wertner Mór a «Sempte és a Szemere név első viselői» cz. fejezetben a nemzetség névadójának személyét illetőleg más eredményre jut. Ő a nemzetség névadóját egy másik, korábban élt Szemerében keresi. Szerinte a nemzetség névadója az a Szemere, a kit a pannonhalmi Liber Rubernek egyik oklevele emlit. Ez az oklevél, a mely a pannonhalmi apátság komárommegyei birtokviszonyaira vonatkozik, keltezetlen ugyan, de a pör alapját képező tény Mózes nyitramegyei főispán idejében történt. Ennek alapján az oklevél 1113-ra, illetve a hogy ezt a pannonhalmi apátság monografiája megállapitja, 1105–1114. közti időkre tehető. Az oklevél a pörbeli tanuk között négy egyházi személyt, azonkivül az ügy biráját és két «religiosis» jelzővel nevezett férfiut emlit meg, Zemerat és Fiure-t (Fürt). Wertner s religiosus Zemerat azonosnak veszi az Anonymus «okos» Szemeréjével, a kit e szerint ő nem tart Anonymus kortársának. A semptei ispán Szemere, szerinte ennek az okos religiosus Szemerének fia vagy unokája lehetett. A religiosus szót nem a szó szoros értelmében veszi, hanem azt «az akkoron divott felfogás 46szerint» a «legmesszebbmenő kifogástalanság kifejezése» gyanánt tekinti. Az okos és religiosus Szemere azonossága Wertner szerint annál is inkább elfogadható, mert a religiosus Szemere a Komárom megyében birtokos apátság pörében szerepel, mint tanu, a Szemere nemzetség pedig tudvalevőleg szintén Komárom megyében birta ősi birtokait. Wertner fejtegetései plausibilisnek látszanak, ámbátor a családi leszármazás tekintetéből nem föltétlenül szükségesek. Valószinübb az okos Szemere azonossága a semptei ispánnal Anonymus kortársával, de valószinü az is, hogy a religiosus Szemere közeli rokona volt az okos Szemerének. A két időpont közti különbség megengedi azt a föltevést, hogy a religiosus az okosnak apja, esetleg nagyapja volt, okmányilag a kettő közti rokonsági kapcsot, legalább ez idő szerint – sem az egyik, sem a másik esetben nem lehet kimutatni, valaminthogy a semptei ispán utódairól nincs tudomásunk ép igy a semptei ispán idejét és az 1247. év közti időt, mint a mely évtől kezdve merülnek fel okiratilag okadatolható időben és rokonságban a Szemere-család tagjai, kitölteni nem tudjuk. Wertner kiterjeszkedik még a semptei ispánság későbbi történetére is, egészen a XIV. századig, de 1180 után a semptei ispánoknak nyomát sem találjuk egészen 1236–1239-ig, a midőn Péter fia Csépán szerepel, mint semptei főispán, mig 1274-ben a Hédervári család egyik oldalősét, 1275-ben pedig a Hunt-Pázmán nemzetség egyik tagját találjuk e méltóságban.
Az Árpádházi királyok idejében a Szemere név még a különböző okmányoknak egy egész sorában fordul elő. Sajnos, ezekből az adatokból hosszabb leszármazás nem állapitható meg. Karácsonyi János idézett munkájában összeállitja ezeket a XIII. századból származó adatokat és meghatározza a Szemere nemzetségből kiágazó Csúzy és Lóthy ágak egyes tagjait. Utóbbiak 1336 körül ágaznak szét és ekkor már annyira szét ment a nemzetség, hogy az együvétartozás csak nagynehezen, esküveli bizonyitás utján történhetett meg. Az első okmány, mely a Szemere nemzetség tagjait felsorolja IV. Béla királynak 1247-i oklevele, mely a nemzetség birtokait rendezi. Ekkor kapja a nemzetség Losoncz, máskép Tamási birtokáért cserébe a Nógrádban fekvő Strugar (Esztergály vagy talán Tugár) birtokot, a melyet még ez évben elcseréltek a királlyal a Komárom megyében fekvő Kövesd birtokért. Komárom megyében mint birtokos, 1263-ban emlittetik egy Zemere, kinek nevét a komárommegyei Szemere máig is megőrizte. 1247-ből még egy másik okmányunk is van, a mely a Szemere nevet emliti. Ez az oklevél az esztergomi káptalannak egy oklevele, a mely IV. Bélának előbb idézett oklevelét átirja. Az átiró oklevél a többek között Leustachius de Scemera-t emliti, a Szemere levéltárban őrzött 1255-iki oklevél pedig Leustách fia, Mihály fia Miklósról tesz emlitést, ki IV. Bélától uj adományt nyer a zemplénmegyei Adony birtokra, melyet apja Mihály kapott volt a királytól adományba, de a melyről szóló adományoklevél a tatárok pusztitásai idejében elégett. Leustachius de Scemera előfordul még egy harmadik, 1247-iki oklevélben is, a mely Káva birtok megosztásáról szól, s a melyben mint a tanuk egyike emlittetik. Egy 1254-iki oklevélben Mátyás fiai Gergely comes és Scemere emlittetnek, 1269-ben Thomas de Scemere homo regius, 1281-ben Bartholomeus filius comitis Bos de genere Scemere emlittetik, mig az utolsó Árpádkori oklevél, a mely a Szemere nemzetség tagjairól emlitést tesz Tivadar györi püspöknek 1300-iki bizonyságlevele.
Anonymus följegyzése szerint Huba vezér a Kárpátok alján telepedett le, Árpádtól adományba kapva, mint Nyitra ispánja a Zsitva folyótól a Törzsök erdőig terjedő részt. Ez képezné tehát a család egyik birtoktömbét. A mellett, mint azt az előbb idézett oklevelekből, valamint egyéb oklevelekből is tudjuk a család birtokos volt Nógrádban, Komáromban, Borsodban, Győrben stb., de birtoka volt Abaujban és mint ezt az 1255-iki oklevélből tudjuk Zemplénben is, Abonyban. Az utóbbi birtokot a család jóval 1255 előtt birhatta, a mint ez az oklevélből kitünik. Hogy mikor szerezte, nem tudjuk, nincs kizárva, hogy prima occupatio volt, hiszen a magyarok bejövetele ezen az utirányon történt és igy nem tartható kizártnak, hogy a nemzetség tagjai ott mindjárt földet foglaltak maguknak. A Szemere birtokokra vonatkozó okleveles adatokat Zarándy A. Gáspár a «Primć occupationis» cz. fejezetben gyüjtötte össze nagy gonddal egészen a XV. századig. Az ő tollából származnak, mint már emlitők a monografia többi fejezetei is, melyek a család további történetével foglalkoznak. Ezek egyikében a nemzetség történetét a 6 vészig tárgyalja, összeállitva mindazokat az adatokat, a melyek a család külömböző, komáromi, borsodi, abonyi stb. ágaira vonatkoznak. A család külömböző ágainak genealogiai tábláit is közli. Ezen ágak közül a borsodi és abauji-zempléni ág érdekelhet minket legközelebb, mert ez a két ág származott le napjainkig. E két ág közös őse, mint ezt a Zarándy által közölt családfa mutatja az 1435-ben elhalt Lőrincz, a kinek második feleségétől, Lovagfalvy Dorottyától (előbb Thelky Balázs felesége volt) született János nevü fia, esztergomi várnagy származtatta le a két ágat. Jánosnak első neje Kapolchapáthy Anna, második neje Chyrke Katalin volt. Első nejétől született fia Kelemen, második nejétől fia Mihály. Kelemen visegrádi várnagy, majd jajczai bán és koronaőr 1526-ban a 47mohácsi ütközetben eset el. Tőle származnak a jelenleg is virágzó abauji és zempléni Szemerék. János második fiától Mihálytól származik a Szemerék borsodi ága, a melyhez tartozott Szemere Pál a költő, kinek neje Krisztina Képlaky Vilma néven szintén foglalkozott a költészettel, Szemere Bertalan az 1848/49-iki kormány belügyministere. Ez az ág 1905-ben Szemere Attilában fiágon kihalt.
E fejezet anyagát chronologikus sorrendben állitotta össze Zarándy, a ki a nyomtatott munkákon kivül a Szemere család lasztoméri levéltárát, a jászói és leleszi konvent, az országos levéltár és a nyitrai káptalani levéltár anyagát is felhasználta. A lasztoméri levéltár legrégibb oklevele a már többször emlitett 1255-iki uj adománylevél Abony birtokról, a mely oklevél a Szemere levéltár egyes nevesebb darabjaival együtt gondos hasonmásban is mellékelve van a munkához. Ezek a hasonmások az «Egy ezredév» fejezethez mellékelvék, a melyben Szemere Miklósnak, kinek bőkezüségéből látott e munka napvilágot, leszármazását generatiónként tárgyalja. Hosszasabban emlékezik meg itt többek között Mátyás király és Beatrix kedvelt hivéről, Szemere Kelemenről, a jajczai bán, visegrádi várnagy és koronaőrről, kinek első felesége Beatrix udvarmesternője, a sziléziai származásu Stoltz de Slantz Magdolna volt. Kelemen, mint tudjuk a mohácsi ütközetben halt hősi halált. Bővebben szól az 1600-ban született Szemere Pálról, a ki II. és III. Ferdinand alatt kiváló szerepet játszott a közélet terén, és a ki 1635-ben a vörös viaszszali pecsételés jogát, 1639-ben pedig Abauj-Szemerére nézve ujból pallosjogot nyert. Szemere László II. Rákóczi Ferencznek volt brigadérosa, kinek neve a szécsényi confoederatio aláirói között olvasható. Összeállitja továbbá Zarándy e fejezetben a Szemere család birtokait is az 1600–1671. esztendőkben, megjelölve, hogy mely birtok mely évben emlittetik, mint a család tulajdona. Ebből az összeállitásból látjuk, hogy 1671-ben Szemere Pál és fia László Abaujban, Zemplénben, Szabolcsban, Szatmárban, Borsodban és Sárosban birtokoltak. Zarándy 142 birtokot állapit meg e megyékben a lasztoméri és az országos levéltárra való hivatkozással mint Pál és fia László birtokait, a melyekhez járulnának még a Szepes, Bereg és Ungmegyei birtokok, a melyeket azonban adatok hiján névleg nem tud megállapitani.
Vissza kell még térnünk a monografia két fejezetére. Dedek Crescenz Lajos a Szemere bibliának szentel egy pár lapnyi tanulmányt. A biblia családtörténeti bejegyzéseket nem tartalmaz ugyan, de becsessé teszi azt különösen kötése, mely az ötvösmüvészet és könyvkötés együttes remeke. Maga a biblia a Károlyi Gáspár-féle forditásnak Nagyváradon kezdett, de 1661-ben Kolozsvárott befejezett kiadása. A kötés meggyszinü bársony bőr-háttal, az előlapon az Úrvacsora kelyhe, mely úgy látszik az Esztergomban őrzött egyik Mátyáskorabeli renaissance kehely másolata, rajta a Megváltó mellképe. A remek kivitelü, drágakövekkel ékitett kötés Dedek véleménye szerint 1670 körül Kassán készittetett, ezt a véleményt megerősiteni látszik a családi hagyomány is, a mely a biblia első tulajdonosának a Kassán tartózkodó Szemere Lászlót mondja. A biblián erősen meglátszanak a használat nyomai, látszik, hogy tulajdonosaik, hithü protestánsok buzgón forgatták annak lapjait.
A biblia kötésének előlapján alul egy vörös karneol gomb a Szemere család czimerét mutatja. A családi czimerrel foglalkozik a monografia egy külön rövid fejezete. Czimeradományozó oklevelet nem ismerünk. A czimer nyillal átlőtt láb, kisérve jobbról csillag, balról arany félhold által. A családi traditió a czimert az 1255. évi oklevélben emlitett Leustách fia Mihály személyével hozza kapcsolatba, a ki a tatárok elleni küzdelemben történt megsebesülése emlékére vette fel e czimert. E czimer látható Szemere Kelemen pecsétjén is, a mely Tomori Pál gyürüpecsétjével együtt egy 1505. évi osztálylevélre van nyomva.
A monografia függelékét remekbe készült fényképek teszik, a minthogy a könyvnek kiállitása és a szöveghez járuló illustratiók és szövegképek a reproduktiós művészetnek igazán remek alkotásai. Közöttük váltakozva találjuk a nemzetség elhalt tagjainak arczképeit, régibb és ujabb műkincseket, Szemere Miklós gyüjteményének válogatott darabjait, régiségeket, a nemzetség élő tagjainak arczképeit és a család történetének egyes nevesebb mozzanatait megörökitő képeket. Ezek között látjuk Báthory István kardját, melyet a varsói koronázáson a magyar rendeket képviselő Szemere Mihálynak ajándékozott. Szemere Pál emlékét idézi fel I. Rákóczi Györgynek diszkardja, melyet a fejedelem ajándékozott neki. II. Rákóczi Ferencz brigadérosának, Szemere Lászlónak aláirása a szécsényi confoederatio okmányán tünik szemünkbe. Kegyeletteljes megindulással szemléljük azokat a családi ereklyéket, melyek az 1848/49-iki szabadságharczban résztvett családtagokra emlékeztetnek, Szemere Pálnak a perlaszi sánczok hősének arczképét, a halálát okozó golyót és rézcsattot, a Szemere Jánost mint josefstadti foglyot ábrázoló képet stb. Szemere Bertalannak az 1848/49-iki kormány belügyministerének emlékét arczképein kivül annak a rövid költeményének hasonmása szolgálja, a melyet 1857-ben Párisból intézett a család fiatal tagjaihoz és a melyben a Huba vezértől való származásra czélozva, a haza szeretetére és az ősi származás hagyományának ápolására buzditja fiatal véreit.
48Ennek az ősi származásnak bizonyitására oklevelek nem állanak rendelkezésre. Az Anonymus emlitte leszármazást oklevelek alapján évről-évre kimutatni nem tudjuk. Ezt a leszármazást a hagyomány tartotta fenn, a traditió, a melyet család tagjai kegyelettel ápoltak mindig és ápolnak máig is. A hagyománynak is megvan a maga jelentősége, jogosultsága. Nagyon szépen fejtette ki ezt nemrég a franczia Institut elnöke Etienne Lamy abban a beszédben, a melyet Duchesne abbénak, az Institut uj tagjának beigtatásán mondott. A multnak – mondá – két tanu őrzi emlékét: a hagyomány és az irás. A hagyomány a népek nyelvén marad meg, a tudatlanság századaiban ő az egyedüli, mely az emléket fenntartja, sőt még azon századokban is, a melyek magukat művelteknek mondják, az emberek legnagyobb része az eszmék és események nagy hirmondója, ő az állandó örökkévalóság, a mely az elhalt ősök és az utódok között, kik atyáiknak hittek fennáll, ő maga bár csalatkozhatik ámitani nem akar.
Áldásy Antal.
