THALY KÁLMÁN.
1THALY KÁLMÁN.
(Született 1839. január 3., meghalt 1909. szeptember 27.)
Emlékbeszéd, olvastatott a Genealogiai és Heraldikai Társaság 1910. évi deczember 29-én tartott nagyggyülésés.
Kevéssel éve mult, hogy az isteni Gondviselés az ő kifürkészhetetlen bölcseségében sulyos, felette érzékeny csapást mért társulatunkra, elszólitva örökre azt a kiválasztott férfiut, ki nagy nemzeti munka végzésére kapott volt tőle fensőbb hivatást. 1909 szept. 27-én mult ki váratlanul, előkészitlenül, nagy hirtelenséggel társulatunk, hazánk s nemzeti tudományművelésünk egyik legjobbja, legmunkásabbika és legtiszteltebbike: a nagy szabadsághős és bujdosó fejedelem, II. Rákóczi Ferencz iródeákja Tali és Széchiszigeti Thaly Kálmán! Nagy-Zábláton Trencsén megyében, egyik barátja vendégszerető házában, a hová fárasztó munka, sorvasztó lázak és őrlő idegesség elől menekülve üdülni tért be, aludt el örökre e nemes bajtársunk szivizomgyuladás és szivtultengés által okozott szivbénulás következtében.* Halála országszerte közmegdöbbenést keltett, gyászba boritotta hazánkat s sajgó fájdalommal töltötte el magyar társadalmunk minden rétegét. Kevés nagy halottunkról mondhatni, hogy örök elköltözésével oly őszinte, igaz, mély szomoruságba ejtette a magyarságot, mint a milyenbe ejtett Thaly Kálmán tragikus halála mindnyájunkat, kikben a fajszeretet, a tiszta hazafias érzés és a felemelő nemzeti dicsőségvágy még él.
Azon nemtelen gyanusitások, mintha Thaly Kálmán önkeze által mult volna ki, a legcsekélyebb hitelt sem érdemelnek. Nyilván abból keletkeztek, hogy az álmatlanság által agyongyötört nemes szenvedő olykor úgy nyilatkozott, mintha gyötrelmeinek véget kellene vetnie. De ez nem úgy értendő, mintha ő benne e szándék valósággal, komolyan megfogamzott volna. Ily sötét szándékot benne már csak kötelességérzete sem engedett volna felülkerekedni s ily tettet barátja vendégszerető házában végrehajtani már csak lelki finomságánál és gyöngéd szereteténél fogva sem lett volna képes. Az egész csak rosszakaraton és sensatio hajhászaton alapuló kiméletlen kósza hir.
Mindannyian, kik Thalyt személyesen vagy szellemi alkotásaiból: dalaiból, beszédeiből, történeti müveiből, politikai nagy törekvéseiből és senki által fölül nem mult, a nemzeti kultura szolgálatában kifejtett szivós erkölcsi kitartásából ismertük, osztatlan és igaz szeretettel, lelkünk mélységében gyökerező nagyrabecsüléssel, mondhatni rajongó lelkesedéssel vettük körül, mert egész személyiségéből kiéreztük, hogy őt érzelmeiben, cselekedeteiben és törekvéseiben szüztiszta hazafiság, a fajnemzet lángoló szeretete és a dicső nemzeti mult iránt táplált fensőbb kegyelet vezette. Sok évtizedes munkájából ki volt zárva minden anyagi haszon hajhászata, személyes dicsőségvágyát is a nemzeti dicsőség fényének felvillogtatásában kereste, mert dicsőségvágya, melyet sokan félszegen egyéni hiuságra magyaráztak, a nemzeti dicsőség fényáradatában való osztozkodási vágy volt. A nemzeti kultura tőkéjének gyarapitása volt Thaly összes dicsőségvágya. Ujabb nemzedékünk soraiban alig is volt a nemzeti ügynek oly fennkölt szellemü apostola, mint ő, ki fáradhatatlanul, pihenés nélkül szentelte egész életét, szivének minden dobbanását a nemzeti munkának. 2Akár társadalmi érintkezéseiben, akár történetirásában, akár a nemzeti politika küzdelmeiben figyeljük meg müködését, mindannyiszor azt látjuk, hogy ugyanazon magasztos czél lebegett előtte: a haza javának előbbre segitése, alkotmányos szabadságainak és politikai függetlenségének biztositása, nemzetközi jó hirének fokozása. Anyagi érdekek és javak után iramodó korunkban ő azon kevés számu önzetlen hazafiak közé tartozott, kik meg nem vesztegethető fajszeretetben emészték fel Istentől kapott erőiket a haza közszolgálatában. Abban a nagy pillanatban is, mikor földi ügyeivel leszámolva végakaratát irja alá, a haza szent érdeke tolódik lelki vágyaiba: «Isten nyugosztalja hamvaimat békében, irja végrendeletében, és áldja meg, virágoztassa örökké, szeretett magyar nemzetemet, hazámat!»
Egyéniségére nézve Thaly úgy testi mint lelki tulajdonságainál fogva nagyon rokonszenves és megnyerő volt. Bodros hajfürtei és jól ápolt körszakálla által befogott, erős és kifejezésteljes vonásokkal jellegzett szép férfias arczában sok volt a költőiség és eszmeiség. Szürke, de izzó szemeiben az ábránd és lelkesedés lángja lobogott. Folyton beszélő duzzadt ajkai fáradhatatlanok voltak a történeti események, az érdekesnél érdekesebb történeti epizódok és historiás adomák elmondásában. Az ember bámulta emlékező tehetségének erejét, mert nevek, számok, dátumok, genealogiai összetartozások idézésében soha zavarba nem jött. Csodásan szervezett agya valóságos emlékezési cumulátornak mondható. E mellett minden elbeszélését szokatlan élénkséggel, tüzes lelkének szokatlan hevével, bravurózus előadási vervvel s egészséges fantáziájának kapó ingerével tette hatásossá. Képes volt órákon át beszélni, mert tárgyát, melyről beszélt, apróra ismerte, korok, családok, nemzedékek és egyének történetében a legaprólékosabb részleteket is ismerte s ez a terjengős tudása tette őt kimerithetetlenül bőbeszédüvé. Az, hogy hősei vagy tárgyai történetének elmondásában semmit sem tartott feleslegesnek s igy elhallgatandónak, okozta azt, hogy tárgyának kritikai feldolgozásában kevésbbé vagy éppenséggel nem volt a müvészeti történetirás értelmében választékos. Mindent elmondott, a mit tudott, s ha e miatt sokan a pragmatikai történetirás szempontjából gáncsolják s szemére vetik, hogy néhol kiemel olyan részleteket is, melyek a nagyközönséget kevésbbé érdeklik s melyek anyaggyüjtésben vagy félig feldolgozott munkában vannak helyükön,* azok elfelejtik, hogy ő a kurucz-kor belső történetének tulajdonképi fölfedezője és első ismertetője volt, kinek kötelességéhez tartozott az akkor ismeretlen korról mindent elmondani, a minek megismeréséhez buvárkodása csak jutott. Ő maga is ezzel okadatolja eljárását. Egyik helyt irja: «Igaz, hogy az ilyesek az elbeszélés fonalát némileg zavarják: de ha már kutatásaim közben a kezeimbe kerültek, én családtörténetet, tehát egy darab kor-, cultur-, jogviszony- és birtoktörténetet is irván, már csak a lehető teljesség szempontjából is hibának tartanám az ilyeneket merőben mellőzni. Mert az ilyen jelentékteleneknek látszó adatkák is nem minden érték nélküli mozaikkövecskék a nagy kép keretében s egyiknek a müvelődéstörténet, vagy ár-, értéktörténet, a jogszokások kutatója, másiknak az illető vidék monographusa stb. hasznát veheti. Miért maradjanak tehát, immár buvár kézre kerülvén, örökre eltemetve? Inkább ártsanak valamit- ha ugyan ártanak – a mű compositiójának, csak másoknak használhassunk velök!»* Hasonló értelemben nyilatkozik Rodostóról irt művében is. Elismeri ebben: «hogy e tanulmánynak némely részében a szakszerü ridegség szabályait elvetve, több közvetlenséggel, nagyobb melegséggel irtunk, mint az hasonló ismertetéseknél talán szokásos. Mindazonáltal – teszi hozzá -- ezt öntudatosan, akarva tettük, a lelki ösztön parancsolta igy irnunk, s mi engedénk sugallatának.»* Mi pedig tapasztalatból tudjuk, hogy hallgatósága nem is találta soha előadásait részletező hosszadalmasságuk miatt unalmasoknak. Thaly órákon át is lebilincselve tartotta s elragadta magával hallgatóságát, kivált mikor kedvencz hőseiről, a kurucz-kornak általa bálványozott vezéregyéneiről, a bujdosó vezérlő-fejedelemről, a hazaszerető nagy Rákócziról, a sorsát osztozó nemes paladinjeiről és tántorithatatlanul elszánt hiveiröl beszélt. Ilyenkor rezgett meghatott, elérzékenyült 3lelkének szava s a kik hallgatták, azok érezték, hogy az ő nagy lelke ilyenkor egyesült azokkal a dicsőült hősökkel, kiknek emléke egész énjét betöltötte büvös varázsával. És persze mindaz is, a mi istenitett hőseivel összefüggött, multban és jelenben, belé vonódott az ő fennkölt érdeklődésnek és szeretetének körébe, azért beszélt ő mindannyiszor annyi szeretettel, hálával és hódolattal Rakóczi és társai bujdosási földének, a kurucz hősök «édes-keserves lakta földének» mai élő lakóiról és vezéregyéneiről, a török nemzetről, a magas portáról, a szultánról, ki kegyeivel annyira jóakarólag istápolta őt a számüzésben elhalt hősök hamvainak hazaszállitása törekvésében, a török államférfiakról, kik rokonszenvesen fogadták a magyarságnak a szent reliquiákért menő kiküldöttjeit, egyes török vidékekről és helységekről, a Márvány-tengerről, Propontisről, Bosporusról, Rodostóról, Nicomediáról, Ismidről, Konstantinápolyról, mely helyek és vidékek oly jelentős szerepet játszottak a nagy exulensek életében, s hol azok nyugvóhelyre találtak halálukban. Szent helyek, mondja Thaly, melyekhez annyi honszerelem, annyi tört remény, annyi bánatos emlék, annyi szent kegyelet van füzve. A hála szózata volt az a meleg szóáradat, mely ilyenkor eleven patakként csörgedezett ajkairól s ki tagadhatná, hogy ilyenkor mindig magával ragadta hallgatóit is. Annak a meleg politikai rokonszenvnek, melyet a magyar nemzet évtizedek óta a rokon faju török nemzet iránt táplál s mely elfelejttette velünk Mohácsot és ami Mohács után mireánk következett szenvedések és keserves raboskodás alakjában, nagyrészt szülője és élesztője azon hálálkodás volt, mely Thaly ajkairól hangzott el. Az a török, ki a XVII–XIX-iki századok magyar menekültjeit védőleg és vendégszeretőleg befogadta országába, ezzel expiálta mindazokat a könyeket és sóhajokat, melyeknek szerzője negyedfél évszázad előtt épp a török volt. Hogy az egykori átok a nemzet ajakán áldássá változott, az egykori gyülölet szeretetté a nemzet szivében, – az nem kis részben Thaly Kálmán műve.
L. Századok 1886. évf. XX. 73.
Századok 1886. évf. XX, 189.
Századok, 1889, évf. XXXIII. 459.
Thaly mint ember nagyban érdemli meg elismerő méltánylásunkat. Az ő egyéni nagy értékét mindennél szólóbban épp az hirdeti, hogy az ő megbecsülését kortársainál sem hitfelekezeti, sem politikai elfogultság, sem társadalmi előitéletek nem befolyásolták. Ha voltak is neki a korral gyarapodó gyengéi, ezek mind olyanok voltak, melyekkel soha senkinek nem ártott s igy könnyen megbocsáthatók. Ártani valakinek egyáltalán nem tudott szivének jóságánál és lelkének békülékenységénél fogva. Irodalmi téren avagy magán érintkezéseiben vivott heves mérkőzései soha maradandó ingerültséget nem hagytak benne maguk után. A ki emlékezik azokra a folyóirati és hirlapi parázstüzes polemiákra, melyek közte és Salamon Ferencz, Szilágyi Sándor, Knauz Nándor, Fraknói Vilmos és mások közt kitörtek, annak emlékezetében lesz az is, hogy a lármás csatazaj megszüntével megszünt közte és ellenfelei között minden harag és neheztelés is. Thaly, nagy dicséretére legyen mondva, nem volt haragtartó, mindenki iránt jó szivvel viseltetett, még közvetlen megsértődése után is könnyen letett neheztelésről s megtorlási vágyról. Mintha a kellemetlen incidens meg sem történt volna. Végrendelete is jellemzi őt e lelki tulajdonságában. «Ezzel – irja abban – a gyarló földi élet után magamat mindeneknek jó emlékezetébe ajánlom. Ha kinek véteni találtam: bocsásson meg, – én is meg bocsátok az ellenem vétetteknek!» Arra nem tudok esetet, hogy ő személyes neheztelésből valakinek ügyén szándékosan rontott volna. Engesztelékenysége és boszumentes nemes jószivüsége jellemének egyik legszebb tulajdonsága. Mindenkin készséggel segitett, ahol lehetett, mint ismerős, mint befolyásos miniszteri tisztviselő s később mint országgyülési képviselő, avagy mint iró és akadémikus. Hálásan emlitem e kegyeletes órában, hogy ő eleitől végiglen nekem is kegyes jóakaróm, bizalmas bölcs tanácsadóm és segitő pártfogóm volt.
Mindenki iránt való jóindulatát semmi sem jellemzi jobban, mint azon tény, hogy őt annak érvényesülésében semmiféle vallási, pártpolitikai vagy osztályérdekbeli előszeretet vagy ellenszenv nem befolyásolta. Bár öntudatos és önérzetes protestáns volt, ki mint a tiszántuli ev. ref. egyházkerület világi tanácsbirája éber lelkiismerettel és nagy kötelességtudással járt el hivatalos teendőiben, az semmiképen nem akadályozta őt abban, hogy más, különösen a katholikus hitfelekezet hivei és intézményei ellen 4türelmetlen, avagy részrehajló, szükkeblü, netán igazságtalan lett legyen. Legnagyobb ideáljában, Rákócziban is tisztelte annak hitbuzgó katholikus vallási meggyőződését. Az a férfiu, ki «Az istennek imádására, Nagyasszonyunknak Máriának és minden szenteknek tiszteletére irott Officium» meg a gyónás alakjában irott buzgó lelki áhitások keretében tartott «Confessio Peccatoris» szerzője, az ő szemében nem volt kisebb fejedelem azért, mert mély meggyőződésü katholikus volt. Maga Thaly is azok között volt, kik Konstantinápolyban a galatai Sz.-Benoit-egyházban a Magyarország védasszonya tiszteletére szentelt oltárnál mondott misén jelen volt, mialatt «mi magyarok – mint irja – mély áhitatba s bus kegyeletbe merülve borultunk le a lángoló hazaszeretet nagylelkü martyrja: II. Rákóczi Ferencz és dicső anyja Zrinyi Ilona hamvai felett». Thaly egyébként is mindig tartózkodott a katholikus hitfelekezet vallóinak gáncsolásától avagy ócsárlásától; a legjobb barátság füzte őt egyes kath. főpapokhoz, főurakhoz és irókhoz, elismeréssel szólt azok hazafiságáról, szerzett érdemeikről és tudományos müködésükről. Hü és meleg barátság füzte őt Horváth Mihály, Ipolyi Arnold, Fraknói Vilmos, Pór Antal, Pauler Gyula, Thallóczy Lajos és más jeles katholikusok személyéhez. Szivélyes viszonyt tartott fenn az Akademia papi tagjaival: Balássy Ferenczczel, Csaplár Benedekkel, Rómer Flórissal, Bubics Zsigmonddal, Szentkláray Jenővel. Pauler Gyulát, ez erősen katholikus érzésü történetirót, «régi hü barátját» s esetleg, ha ez nem vállalkozhatnék, Thallóczy Lajost, «egykori tanitványát» kérte fel végrendelete végrehajtóiul, mi legjobban mutatja, menynyire ment volt minden felekezeti bizalmatlankodástól. Ha egyszer-másszor rajongó lelkesedése megvesztegette judiciumát s lelkesedésen alapuló subjectiv felfogása elfogult itéletének értékét csökkentette, mint a hirhedt jezsuita mérgezési vád ügyében, ő maga restelte utólag legjobban annak sajnálatos megtörténtét s a mit ez ügyben elmondott, a hallott czáfolat után, nem is nyomatta le.* Viszont mennyi dicséreteset mondott alkalomadtán hazai szerzeteseinkről, főpapjainkról, kath. intézeteinkről, kath. klerusunk hazafiságáról és tudományszeretetéről, azt mindnyájan tudjuk. Ipolyinak oly buzgó kath. iróról és erőteljes hitvitázó szónokról irott könyvét, mint a milyen a convertita s éles polemikus irányu Veresmarty Mihály volt, jól fogadta s ha nem is egyes gáncsoló észrevételek nélkül, kedvezőleg ismertette. A konstantinápolyi Szent-Lázár-rendház tiszteletreméltó tagjairól: P. Lobry Ferencz főnök, P. Jules Vachette gondnok, P. Román levéltárnok, P. Droitecourt s a többi lazarista atyákról mást mint jót és elismerőt nem hallottunk szájából.* A politikai téren való különállás sem tette őt igazságtalanná senki iránt, mert a legjobb harmoniában barátkozott össze nem függetlenségi és erősen conservativ gouvernementális tudósokkal és teljes elismerésben részesitette azok érdemeit.*
Fraknói élőszóval czáfolta legott az elhangzott előadás után a sulyos vádat, de maradt ennek irodalmi utóhangja is. L. Nyilt levelek Thaly Kálmánhoz.
Irásban is minden jót mondott felőlük. L. Konstantinápolyi ujabb kutatások a Rákóczi-emigratio korából, közzétéve a Századok 1890. évf. XXIV. 1. s k. 1.
«A jezsuiták mérgezési terve Bercsényi ellen» czimü értekezésre észrevételek. Megjelent a Hon 1875. évi ápril 28. és május 2-iki számában. Lenyomatva az Uj Magyar Sion VI. kötetében. Magár a vádat tartalmazó okiratot Thaly kiadta ugyan a Rákóczi-irományok között, de előadását magát, tudtommal nem.
Thaly életberendezése a nagy antik jellemekre emlékeztet. Szintén megható az a puritán egyszerüség, mely őt ebben jellemzi. Úgy budapesti mint pozsonyi legénylakása képzelhetőleg szerény és egyszerü volt. Nemcsak hogy nem ismerte a módon felett való élést, mert anyagi viszonyainál fogva több kényelmet és kiszolgálást engedhetett volna meg magának, hanem inkább is megelégedést talált a nyügöző fényüzéses kényelem alól felszabadult egyszerüségben, a legszükségesebbel való beérésben. Ruházatában azonban mindig gondos és választékos volt, annyira, hogy megjelenésével mindenkor a legjobb benyomást tette. A tudósok közt divatos s eszmecsere szempontjából igazolt szórakozási összejövetelekben részt nem vett, nemcsak, mivel őt ezekben egészségi állapota, gyakori lázai és később egyre fokozódó kinos főfájása és idegessége óvatosságra és tartózkodásra intették, hanem mivel természetének hajlamaival és a munkának szentelt idővel való 5fukarkodásával nem tudta azokat megegyeztetni. Polémiáinak egyikében maga emlegeti, a maga rideg visszavonultságával szemben, ezeket a tudós összejöveteleket. «Mi jobb szeretjük, irja ő, hivatalos elfoglaltságunkból megmaradó néhány óránkat naponként régi okmányok csendes társaságában, kedvencz kuruczaink közt tölteni, mint a «Próféta» söröskancsói közt.» Az idővel való ily nagy sáfárkodásából aztán könnyen meg is fejthetjük magunknak azt az óriási munkásságot, melyet életében kifejtett s melynek gyümölcsei, tartalmas könyvek alakjában, immár megtöltik és ékesitik hazai könyvtárainkat.
Thaly munkaszeretete és kötelességtudása páratlan volt. Bár az utóbbi években – mint emlitők – neurasthenikus bajok gyötörték, s az a kinzó tudat, hogy látóképessége egyre gyöngül, a munka és kötelesség elől azért soha félre nem vonult. A mi sétát üdülés és erőszerzés szempontjából megengedett magának, azt is lehetőleg felhasználta szellemi szükségleteinek kielégitésére. A szép pozsonyi hegyek közt tett sétáira is egy-egy könyvet vitt magával, nem egyszer ilyenbe merülve találtam őt. Orvosi rendeletre évenként a gasteini gyógyitófürdőkbe menve, az idő egy részét ott is tanulmányaira avagy munkái iveinek javitására forditotta. Későbben persze, mikor szemeinek ereje aggodalmasan fogyott, e szokásával fel kellett hagynia. A munkával azonban végleg soha sem hagyott fel. Halálát kevéssel előzte meg a magyar szépprózáju Mikes Kelemen feljegyzéseit is kiegészitő, kutforrás jelentőségü: «De Saussure Czézárnak, II. Rákóczi Ferencz fejedelem udvari nemesének Törökországi levelei 1730–39-ből és Följegyzései 1740-ből a fejedelem utolsó éveiről, haláláról, végrendeletéről s hátrahagyott emlékiratairól» czimü könyvének a megjelenése. Előkészitve még több más műve is volt, de ezek fájdalom, befejezetlenül maradtak.*
Thaly bizalmasai előtt több izben emlitette «tervbe vett, még be nem fejezett műveit». Az ezek felett való töprengése is fokozta idegességét és lelke nyugtalankodását.
Nyilvános életében való szereplése elejétől végig tiszteletre és becsülésre méltó volt mint oly egyéné, kit tiszta jellem, mocsoktalan erkölcsi életrend, lángoló hazaszeretet, szilárd elvhüség, meg nem inogó következetesség, ritka kötelességérzet, nemes szivjóság, igaz emberszeretet, minden szép és nemes iránt való fogékonyság és lekötelező szolgálatkészség ékesitett. Nem tagadjuk, hogy, kivált haladó betegsége és idegessége következtében könnyen ingerlékeny és érzékeny, olykor heveskedő, ne mondjam indulatos volt, de ezek a gyengéi nem voltak vérmérsékletének uralkodó fogyatkozásai. Csak igazságot vallunk vele szemben, ha azt mondjuk róla, hogy nem ismerte az álnokságot és kétszinüséget, a sima diplomatiai kétértelmüséget. Nyilt, őszinte szókimondó volt, ki meggyőződését nem takargatta s annak bevallásában nem félemlittette meg magát személyek és körülmények által. Meggyőződését szabadelvüség jellemezte, mely perhorreskálta és minden alkalommal ostorozta a nemzeties szellemet megtagadó lágymeleg és folyvást alább-alább transigáló politika irányát. Ő azt nemcsak politikai magatartásában s irataiban, de végrendeletében is kifejezésre juttatta. Abban az alapitványában, melyet történelmi czélok előmozditására tett, határozottan kijelenti, hogy az ez alapitvány tőkéjének kamataiból megirandó művek «ne legyenek aulicusok, clericalisok vagy reactionariusok». Adott szava feltétlenül megbizható volt. Ennek szép tanubizonyságát adja másokon kivül P. Lobry konstantinápolyi lazarista főnök is, ki egyik illustris hazánkfiához intézett levelében mondja, hogy «Bizonyos időig tartó hallgatásra kérvén őt (Thalyt) fel, aláirásával ellátott nyilatkozatában kötelezte magát erre. Lojális lelkülete azonban arra inditott, hogy szeme előtt tépjem el az iratot; szava elég volt nekem.»* Hogy mily nemesszivüen érzett Thaly, azt Pozsonyban 1899. évi junius hó 27-én kelt s 1909 ápr. 20-án pótvégrendelettel kiegészitett végrendelete is bizonyitja, melylyel több mint 100 ezer koronát hagyományoz tudományos, jótékony és hazafias czélokra. Nevezetesen a M. Tört. Társulatnak alapitványul 50,000, a M. Tud. Akadémiának, alaptőkéjének gyarapitásául 5000, a debreczeni ev. ref. collegiumnak, mely országgyülési képviselői választókerületéhez tartozik, ifjusági 6alapitványul 10,000, a budapesti ev. ref. főgimnáziumnak, melynek egykor tanára volt, ifjusági alapitványul 5000, a pápai ev. ref. collegiumnak, melyben egykor tanult és nevelkedett, ifjusági alapitványul 5000, a pozsonyi evang. liczeumnak, melynek szintén növendéke volt valaha, ifjusági alapitványul 5000, a pozsonyi ev. ref. egyháznak templom, iskola, paplak épitési alapjához 5000, a pozsonyi állami főreáliskola ifjusági önképző köre alaptőkéjének gyarapitására 2000, a debreczeni Kossuth, a kassai Rákóczi, az ungvári Bercsényi emlékszoboralapra egyenkint 5–5 ezer, összesen 15,000 s igy mindössze 102,000 koronát, mig irattárát, kéziratait s eredeti okiratgyüjteményét, ritka könyveit s különféle Rákóczi-reliquiáit a M. Nemzeti Muzeumnak, a Rákóczi konstantinápolyi koporsójából származó különféle ereklyéket a kassai Rákóczi-muzeumnak, régi festményeit az Országos Történelmi Képcsarnoknak, régi műtárgyait az Országos Iparművészeti Múzeumnak, több arany s ezüst emlékérmet a debreczeni ev. ref collegium muzeumának hagyta.
A levelet közölte a Budapesti Hirlap 1909. nov. 5-iki száma és utána a Nyugatmagyarországi Hiradó nov. 6-iki száma.
Thaly szerepe, mint politikusnak, bár soha sem tolakodott a forum előterére és a rostrum magaslatára szava sulyánál és elvhüsége erejénél fogva jelentékeny volt. Nem tartozott ugyan a parlamenti nagy szónokok közé, de ha felszólalt, hévvel és hatással szónokolt. Szónoklata, rendszerint való rögtönzésénél fogva nélkülözte ugyan az orátori csiszolt formásságot, de a meggyőződés és határozottság erejénél fogva mindig meggyőzőleg és késztetőleg hatott hallgatóságára s ma is, olvasva elmondott beszédeit, azok az elvhü s következetes államférfiut tüntetik elénk.* Ugy az országházi bizottságokban, mint a nyilt ülésekben való felszólalásaival, valamint a parlamenti folyosókban képviselőtársaival való érintkezése által nem jelentéktelenül járult ahhoz, hogy alkotmányos jogaink és szabadságaink megszilárduljanak, államkormányzatunk minden irányban érvényesüljön, nemzeti nyelvünk hivatalosan és társadalmilag elismeréshez jusson. Nem kis mértékben hozzájárult ahhoz is, hogy a hazában az államalkotó magyar fajé legyen a nemzetiségek sokaságában a vezérszerep. Amellett kivált hadügyi, oktatásügyi és közművelődési vitákban vett élénk részt. Mint tagja az országos véderőbizottságnak, nagy tere nyilott a maga hazafias eszméinek megvalósitására. Nagy tevékenységet fejtett ki már előbb, 1869–1875-ben, mint a honvédelmi miniszterium titkára, majd osztálytanácsosa a honvédség szervezésében, főleg a katonai műnyelv megállapitásában. Bizonyos tekintetben mondhatni, hogy politikai sikerei éppen páratlanok. Az ő concilians fellépésének, egy szerencsés pillanatban neki suggerált felszólalásának köszönhetni, hogy Tisza István miniszterelnöksége idején a parlamenti béke helyreállott egy oly válságos időszakban, mikor már minden elveszettnek látszott. E sikerét óriási elismerés koszoruzta. A parlament s az egész ország rendkivüli óvácziókban részesitették őt. A parlament 1904 márczius 10-én neki «a harczok irójának, a béke szerzőjének» külön küldöttség által, a miniszterek, a szabadelvü-párt és az ellenzék számos tagja jelenlétében, dombormüvü arczképével ékesitett gyönyörü arany-plakettet nyujtott át.
Thaly Kálmán országgyülési beszédei 1878–1881. Budapest 1881.
Fáradhatatlanságának és megakadni nem tudó kitartó hazafias buzgóságának köszönhetni továbbá, hogy a nemzet egyik, a multban történt szégyenletes eltévelyedése, az 1715: 49. t.-czikk 2-ik és 3-ik szakaszai, melyek Rákóczit és Bercsényit a haza nyilvánvaló ellenségeinek, felségsértő árulóknak, az igaz szabadság felforgatóinak s mindenütt s mindenkitől üldözendő számkivetetteknek bélyegezték, legujabban expiáltattak. Már mint ifjunak kedvencz álmodozásához tartozott a számüzött fejedelem és hontalan társai haló porainak idegen földből való hazaszállitása. Ez, tekintve Ausztria kormányférfiainak politikai állásfoglalását, a lajtántuli reactio intransigens természetét, megvalósithatatlan ábrándnak látszott még a leghevülékenyebb honfiak szemében is. Thaly nem akart, nem tudott hinni utópiákban. Már egyik fiatalkori dalában biztatólag szól a nemzethez, hogy «kik egykor elnyugodtak, hazajönnek a halottak… megvirrad még valaha». Később sem mondott le ez életvágyáról s 1873-ban mozgalmat inditott e régi kedvencz eszméje megvalósitására és ime – úgy lett, a mi hihetetlen és valósithatlan ábrándnak látszott, csalfa, kegyetlen utópiának az egész nemzet szemében, az valósággá 7vált. Félszázad multán, hogy dalában felhangzott a biztatás, az ő fáradhatatlan buzgósága, törhetetlen utánjárása, lankadni és csüggedni nem tudó kitartása következtében a virradás nagy napja csakugyan beköszöntött. A reactio ellentörekvésének ellankadása után felkelt a szabadság napja, bevilágitva aranyos sugaraival az ország és nemzet egét. 1904 ápril 18-án kelt a király ő Felségének gr. Tisza István miniszterelnökhöz intézett kézirata, melyben – engedve a nemzet ismételten kifejezett óhajtásának – utasitja a miniszterelnököt, hogy II. Rákóczi Ferencz hamvai hazaszállitásának kérdésével foglalkozzék s tegye meg erre vonatkozó javaslatait, mert immár «keserüség nélkül gondolhatunk vissza mindannyian a mögöttünk álló borus korszakra s király és nemzet egyesült kegyelete keresheti fel mindazok emlékezetét, kiknek vezető szerep jutott a letünt küzdelmekben». És ime e nagy fejedelmi szóra hazajöttek a halottak. A nemzet törvényhozása elrendelte 1906-ban külön törvénynyel, az 1906. 20. t -czikkel Rákóczi és bujdosó társai tetemeinek hazahozatalát. A felség 1906. okt. 24-én sanctionálta a dicsőséges törvényt. Azon év október 27–30-án igazi fejedelmi pompával, szemkápráztató fényes diadalmenetben hozták az ország kitörő lelkesedése között Rákóczi Ferencz fejedelem és fia József, Zrinyi Ilona, Thököly Imre fejedelem, gr. Bercsényi Miklós és neje gróf Csáky Krisztina, gróf Eszterházy Antal és Sibrik Miklós porladozó csontjait vissza a haza szent földébe. Hogy ez történt, hogy ez álomszerü valóság történeti nagy ténynyé válhatott, ez kétségbevonhatatlanul Thaly nagy hazafias akcziójának kizárólagos és elévülhetetlen érdeme, hisz ő nyerte meg itthon és külföldön mindazok hozzájárulását, kik nélkül a siker csakugyan meg nem valósulhat vala. Ő neki sikerült a kurucz fogalomtól visszarettenő osztrákokat és részben a magyar conservativ udvari pártot e fogalommal kibékiteni. Ez megszünt lenni, jó királyunk szemében is forradalmi fogalomnak. A vádak és gyanusitások, mintha a kurucz szabadsági aspiratiók önös érdekektől és személyes hiuságos dicsvágytól ösztönzött törvény- és jogellenes lázadási törekvések lettek volna, elvesztették élüket és separáló erejüket. Ma, a király szavának elhangzása után, mindenkinek el kell ismernie, hogy a kurucz mozgalom, Rákócziék küzdelme önvédelmi s nemzeti jogvédelmi nemes, önfeláldozó harcz volt.
Thaly életének egyik legmegragadóbb pillanata bizonyára az volt, mikor életének ezen álmát megvalósulva, munkájának czélját elérve látta. Ettől kezdve hozzászámithatjuk őt azon irigyelt boldogokhoz, kiket a régi görög közhit tartott ilyenekül. Már az a pillanat is megragadó volt, mikor ő, kit a nagy fejedelem kultuszának varázsa elbüvölve tartott, Konstantinápolyban a Sz.-Benoit-egy házban Lobry lazarista vizitátor kezeibe adta neki ideáljának koponyáját. «Nem fogom elfelejteni – irja Lobry – azt a mély, megindulást, melyet Thaly érzett, midőn kezeibe tettem a fejedelemnek a kötelékeiből kibontott koponyáját, melyen a fürész nyomai láthatók voltak, a mint a magyar hős titkára feljegyezte. Ezt a drága ereklyét tartván, remegett a keze és köny hullott szemeiből. Egész lényén megrendültség vett erőt».* Valóban az üdvözültség érzete hathatta át, mikor ő a Rákóczi történetirójának kegyeletes kezeivel gyöngéden begöngyölgette, beburkolta az ő régi vezérlő-fejedelme dicső fejét király szinü bársonyba, aranyos biborba, lágy selyembe: ne lepje por, ne érje föld, legyen megóva nedves légtől.* Ez a nagyszerü momentum azontul, hogy a drága hamvakkal bevonulhatott az országba, Orsovára, Budapestre, Kassára, hol a felséges dom kriptájába letéteményezhette azokat, állandósult s mindhaláláig boldogságban tartotta. Boldog halandó! mondhatjuk valóban. Egy halandó, kinek életeben minden sikerült. «Kevés embernek jut osztályrészül az a boldogság, mondja egyik illustris jelesünk, hogy kitüzött életczélját a maga teljességében valóra válthatta. A legtöbb ember vagy messze elesik kitüzött czéljától, vagy csak megközeliti, ő teljesen elérte. Föl akarta deriteni a nagy fejedelem korának történetét. Földeritette. Mindenki elismeri azt a nagy hézagot, mi történelmünkben mutatkoznék, ha nélkülözni volnánk kénytelenek Thaly kitartó buvárló munkásságát. Haza akarta hozni a fejedelem és hü társainak hamvait és egy nemzet ünneplése között ö vezette azt a 8rajongó menetet, mely a hazai földben adott nyugalmat a magyar történelem sokat küzdött, sokat szenvedett, legeszményibb alakjainak. Megérhette azt, hogy láthatta nemzetét, miként tudja megbecsülni azt, ki mindenét feláldozta a hazáért.»*
Budap. Hirlap 1909 nov. 5. sz.
Thaly Kálmán: Rákóczi-emlékek Törökországban és II. Rákóczi Ferencz hamvainak feltalálása. 2. kiadás. Bpest 1893.
Wlassics Gyula a Muzeumok és Könyvtárak országos szövetségének Szegeden tartott közgyülésén tartott beszédében, 1. Századok XLIV. évf. okt. 15-iki számában 685–86. I.
De Thaly boldogságát egyéb sikerek is tetézték. Irodalmi és tudományos téren sok elismeréshez jutott, mert e téren sok érdemet halmozott fel. Ő ritka eredményes munkára tekinthetett vissza. Mondhatni a nemzeti és históriai szellemnek ő egyik legjelentékenyebb élesztője a XIX. század második felében. A nemzeti érzés s a nemzeti szellem megerősödése az ő hazafias szellemének forrásából vette s veszi műveiből ma is táplálékát. Az ő verses műveiből, lirai és elbeszélő költeményeiből, regéiből és mondáiból, balladáiból a honszerelem és a szabadságszeretet áramlata hatol a nemzet lelke vérkeringésébe.* Ha Thaly a zenei talentumnak ő benne mutatkozó fogyatkozása miatt nem is lehetett hivatott és képesitett a kurucz költészetben megnyilatkozó felséges eszméket és érzéseket, gazdag képzeleteket, szomoru és vidám ötleteket hangtani kifejezéshez juttatni, mégis ezekhez méltó szöveget teremteni ő igenis meg volt áldva a magyarok istenétől. Hisz a Rákóczi-, Bercsényi- és Klapka-indulók szövegeit ő fogalmazta, melyek, tudjuk, hóditó körutat tettek oly időben, mikor lelkesitésre nagyon nagy szükség volt. Kitünt, hogy Thaly Kálmán zenei alkotásokhoz gyujtó anyagot szolgáltathatott prózájával. Nem mondjuk, hogy stilje mintaszerü volna, van abban faragatlanság és nehézkesség elég, de a szellem és érzés, mely abban megnyilatkozik, áldottan termékenynyé tette s teszi prózai megszólamlását.
Elbeszélő és lirai költeményeit lapokban és folyóiratokban tette közzé és utóbb összegyüjtve önállóan is megjelentette. Ilyenek «Ne bántsd a magyart» költői beszélyek, regék, balladák. Pest, 1857. «Zengő liget», lirai és ujabb elbeszélő költemények. Két kötetben. Pest, 1859. «Kárpáti kürt», költemények. Pest, 1860. Szerzö arczképével. E mű két kiadást ért. «Székely kürt», erdélyi regék, mondák, balladák és dalok. Pest, 1861. »Szabadság hajnala», 1861. E mű ma már ritkaság számba megy, mert a hatóság e politikai verseskönyvet lefoglaltatta. úgy hogy mindössze csak 2–3 példány maradt belőle Végre «Kuruczvilág». A Rákóczi-szabadságharcz kétszázados évfordulója alkalmából saját régi költeményeiből egybegyüjtve. Budapest, 1903.
Thaly egyik legnagyobb irodalmi érdeme, hogy a kuruczirodalmat ő ismertette meg velünk. Ha eltekintünk Pálóczi Horváth Ádámnak kéz iratban maradt énekgyüjteményétől, csakis Thalyt emlithetjük olyanul, ki a kurucz-kornak feledékenységbe menő költészeti virágait egykoru kéziratokban, minutás-könyvekben, nyomtatványokban s XVI–XVIII-ik századi maradványokban felfedezve, azokat nemzeti irodalmunk virágos kertjébe átültette. Ennek a gyönyörnek élvezését tisztán az ő lelkesedésének és meg nem nyugvó fáradhatatlanságának köszönhetjük. Jól mondja Eötvös Károly, hogy alig van hazánk története valamelyik korának oly dus forrásgazdagsága, mint a kuruczkornak, melynek hadi és vitézi, szabadsági és függetlenségi erényei és érdemei, nyelv-, mű- és irodalomtörténeti ereklyéi büvös világot árasztanak történetünk XVII. és XVIII-ik századaira. Ennek a csodás kornak irodalma és költészete elbájoló a maga szépségében és tartalmasságában. Mondhatni a magyar lélek természetrajzának főfontosságu megismerő forrása. Bennök a nemzeti szellem és a nemzeti érzés ereje tulcsapongó. Az alaki, nyelvi, müvészi nyilvánulás bennök megragadó. Vannak köztük oly költemények, a melyek, bár több mint kétszáz év moha nyilván érzik rajtuk, a mult század legnagyobb költőinek, Kisfaludy Sándornal, Berzsenyinek, Vörösmartynak, Petőfinek, Aranynak legnagyobb költeményei mellett is méltó és egyenlő költői magasságban állanak.* Hogy ezt a gyöngyértékü irodalmat és költészetet megismertük, s immár irigyelhetően élvezhetjük, azt oroszlánrészében Thaly buvárkodásának köszönhetjük. Egymásután adta ki a régi magyar vitézi énekeket és elegyes dalokat,* az ismeretlen históriás énekeket,* a kuruczvilági kiadatlan költeményeket,* 9irodalom- és művelődéstörténeti adalékokat és tanulmányokat.* Mindmegannyija alkalmas olvasmányok tüzes lelkek lángjának felgyujtására. Mindmegannyija erős tápot nyujt a faji önérzet ébresztésére és erősitésére.
Pesti Hirlap 1909 okt. 27. sz.
Régi magyar vitézi énekek és elegyes dalok a XVI., XVII. és XVIII. századbeli eredeti kéziratokból s régi szétszórt nyomtatványokból összegyüjtve. Toldalék: A bujdosó Balassa Bálintnak két eddig ismeretlen költeménye. Két kötet. Pest, 1864.
Ismeretlen históriás énekek a XVI. és XVII. századból. (A Századok 1871. évf.)
Kuruczvilági kiadatlan költemények tára. (Toldalék az irodalom- és mívelődéstörténeti tanulmányokhoz.) Budapest, 1885. – Kuruczvilág. Kuruczdalok gyüjteménye. Szövegét irta Thaly Kálmán. Dallamát szerzé Kálmán Farkas. Iskolai használatra alkalmazta Bruckner Frigyes. Bpest, 1904.
Irodalom- és mívelődéstörténeti tanulmányok a Rákóczi-korból. Budapest, 1885. – Adalékok a Thököly és Rákóczi-kor irodalomtörténetéhez. Két kötet. Pest, 1872. I. kötet: A bujdosók és Thököly kora 1670–1700. Toldalék: XVI. levél Gyöngyösi Istvántól. 1663–1703. II. kötet: Rákóczi Ferencz kora 1703–35. Toldalék: Két latin ének 1703–11.- Három irodalomtörténeti adalék a Rákóczi-korból. Századok, 1894. évf. XXVIII., 904-907.
Mint historikus Thaly azonkép mérhetetlen anyagot buvárolt ki a levéltárak porlepte aktáiból és zugba jutott, kiselejtezett, «elkárhoztatott» limbusaiból. Alig van köz- és magánlevéltár az országban, melyet ő át nem kutatott s részben nem ismertetett volna.* S bár főleg a Rákóczi-korra irányult figyelme, mégis hazánk történetének egyéb korszakaira, kivált az Anjou- és Szapolyai-korra vonatkozó felesszámu adatokat is szolgáltatott. Árpád-korszaki dolgok után is járt s hévvel kutatott a nagy honszerző Árpád sirja után.* A honfoglalás történetében való alapos otthonosságát hirdeti az a nagy műve, melyet ő ezeréves nemzeti multunk ünnepsége alkalmából a sajátmaga inditványa folytán a törvényhozás egyhangulag kimondott rendeletére létesitett. Értjük a milleniumi oszlopművet. Ennek a történeti momentumoknak megfelelő helyeit s műformáit mint országos biztos ő jelölte ki.* Hogy az emlékmű, részeiben és öszszességében mily sikeres, mutatja mindenfelé a köztetszés, melyben részesül. Jutalmul kapott érte, 100 koronás, saját arczképü aranyérmet. Históriai munkásságának oroszlánrésze persze a Rákóczi-, Tökölyi-korra vonatkozik s annak adatai kibuvárlásában nemcsak a hazai levél- és könyvtárakra szoritkozott, hanem kiterjeszkedett a hazán kivül levőkre is: a török császári kincstárbeli ókönyvtárra s a franczia lazaristák galatai rendházának levél- és könyvtárára Konstantinápolyban,* nemkülönben a Rákóczi – emigratio lengyelországi főtanyájára, Jaroslawra.* Ezen buvárkodási munkájában egész könyvtárt kitevő okiratanyagot szedett össze s dolgozott fel. A Rákóczi-kort, hogy igazán ismerjük, mitsem vonva le Szilágyi Sándor és mások nagy érdemeiből, jóformán csakis Thaly munkásságának nagyértékü eredménye. Számos e korra vonatkozó kötete jelent meg az akadémia kiadásában a sajtó utján, ismertetve ezekben oly családokat, egyéneket, eseményeket és viszonyokat, diplomatiai alkudozásokat és kulturtörténeti mozzanatokat, melyekről ő előtte alig tudtunk vagy éppenséggel mitsem is sejtettünk. Merő uj anyagot és ismereteket hozott tudomásunkra egyes monografikus könyveivel: a dunántuli hadjáratról,* az 1683-iki táborozásról,* a nagyszombati és győrvári harczokról,* az 1717-iki tatárjárás 10Aról.* mi könyvet irt Bottyán kurucz tábornokról,* Thökölyről és koráról* a két Esterházyról,* Jávorka Ádám ezredesről,* Ocskay Lászlóról* és a két nemzet történetében élénk nyomot hagyott fényes nevü Székesi gróf Bercsényi családról,* azok egymaguk is örökzöld borostyánok halántékain. Kiemeljük, hogy a két utóbbi mű legnagyobb családtörténeti művünk. Fő hősének, II. Rákóczi Ferencznek életrajzát igaz – s ez életében fátumszerü esélynek mondható – nem neki, a leghivatottabbnak köszönhetjük, mégis tiszta igaz az, hogy a nagy fejedelem életére és korára vonatkozó részletek tudása Thaly kutatásainak kétségbe nem vonható eredménye. Temérdek az az anyag, melyet buvárlelke fölfedezett és lankadatlan tolla felhalmozott.* Szintén megszámlálhatatlan azon czikkek sokasága, melyek egyes szakfolyóiratokban, a Századokon s Turulon kivül a Történelmi Tárban, az Akadémiai Értesitőben, az Archaeologiai Értesitőben, a Hadtörténelmi Közleményekben s a Magyar Könyvszemlében láttak napvilágot.
Kisebb-nagyobb közlemények s ismertetések jelentek meg a Századokban. Ilyenek: A Rákóczi-Aspremont-Erdődy levéltár. (Századok, 1870. évf. 1V., 581–604.); a Komáromvármegyei levéltár (u. o. 608–613.); a gr. Barkóczy-levéltár (u. o. 1871. V., 664–674.); a lőcsei városi levéltár (u. o. 1872. VI., 579.); a Csákyak szepes vármegyei és a b. Palocsay-család levéltárai (u. o. 1873. VII., 9., 100., 172.); a gr. Andrássy-család levéltárai (u. o. 1874. VIII., 248.); a Radvánszky- és gr. Csáky-levéltárak (u. o. 1875. IX., 83.) a Jerney kéziratgyüjtemény (u. o. 1877. XI., 347–360.); a gr. Esterházy család cseszneki ágának pozsonyi levéltára (u. o. 1883. XVII., 363.). Önállóan: Történelmi kalászok 1603–1711. Pest, 1862. Ismeretlen irományok a vargyasi id. Daniel Gábor családi levéltárából. – Dunántuli levéltárak ismertetése, különös tekintettel II. Rákóczy Ferencz korára. Pest, 1867. – A br. Orlay s gr. Serényi család zábláthi levéltárából 1566–1718. Budapest, 1898.
Az óbudai Fejéregyház mint Árpád temetkezési helye, ifj. gr. Nádasdy Ferenczczel együtt. Pest, 1860.
Az ezredévi országos hét emlékoszlop története. A pozsonyi «Toldy-körben» 1897 márczius 15-ike előestéjén szabadon előadta Thaly Kálmán. Pozsony, 1898.
Konstantinápolyi ujabb kutatások a Rákóczi-emigratio korából. Közzétéve a Századok 1890. évf. XXIV., 1. és 102.
Jaroslawi kutatások, közzétéve a Századok 1888. évf. XXII., 597. s kk. 11.
Dunántuli hadjárat 1707-ben. Hadtörténelmi tanulmány. Eredeti, kézirati kútfőkből meritve. Eredetileg hat közleményben a Századok 1879. évf. XIII. köt. és u. o. 1880. évf. XIV. köt. Ebből önállóan Budapest, 1880.
Az 1683-iki táborozás történetéhez. A kétszázados évforduló alkalmából. Hg Esterházy Pál nádor kiadatlan kéziratai s levelezései nyomán. Budapest, 1883.
A nagyszombati harcz. Hadtörténeti epizód a kurucz-világból. Toldalékul: A győrvári harcz. Pest, 1869.
Károlyi Sándor hadi előterjesztése s észrevételei az 1717-iki tatátjárásról. Megjelent a Századok 1867. évf. I., 55–68.
Bottyán János, II. Rákóczi fejedelem vezénylő tábornoka. Tört. életrajz a kuruczvilág hadjárataival Pest, 1864.
Thököly Imre naplói. 1868. – Adalékok a Thököly- és Rákóczi-kor irodalomtörténetéhez. Két kötet. 1870. Thököly Imre fejedelem leveles könyve. 1896.
Gróf Esterházy Antal kurucz generális tábori könyve. 1706–1709. Függelék: Gróf Esterházy Dániel tábornok jegyzőkönyve. 1708. Budapest, 1901.
Kosztolányi Jávorka Ádám ezredes s a gr. Forgách- és Rákóczi-levéltár. Vázlat a Rákóczi-emigratio történetéből. Budapest, 1888.
Ocskay László, II. Rákóczi Ferencz fejedelem dandárnoka és a felső-magyarországi hadjáratok 1703–1710. Történeti tanulmány eredeti levelezések s más egykoru kutfők nyomán. Budapest, 1880. Második kiadás, 1., 2. köt. Budapest, 1905. Azonkivül 1. Néhány új adat Ocskay László életéhez, közzétéve a Századok 1901. évf. XXXV., 430–436.
Székesi gr. Bercsényi Miklós levelei br. Károlyi Sándorhoz. 1703–1711. Budapest, 1868.- Székesi gr. Bercsényi Miklós levelei Rákóczi Ferenczhez. Három kötet. 1877–1879. – A Székesi gr. Bercsényi család 1525–1835. Eredeti kézirati kutfőkből. Három kötet. Budapest, 1885-1892. I. köt. 1535–1689. II. köt. 1689–1703. III. köt. 1470–1835. – A gr. Bercsényi család nemzedékrendje, megj. a Századok 1877. XI., 679–680, és 1878 XII., 847-852. – Székesi Bercsényi Imre. (1589- 1639.) Három közlemény, megj. a Századok 1884. évf. XVIII., 193–224., 289–323., 385–425. – A Bercsényiek politikai pártállása, megj. a Századok 1886. évf. XX., 186-189. – Bercsényi házassága. Tört. ének 1695-ből. Irta Kőszegi Pál. A Varsóban levő eredeti kéziratról közli Thaly Kálmán. Toldalék: Actio curiosa, magyar történeti szinjáték 1678-ból. Budapest, 1894.
Rákóczi Tár. Két kötet, arczképpel és műmellékletekkel. Pest, 1868. – II. Rákóczy Ferencz emlékiratainak magyar kiadása. Öt kiadás. 1868. – Rákóczi Ferencz levéltára. (Archivum Rakoczianum.) Tiz kötet. 1872–1889. – II. Rákóczi Ferencz önéletrajza. A párisi nemzeti könyvtárban őrzött eredeti kéziratból. Budapest, 1876. Ismerteti Thaly K. a Századok 1876. X., 316-322. II. Rákóczi Ferencz fejedelem ifjusága. 1676–1701. Történeti tanulmány, eredeti levelek s más egykoru följegyzések nyomán. Pozsony, 1881. Második javitott és bővitett kiadás, 3 rézmetszettel. Pozsony, 1883. – A Rákóczi-ház és Árpád vére. Genealogiai vázlat. Megjelent a Századok 1882. évf. XVI., 239–242. – Irodalom és müveltségtörténeti tanulmányok a Rákóczi-korból. 1885- Jóslatok és babonás hiedelmek a Rákóczi-korban. Kulturtörténeti tanulmány. Megjelent a Századok 1881. évf. XV., 40–60. és 115–132. – Rákóczi-emlékek Törökországban és II. Rákóczi Ferencz hamvainak feltalálása. Budapest, 1893. Két kiadás. Számos képpel.
A Rákóczi-koron kivül nagy érdeme van Thalynak a hazai történelem egyes ágainak müvelésében is. Azt a hatást, melyet felejthetetlen Rómer Flórisunk az Archaeologiai Értesitő meginditásával a hazai régiségtudomány fejlesztésére tett, gyakorolta a történettudományi téren a Történelmi Társulat és közlönyének, a Századoknak megalapitása. Ezeknek 1867-ben történt megalapitásában és elinditásában nagy része volt Thaly Kálmánnak is. Ő volt az előértekezlet tollvivője. Őt bizta meg az előértekezlet az alapszabályok tervezetének kidolgozásával, illetve a megvitatott alapszabályok tervezetének végleges kidolgozásával. Ő készitette az aláirási körlevelet, melynek akkora sikere volt, hogy bár terjesztése magánuton történt, az aláirók száma mégis már rövid idő multán a 300-at megközelitette. Oly agilis tényezője volt Thaly az ujdon alakult társulatnak, hogy az 1867 jun. 13-iki közgyülés őt választotta meg titkárának. Mint ilyen nyolcz éven át – 1875 okt. 6-ikáig – példás buzgósággal teljesitette nem csekély gonddal s fáradsággal járó teendőit s elejétől fogva annyira kielégitette a társulat várakozását, hogy a mikor titkársága harmadik évében egészségi okból lemondani kényszerült, az elnökség 11és a választmány e lemondását el nem fogadta. Thaly nagy áldozatkészségét, lángoló hazaszeretét és a hazai történetirás érdekei iránt való nagy figyelmét az mutatja, hogy lemondását visszavonta s hivatalát továbbad is viselte.
Thaly a társulat közlönyét, a Századokat mindvégig oly élénken szerkesztette, tárczáját oly sokoldalunak és tanulságosnak alakitotta, hogy valósággal meghóditotta vele olvasóit. Csakhamar hiveket szerzett neki még női körökben is, a mivel maga hivalkodik, azt irva: «hogy dicsekedhetünk néhány lelkes és tudománykedvelő honleánynyal». Közlönyében meg nem gyengülő erővel buzditott hazafiságra, történetmivelési tevékenységre, a hazai műemlékek és nemzeti ereklyék megbecsülésére, okiratkincseink kutatására, régi festményeink gondozására. De felköltötte a közfigyelmet egyes történeti ismeágak iránt is. Igy pecséttanunkat, főleg községi pecséttanunk ismeretére vonatkozólag, mely eddig egészen parlagon hevert, nagyon megélénkitette, részint a sajátmaga, részint jeles munkatársai szakczikkeinek közlésével. Tervezett megfelelő uj községi pecséteket, igy a hertelendifalvi ev. ref. egyház az aldunai telepitési kormánybiztos kérésére. E pecsét mind heraldikailag, mind sphragistikailag kifogás alá nem eshetik s épp oly ügyesen fejezi ki heraldikai motivumokkal az Alduna vidékére telepitett ev. ref csángók eredetének, beköltözésének, uj hazájuknak és vallásuknak főbb mozzanatait.* Szolgáltatott azonkivül a hazai műtörténet feles számu adatot, egyebek között azoknak a festőknek neveit is, kikkel II. Rákóczi Ferencz a nemes testőrség, a palotás, a karabélyos, az udvari lovas- és gyaloggránátos ezredek czifra zászlóinak képeit iratta. A magyar házi-ipar történetét szintén gyarapitotta jeles adalékokkal, azonkivüi jelentékenyen hozzájárult magyar történetirók és tudósok: Rozsnyay Dávid, Ghymesi gróf Forgách Simon, Kocsi Csergő Bálint, Babocsay Izsák, Mikes Kelemen, Károlyi Gáspár, Páriz-Pápai, Bél Mátyás és mások; a magyar költők: Balassa Bálint, Károlyi Sándor, Zrinyi Miklós, Gyöngyössy István és mások életrajzának kiegészitéséhez. Régi magyar levelek közlésével bevilágitott XVI. századi nyelvtörténetünk terére. És mily érdekesek és nagybecsüek azok a közleményei, melyek egyes országgyülések, kivált a trónmegüresedés esetére hozott közjogi határozatainál és a turóczi követek véres tragédiájánál fogva annyira fontos ónodi országgyülésre vonatkoznak.* Irt számos könyvismertetést és könyvbirálatot, ismertetett hazai monografiákat s buzditott ezek irására, tett nagyfontosságu inditványokat, igy községi évkönyvek szerkesztésére is, ismertetett családi levéltárakat, codexeket, krónikákat, naplókat, kéziratgyüjteményeket, régi zászlókat, középkori fegyvereket és ágyukat, kurucz vezényszavakat és hadi érdemjeleket, Rákóczikori érmeket, siremlékeket és sirfeliratokat, régi ház- és harangfeliratokat, czéhszabályokat s elbeszélt érdekes történeti epizódokat. Buzgólkodott folyóiratában régi váraink és műemlékeink resturálásán és reklamálta a bécsi hadimúzeumban levő magyar hadiemlékek kiadását. Tájékoztatott a közérdeklődés ébresztésére és ébrentartására minden egyes füzetben az iránt, hogy mit mivelnek szerte a hazában történetiróink s mily művek kerültek vagy kerülnek sajtó alá. Végre különös buzgóságot fejtett ki a Tört. Társulat vidéki kirándulásainak szervezésében s tudjuk, hogy ezek a kirándulások mennyire terjesztették annak népszerüségét és mennyire fokozták a hazai történet mivelése iránt való szeretetet s lelkesedést; tudjuk, hogy ezek mily bőségesen gyarapitották hazánk történeti kincseinek, okmányainak, régi nyomtatványainak, műtárgyainak az ismeretét és tudjuk, hogy e kirándulások mennyire fejlesztették és erősitették meg a közvetlen érintkezés által a társulat és a törvényhatóságok közt ama benső, bizalmi viszonyt, melylyel az utóbbiak minket a körünkbe vágó ügyek s tárgyak közös intézétére szólitottak fel, történelmi monografiák megiratására, monografikus művek megbirálására, feledésbe ment régi magyar helynevek felkutatására s az idegenajku lakosság által eltorzitotsaknak visszamagyarositására kértek fel.* És 12tudjuk végre, hogy e kirándulások mennyire üdvösen hatottak még politikailag is hazánk nemzetiségi vidékein. Egy-egy kirándulás valóságos nemzeti ünnepség és nemzeti hóditás számba ment.
L. tüzetesebben Turul, 1887. V., 46–47.
Az ónodi országgyülés történetéhez, közölve a Századok 1896. évf. XXX., 1–22. és 97–113.
L. Thaly Kálmán alelnöki megnyitó beszédét a M. Tört. Társulat M.-Szigeten 1889 aug. 25-ikén tartott vidéki nagygyülésén. Századok, 1889. XXIII. évf. melléklete. Budapest, 1889. 1–9. 1.
Mint a Történelmi Társulat titkára, élénk részt vett az országos államlevéltár felállitásának és szervezésének munkájában is. Tagja volt annak a tanácskozmánynak, mely e fontos állami és történettudományi intézet szervezeti javaslatának megalkotására Szápáry Gyula belügyminiszter által 1872-ben ki volt küldve. Thaly már előzetesen erélyesen és szivósan követelte a müvelt nemzet nevében az organizált országos államlevéltárt, mert az a levéltár, melyet az 1723:45. tcz. felállitani határozott s az 1765: 12. tcz. megvalósitott, mindössze csak országgyülési iratokat és törvényeket, nádori és országbirói irományokat, hitleveleket és országos bizottsági aktákat foglalt magában s igy nem volt a kor igényeinek megfelelő. Thaly szerint «az 1867-ben a Fölség és a nemzet bizalma által a kormányzói fényes polczra hivatott vezérférfiak, országunk magasbfoku müvelődésére, a hazai tudományosság kifejtésére maguknak szebb emléket nem emelhetnének, mintha Magyarországnak, Európa e legrégibb államának, egy nagyszerü, a nemzet multjához s a tudomány jelen állásához méltó államlevéltárat alkotnak.»* Ebben az irányban ő és szaktársai: Horváth Mihály, Fraknói Vilmos, Pauler Gyula, Csengery Antal, Knauz Nándor, báró Nyáry Albert, Nagy Imre és báró Mednyánszky Dénes, a kormány részéről Groisz és Plöcz fáradhatatlanul buzgólkodtak, mig végre sok igéret és halogatás után az eszme megvalósult. A hazafi füleiben jóformán kenetteljesen hangzanak azok a kiméletlen kifakadások s kevésbbé válogatott ostromszavak, melyekkel Thaly a maga nemes felindulásában a javaslat szükmarku ellenzői és halogatói, a cs. kir. hofratok, a szükmarku s mint Thaly mondá a még szükebb látókörü Zsedényieknek neki rontott.* Az országos államlevéltár 1875 márczius 1-én nyilt meg, egyesitve az eddig szétszórt levéltári irományokat, nemzeti és állami életünk nagyfontosságu kincseit: a Bécsben őrzött udv. és erdélyi udvari kanczelláriák, a Kolozsvárott elhelyezett erdélyi főkormányszék, az erdélyi kir. tábla s az erdélyi fiscus, a Budán s Pesten letéteményezett m. kir. kamara, az országos és nádori, a kir. curiai s a m. kir. helytartótanács levéltárait, melyekhez aztán még a fiumei főkormányzóságnak 1848-ig terjedő, az 1848-49-iki m. k. hadügyminiszterium, a Temesvárott levő, 1718–89-ig terjedő bánsági kormányok, a m. udvari kancellária 1860-67-iki elnöki irattárának, a gyulafehérvári és kolozsmonostori erdélyi országos levéltárainak, a Münchenben őrzött Hunyadi-levéltárnak s egyes családi levéltáraknak irományai járultak.
Századok 1870. IV, 128–129.
L. a Századok 1867. I, 214. 1868. II, 587. 1870. IV, 128. 1871. V, 128.725. 1872 VI, 348. 1873. VII, 1, 145, 300, 445, 522.
Nagy érdeme Thaly Kálmánnak, hogy az 1896. évi milleniumi országos kiállitás nemzeti multunk szempontjából annyira szép, sikeres és tanulságos volt. Mikor ugyanis az 1892: II. tczikkel a törvényhozás elhatározta hazánk ezeréves ünneplése alkalmából a kiállitás rendezését, Thaly akkor, mint a Tört. Társulat alelnöke, a törvényjavaslat tárgyalásakor hazafias beszéddel sürgette, hogy a leendő kiállitás a nemzet nagy ünnepének történelmi jellege szempontjából retrospektiv legyen. Igy lett aztán a fényes kiállitás nemcsak tárgyi gazdagságánál, hanem értelmi és erkölcsi jelentőségénél fogva is elsőrendű kulturtényezővé. A nemzet kulturtörténete csillogott szemeink előtt megigéző szépségében.
De itt különösen ki kell emelnünk azt is, hogy saját társulatunkban ugyancsak tevékeny részt vett munkásaink sorában. Társulatunknak ő 1885 ápr. 30-ikán lett igazgató-választmányi tagja. Mint ilyen aszerint, amint bokros elfoglaltsága csak engedte, megjelent üléseinken,* sőt egyes választmányi üléseinken és közgyüléseinken elnökölt is.* Ezek folyamában nem egy kiváló becsü emléket mutatott be. Ilyen volt a dunántuli Kölkedy családnak Zsigmondtól, mint római királytól 1429-ben kapott ritka szép kivitelü czimeres levele, melyet Thaly egy dunántuli 13család levéltárában talált. Más alkalomkor egy kezdetleges vésetü pecsétnyomót mutatott be, melyet Nagy-Halászinál a Tiszából halásztak ki s körirata után itélve II. Rákóczi Ferencz erdélyi választófejedelemé lehetett. Majd II. Rákóczi Ferencznek egy eddig ismeretlen összetételü pecsétjét, mely a fejedelem czimerén kivül külön paizsban nejének czimerét, a hesseni herczegi czimert, tartalmazza. Tett egyes életre való inditványokat is. Igy inditványozta az 1893. évi november 30-iki választmányi ülésen Crollalanza a pisai olasz kir. heraldikai és genealogiai akedémia főtitkárának, a két heraldikai társulat közt szerzett kapcsolat létrehozása czéljából társulatunk levelező tagjává való megválasztását. De mint czikkiró is részt vett Thaly társaságunk szellemi munkájában. Ilyenek a következő czikkek: A Petneházy család származékrendje;* a Bottyán család nemeslevele Bars és Nógrádmegye levéltárában;* a Rákóczi-ház utolsó tagjairól és kihalásáról;* a Székesi gróf Bercsényi család nemzedékrendje;* az utolsó Rákóczi-herczeg haláláról;* a Galanthai Esterházyak fraknai* vonalának nemzedékrendéhez;* gróf Bercsényi-ivadékok Francziaországban;* a Dalmadi Dalmady család leszármazása;* Családtörténeti és genealogiai kalászatok. I. gr. Bercsényi család. II. báró Heölgyi család;* adalékok a Rákóczi-ház nemzedékrendjéhez;* További adalékok a Rákóczi-ház nemzedékrendjéhez;* a goroszlai csatában elnyert zászlókról;* Kossuth Lajos három vitéz őse és a család czimerlevele;* a Kossuth család czimeréhez; *Heraldikai és sphragistikai adatok a Rákóczi-korból: I. Czimeres nemeslevelek II. Rákóczi Ferencztől. II. Két ismeretlen Rákóci-pecsét;* gr. Bercsényi Miklós születésnapja;* magyarországi három czimereslevél II. Rákóczi Ferencztől;* három Zákány István 35 év alatt;* az Ónodi Zákány családról;* a Rákóczi-ház kihalásának időpontja és egy ujabb nemeslevél II. Rákóczi Ferencz fejedelemtől;* rodostói nemeslevél Rákóczitól.*
Igy az 1899 nov. 30-iki, az 1900 febr. 21-iki, az 1901 szept. 26-iki, az 1903 febr. 26-iki és szept. 30-iki, az 1904 nov. 24-iki választmányi és az 1904 decz. 14-iki közgyülésen.
Igy az 1894 máj. 5-iki rendkiv. választm. ülésen, az 1896 decz. 10-iki nagygyülésen, az 1898 ápr. 28-iki és nov. 24-iki választmányi üléseken.
Nagy nemzetségi táblázat. Turul, 1884. II. 49–53.
Turul, 1884. II. 84–85,
Adalékokkal a felsővadászi Rákócziak régibbkori genealógiájához. Elő volt adva a Heraldikai és Genealogiai Társ. első közgyülésén. Megjelent a Turul 1884. évf. II., 89–96.
Turul, 1885. III. 60–62.
Turul, 1885. III., 187–188.
Thaly szerint nem fraknói, hanem fraknai.
Turul, 1888. VI., 61–65.
Nemzedékrenddel, melylyel kimutatja, hogy a Bercsényi név ma is él női ágon Francziaországban számos nagyon előkelő családban. Turul, 1889. V1I., 39–41.
Turul, 1889. VII,. 42–45., 88–93.
Turul, 1890. VIII., 148–151.
Turul, 1892. X., 153–156.
Turul, 1893. XI., 35–36.
Turul, 1893. XI., 92–93.
Turul, 1894. XII., 153–163.
Turul, 1895. XIII., 41.
Turul, 1895. XIII., 49–54.
Turul, 1895. XIII., 135–136.
Turul, 1895. XIII., 199–202.
Turul, 1898. XVI., 68–71.
Turul, 1899. XVII., 40–41.
Turul, 1905. XXIII„ 49–52.
Turul, 1908. XXVI., 11.
Ennyi érdemszerzés hogyan maradharott volna jutalmazatlanul? És valóban, ritkán nyilvánult meg a nemzeti közelismerés oly fényesen és nagyszerüen, mint éppen Thaly érdemeivel szemben. A vármegyék kitüntették őt elismerő oklevelekkel. A városok egész sora: Debreczen, Kassa, Késmárk, Pozsony, Szeged, Arad, Hódmezővásárhely, Mármaros-Sziget, Érsek-Ujvár, Karczag, Gyöngyös és Tarpa, e régi hajduváros megválasztották őt diszpolgáruknak. Előbb – 1878-ban Budapest ferenczvárosi kerülete, utóbb, 1881-től kezdve Debreczen város első kerülete küldte őt 28 éven át óriási lelkesedéssel, függetlenségi programmal országos képviselőjéül a parlamentbe s halála után az ő emlékére «Thalyszobát» rendezett be, melyben az ő életére vonatkozó ereklyék összegyüjtve s az utókor fenntartva legyenek. Elvhüségének elismerése és jutalma volt, hogy pártja, az országos függetlenségi és 48-as párt őt másodelnökének tette. De másfelől is szép megtiszteltetések érték a nagy kuruczot. A fővárosi és vidéki tudományos társulatok és egyesületek megválasztották őt tagjuknak. A M. Tud. Akadémia 1864-ben levelező, 1880-ban rendes, 1907-ben tiszteleti tagjának, 1904-ben és 1907-ben pedig a nagygyülés a II- ik osztály elnökének választotta. Választott ragja volt ő e tudományos intézetben az archaeologiai, a könyvtári, a könyvkiadói 14és történettudományi bizottságoknak, az utóbbinak elnöke is. – A Történelmi Társulat, melynek, mint láttuk, nyolcz éven át fáradhatatlan titkára s vezető lelke volt s melyhez élete végéig a legmelegebb bensőséggel ragaszkodott, azzal tüntette ki, hogy őt 1889 febr. 7-iki tisztujitó közgyülésen másod, 1898 febr. 17-ikén első alelnökének tette, 19o8-ban decz. 6-ikán tartott diszközgyülésében pedig művészi kivitelü ezüst emlékplakettet adott át neki, melyet a Rákóczi-hamvak hazahozatalának emlékére Ludányi Bay Ilona lelkes honleány inditványára vésetett. Hogy mily bensőleg hatotta meg lelkét ez az ováczió, ezt meghatóan mutatták azok a könyek, melyek köszönete és hálája elmondásakor szemeiben ragyogtak. Ám ki sejtette volna akkor, hogy már rohamosan kőzeledik az ő életfonalának megszakadása! 1909 május 6-ikán hangzott el a Történelmi Társulatnak az Akadémia üléstermében tartott s külön e czélból meghivott felolvasó ülésén az ősz kurucz hattyu-dala: a lőcsei fehérasszonyról, elragadva vele azt a nagyszámu előkelő hallgatóságot, mely a termet zsufolásig megtöltötte. – Egyéb társulatok és egyesületek sem maradtak el a nagy férfiu megtisztelésében. A Petőfi-Társaság, a temesvári Arany János-Társaság, a kassai Kazinczy-kör, a békés, a hunyad, a komárom vármegyei és a tisza-füredvidéki régészeti és történelmi társulatok, valamint az ung és a vas vármegyei közmüvelődési egyesületek azonkép dísz-, illetve tiszteleti tagjuknak választották őt. Társelnöke volt a könyvtárak és múzeumok országos szövetségének, tagja a Nemzeti Múzeum országos tanácsának, beltagja a Műemlékek országos bizottságának. A pozsonyi Toldy-kör megtette elnökének s megfestette nagyterme arczképét. A konstantinápolyi magyar-egyesület megválasztotta disztagjának, végül a kolozsvári egyetem felavatta őt 1896-ban hazánk ezeréves fennállásának emlékünnepe alkalmából tiszteleti bölcsészeti doktornak és hogy Thaly mily nagyra vette ezt a kitüntetést, mely őt «történetirói és irodalomtörténeti munkásságáért» érte, mutatják köszönő szavai, melyekkel az egyetemi karnak és tanácsnak háláját rótta le. «Én részemről, mondja egyebek között, történetirói és történetbuvári sok évtizedes munkálkodásom legtündöklőbb koronájának tekintem és tekintendem éltem fogytáig, a dicsőséges Rákóczi fejedelmek egykori országrészei Tudomány-Egyetemétől nyert tiszteletbeli tudori czimet és rangot; azt legmélyebb köszönettel fogadom s hálás lélekkel büszkén viselendem».* És viselte is mind haláláig, a doktor jelzést mindig neve elé irta s még sirkövére is rávésette. Történettudományi érdemeiért különben külföldi tudós intézetek is megörvendeztették őt elismerésükkel: a turini és milanói akadémiák külföldi tagjuknak választották meg.
Századok, 1896. XXX., 759.
Az ünnepeltet egyébiránt magasb helyről is érték nagy elismerések és kitüntetések. Ő felsége a király egyszernél többször mutatta meg a nagy kurucz iránt való bizalmát és személye iránt táplált tiszteletét. Alkalomadtán megszólitásokkal tüntette ki, válságos órákban kikérte tanácsát, utóbb megtette belső titkos tanácsosának. Azonkivül felékesitette őt Szt. István jeles rendjének kiskeresztjével. De külföldi fejedelmek is, mint az olasz király és a török szultán, fényes érdemrendeknek: amaz a Szt. Lázár és Móricz-rend lovagtiszti keresztjének, emez előbb a Medzsidije-rend harmadik osztályának, később annak csillagos commandeur jelvényének és a császári Ozmanie-rend nagy kordonjának adományozásával fejezték ki személye és érdemei iránt való tiszteletöket. 1889-ben ugyancsak a török szultántól, II. Abdul Hamidtól gyémántos, zafiros arany melltüt kapott volt.
Joggal mondhatta tehát a magyar nemzetnek egyik külföldi nagyhirü barátja, Claparčde Sándor, Svájcz egyik legtekintélyesebb politikai napilapjában, a Journal de Genéveben, hogy Thaly Kálmán «Magyarország legnépszerübb embere, kinek nevét egyformán tisztelik kunyhóban és palotában».
Igy megtiszteltetve és érdemeiben elismerve jutott dicsőséges pályájának végpontjához és ime e szomoru fordulónál is hangosan és meghatóan szólalt meg iránta a nemzet hálás elismerése és kegyelete. A hazai sajtó, pártállásra való tekintet nélkül, gyászkeretben és vezérczikkekben siratta el a nagy halottat. Az országos törvényhozás, tagjai politikai pártállásának különbsége nélkül panaszolta el pótolhatatlan nagy veszteségét. «Szivünk egész melegével 15érezzük, mondotta a képviselőház elnöke, Justh Gyula, hogy vele egy tiszta és igaz magyar lélek szállott el közülünk. Halálát fájdalommal gyászolja az egész ország, a tudományos és irói világ, de különös részvéttel gyászoljuk mi, képviselő társai, a kik őt az ország érdekében kifejtett munkássága közben közvetetlen közelről ismertük meg az ő hatalmas, nagy egyéniségét, évtizedeken át meleg szeretettel, hüséges ragaszkodással és soha meg nem szünő nagyrabecsüléssel vettük körül». Nem kisebb fájdalommal hangzott az Akadémia termében Berzeviczy Albert elnök bejelentése, hogy tiszteletbeli tagja s a II-ik osztály elnöke megszünt élni, majd ugyanő a temetési gyászszertartáson meghatóan parentálta el, elismerve, hogy Thaly «volt valódi vezére ujabb történetirói gárdánknak, ki a megtisztelő állást, melybe őt a tudomány férfiai körükbe emelték, nem tekintette kiérdemelt jutalomnak, mely feljogosit a nyugalomra, mert Thaly nemcsak érdemekben, hanem munkában is első akart lenni, daczolva korral, betegséggel, szeme világának gyöngülésével, dolgozott mindig mint iró és résztvett a tudományos testületek munkásságában, sok fiatalt megszégyenitő fáradhatatlan buzgalommal s egyike volt azoknak, a kik a tudomány érdekeiért a mindent leszóló ignorantia támadásai és szükkeblüsége ellenében is mindenütt és mindig sikra szállottak». A Történelmi Társulatban, annak másodelnöke, Zsilinszky Mihály, jelentette be 1909 szept. 28-ikán mély megilletődéssel az ősz mester örök elköltözését* és a választmány egyhangulag elhatározta egyebek között egy a történetirodalom emelését czélzó Thaly-alapnak életbeléptetését.* Pozsony városa, melynek a Kecske-kapu előtt gyönyörü fekvésü, nyaranta a virágzó rózsák ezreivel diszlő evang. temetőjébe Thaly végrendeletileg temetkezni óhajtott a sajátmaga által a maga és korán elhunyt fogadott fia tervezett és épittetett sirtboltba, igen diszes temetést rendezett illustris diszpolgárának. E temetésen az ország minden részéből képviseltetették magukat a testületek, intézetek, felekezetek, városok és helyhatóságok, a parlament, a politikai pártok, a Magy. Tud. Akadémia s egyéb tudományos társulatok és körök mellett a mi Társulatunk is. A koszoruk óriási sokasága boritotta el a megdicsőült halhatatlan koporsóját. Az óriási részvét rendkivül meghatóvá tette a gyászmenetet s a sirnál elhangzott bucsuztatók, ezek közt Apponyi Albert vallás- és közoktatásügyi miniszteré, nem egy könnyet fakasztottak a jelenlevők szemeiből.
Századok, 1909. évf. XLIII., 698.
Ennek tervezetét helybenhagyta és megerősités végett a vallás- és közoktatásügyi miniszteriumhoz felterjesztette az 1910. évi decz. 1-én tartott rendkivüli közgyülés. (L. Századok 1910. évf. XLIV, 872.)
Most immár nyugszik a dicsőség verőfényében az, ki hosszu életében nem ismert nyugalmat a munkában. Haló porai nálunk maradtak, de szelleme felröppent azokhoz a nagy dicső szellemekhez, kik dicsőségének ő volt e hazán legbuzgóbb, leglelkesebb, legideálisabb hirdetője és terjesztője. Ott van ő végtelen boldogságban a felhőkön tuli örök hazában a nagy dicső fejedelemnek égi udvartartásában, szinről-szinre látva őt, kit e földön csak fakó okmányokban kutathatott és tökéletlen képirásokban láthatott. A mi szeretett kuruczunktól nálunk visszamaradt, porló hamvai a pozsonyi rózsa temetőben, azok nyugodjanak örök békességben. Az ő sirhantja legyen és maradjon a nemzet örök kegyeletének szent zarándokhelye. E sirhant legyen a nyolczadik emlékoszlop a milleniumi hét emlékoszlop sorozatában. Legyen az számunkra és utódainkra az a fényes jelzőoszlop, mely minket az ő nagy erényeire és az ő hazafias példaadására emlékeztessen s azok utánzására ösztönözzön!
Dr. ORTVAY TIVADAR.
