Dr. Wilhelm Ewald. Siegelmissbrauch und Siegelfalschung im Mittelalter untersucht an den Urkunden der Erzbischöfe von Trier bis z…
Dr. Wilhelm Ewald. Siegelmissbrauch und Siegelfalschung im Mittelalter untersucht an den Urkunden der Erzbischöfe von Trier bis zum Jahre 1212. (Sonderabdruck aus der Westdeutschen Zeitschrift für Geschichte und Kunst I, 1911.)
Dr. Anton Eitel. Ueber Blei- und Goldbullen im Mittelalter. Ihre Herleitung und ihre erste Verbreitung. Freiburg i. Br. 1912.
Antoine Sabatier. Sigillographie historique des administrations fiscales communautes ouvričres et institutions diverses ayant employé des sceaux de plomb (XIV– XVIII. sičcles). Plombs historiés de la Saone et de la Seine. Paris, 1912.
Dr. Anton Eitel. Ueber Blei- und Goldbullen im Mittelalter. Ihre Herleitung und ihre erste Verbreitung. Freiburg i. Br. 1912.
Antoine Sabatier. Sigillographie historique des administrations fiscales communautes ouvričres et institutions diverses ayant employé des sceaux de plomb (XIV– XVIII. sičcles). Plombs historiés de la Saone et de la Seine. Paris, 1912.
Az első két munka, a mely általánosabb jellegű s összefoglaló, speciális feladatokkal való foglalkozásoknak köszöni létrejöttét; Ewald a trieri érsekek pecsétjeit adta ki a Gesellschaft für rheinische Geschichtskunde kiadványai között (Rheinische Siegel II. Die Siegel der Erzbischofe von Trier 956–1795.), s mivel e munkája közben számos gyanús darabbal találkozott, a melyeket alaposabban kellett megvizsgálnia, kritikai megjegyzései, fejtegetései annyira kibővültek, hogy túllépték fentemlitett műve kereteit s azért külön bocsátotta közre a Westdeutsche Zeitschrift für Geschichte und Kunst 1911. évfolyamában. Eitel munkája a spanyol királyi pecsétek kiadásának előkészületei közben született meg; behatóbban kellett ugyanis foglalkoznia a középkori fémpecsétekkel s azoknak alkalmazásával a középkori kanczelláriákban s ekkor végzett tanulmányainak eredményeit nyújtja jelzett munkájában. Közelről érdekel bennünket mind a két könyv s azért részletesebben fogunk szólni róluk, a harmadikról azonban rövidebben, mert ez már speciálisabb irányú, s csak Eitel könyvével kapcsolatban térünk ki rá.
Ewald munkája két részre oszlik: a) általános rész, amely a középkori pecsét valódiságának felismerhetőségével foglalkozik s ajánl terminológiát azon fokok megjelölésére, a melyek egy pecsét valódisága kimutatásánál felmerülhetnek, b) speciális rész, a mely az előrebocsátott általános megjegyzésekre való vonatkozással a trieri érsekek pecsétjeivel foglalkozik 1212-ig, amely időpontnál későbbi hamisitásokat ma még nem ismerünk.
Módszertani szempontból nagy figyelemre méltó ez a második rész is.
A magán okleveleknél az egyedüli fontos bizonyiték, a mely az illető iratnak a kiállitótól való eredetét kétségtelenül bizonyítja, a valódi pecsét. Fontos ugyan az irás is, de tudjuk, hogy az korszerű 10–20 év múlva is, azért ilyen okleveleknél sokkal nagyobb a jelentősége a pecsétnek, mint a kancelláriákban 188készült okleveleknél, a hol más belső kritériumokat is találunk valódiságukat illetőleg.*
V. ö. Eckhart Ferencz érdekes fejtegetéseit a Történelmi Szemle első évfolyamának 4. füzetében (1912.): «A diplomatikai kritika és a hazai okleveles anyag).
Mindenekelőtt meg kell ismernünk pontosan szerzőnk terminológiáját s ez meg fogja értetni a czimben levő distinkciót is: Siegelmissbrauch és Siegelfälschung. III. Innocentnek a pecséthamisitásokról kiadott bullája felfogásához csatlakozik – a melyet Ilgen* is ajánl – s hitelesnek mond minden olyan pecsétet, a mely normális viszonyok között a pecséttulajdonos birtokában levő pecsétnyomóval készült, hamisnak pedig azt, a mely az oklevélhamisitó készítette s az eredetitől többé-kevésbbé eltérő matriczával készült. A másik kérdés pedig az, vájjon a valódi pecsét helyesen használtatott-e föl vagy pedig visszaéltek vele. Ha ugyanis egy valódi pecsétet alkalmaztak rá hamisitott oklevélre, akkor nem beszélhetünk hamisitásról, valamint akkor sem, ha az – bár nem igaz uton – de az 189eredeti nyomóval készült. Tehát
Sphragistik von Theod. Ilgen. (Grundriss dcr Geschichtswissenschaft. Band. II. Lief.) Ismertetését lásd Turul 1910. 95. l.
A) Visszaélés,
1. ha az oklevélben megnevezett pecsételő eredeti pecsétjét használta a hamisitó, a melyet
a) csel, lopás utján szerzett meg vagy
b) egy eredeti oklevélről vett le,
II. ha oly eredeti pecsétet használt, a melynek tulajdonosa az oklevéllel semmiféle vonatkozásban nem áll;
B) hamisítás, ha a hamisitó egy hamisítási czélból készült mintát használt, a mely lehet
a) az eredeti pecsét másolata,
1. vagy annak utánmetszése,
2. vagy az eredeti nyomatnak lemintázása,
b) szabadon kigondolt typarium.
Ezek után a következő kérdésekre várunk feleletet: 1. Vajjon képesek vagyunk-e egy valódi typariumnak a lenyomatait, mint ilyeneket felismerni? 2. meg tudjuk-e a szabályos, valódi lenyomatokat különböztetni a hamisítási czélból készült lenyomatoktól? és végül 3. ki lehet-e mutatni hamisitott typariumok lenyomatainak hamis voltát?
Jellemző kritériuma a valódi pecsétnek, hogy az illető typus a pecsételő különféle oklevelein, dolgain előfordul, míg a hamisitott pecsétek természetesen csak egy bizonyos czimzettnek oklevelein találhatók meg. Így a valódiság vizsgálatánál legalább két példányra van szükség. Mint Ewald irja, csak a legritkább esetben tartja elegendőkép kétségtelennek egy pecsét valódiságát, ha az csak egy czimzettnél található.
De ha különböző czimzettek oklevelein is maradt fönn egy bizonyos pecsét, az is csak akkor bizonyítja valódiságát, ha képesek vagyunk különbséget tenni eredeti lenyomatok s ezeknek ügyes utánzatai között. Másolatok készülhettek: 1. az eredeti typarium utánmetszése utján, 2. oly minta felhasználásával, a mely az eredeti pecsét lenyomata vagy leöntése utján készült. Ez első esetben mindig van valami eltérés, de a második módnál még az eredeti finomságai is visszaadhatók.
Ma elő tudunk állítani hajszálnyira pontos másolatokat, de vájjon értettek-e ehhez a 10–13. században? Már Lucianus beszél pecsét-lemintázásról s meg is mondja, hogy az u. n. collyriont használták e czélra, feltűnő azonban, hogy III. Innocent, a kitől a legrégibb részletekbe menő feljegyzéseket bírjuk a középkori pecséthamisitási metódusokról, ezt nem említi. Kétségtelen, hogy ismerték, de nem voltak benne elég tökéletesek; a gipsz-formát pl. csak a XV. század vége felé kezdik alkalmazni, de előbb meg ott volt a kén és az agyag. A kén azonban nem alkalmas viaszpecsétek lenyomására, mert ezek nem bírják ki a nagy nyomást, agyagból könnyen készíthetők minták, de azt az élességet a viaszszal való leöntéssel soha sem lehet elérni, mint a pecsétnek a viaszra való rányomásával. Pedig csakis leöntéssel készíthették a hamisítványokat, mert a puha agyag benyomásra nem használható, ha pedig tűzön megkeményitik, alakváltozást szenved. Ewald nem hiszi, hogy a középkorban egy eredeti pecsét lemintázását oly tökéletességgel tudták volna elkészíteni, hogy mi ma észre ne vennők az ilyen kísérleteket. Ha ez könnyű lett volna nekik, nem folyamodtak volna annyiszor más oklevelekről levett pecsétek alkalmazásához; ezért nem szól róla III. Innocent sem.
De ha egy bizonyos typus csak egy czimzett oklevelein maradt meg, abból még nem következik okvetetlenül, hogy hamisitványnyal állunk szemben. Ilyen esetben más azon korbeli pecsétekkel egybevetvén, azt kell vizsgálnunk, vájjon korszerü-e? Korszerű alak azonban nemcsak az eredeti pecsét lenyomatainak sajátsága, hanem az egykoruan készült hamisítványoknak is és azoknak is, amelyeknek egykorú valódi pecsét szolgál mintául. Ilyenkor azután magához az oklevélhez (írás, tartalom stb.) kell fordulnunk felvilágosításért, s ha itt sem találunk semmi gyanúsat, kifogástalannak ismerhetjük el a pecsétet. Különbséget kell tehát tennünk korszerű kifogástalan és korszerű gyanús illetőleg hamisitott pecsétek között.
A másik kérdés az, vajjon vannak-e felismerhető különbségek a szabályos, a pecséttulajdonos beleegyezésével készült valódi s a hamisítási czélból előállított igazi lenyomatok között. Hamisitott oklevelet valódi pecséttel elláthattak úgy, hogy visszaélés utján az eredeti pecsétnyomóval készítették el vagy pedig levették oklevelekről a hiteles pecsétet s tovább használták. Ez utóbbi eljárásról, a melynek többféle módja lehetett, részletesen szól III. Innocent is. Vagy úgy jártak el, hogy a pecsétet szétválasztották s azután megint egyesitették. Mivel azonban ezt csak arany s viaszpecséteknél tehették meg, ólombulláknál nem, III. Innocent nem is szól róla. Egyszerűbb volt átvágni a megerősítő anyagot a pecséten belül vagy pedig egészen megszabadítani tőle. Gyakran a pecséten kívül vágták azt el s a hamis oklevélre illesztve megint összekötötték, rendesen ott, in qua carta plicatur, mint III. Innocent írja. Megtörtént az is, hogy a pecsétes oklevél eredeti szövegét részben vagy egészben eltávolították s új szöveggel helyettesitették.
Részletesen szól a fentebb említett első eljárásról, amelyet a két részből álló viaszpecséteknél elég könynyen lehetett alkalmazni, s ezért, ha egy pecsét kimutathatólag az eredeti nyomóval készült is s ha megerősítése stb. is teljesen szabályos, mindez még nem elég bizonyíték a mellett, hogy nem állunk pecsétvisszaéléssel szemben. Az ilyen pecsét tehát nem feltétlen bizonysága a hozzátartozó oklevél eredetiségének, s ha a középkor az oklevél hitelességének kimutatását néha csak a pecsét tulajdonságaitól tette függővé, akkor figyelmen kívül hagyták a fenti hamisítási lehetőségeket – írja Ewald; – nálunk azonban nem is elégedtek meg a pecsét vizsgálatával, hanem vigyáztak arra, hogy az oklevél ne legyen «deletum, abrasum, cancellatum, falsatum, violatum nec in aliqua sui parte vitiatum, nec alicuius redargutionis vitio subiectum» és továbbá, hogy «in carta, littera, stylo et modo, quam in sigillo, filo, annotatione dominice incarnationis simulque regnantis anno et mense» megfelelő legyen.*
Hajnik Imre: A magyar bírósági szervezet és perjog az Árpád- és vegyesházi királyok alatt. Bp. 1899. 360–361. l.
Levélpecséteket is felhasználtak újból, főleg a XIII. századig, mert addig ezek vastag viaszból készültek, míg a későbbieknél a vékonyságuk kizárta a továbbhasználat lehetőségét. S mivel a levélpecséteket könnyű volt levenni s újból alkalmazni, ezekkel követték el a legtöbb visszaélést s csak kivételesen vettek le eredeti oklevelekről pecséteket, mert ezáltal az illető oklevelek teljesen elvesztették értéküket.
Hamisított nyomókkal készült pecséteknél jellemző, hogy azok csak egy czimzettnek levelein fordulnak elő. Emellett a természetesen nem mindig döntő kritérium mellett a pecsét minémüsége is szolgál oly jelekkel, a melyek felhasználhatók a hamisítás kimutatására.
Fontos kérdés az, vajjon egyidejü-e a hamisítás vagy nem s hogy a hamisító az eredeti után készitette-e a nyomót vagy az csak az ő találmánya. Az utóbbi esetben s ha később készült, könnyű a hamisítás kiderítése, mert a typus, a viasz, a megerősítési mód időről-időre változott, s a hamisító egyik vagy másikról könnyen megfeledkezett. Pl. Brúnó (953– 965.) kölni érsek egy oklevelén kétségtelenül hamis a pecsét, mert tojásdad alakú és zöld, pedig ez a forma csak a XII. században tűnik föl, a zöldre festett viasz pedig a XIII. században lesz használatos. A kép mitrával a fején, karosszékben ülve ábrázolja az érseket, pedig 1100-ig az összes pecséteken csak a mellképet találjuk mitra nélkül; hasonlókép hibás a felirata is.
Ha azonban eredeti után készült a hamisítvány, természetesen nagyon kicsi az eltérés, de – mint láttuk – ez is felismerhető gyakran, ha pedig sokkal később készültek, kisebb-nagyobb tévedések okvetlen létrejöttek, amelyek nyomra vezetnek. Ha azonban egyidejűleg készült a hamisítvány, a melynek lenyomatai egy czimzett oklevelein találhatók, legtöbbször a hozzájuk tartozó oklevelek vizsgálata szolgál döntő bizonyítékokkal. Stílusbeli szempontok nem nyújtanak támpontokat oly esetben, a mikor egyidejűleg készült a hamis typarium, mert okvetlen korszerű, sőt esetleg azon mester keze közül került ki, a ki az eredetit készítette; döntő lehet azonban a csak egy czimzett oklevelein előforduló különböző pecséttulajdonosok pecsétjeinek stílusbeli megegyezése, mert igy kitűnik, hogy mind egy kéz munkája s a czimzett készíttette; éppúgy rögtön hamisításra mutat az a körülmény is, ha különböző kiállítóktól eredő s egy czimzettnek szóló oklevelek írása egy kéztől való.
Sok esetben tehát nem vagyunk képesek végleges ítéletet mondani egy pecsét valódiságát vagy hamisított voltát illetőleg. Igen sok esetben azonban megállapíthatjuk, hogy az eredeti nyomóval készült-e vagy nem. Néha a lenyomat milyensége vagy az oklevél nyújt bizonyítékot, hogy nem szabályszerű, hanem más eredeti oklevélről vették le; ez utóbbi eset, ha gondosan készült, néha észre sem vehető.
Egy pecsét tehát lehet:
I. valódi,
a) szabályos,
b) a melylyel hamisítási czélból visszaélés történt;
II. korszerű,
a) gyanún felül álló,
b) gyanús,
c) hamisított;
III. korszerűtlen,
a) gyanús,
b) hamisított.
***
190Eitel művének czime pontosan felvilágosit tartalmáról, a fémpecsétek közül csak az ólom- s aranybulla tárgyalja, nem terjeszti ki vizsgálatát I. Frigyes s Bajor Lajos állítólagos bronzpecséteire, az északi kancelláriákban használt ércz-bullákra vagy az indiai fejedelmek oklevelein található rézpecsétekre.
A fémpecsétek készitési módja a felhasznált anyag minősége szerint változott. Az ólombullák készitéséhez szükséges eszköz eleinte igen egyszerű volt: két különálló bélyegző, egyik egy üllőbe beillesztve, a másik a balkézben, a jobb pedig a kalapácsot fogta. Sokan azt vitatták, hogy az ólompecsét két darabból készült s mindkettőn megvolt a zsinór befogadására szolgáló csatorna; ez azonban nem állhat meg, mert technikailag lehetetlen a két részt ugy összepréselni, hogy az egy egészet alkosson. Egy kerek, lapos ólomdarab volt a nyersanyag az átmérő irányában átfúrva a fonal részére, amilyent ma is alkalmaznak a pápai kanczelláriában. Az u. n. bulloterion, a mely a mi leólmozó fogónkhoz hasonlitott, már haladás volt, komplikált bullázógéppel pedig csak a XIV. század vége felé találkozunk.
Aranypecséteknél különbséget kell tennünk a tömör és üres bullák között. Az első elég ritka és sokáig unikumnak tartották II. Roger (1130) massziv aranybulláját, pedig több is van; igy pl. I. Ferencz és VIII. Henrik 1527. IV. 30.-án kelt békeszerződésüket is ilyen aranypecsétekkel pecsételték meg. A pápai kanczelláriából ilyennel találkozunk VII. Kelemennek azon levelén, a melylyel VIII. Henriknek a neki X. Leótól adott defensor fidei czimet erősiti meg s azon is, a melyet V. Károly megkoronázásakor adott ki. (1530.) Orosz tömör aranypecsétet találunk Miksa császár és az orosz nagyfejedelem 1514-ból való szövetséglevelén.
Tömör arany a mi első ismert* aranybullánk is, III. Béláé, a melynek egyetlen példányát a M. N. Múzeum régiségtára őrzi,* a későbbiek üresek, de a XV. századból már megint ismerünk massziv aranypecséteket, igy Mátyástól a soproni városi levéltárban és a pozsonyi városi levéltárban.*
Aranybulláról az első emlités 1156-ban történik II. Géza egy oklevelében. (Pray: Syntagma historicum de sigillis 31. l.).
VII. terem, N. tárló. (Kalauz a régiségtárban. 16. kiadás. Bpest., 1912. 244–245. l.) Képét l. Mill. Tört. II. 325. l. Ez azonban annyira vékony, hogy a fonal számára nem fúrhatták át, csak odaforrasztott fülön akaszthatták az oklevélre.
Knauz Nándor: Aranybulla. (Magy. Tört-Tár. X. k. 216. l.)
Ezek valószinűleg úgy készültek, mint az ólombullák.
A nem tömör aranybullák vékony aranypléh héjból állnak, a melyet ólommal vagy viaszszal, ritkábban gyantával vagy gipszszel töltöttek ki. Ha ólom a belseje, akkor ugy készült, hogy az előkészitett nyers ólomdarabot bevonták aranynyal s ugy tették be a bullázó gépbe. Ez a legrégibb alakja a középkori aranybulláknak. A korai bizánczi császárok igy készitették pecséteiket s a nyugati kanczelláriák, a melyek Bizánczból vették a fémpecsétek használatát, ezeket utánozták.
Később azonban majdnem kizárólag a viaszszal való kitöltés volt divatban. Itt először az aranyburkot kellett elkésziteni, a mi vagy ugy történt, hogy a két kerek lapot egy szegélyre forrasztották, rá vagy pedig e lapok oldalt lehajló peremeit illesztették egymásra. Hogy az ellenálló képességét növeljék, kis állványokat alkalmaztak belül vagy pedig kis négyszögletes-csatornát, az egyik lapnál a széleken (az átmérő irányában), a másiknál pedig a középen, s ezek összeillesztve csatornát alkottak a zsinór számára.
A pecsét-tartó anyaga szij, selyem- vagy kenderfonál volt; néhol pontosan szabályozták ezt, III. Pedro pl. az aragoniai kanczelláriában előirta, «quod in qualibet bulla plumbi que de cetero fieret ponerentur XX fila videlicet X de colore rubeo et de colore croco decem et non plus nec minus». (1279.)
A fémpecsétek, eltekintve az u. n. pápai félbulláktól (bulla dimidia, defectiva),* mindig kettősek. Helyük az oklevél alján, a plica közepén volt, Eitel alig tud kivételt az alól, a Beauvaisi Cartulariumból idéz egy helyet, mely I. Miklós egy okleveléhez a következő megjegyzést fűzi: «nota quod hic litterse dependent a bulla, non bulla a litteris», vagyis fönt volt a pecsét. Alakjuk rendesen kerek, de vannak tojásdadalaku, 4–8 szögüek is. Nagyságuk nagyon változó, összefüggött a kiállító és czimzett méltóságával. A pápai bullák nagysága 20–40 mm., a spanyol királyok ólompecsétei között a XV. század végén 80–110 mm.-esekkel is találkozunk. Szabályul állitható fel, hogy minden nagy pecsét egyszersmind fontos pecsét is volt.
A pápai félbullák, a melyeket a választástól a koronázásig terjedő időközben adtak ki, csak az avers oldalon voltak megpecsételve.
A fémpecsétek elterjedésére kétségtelenül hatással volt az a körülmény, hogy a többféle anyag használata nagyobb fontosságot adott az egész kanczelláriai forgalomnak s a kisebbek azután utánozták a nagyobbakat; de közrejátszottak fontosabb indokok is, az ólom pl. sokkal tartósabb, mint a viasz, főleg délvidéken, a melegebb éghajlat alatt. (Pl. IX. Alfonz irja 1223-ban: «Quoniam cera est res tam fragilis et putribilis, ideo idem privilegium innovans sub bulla plumbeo, quam noviter fieri iussi… de verbo ad verbum feci adnotari) 191Ezért azután a fémpecsétek használata nem állandósul az északi kanczelláriákban, csak az aranybullákkal találkozunk gyakrabban, de itt nem a klima volt az ok, hanem a méltóságot imponálóan kifejező volta.*
Istvánffy Miklós: A magyar királyok pecsétéiről cz. vázlatában ezeket irja:
«Eorum (sc. sigillorum) primum et magis solenne aureum erat, ex solido puroque auro conflatum, sub quo edebantur litterae seu donationes iis, qui rebus praeclare gestis ac defensis vel latius prolatis reipublicae finibus id meruerant dabanturque perpetui comitatus tituli aut ducatus seu marchionatus aut terrae ac bona aliqua de manibus, ut dici consuetum erat, regiis aut fundationes praepositurarum, abbatiarum, episcopatuum, in quas nimirum statutio seu legitima illa solennitas introductionis necessaria non erat» (Pray-gyüjtemény az Egyetemi Könyvtárban, tom. XXVIII. p. 160. Kiadta Pray: Syntagma historicum de sigillis. 74. l.)
Aranypecsét aránylag kevés maradt fenn, a mi érthető is, mert értéket képviselvén, fosztogatásoknál könnyen áldozatul estek. A Destructio monasterii Forfensisben olvassuk, hogy a X. század második felében az apáti szék üresedésben lévén, a féktelen szerzetesek «Furabantur denique quecunque diripere poteraut de monasterio; sigilla aurea de preceptis tollebant et ponebant plumbea que modo apparent», vagyis az ólombelsejü aranybulálk arany fölzetét lelopkodták. Az Athos-hegyi kolostorokban levő bizánczi aranybullák legnagyobb része ilyen állapotban maradt fenn. Igy azután az egyes kanczelláriák pecséthasználatát illetőleg az oklevelek szövegére vagyunk utalva. (Bedeutung der Korroboratíon für die Besiegelung der Urkunde cz. fejezet). Az a kérdés menynyiben építhetünk a pecsételési formula szavaira? A pápai bulláknál – kivéve a b. defectivákat – és a Meroving okleveleknél ez a formula teljesen hiányzik, s csak a Karolingoknál lép föl mint a corroboratio fontos alkatrésze: «et anuli nostri impressione signavimus». Az oklevelek a pecsétet különfélekép nevezik: anuli impressio, bulla, sigillum. Az első nem szorul bővebb magyarázatra, annál nehezebb kérdés, vájjon a bulla kifejezés, a mely Nagy Károly okleveleiben fordul elő először, fémpecsétet jelöl-e vagy nem. Mindkét nézetnek megvannak a szószólói, Sickel és a németek az utóbbit vitatták, mig a francziák az elsőt s melléjük állt Breslau is. A sigillum az anuli impressio mellett először 825-ben fordul elő olasz oklevélben, a németeknél pedig 857-ben, de általános csak a X. században lesz. A kanczelláriák fejlődésével a pecsétek megjelölése is pontosabbá válik s a bulla vagy sigillum mellé tett jelzők mutatják, hogy milyen pecsétről van szó.
Eitel munkájának harmadik fejezete a középkori fémpecsétek eredetével foglalkozik (Herleitung der mittelalterlichen Metallsiegel; ihre Beziehung zu dem Siegelwesen der Antike.) és kimutatja, hogy már ismeretes volt és gyakorlatban volt az ókorban is az ólompecsétek használata, ezeket találjuk áruczikkekre függesztve, erszényekre, a melyeket megőrzés végett a bankároknak adtak át stb. Az áru-ólomzárak a legfontosabbak, mert ezeket a szó tágabb értelmében a pecsétekhez kell számítanunk. A leletek vizsgálata alapján kimondja, hogy a fémpecséteket már az ókorban is ismerték és használatuk eltart egészen Augustus koráig.
Az most már a további kérdés, mikép terjedt el a használatuk. (IV. fejezet: Verbreitung der Metallsiegel im frühen Mittelalter. Blei- und Goldbullen im byzantinischen Reiche und in der päpstlichen Kanzlei.) A bizánczi kanczelláriában olyan régi az ismerete és használata, mint maga a kanczellária, azaz visszanyúlik a kelet római birodalom megalakulásáig. A császári kanczelláriát utánozták azután a világi és egyházi hivatalok a birodalom provincziáiban. Ugyancsak régi gyakorlat volt az aranybulla használata is Bizánczban, hiteltérdemlő tudósitásokból tudjuk, hogy már I. Justinianus pecsételt aranynyal, s igy Bizáncz javára dönthető el a vita, hogy a frankokat avagy őt illeti-e az elsőbbség. Bizáncz nagy politikai befolyása és kereskedelmi összeköttetései révén a birodalom hátárain tul is elterjedt a fémpecsét.
A keletrómai birodalomból* vette át Nagy Károly is, a kinek kanczelláriájában találkozunk az első kétségtelenül valódi fémpecsétekkel. «In den Balkanstaaten, in Ungarn, Russland, auf italienischen Boden, in Deutschland, im südlichen Frankreich und auf der spanischen Halbinsel, kurz, wo man auch immer der Verwendung von Metallsiegeln begegnet, in den meisten Fallen wird man eine, direkte oder indirekte Beeinflussung durch Byzanc nachweisen können».
Biborban született Konstantin császár irja a De ceremoniis aulae Byz. cz. művében, hogy a hivatalos levelek a magyarok fejedelmeihez két-solidusos aranybullával látandók el. (Pauler-Szilágyi: A magy. honfogl. kútfői 112. l.).
Mi csak egy ólombullát ismerünk, II. Gézáét, a melyet az esztergomi káptalan őriz a királynak az esztergomi egyház részére 1157-ben kiadott oklevelén; ezt már elveszettnek hitték, de szerencsére előkerült nemrég a levéltár rendezése alkalmával. Knauz ismertette Monumentáiban, a rajzát is kiadta, s erről közölte a Mill. Történet II. k. 277. l.
Tömör aranypecséteinkről már szóltunk, a melyek a XII. század végén tünnek fel; nem sokkal később találkozunk az üres, illetőleg viaszszal kitöltötlekkel is. 192A legtöbbet Imrétől és II. Endrétől ismerjük. (Pl. a N. Múzeum levéltárában 1223-ból és 1251-ből a Kállay-család ott letéteményezett levéltárából, a bécsi Staatsarchivban Imre aranypecsétje). Az ujabb korból érdekes János király aranypecsétje 1538-ból (a Fővárosi Levéltárban), a mely gömbölyű aranyszelencze, az egyik oldalán János trónon ülő képe, a másikon pedig czimere, bent pedig vörösviaszba nyomva a pecsétje. Mária Teréziának 1765 november 2-án kelt oklevelén, a melylyel Erdélyországot a nagyfejedelemség rangjára emelte, szintén aranybulla lóg, ez a régiekhez hasonlit, nem nyitható ki s belül viaszszal van kitöltve. (Őrzi az Orsz. Levéltár erdélyi osztálya.)*
Képét l. Magyarorsz. tört. emlékei II. rész 274. l. L. tábla.
Azonban nem csak a byzánczi kanczellária volt az egyetlen, a mely a fémmel való pecsételés szokását az ókortól átvette s elterjesztette a középkori államokban; közvetlenül vették át a pápák is s nem szabad a bizánczi kanczellária hatását keresnünk itt. Az ős-keresztény pecsétek a rómaiak utánzatai, avval a különbséggel, hogy a világi uralkodók képeit a legmagasabb egyházfejedelmek képeivel helyettesitették. A pápák használták leggyakrabban az ólompecséteket s csak a legritkább különös alkalommal találkozunk pápai okleveleken aranypecsétekkel.
«Wie diese beide grossen Zentren (a pápai s bizánczi kanczellária) in der Folge die Metallsiegel den mittelalterlichen Kanzleien überliefert und über einen grossen Teil der damals bekannten Welt verbreitet haben, mit dieser Untersuchung sollen sich einige weitere Arbeiten befassen, für die das Material bereits gesammelt vorliegt», e szavakkal végzi be Eitel érdekes tanulmányát.
Emlitettük fentebb, hogy ólompecsétek használata árucsomagokon visszanyulik az ókorba, már Schlumberger hangsúlyozta fontosságukat, mert tulajdonkép ezeket is a pecsétekhez kell számitanunk a szó tágabb értelmében.* Sabatier nagy munkája ezekkel foglalkozik, de nem megy vissza a legrégibb időkig, hanem csak a XIV–XVIII. sz. anyagát öleli fel. Azonban az ily ólompecséteknek nem merült ki a használata abban, hogy abban az időben, amikor lassú és veszedelmes volt az átmeneti kereskedelem, gondoskodtak a csomagok lezárásáról, hanem felhasználták az államok és városok arra, hogy ezek segitségével ellenőrizzék a kincstári illetékek megfizetését. Nagyon alkalmas volt arra is, hogy az iparos megjelölje velük az ő gyártmányát (főleg a szövőiparosok). Igy tagozódik azután Sabatier könyve is: 1. csomagoló pecsétek (des sceaux d'Emballage), 2. kincstáriak (des sceaux Fiscaux), 3. mesterségek pecsétei (des sceaux de Métiers, individuels-collectifs ou communautaires) és végül 4. speciális pecsétek (des sceaux Spéciaux), amelyek se nem kincstáriak, sem nem kereskedelmiek (pl. Atelier monétaire de Lille, maitrises des Eaux et Foręts, Sceaux d'Hopitaux et d'Hospices.)
«En tout cas tous ces plombs commerciaux rentrent dans la classe des bulles ou sceaux de plomb; ils servaient tous ŕ sceller; seulement au lieu de sceller des documents, ils scellaient des colis.» (Schlumberger: Sigillographie de l'empire byzantin. Idézi Eitel).
Mielőtt áttérne a pecsétek e négy fajának ismertetésére, rövid áttekintést nyújt alakjukról, a pecsételés különféle módjairól, azokról a változásokról, amelyeknek e pecsétek ki voltak téve és vizsgálja őket művészi szempontból. Munkájának nagyobb fele Francziaországgal foglalkozik, egy fejezetet (443– 486.) szentel azonban a külföldi eredetű pecséteknek is (Németország, Anglia, Spanyolország stb.), amelyeket Lyonban találtak. Függelékül kilencz okmányt közöl a szerző és 20 táblán sikerült reprodukczióban 356 darab ólompecsétet mutat be.
Holub József.
