ÁLLATOKRÓL SZÓLÓ MENDEMONDÁK HATÁSA HERALDIKAI TIPUSOK KIALAKULÁSÁRA.
ÁLLATOKRÓL SZÓLÓ MENDEMONDÁK HATÁSA HERALDIKAI TIPUSOK KIALAKULÁSÁRA.
Néphitben s a köztudatban élő mendemondák tudományos kutatása a folklore egy igen érdekes fejezetét teszi. A népies hit körébe tartozik minden olyan felfogás vagy magyarázat, melyet a nép hisz és vall, mint meggyőződést. A dolog természetében rejlő megkülönböztetés szerint ezek a népies hiedelmek vagy elméletiek, vagy gyakorlatiak, ez utóbbiak átnyulnak a népszokások birodalmába, vizsgálatuk inkább az etnografia körébe vág.* A mendemondát szigoruan meg kell különböztetni a babonától. Mende-monda az olyan széltében elterjedt hibás állítás és magyarázat, mely nem ellenkezik a reális lehetőséggel, de a valóságnak még sem felel meg. Ezzel szemben a babona képtelen összefüggéseket és a természet elemi törvényeivel ellenkező csodákat tételez fel.* A mendemonda nem sui generis népi termék, a műveltebb körök köztudatában is élnek ilyenek. Az ilyen félszeg magyarázatok forrása sok esetben a primitivebb korok naiv tudománya volt. A heraldika, mint sajátképeni középkori alakulat magán viseli az ilyen népies meggyőződések nyomán. A középkornak miszticzizmusra, allegorizálásokra és szimbolikára hajlandó primitiv szemlélete feltétlenül hatott heraldikai képletek kialakulására, igen régi eredetű mende-mondák nyomát találjuk sok heraldikai képleten, különösen állatmotivumú czimerképen. A mende-monda többféleképen került bele heraldikai ábrázolásokba. Előfordult pl., hogy a czimerképül választott állat heraldikai ábrázolásában ugyanazon tulajdonságokkal szerepel, a milyen tulajdonságokkal a hibás és primitiv közhit ruházta fel. Máskor a szimbolizálásra való törekvés juttatta be a heraldikába az állatalakot, kedvelt allegoria lévén az állatmese szimbolikus állattípusaival. Ezek az állatalakok a heraldikai ábrázolás technikai szükségességei által módosulván stereotip alakba formálódtak ki s állandósultak.
Lehmann A. Babona és varázslat. Ford. Ranschburg Pál. Term. tud. könyvkiadóvállalat kiadása Bpest. 1900. I. 3. lap.
Dalmady Zoltán. Mendemondák a term. tud. köréből. Bpest. 1909. Athenaeum. Lenhossék Mihály előszava. II–VII. l.
Igy például az oroszlán, mint az «állatok királya» valósággal mithologiai magaslatra emelkedett.* A köztudat szerint méltóságos megjelenésű, asszonyt és gyermeket nem támad meg, hátulról sohasem támad, támadását lovagiasan előre bejelenti orditásával, óriási ereje van stb. A valóság ellenben az, hogy lehorgasztott fejjel járó, sunyi és gyáva, az ember elől megfut, szokatlan hangtól megijed, az elaggott oroszlán a baromfiudvart is meglátogatja. Épen olyan 117alattomos és gyáva mint a tigris, a kivel a köztudat mint nemes és bátor állatot állítja szembe. A közfelfogásnak megfelelően a heraldikában a bátorság és a harczi erények szimbolumává nőtt fel, magyar heraldikánkban valósággal chablonczimer az oroszlán mint czimerkép. Czimerpaizsokon rendesen ágaskodó helyzetben szerepel. Ennek nem csak eszmei okai vannak, hanem technikai okai is. Az ágaskodó oroszlán a pajzsmezőt szimmetrikusan betölti, a rendelkezésre álló pajzsmező így ornamentálisan teljesen kihasználható. Az oroszlán markáns állása tehát nem csak az erőt fejezi ki, hanem technikailag is szükségszerű helyzet. Állása és helyzete czélzat vagy technikai okok miatt más és más. Háromszögű gótikus pajzsban egy lábon áll, ezen láb összeesik a paizstengelylyel. A későbbi idők markáns oroszlánja a XIII. sz. elején még nem szerepel, legfeljebb csak farka van dúsan kiképezve ornamentalis czélzattal. Ilyen a gróf Balm cs. czimere egy frizen* és Konrad von Thüringen landgraf († 1241) gyönyörű pajzsa* a marburgi Elisabethkircheben. Ez utóbbin tisztán látszik a bádogból trébelt czimerkép technikája, a gót pajzs alakja létesitette az oroszlán helyzetét. Később, mikor a kerekebb talpu pajzsok jöttek divatba, az oroszlán állása is változott s inkább lépő lett. A prágai Pulverturm kapuja feletti «cseh oroszlán» ötszögü pajzsban teljesen a pajzs szegleteit követi, a dús akantuszszerüen stilizált fark és sörény kompozitiójában már renaissance érzéket mutat 1450 körül.* Mindezt azért fontos megemlitenünk, mert ebből is nyilvánvaló, hogy az oroszlánt a heraldikában nem csak a primitiv és kritikátlan néphit folklorisztikus hagyománya tette a czimerpaizsok büszke és hatalmas alakjává, hanem technikai okok is, a pajzsmező geometrikus kihasználása, a szimmetria, a festés illetve a trébelés technikája teremtették meg az oroszlán ábrázolás stereotip stilusát és büszke «ragadozó» állását.
U. o. 81. és köv.
Ströhl. Heraldischer Atlas. Stuttgart, 1899. fig. 19. d.
U. o. fig. 36.
U. o. fig. 51.
A legkülönbözőbb heraldikai fantasztikus állatok – unicornis, griff, sárkány, pegazus, hableányok – a primitiv gondolkozás szülöttei. A naiv közhitet a tudomány is táplálja.* Az erre vonatkozó népies hiedelmek vizsgálata körünkön kivül esik, minket csak ábrázolásuk érdekel. Az unicornis szarva a pajzsban mindig lefelé irányul. Ilyen a Básznai cs. czimere 1434. ápr. 20-ról [Mon. Hung. Herald. XV(XL)] és a Petneházy cs. czimere 1462. jan. 9-ről (u. o. XX.) A szarv azért áll lefelé, hogy az állatalak betölthesse a paizst. Ha felfelé meredne, a czimerkép viszonylagosan túlkicsi lenne, ha ellenben a pajzsalak kitölti a mezőt, a szarvnak lefelé kell görbülnie. Ugyanezen okból görbül lefelé a lengyel Koziel (zerge) czimertipus zergéjének a szarva gót pajzson,* XVI. századbeli tárcsapajzson azonban már a szarv hátragörbül, az állat háta megett ugyanis maradt hely, melyet be kellett tölteni.* A fantasztikus állatalakok közül csak a griff ábrázolása mutat érdekesebb vonatkozást. Köztudomásu tény, hogy a heraldikai griff farka lefelé görbül ellentétben a heraldikai oroszlán farkával. Ennek nézetünk szerint az az oka, hogy a griffnek – melynek állása az oroszlánéhoz teljesen hasonló – szárnya is van, a szárny tehát elfoglalja azt a helyet, melyen az oroszlán dusan kiképzett farka szokott szerepelni, igy tehát a fark lejut, teljesen jelentéktelenül. Mig az oroszlán farka a legdekorativebb hatásu kiképzést nyeri, a griff farka jelentéktelen mindig. Ennek oka az, hogy az oroszlán háta megett volt hely, melyet ki kellett használni, a griffnél azonban nem volt hely. Ez azonban csak a kerekedő talpu paizsokra áll, ezeken a griff farka tényleg lefelé görbül. Klasszikusan tiszta gót paizsokon, hol a griff egy lábon áll, a fark számára lenn még kevesebb hely van, tehát itt a fark felfelé görbül. Ilyen pl. a firenzei Palazzo Guadagni kőczimere.* A paizsmező még a háromszögü gót paizsnál is régibb alaku, magassága szélességének kétszerese, a régi franczia ökörbőrös bouclier-k hű tipusa, noha a XV. sz. második feléből való. Itt a griff farka felfelé görbül. Ez a Conti di 118Guadagni cs. ősi czimere, ebből a családból való gróf Gvadányi József.* A többi mesebeli állatkép heraldikai ábrázolásának nincs különösebb érdekessége. A kigyó is szerepel a heraldikában. A köztudatban gyülölt és rettegett állat, alig van mithologia, melyben igy ne szerepelne, a bibliában is mint a sátán szimboluma szerepel. Veszedelmessége tulzott és nagyitott. A «kigyókő» meséje, a baziliskus, a «kigyókirály» épen ugy néphit, mint az óriáskigyó roppant ereje, támadó viselkedése, valamint az is, hogy a boa constrictor 3–4 hétig emészt egy jóllakás után.* A kigyómesék és mondák a folklore s az ethnografia körében nyertek tudományos feldolgozást (Roscher, Mannhardt, Wundt stb.), minket a kigyó technikai ábrázolásának és a kigyóról szóló néphitnek összefüggése érdekel. Közhit ugyanis, hogy a kigyó teste függőleges sikban kanyarog, túlságosan felemelt fejjel. Sok ábrázoláson a kigyó a farka hegyén áll. Ez nem igaz, testüknek legfeljebb 1/5-ét emelik fel rövid időre. Épen olyan kevéssé igaz, mint az hogy a kigyó farka végét szájába veszi s gurul, mint egy abroncs. Mozgása vizszintes sikban kanyargó gyürükben történik. A heraldikai ábrázolás ezzel szemben mindig függőlegesen gyürüzőnek ábrázolja a kigyót. Ilyen a Gara és Bethlen cs. czimere, ilyen a Visconti családé is.* Itt szintén nemcsak a közhit ideologiája, hanem technikai okok is hatottak. A jó heraldika ugyanis plasztikát nem ismer, perspectivás ábrázolást soha nem alkalmaz, mert mindig stilusos, stilusát pedig a könnyű előállitás, a jól kivehetőség és a bádogtrébelés szabta meg. A kigyót tehát nem ábrázolhatta összegubbaszkodva, vizszintesen sem; csakis függőlegesen. A paizs alakja is hatott erre, egy lefelé keskenyedő háromszögbe elhelyezett hullámvonal artisztikus voltát érezték, a fogyó vonalritmus kitünő decorativ ábrát ad. A farkába harapó kigyó – akár mint a közhit ábrázolása, akár mint a végtelenség szimboluma – szerepel nálunk is, igy a Branyicskai br. Jósika cs. négyelt czimerén (l. 4.)*
V. ö. Joannes Hein. De draconis Carpathicis 1671., idézve: Dalmady Z. idézett műve 53–4. lapjain.
Ströhl. Taf. V. I. a gr. Wilczek cs. ősi czimere.
A Hohenems grófok czímere: kék mezőben ágaskodó term. zerge. Ströhl. Taf. V. 9.
G. W. Ewe «Decorative Heraldry: London. 1897. cz. műve után közölve Ströhl i. m. X. 6.
A Jábrodi Jabrocky cs. czimerén (Orsz. Ltár. Hom. Doboka 1792.) a kétszer hasított és kétszer vágott paizs 1. és 6. mezején pallost emelő befelé fordult griff van, felfelé görbülő farkkal. A tiparium vésése igen szép, de épen ez a művészi vésés teszi heraldikátlanná, mint a késői olasz renaissanceot.
V. ö. Dalmady Zoltán id. művét: 134–145. l.
Ströhl i. m. fig. 71.
Dalmady. 94.
A medvéről elterjedt közhit, hogy két lábra állva támad. Ez egyszerüen nem igaz,* 94 megfigyelt eset közül kettőben történt meg. Czimeres ábrázolásban – különösen Erdélyben – mindig ilyen, igy szerepel a Mezőbándi Bihari, Csiktusnádi Betegh stb. családok czimerén. Ennek oka a már kifejtett technikai ok is. A Genus Divékből kivált családok lépő medvéje valószinüleg egy ősi tipus naturális továbbképzése, ha volt egyáltalában ősi tipus, vagy már a naturális kék mezővel, zöld fával, nappal és holddal együtt keletkezett, ez esetben a fához való helyzete szükségképen szabta meg lépő helyzetét.
Dalmady id. műve. 128. lap.
Igen gyakori heraldikai ábrázolás a csőrében olajfát tartó galamb. Ilyen a Kissárosi és Árkosi Bihari cs. czimere is. A zöld olajfaág a béke és a szelidség szimboluma, gyakori lirai közhely és népies szólam, a mit a bibliai Noé galambja vihetett bele a középkori köztudatba. A meseirodalom dagályos és érzelgős erkölcsi tanitásokra is felhasználta a galambot, pedig a galamb házsártos, veszekedő, páros életében polygám, gyermekeivel nem törődik. A köztudatban s igy a heraldikában a szendeség jelképévé az is tette, mivel epehólyagja nincs, s a primitiv felfogás az epét a rosszindulatusággal köti össze («epés ember», «rossz máju» stb.). Igaz, hogy a galambnak nincs epehólyagja, de az epének semmi köze az indulatokhoz. A nagy indulatokat követő epeömlés neuropathiás tünet, a rekeszizom görcse, semmi egyéb. Hippokrates és Galenus igy hatott a heraldikára.*
Az ősi czimer ágaskodó kardot emelő oroszlán. (M. N. Múzeum Régiségtára. Poc. Nic. Jankovich. Jósika Gáborné serlegének alliance czimere.)
A heraldikai daru féllábon áll és másik lábában követ tart. Ez a heraldikai ábrázolás abból a mende-mondából fakadt, hogy az őrt álló daru követ vesz a markába, azért, hogy ha véletlenül elaludna, a kő essen le s ő ébredjen fel. Más verzió szerint a daru oly könnyü reptü, hogy kénytelen súlyt vinni magával. Egyik mende-monda sem igaz.*
Dalmady id. m. 128.
A fiait saját vérével etető pelikán a legközönségesebb 119czimerkép. A valóságban azonban a pelikán nem eteti a fiait a vérével. A hiedelem elterjedettségét mutatják Augustinus és Gregorius egyházatyák példázatai. A valóság az, hogy a pelikán zacskójában visz vizet és apró halat fiainak. Ez nőtt meg az önfeláldozás szimbolumául s jutott bele a heraldikába is.*
U. o. 130.
Általában azt mondhatjuk tehát, hogy több állatalak heraldikai tipussá válását két momentum okozta, az egyik egy ideologikus elem; az állatról szóló köztudat mende-mondái, melyek igen sokszor ősrégi folklore vonatkozásokat mutatnak, a másik elem a par excellence heraldikai stilus technikája, mely előidézte a tipus beosztását, compositióját és vonalalakulásait.
BEVILAQUA BÉLA.
