Genealogie von Otto Forst–Battaglia. Grundriss der Geschichtswissenschaft zur Einführung in das Studium der deutschen Geschichte …
Genealogie von Otto Forst–Battaglia. Grundriss der Geschichtswissenschaft zur Einführung in das Studium der deutschen Geschichte des Mittelalters und der Neuzeit. Herausgegeben von Aloys Meister. Reihe I. Abteilung 40. B. C. Teubner, Leipzig, Berlin, 1913.
Majdnem teljes már a Grundriss der Geschichtswissenschaft szép sorozata, a melyben a fenti kötet is megjelent, s a legvilágosabban szóló kritika a vállalatról az a körülmény, hogy a legrövidebb idő alatt a legtöbb kötetnek immár második kiadása forog közkézen. Két kis kötetéről szó esett már e folyóirat hasábjain* s nem kevésbbé érdekelhet minket a most megjelent legutolsó kötet, a genealogiáról szóló rész sem, amely méltóan sorakozik a többi mellé s az elméleti genealogiának örvendetes gazdagodását jelenti.
Sphragaistik von Theodor Ilgen. Heraldik von Erich Gritzner. (Lásd Eckhardt Ferencz ismertetését Turul 1910. 95–96. l.)
A vállalat czélja megszabta a mű irányát és terjedelmét: a Grundriss-nek tömött összefoglalásban és velős előadásban kell bevezetésül, ismétlésül és elmélyitésül szolgálnia a tanulmányozóknak, a történettudomány 189mai állapotát kell bemutatnia azokban az egyes disciplinákban, a melyeket tárgyal; nemcsak eredményeket nyujt, hanem felvet uj és megvitatásra váró kérdéseket is. Az a nagy irodalmi apparatus, a melyet benne kapunk, alkalmat ad a további munkára s arra is, hogy főként vitás kérdésekben a megállapitott itélet helyességét ellenőrizhessük.
Tudományosan iskolázott történészek számára készült tehát ez a Genealogia is s ezért más alapon áll, mint a népszerü, gyakorlati czélt szolgáló munkák, nem tér ki oly fogalmak magyarázatára, a melyeknek ismeretét történésznél joggal feltételezheti. Ez magyarázza meg azután azt is, hogy a genealogia tisztán természettudományi részének kidolgozását kizárja a történelmi előadás keretéből.
Bevezetésül a genealogia történetével és tankönyveivel ismertet meg a szerző s mivel a genealogiai kutatás oly régi, mint maga a törtételem, a legrégibb irásos emlékekhez kell visszamennünk. A történetirás fejlődésével párhuzamosan küzdi fel magát a genealogia is a mithikus személyek végtelen nemzedékeinek naiv felsorolásától a föld nagyjai rokonsági viszonyainak pragmatikus előadásáig, – az egyiptomiak királylajstromaitól és a Védák istengenealogiáitól a rómaiak fejlett családtörténeteiig.
Nyugaton a francziáknál lép fel először a genealogiai kutatás, de az egész középkoron át csak gyakorlati czélt szolgált, a tudományos szellemet csak a renaissance vitte bele s a XVI. századé az érdem, hogy először foglalkozott mint tudománynyal a genealogiával. Nagy érdeme van a XVII. századnak is e téren, a mely után ijesztő visszaesés áll be. A forradalom természetesen majdnem teljesen mellőzte a genealogiai kutatást s csak a hetvenes évek elején kezdi a jelentős kutatók egész sora intenzivebben művelni a genealogia történeti oldalát. Fontos momentum Ottokar Lorenz hatalmas munkájának megjelenése 1898-ban (Lehrbuch der gesammten wissenschaftlichen Genealogie), a mely csak a czime után itélve az addig szunnyadozó Genealogia tanitásainak összefoglalása, tényleg pedig egy uj tudomány programmja. Örömmel emeljük ki azt a nagy elismerést, amelylyel szerző genealogiai irodalmunk érdemes régi, buzgó munkásának, Wertner Móricznak adózik, a mikor uttörő érdemeit nyomósan kiemeli.*
«Unrecht wäre es, wollten wir nicht des Johannes gedenken, der den Lorenzschen Ideen den Weg bereitete und selbst ein Bahnbrecher auf der Genealogie war. Es ist Moritz Wertner, der grösste ungarische Genealoye.»
A legujabb korszakot az jellemzi, hogy elméleti alap megteremtésére, az alapfogalmak megvilágitására törekszik s igyekszik megállaptani a genealogia viszonyát a többi tudományokhoz, hangsulyozza erősebben az ősfák s a leszármazási táblák gondos művelését, szoros érintkezést igyekszik teremteni a természettudósokkal és orvosokkal s végül a genealogiai kutatás intenziv felhasználását czélozza a jogtörténeti kutatás számára a rendiségnél.
A genealogia a legtágabb értelemben nem érdekelhet bennünket (pl. kéziratok genealogiája), de még akkor sem, ha úgy korlátozzuk, hogy az élőlények leszármazási viszonyaival foglalkozik, hanem csak akkor van szerepe, mint a történelem testvér- és segédtudományának, ha az élőlények meghatározást az emberre korlátozzuk.
Nagyon sokféle az a szerep, a mely az összes tudományok mezején a genealogiának jut: fontos szerepet tölt be az átöröklés tanánál s a fajhygiene kérdésénél, a társadalmi tudományoknál, a statisztikánál, a jogtudománynál, itt azonban ezeket a kérdéseket csak röviden érinti a szerző – nagy bibliografiai utmutatással, – mert a czél a genealogiának, mint történelmi segédtudománynak a bemutatása.
Minden genealogiai kutatás az egyénből indul ki, a melyet genealogiai szempontból, mint aktiv vagy passiv szereplőt tekinthetünk s mivel megszoktuk azt, hogy a genealogiai tényeket táblázatos formában feltüntetve gondoljuk el, megkaptuk a genealogiai gondolkozás alapformáit: a leszármazási táblát (Deszendenztafel), a hol az egyénnek aktiv, s az őstáblát (Ascendenztafel), a hol passiv szerepe van. Az őstábla az átöröklés vizsgálatánál s az őspróbánál bir fontossággal. Különféle alfajai vannak, igy a descentorium amely a probansnak leszármazását mutatja egy őstől minden vonalon; ennek mintegy kivonata az, a mely a probansnak csak egy leszármazási sorát nyujtja egy őstől. (Deszent.) Itt foglalkozik szerző az ősök különféle megszámozási módjaival s az ősveszteséggel (Ahnenverlust) is.
A leszármazási tábla egy személy összes leszármazóinak feltüntetése; régen kedvelt alfaja ennek az ascentorium, oly táblázat, a mely bizonyos számu egyenrangu személyeknek, pl. uralkodóknak egy közös őstől való leszármazását mutatja. Ide tartozik a genealogiai ábrázolásnak leggyakoribb formája, a családfa (Stammtafel), a mely egy személynek összes ivadékait tünteti fel férfi ágon, tehát tulajdonkép nem más, mint kivonat a leszármazási táblából. Egyéb fajai: az őssor (Stammreihe), a mely a családfán belül az összes férfi-ivadékokat foglalja magában, továbbá az uralkodói s egyéb táblák, a melyek tisztán külső történeti szempontok szerint egy leszármazási táblának csak a jelentősebb tagjait adják.
A családfának gyakorlati haszna van, mint 190szemléltető eszköz a történelemhez a történeti segédtudománynak leggyakoribb ábrázolási formája. Megemliti még a vérrokonsági táblát (Konsanguinitätstafel), a melynek egyrészt átöröklési kutatásoknál van fontos szerepe, másrészt pedig ez az alapja ma örökségi jogunknak; ez tulajdonkép egyesitett alakja az őstáblának s a leszármazási táblának. Ennek a kibővitése a családba beházasodott nők őseivel adja a rokonsági táblát (Sippschaftstafel).
A következő fejezetben a genealogiai kutatás módszeréről, bizonyitásáról és eredményeinek bemutatásáról szól. Kifejti a genealogia alapelveit: a filiatiót s a koitiót, illetőleg házasságot, s az ezekhez járuló melléktényezők egész sorát, a melyek befolyásolják az embert; ilyenek: az idő és hely, a környezet, külső habitus, betegségek, lelki tulajdonságok. Hogy lehet ezeket kimutatni? Erre a kérdésre külön megadja a feleletet minden egyes fő- és mellékténynél, előadja, milyen tényeket kell összegyüjtenie a genealogiai kutatásnak s mikép igyekszik ez azok helyességéről meggyőződni, s kimeritően megadja az utmutatást, hogy mi módon kell az igy nyert egyes eseteket egyesiteni s a szokásos képletbe foglalni, más szóval micsoda tartalmat követelhetünk egy genealogiai táblától.
Igy elér a genealogia forrásainak kérdéséhez s nagyon helyesen erősen hangsulyozza a forrásokon nyugovó szigoru bizonyitást s ezek idézését. A munka legnagyobb fejezete ez, mely a genealogiai forrásokról szól s két részre oszlik: az elsőben általánosságban tárgyalja ezeket három csoportban: 1. szájhagyomány, 2. irott források [a) nem oklevél természetü genealogiai följegyzések; b) oklevelek; c) akták]; 3. Monumentális források (sirkövek, feliratok, szobrok, fényképek stb.).
A második rész, a mely tulajdonkép függelék az elméleti részhez, a genealogia irodalma, nagyon becses része a könyvnek; nem kimeritő természetesen, de oly gondosan van összeválogatva, hogy minden fontosabb mű helyet foglal benne, s ezek alapján könnyen összeállitható a specziális szempontból szükséges genealogiai bibliografia is. Először a genealogiai munkákról szól, (1. Rein genealogische. 2. Gemischte genealogische. 3. Zufällig genealogische Darstellungen), majd a második fejezetben a bibliografiákról.
Mindkét helyen nagyon megkönnyiti a keresést az a körülmény, hogy országok szerint adja a könyvészeti felvilágositásokat. Hazánkat sem hagyja ki s felemliti a Nagy Ivánt, továbbá megcsillagozva Karácsonyi munkáját, a melyet különösen kiváló, modern kritikai munkák megkülönböztetésére használ; a folyóiratok közt megtaláljuk a Turult, a melyről azonban a külföldi kutató a neve után – egy angol s egy lengyel genealogiai munka közé ékelve – nem fogja tudni, hogy milyen nyelvü folyóirat, – továbbá az enciklopédiák közt a Pallas-Lexikont, a mely tényleg genealogiai szempontból többet nyujt, mint az uj, Révai-Lexikon. A bibliografiák közt megemliti a Petrik-féle könyvészetet s kiválóbb nemzetségeknél itt is a Pallasra utal «Spezialbibliographie nicht vorhanden» irja, pedig a Köblös Zoltán-féle specziális genealogiai bibliagrafia 1909-ben jelent meg. Külön szól Horvátországról is, kiemelve a Margalits-féle Horvát tört. rep. értékét; láthatjuk, hogy tájékoztatásul eleget nyujt s az esetleges hiányok könnyen kiegészithetők egy ujabb kiadásnál, a mi valószinüleg a legrövidebb idő alatt be fog következni, s Csánki, Köblös, Kempelen, Genealogiai füzetek, Nagy Iván helyet fognak ott nyerni.
A hetedik fejezet a genealogia segédtudományaival foglalkozik, röviden vázolva a heraldikát, pecséttant, mumizmatikát, epigrafiát, archontologiát, oklevéltant, jogtörténetet, történeti földrajzot, kronologiát, biologiát, jogtudományt és filologiát s nyelvészetet gazdag bibliografiai jegyzetekkel.
Érdekes kisérlet a könyv utolsó fejezete, mely a genealogiai kritikáról szól. Az Előszóban megemliti, hogy azért nem terjeszkedhetett ki jobban ez érdekes és fontos kérdés tárgyalására, mert ez részben összeesik a történeti kritikával, a melyet a Grundriss egy más kötete tárgyal* és a hely is meg volt szabva, azért kilátásba helyezi, hogy ezzel jelen műve kiegészitésekép külön publikációban fog foglalkozni. Előmunkálatokra itt nem támaszkodhatott, csak az általános históriai kritikával foglalkozó munkákat forgathatta s első sorban Bernheim kitünő könyvéből (Lehrbuch der hist. Methode) meritett sok ösztönzést.
Dr. Aloys Meyer: Grundzüge der historischen Methode. 1. Reihe, Abteilung 6.
Tárgyalja a forráskritikát, foglalkozik a források külső alakjával (anyag, irás, stilus, datálási mód stb.) s tartalmuknak vizsgálatával (belső kritika); végül pedig a legfontosabb általános szabályok előadása után még röviden néhány specziális esetet tárgyal, fejtegeti azokat a momentumokat, a melyek a filiatiók vizsgálatánál megkönnyitik a kritikát. Ilyenek: 1. jogi kriteriumok, 2. történelmi tények, 3. biologiai tények.
Ezzel be is fejeztük könyvünk ismertetését s csak megismételhetjük azt a nagy elismerést, amelylyel már a bevezető sorainkban adóztunk a tudós szerzőnek. Világos, de a mellett szigoruan tudományos és módszeres fejtegetései, mindenre kiterjedő figyelme, alapossága, rövidsége mellett is nemcsak a genealogusoknak tesz nagy szolgálatot, mint kitünő «Nachschlagewerk», mint a Grundriss többi kötete is, 191hanem kitünő bevezetésül és tájékoztatóul fog szolgálni a történészeknek is, a kik még eddig nem igen méltányolták a történelem e fontos testvér- és segédtudományának fontosságát.
A Grundriss, mint alczime is – zur Einführung in das Studium der deutschen Geschichte – mutatja, a német történelem tanulmányozásának és művelésének megkönnyitését és elmélyitését czélozza. Jelen kötet azonban nagyrészben átlépi e korlátot s egyrészt általános érvényü elméleti fejtegetései, másrészt pedig nagy bibliografiai apparatusa révén számot tarthat a legáltalánosabb érdeklődésre és figyelemre s reméljük, hogy a következő kiadás, a melyet igen közelre jósolhatunk, a minket illető pótlásokkal is gazdagabb lesz.
Holub József.
