Az Agmánd nemzetség teljesebb neve és egy ismeretlen ága.
Az Agmánd nemzetség teljesebb neve és egy ismeretlen ága.
A névtelen jegyző «Gasta Hungarorum»-ának XXV-ik fejezetében olvassuk, hogy a hetedik honfoglaló vezér, Tétém (Tuhutum), mint «nagy okos férfiu» mielőtt Erdély meghóditására indult volna, kiküldötte kémjét, Ogmánd atyját, a ravasz Opaforcas-t, hogy «loppal» kémlelje ki az elfoglalandó «erdőntuli föld mivoltát és termékenységét.» Opaforcas «róka módjára körüljárva» csakhamar meggyőződött azon föld jóságáról, aranyban és sóban való gazdagságáról és az ott lakó blach-ok és szlávok gyengeségéről, sebes vágtatva visszafordult urához, azt annak elfoglalására ösztönzé, maga pedig «kimondhatatlanul megszerette» ez országrészt.*
Fejérpataky-féle facsimile kiadás javított magyar fordítása 30. l.
Mennyi a mondai elem előadásában s mily kevés a történelmi valóság, nem tudjuk; tény az, hogy a XIV-ik század legelején, először 1303-ban feltünik Erdélyben: Kolos, Torda és Belső-Szolnok megyékben a virágzó Agmánd nemzetség.* Bár az Agmánd (Ogmand) név az Árpád-korban, sőt azon tul is, személynévként az ország más vidékein is előfordul, igy 1171-ben Veszprém vármegyében találjuk Akai Ogmándot*, 1254–55 körül a Csallóközben egy Ogmánd Ábrahám comes jobbágyaként szerepel*, 1339-ben egy zalamegyei nemes nevét Ogmándnak*, 1345-ben meg már Agmándnak irják*, Karácsonyi nem tartja valószinütlennek, hogy ezen erdélyi nemzetség névadó őse «azon Agmánd volt, a kinek atyját, Apafarkast, a Névtelen Erdély elfoglalasában Tuhutum kémjeként szerepelteti».* Némikép megerősiti e feltevést az Agmánd nemzetségből származó Kechety Márton veszprémi püspök 1548-ból való gyürüs pecsétjén látható czimere, mely pajzsban jobbra lépő farkast mutat, felül balról kifelé fordult holdsarlótól s ennek öblében hatágú csillagtól kisérve*, mely ábrázolás emlékeztet a nemzetség névadó őse atyjának, Apafarkasnak nevére. Ugyan-e felfogásra jut gr. Zichy Nándor «A Járai család czimere» cz. tartalmas értekezése végén, a most emlitett czimert beszélő czimernek tartva, mert hisz «a nemzetség hirszerinti névadó őse Agmánd apja, Apafarkas volt»; szerinte «A XIV. században, tehát akkor, midőn a Járaiak Kolos, Torda és Belső-Szolnok megyéket lakták és azok hivatalait időnkint betöltötték, élénken élt a köztudatban azon Apafarkas emléke, kit Tuhutum a Meszes hegyen át épen ezen vidékre, Kolos, Belső-Szolnok, Doboka megyékbe kémkedni küldött, hogy azután a bérczes kis hazát a nagy Magyarországhoz foglalja. A választott beszélőczimer tehát czélzás lehetett azon legendás alakra, ki ezen vidéken a honfoglalás főrészese, a vidék magyar lakosságának kétségtelenül szellemi elődje volt.»*
Karácsonyi János: Magy. Nemzetségek I. k. 76-78. l.
Turul IX. k. 127. l.
Muz. Véghely; Hazai Okmt. III. k. 20. l.
Anjouk. Okmt. III. k. 568. l.
Zalamegyei Okmt. I. k. 425. l.
Idézett mű I. k. 76. l.
Karácsonyi: id. mű III. k. 2. fele, Csoma József: «Magy. Nemzetségi czimerek» 133. l.
Turul XXXI. k. 157. l.
Mindezen nagyon is valószinü feltevéseket megerősíti a Nemzeti Muzeum levéltári törzsanyagának egy pár soros, eddig figyelemre nem méltatott kis 1344. évi hártyaoklevele, mely e szóban forgó nemzetséget minden más idevonatkozó emléktől eltérőleg, teljesebb alakban, a Névtelen említette két ős összefoglalt nevén «Farkasogmand»-nak nevezi, egygyel szaporitván az ugy magyar, mint idegen-eredetű nemzetségeinknél számos esetben előforduló kettős nemzetségnevek számát. Semmi kétség, hogy itt is a máshol egyszerüen Agmándnak nevezett nemzetségről esik szó. Világosan mutatja ezt az oklevélben foglaltak szintere: Midőn Imre és Jakab mesterek, Külső-Szolnok megye alispánjai és a megye szolgabirái uruk István erdélyi vajda (ki ez időben állásánál fogva egyszersmind szolnoki ispán is) helyett és nevében 1344 nov. 22-én, Szarvadon, a megye nemességével közgyűlést tartottak, felkelt Szentkirályi Imre fia János és kinyilvánította, hogy ő a «Farkasogmand» nemzetségből származik s a Szentkirály szomszédságában fekvő szatmárrnegyei Kalateluke nevezetü birtok örökölt tulajdona, mely – hogy gr. Zichy Nándor fentebb idézett megsejtő szavaival éljek – «élénken élő köztudat»-ot a jelenlévő esküdtbirák és egybegyült nemesek is egyhangulag megerősitették.
De beszéljen bővebben maga az oklevél:
Nos Emericus et Jacobus magistri, vicecomites et quator iudices nobilium de Zonuk-exteriori tenore presentium significamus, quibus expedit universis, quod in nostra congregatione generali feria secunda proxima ante festum beati Clementis pape vice persone domini nostri Stephani woyuode Transsiluane in Zorvod per nos celebrata, consurgens de medio universorum Johannes filius Emerici de Scenkyral, dixi(t) per modum protestationis in hunc modum, quod ipse esset de genere Farkasogmand et possessio 44Kalateluke vocata in comitatu Zothmariensi, in vicinitate Scenkyral existens, sua esset hereditaria, que nobis iudices iurati et univerti nobiles, per nos requisiti, una hore (!) affirmaverunt. Datum tercio die congregationis nostre memorate, loco prenotato, anno domine M°CCC°XL-mo quarto. – (1344. nov. 24.)
(Hártyán, kivül Imre mester alispán ... EM(E)RICI ... köriratu nagyobb kerek pecsétjének töredékeivel és három kisebb gyürüspecsét helyével, a Magy. Nemz. Muzeum levéltári törzsgyüjteményében Wenzel Gusztáv gyüjteményéből.)
Az Agmánd, vagy most már: Farkasagmánd nemzetség szatmármegyei birtokairól eddig nem volt tudomásunk. Nem emliti Karácsonyi fentebb idézett, sem Wertner Mór hasonló czimü müve.* Kutatásaim eredményeként némi nyomról már most beszámolhatok. A br. Perényi családnak a Nemzeti Muzeumban letéteményezett gazdag levéltára őrzi Mátyás király egy 1482. évi oklevelét, mely átirja I. Károly egy 1342-ben kelt birtok-csere levelét: a király a szatmármegyei Jánk, Hermánszeg, Ricse és Terebes nevű, a Szamos és Tur folyók közt fekvő birtokokat elveszi Jánki, Miklóstól és a saját gercsei várához csatolja, a tulajdonost más, hasonló értékü birtokokkal kárpótolván. A birtokok határát a váradi káptalan járja meg. Az oklevél ezen határjáró részletében olvassuk a következőket: Item possessionis R˙che distinctio sic incipit primo a parte septemtrionali, in loco N˙rashomok, iuxta quandam viam, per quam itur ad civitatem Nempth˙ (Szatmár-Németi), deinde progreditur versus alveum Babapathaka vocatum, abinde currit ad quendam locum Hwz˙uzomoga dictum ... tandem venitur ad campum Ogmandloamezey dictum ... et demum cadit in fluvium Thwr ... Lehet, hogy az itt emlitett Ogmánd-lova-mezeje helynév egy a tárgyalt nemzetséghez egyáltalán nem tartozó birtokos nevét tartotta fenn, lehet vonatkozásban az Agmánd nemzetség más, ma még ismeretlen szatmármegyei birtokaival, sőt szokatlan összetételeinél fogva az sincs kizárva, hogy valamely, a Névtelen említette nemzetség alapítóra vonatkozó kései monda hozzáfüzött emlékét őrizte.
Magy. Nemzetségek II. k. 219. l.
Az Agmánd nemzetség szatmármegyei birtoklására vonatkozólag ezen kétes adaton kivül más nyomra nem akadunk. De ez sem hozható semmi kapcsolatba az oklevelünkben emlitett Szentkirály és Kalateluke nevü szatmármegyei birtokokkal, mert ilyeneket ezen megyében nem ismernek forrásaink. Csak időlegesen tartozhattak e megyéhez. De igen is, a rendelkezésünkre álló adatok egyhangu bizonysága szerint*, a fent közölt oklevél szavaival ellentétben, nem Szatmár megyében, hanem közvetlen annak délnyugati határán, de már a XIII. századi és a XIV. századeleji Szolnok, a későbbi Közép Szolnok, tehát a mai Szilágymegye területén feküdtek. Itt áll ma is a két megye ,természetes határát képező Ér patak mellett Érszentkirály község, és a katonai térképen* megtaláljuk tőle délkeletre «in vicinitate» a possessio Kalaeélukéből fejlődött mai Kallaháza pusztát; a község mai határrészeinek felsorolásában pedig ott van Kala, egy 1739. évi tanuvallatásban pedig Kála dülője* is. A birtok megállapitása után most már könnyü volt rábukkanni a birtokosra, Farkasagmánd nemzetségbeli. Szentkirályi Imre fia Jánosra is. Személye ismeretes. Gyakran emlegetik az oklevelek. Sürün szereplő, ma is virágzó középszolnokmegyei család tagja, mely azonban ez egy esetet kivéve a tárgyalt honfoglaló nemzetséghez tartozását sohasem hangoztatta, ez – ugy látszik – az oklevelünkben bizonyitott élénk köztudat daczára is feledésbe ment, vagy tán birtokjogi szempontból maguk nem tartották czélszerünek hangoztatását. A nemzetségi hovatartozását hivatalosan elismertető, fentemlitett lmre fia János először 1337-ben tünik fel, midőn szentkirályi birtokának egyharmadát a váradhegyfoki konvent előtt 25 márkáért hét évre zálogba adja rokonának, Szentkirályi Mihály fia Jakabnak.* 1343-ban ugyan ő és fia Péter, mivel az 1337-ben elzálogositott birtokharmadot nem tudták kiváltani, elörökitik az előbbi zálogba vevő Mihály fia Jakabnak és unokaöcscsének Imrének ugyanazon konvent előtt.* Mindkét birtokügyletről Szentkirályi Jakab fia Miklós 1383-ban a váradi káptalantól átiratot kér.* Az első, 1337. évi oklevélben emlitett hét év lejártával függhet össze oklevelünk, melynek dátuma épen kiadja a lejárat évét. Mint ez mutatja, birtokához még az 1343-iki elörökités daczára is ragaszkodott s hogy az ebben foglalt tiltakozással talán némi sikert is ért el, kitünik abból, hogy 1347-ben a már egyszer elörökitett Szentkirályi birtok egyharmada ujra adásevés tárgyát képezi a rokonok közt. Vagy tán ez már a második, vagy épen utolsó harmad? ez a valószinübb, a források ezentul már csak a zálogbavevő rokonokat emlitik.*
Csánki: Magy. történeti földrajza I. k. 564. l.
Zone 15 Col. XXVII. (Nagy Károly und Ákos).
Petri Mór: Szilágy megye monographiája IV. k. 463. l. és M. kir. orsz. lt. Km. conv. fasc. S. nr. 23.
Petri Mór: Szilágyvármegye monographiája VI. k. 494 l. és IV. 449., 450. l.
Idézett mű u. a. l.
Magy. Kir. Orsz. Levéltár, Dl. 30,009.
Petri: Idézett mű, VI. 494. s. köv. ll.
Nem czélunk tovább folytatni a család történetét, e részben használt jeles forrásunk* már elvégezte azt, levezetvén korunkig a ma is számos 45ágon virágzó családfát. Közölt kis oklevelünk adatait ehhez kapcsolva csak azt igyekeztünk bebizonyitani, hogy Erdély Névtelen megénekelte meghóditójának, Tuhutum vezérnek, nemcsak emléke él még a turul-madaras, rovásiratos zilahi kőoszlopon, de él jeles segitőtársának, a mondabeli Agmánd atyja Apafarkasnak honfoglaló vére is a Meszes alján, Szilágy vármegye egy kiváló családja, a Farkasagmánd nemzetségbeli Szentkirályiak ereiben.
Pétri: Id. mű, VI. u. a. ll.
Karácsonyi János fentidézett müvében* emliti még az Agmánd nemzetségről: «Figyelemreméltó az, hogy számos nevezetes erdélyi család sarjadzott ki belőle», de a már emlitett Kechetyeken és Szalaházy-akon tul nem folytatja a névsort. Más jeles genealogusunk is fárad annak kimutatásán, hogy egy az említetteknél illustrisabb család is e honfoglaló törzsből veszi eredetét*, reméljük mihamarább siker koronázza fáradozását.
Id. mű, I. k. 77. l.
Turul XXVII. k. 79–81. l. XXXI. k. 157.
Az itt közölt kis oklevél mutatta friss nyomokon haladva már most több, mint valószinünek tartom, hogy a Szabolcs-, Szatmár-, Ugocsa- és Középszolnok-megyékben törzsökös, már kihalt Magyi család is e terjedelmes nemzetséghez tartozott. E család adta a többek között közéletünknek a XV. század második feléren Barlabás alországbirót és a végén Pál alországbirót, később alnádort, majd a gyermekkorát élő magyar irodalomnak Magyi Jánost (1476–91), Mátyás király kanczelláriája Nyirkállai Tamásnak tulajdonitott formuláskönyve és magyar glosszái nagy részének iróját és az irodalomtörténetünkben mindenkor hibásan Mági-, Magiusnak nevezett Magyi Sebestyén, váradi kanonokot, humanista költőt és Janus Pannonius verseinek kiadóját. Jeles család, megérdemli, hogy kikutassuk eredetét.
Jakubovich Emil.
