THALLÓCZY LAJOS 1854–1916.
THALLÓCZY LAJOS
1854–1916.
1854–1916.
Az év utolsó hónapja ujabb gyászt hozott a magyar történettudományra és az azt művelő társaságokra. A deczember 1-re virradó éjjel Thallóczy Lajos, a hazai történetirók egyik legkiválóbbja végzetes vasuti szerencsétlenségnek esett áldozatul. A kérlelhetetlen végzet egy minden tekintetben nagyszabásu, kiváló jelentőségü egyént ragadott el sorainkból, kinek elhunyta nagy és jóformán pótolhatatlan veszteséget jelent a hazai tudományos világra és közéletre egyaránt. Tudományos és politikai, müvészeti és társadalmi akcziók szálai futottak össze az elhunyt kezében, a ki soha meg nem szünő buzgalommal, ernyedetlen munkásságal és teljes odaadással dolgozott és dolgoztatott a maga elé tüzött czélok, az előtte lebegő feladatok megvalósitásán. Fájdalommal telt szivvel, a szörnyüséges katasztrófától mélyen lesujtva állta körül ravatalát a magyar tudományos világ, a melynek gyászában osztozott Magyarország uralkodójával együtt a közéletnek minden tényezője.
A mai viszonyok között kétszeresen fájlalhatjuk Thallóczy Lajos elhunytát és pótolhatatlannak látjuk a szenvedett veszteséget. A Balkán-népek történetének, politikai viszonyainak és közéletüknek legalaposabb ismerőjét vesztettük el benne, a kire most, a midőn Magyarországnak jövőbeni viszonya a Balkán-államokhoz egészen uj irányokba kezd terelődni, százszorosan lett volna szükség, a kinek szakavatottságát, irányitását és buzditását jövő idők tudományos feladataiban és kérdéseiben fájdalmasan fogjuk nélkülözni. Mert a jövő alakulása nemcsak a politika, hanem a történettudomány terén is uj irányokat fog felszinre hozni, uj feladatokat fog a tudományos kutatásnak szabni, a mely fokozottabb mértékben fog a Balkán-államok történetével foglalkozni. Ezekben a kérdésekben számithatni véltünk Thallóczy Lajosra, a kinek történetirói munkássága már évtizedek óta egy nagy határozott czél szolgálatában állott, a melyet munkatársainak lelkes csoportjával együtt igyekezett megvalósitani. A középkori magyar imperiális politika megvilágitása, annak beillesztése a nemzetközi politika keretébe, Magyarországnak a délszláv Balkán-államokkal szemben követett politikájának földeritése volt az a czél, a melyen elhunyt tagtársunk évtizedek óta lankadatlan buzgalommal dolgozott. Nyomdokába lépett e munkájával a nagyérdemü Engel János Keresztélynek, folytatva annak hasonló czélu munkáját, csakhogy természetesen sokkalta szélesebb arányokban, a modern történeti kutatás minden segédeszközeinek igénybevételével. Ennek érdekében járta be Európa összes nevesebb levéltárait, gyüjtve mindenünnen az anyagot munkájához. Ennek megvalósitását szolgálta publikáczióinak egész sorozata, ezt a czélt igyekezett közel hozni a megvalósuláshoz a Magyarország és a délszláv államok összeköttetéseire vonatkozó terjedelmes oklevéltári vállalattal, melynek közrebocsátásában a munkatársaknak egész sora támogatta őt.
Tudományos érdemeinek beható méltatása nem képezheti e rövid visszaemlékezés tárgyát. Ez egy későbbi idő feladata leend, a midőn a veszteség feletti fájdalomtól lecsillapult kedélylyel mérlegelhetjük munkásságának jelentőségét és jelölhetjük ki részére a magyar történettudományban az őt megillető helyet.
A gyászban, melyet halála a magyar tudományos világra hozott, társaságunk is őszinte részvéttel osztozik. Igazgató-választmányunknak 1883 óta volt tagja és ha személyesen ritkán is jelent meg üléseinken, tudományos törekvéseink mindenkor lelkes pártfogóra, támogatóra talált benne. Folyóiratunkban régebben és azután az utolsó években szorgalmas munkatársa volt, a ki különösen a délszláv uralkodók családi történetének egyes vitás kérdéseit igyekezett kellő világitásba helyezni. Tanulmányai, melyeket Hervoja herczeg czimeréről, az illyr czimergyüjteményekről, a bosnyák és szerb nemzedékrendi kérdésekről stb. folyóiratunkban közzétett, számos, addig tisztázatlan kérdést oldottak meg s azok a nagyszabásu tanulmányok, melyeket az egyes oklevéltárakban közzébocsátott, szintén nem egy homályba burkolt családtörténeti kérdést oldottak meg. Fájdalmasan fogjuk azért nélkülőzni munkatársaink sorában és emlékét úgyis mint tudósét, ugyis mint emberét, mindenkor igaz kegyelettel fogjuk megőrizni.
