TÖRTÉNETÍRÁS ÉS TÖRTÉNETI SEGÉDTUDOMÁNYOK ROMÁNIÁBAN.*
6TÖRTÉNETÍRÁS ÉS TÖRTÉNETI SEGÉDTUDOMÁNYOK ROMÁNIÁBAN.*
Felolvastatott a Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság 1926 június 10-iki választmányi ülésén.
Az oláh történetírás fejlődése még nem esett túl az összes fejlődési stációkon, amelyeket a nyugati vagy a magyar historiografia már elhagyott. Akár a fennmaradt és ismert nyers történeti források és emlékek mennyiségét, akár ezeknek minőségét és tudományos feldolgozását, az alkalmazott tudományos módszer és kritika arányait vizsgáljuk meg, erről könnyen meggyőződhetünk. Jellemző a helyzetre, hogy még a XIX. század elején is találkozunk oláh krónikásokkal és annalesszerű produktumokkal; számbavehető okleveles anyag összegyüjtéséről és publikálásáról pedig tulajdonképpen szintén csak a mult század óta beszélhetünk; a modern történetírás kriticizmusa, iskolázottsága és nyugati tudományos módszere a romatikusabb felfogás érvényesülése mellett, pedig csak a legújabban, a XIX. század második fele óta tapasztalható az oláhoknál.
A tudományt és kultúrát elsősorban tápláló és előmozdítani hivatott egyetemek, a nyugatibb értelemben vett felső iskolák az oláh nép körében akkor alakultak meg, amikor a két dunai oláh fejedelemség egy személy, Cuza fejedelem kormányzása alatt egyesül és a függetlenség attributumainak az addiginál nagyobb mértékű birtokába jut. Főiskolai jellegű intézetek úgy Moldva, mint Havasalföld fővárosában már a XIX. század első felében is léteztek ugyan s bár ezekből keletkezett a későbbi két egyetem is, ezek azonban egyetemekké alakulásuk előtt még igen primitív színvonalon állottak. De még ezen a színvonalon is pl. az 1835-ben Sturza Mihály fejedelem által Jassyban létesített és az uralkodó nevéről «Academia Mihaileana»-nak elnevezett intézet működése, az orosz protektorátus nyomása alatt, 1847-ben úgyszólván lehetetlenné volt téve. Ennélfogva csak Cuza fejedelem szabadabb, nemzetibb, függetlenebb uralkodásával válik lehetővé, hogy az 1860-as évek elején Jassyban (1860-ban) és Bukarestben (1864-ben) két oláh egyetemet felállítsanak. A két egyetem az oláh tudományos tevékenység kiszélesítése és eddigi színvonalának felemelésére csakhamar döntő és irányító módon érvényesítette befolyását. Még későbben, 1866-ban alapítják meg az oláh tudományos akadémiát, amely természetesen szintén jelentékeny részt vett az oláh studiumok fellendítésében. Végül Románia teljes függetlenségének Hohenzollerni I. Károly király alatt bekövetkezett proklamálása még inkább teremtette meg a lehetőséget arra, hogy az oláh tudományos mozgalmak modernebb színt ölthessenek.
Az oláh tudományos akadémia első tízéves működésében csak nyelvészeti és filológiai problémákkal foglalkozott. A történeti tanulmányok későbben, lassankint kapták meg a figyelmét és kerültek érdeklődési körébe. Ennek következtében úgy a forráspublikációk, mint a történeti tanulmányoknak az akadémia égisze alatt való kiadása csak apródonkint, fokozatosan történhetett meg. A történeti studiumok szempontjából az egyetemek fejlődése is elég lassú ütemű. A bukaresti egyetemen egész 1895-ig még az oláh történelemnek sem volt külön önálló tanszéke, hanem csupán az oláh irodalomtörténetével egyesített és közös tanszéke.
Ezen lassú ütemű haladás dacára az oláh historiografia fejlődésében fordulópontot jelent a XIX. század második fele. A jelzett instituciók hatalmas lendületet adtak az oláh történetírásnak, melynek modernebb, tudományosabb és kritikai alapjait voltak hivatva megvetni. E folyamat megindulásával majdnem egyidejűleg jelenik meg az oláh tudományban és történetírásban a besszarábiai származású Hasdeu B. P. (1836–1907) alakja. Hasdeu tudományos kutatásai során sok téves és tarthatatlan eredményre jutott ugyan, de rendkívüli zsenialitásával, rengeteg tudásával, nagy fantáziájával, valamint az oláh történetírásban addig szokatlanul mély kritikájával mégis megerősítette és fellendítette a nem sokkal előtte indult új irányt. Így ő képviseli a legtipikusabban nemcsak az új irány kezdetét, hanem az egész új korszakot összes előnyeivel, nehézségeivel és hátrányaival együtt. És ugyancsak ebben a korszakban kezdődik meg az akadémia részéről az új irányú történeti tanulmányokon kívül régebbi történeti munkák és oklevélpublikációk hosszú sorozatának kiadása, amelyből a nálunk is ismert sokkötetes Hurmuzaki-féle oklevélkiadást említjük fel.
Amint nálunk az elnyomó, abszolutisztikus 7időszak után az 1860-as években a kiegyezési korszakkal, tehát egy szabadabb és függetlenebb korszak inaugurálásával, a történettudomány mívelése terén renaissance-szerű lendület veszi kezdetét, a XVIII. század második felében kifejlődött s a XVIII. század végén abbamaradt, kritikai történetírás fonalának folytatásaképpen: ugyanúgy indul meg Romániában is az 1860-as évekkel és az oláh állam függetlenné válásának idejével egyszerre az oláh történeti studiumok új lendületű korszaka. Habár a XIX. század második felében a magyar historiografia által felmutatott eredmények úgy mennyiség, mint minőség tekintetében messze felülmúlják az oláh történettudomány ugyane fejlődési korszakának produktumait, mégis az oláh historiografia ezen párhuzamos korszaka az oláh történettudomány szempontjából aránylag kiemelkedőbb jelentőséggel bír, mint a hasonló magyar korszak. Mert – ha szűkebb keretek között és sokkal szerényebb eszközökkel is – de az oláh historiografia is ugyanazokat a célokat tűzte ki ebben az időszakban, mint a magyar. Csakhogy e korszak és az előző időszakok között oláh oldalon majdnem áthidalhatatlan szakadék tátongott, mely mindenesetre sokkal nagyobb, sokkal mélyebb volt, mint amilyen nehéznek tűnhetett fel magyar oldalon az előző korszakokba való folytatólagos belekapcsolódásnak lehetősége. A magyar történettudomány fejlődésében beállott ugyan a XVIII. század után egy félszázados stagnálás, sőt visszaesés: a romanticizmus korszaka, de ettől eltekintve, a kritikai történetírás már meg volt alapozva és a XIX. század második felének új tevékenységét előkészítő munkálatok igen nagy arányokban valamennyien megvoltak.
Ellenben az oláh historiografiában úgyszólván semmiféle előkészület sem volt, vagy ami annak tekinthető, édeskevésnek mondható. Ennek termékeit a XIX. századig általában és legnagyobb mértékben, az annales-szerű feljegyzéseken kívül, az oláh irodalomban a «Krónikások» összefoglaló neve alatt ismert íróknak nyomtatásban vagy kéziratban fennmaradt munkái képezik. Ezeknek legnagyobb része tényleg krónikajellegű forrásmunkának tekintendő. A legelső ily krónikák (a XVI. századból) szláv nyelven voltak szerkesztve és csak a XVII. századtól kezdve írták őket oláhul, elvétve latinul vagy görögül. A szerzőknek egy része szerzetes, papi pályán működő egyén, de akad köztük igen sok hivatalnokember is, aki vagy valamelyik előkelőbb család alkalmazottja vagy az uralkodó udvarában vagy kancelláriájában teljesít szolgálatot, vagy pedig esetleg a legmagasabb állami funkciókat tölti be, sőt még fejedelem is van közöttük. E szerint ezen írók műveltsége különböző fokú volt. Nagyobbrészt a belföldön, a kolostorok körül szerzett ismeretekből és a balkáni, konstantinápolyi görög műveltség elsajátításából állott. De előfordulnak olyanok is, akik Oroszországban: Moszkvában, Pétervárott és a lengyelországi iskolákban egészítik ki ismereteiket és műveltségüket. Ritkán akad olyan, aki a nyugatot, Olaszország iskoláit is bejárja. De van olyan is, aki a távoli keletet, Kínát is beutazza Olaszországon, Konstantinápolyon és Oroszországon kívül és teljesen megtanulja a görög, olasz, orosz és kínai nyelveket. A lengyel, orosz, görög, török, latin, olasz, magyar, francia azok a nyelvek, amelyek közül egyiket-másikat vagy többet is egyszerre ismernek a kiemelhetőbb krónikások. Az előkelőbb vagy éppen a fejedelemmel rokon családokból származó, a magas vezető állami hivatalokat betöltő és a különleges országos érdekű missziókat végző írók természetesen megszerzik a legmagasabb műveltséget. Ezt elsősorban a moldvai krónikaíróknál tapasztalhatjuk, akik országuk földrajzi fekvésénél és a Lengyelországgal való állandó összeköttetésénél fogva itt keresték a nyugat kultúráját, nem pedig délen, a balkáni félszigeten, mint a havasalföldi krónikások. Tehát ha a krónikások nagyobb részének alacsony vagy közepes műveltségével arányban kell hogy álljon az általuk írt és akár régebbi, akár egykorú vagy közelegykorú eseményeket tárgyaló krónikák színvonala is, akkor természetesnek kell találni azt is, hogy nem lehet mindez írók történeti vonatkozású műveit kivétel nélkül sem többnek, sem egyébnek tekinteni, mint egyszerű és primitív, annales-szerű, nyers történeti forrásoknak, minden egyéb irodalmi vagy tudományos érték és jelentőség nélkül. Ha legtöbbjüknél fenn is áll és jogosult is ez a megítélés, mégis akad köztük olyan, aki nemcsak saját tapasztalatai és a belföldi források alapján írja meg a krónikáját, hanem igyekszik a külföldi forrásokba és tudományba is belekapcsolódni. Van olyan is, akit 1714-ben a berlini akadémia tagjai közé választ meg és akinek egyik-másik műve egészen a 8XIX. század elejéig általánosan ismert és használt a nyugati tudományos körökben. Az egyik-másik szempontból kiválóbb írókat mind Moldvában kell keresni: Ureche Gergely (1590–1646), Costin Miron (1633–1692), Neculce János (1672–1744) és Cantemir Demeter (1673–1723) személyében. Ezek azonban a XVII. században és a XVIII. század elején éltek és a legtöbb és a legjobb, amit róluk megállapíthatunk az, hogy törekedtek a kor színvonalára emelkedni. De ezek a XIX. század második felének oláh történetírásához nem képezhették az átmenetet, az áthidalást, hanem annak legfeljebb tudományosan megvizsgálandó objektumát alkothatták és műveik legjobb esetben az illető korszakok elsőrangú történeti forrásaiként szerepelnek. A történeti segédtudományok által előkészített kritikai történetírás módszere e krónikaírók országába az ő idejükben még nem érkezhetett be. Ez csak a XIX. század második felének és a XX. századbeli oláh történetírás feladatai közé tartozik és így ezen krónikaíróknál okleveles kutatáson alapuló kritikát nem kereshetünk. Oklevelek felhasználásával ugyan találkozunk egyik-másik krónikaírónál is már a XVII. századtól kezdve. Van olyan krónikaíró is, aki a vajdai kancelláriában oklevélscriptor, vagy pedig olyanok, akik a legmagasabb vezető állásokat foglalják el és így könnyen kerülhettek oly helyzetbe, hogy okleveles anyagot ismerjenek. De ez még nem jelent egyúttal oklevélkritikát is. Ha már kritikai okleveles kutatáson, aránylag szélesebb forrástanulmányozáson is alapuló történeti műveket keresünk és így a mult század második feléből származó és a legújabb oláh historiografiához való áthidalást ily szempontból vizsgáljuk, akkor ezt nem az 1774-ig terjedő moldvai és a XIX. század első negyedéig terjedő havasalföldi krónikaírók műveiben fogjuk megtalálni, hanem legfeljebb a XVIII. század végén működő erdélyi görög katholikus oláh írókban, az oláh irodalombeli ú. n. «Erdélyi iskola» megalapítóiban és reprezentánsaiban: Micu-Clain Sámuel (1745–1806), Sincai György (1754–1816) és Maior Péter (1753–1821) történeti műveiben.
Nevezett három erdélyi származású írónak tudományos munkálkodása az oláh irodalomban úgyszólván forradalomszerűen új korszakot alkotott és jelentett. Különösen a történeti és nyelvészeti téren kifejtett tudományos működésük, mint valami teljesen újszerű kellett hogy hasson ott, ahol addig évszázadokon keresztül az egész irodalmi produkció egyházi könyveken és krónikákon kívül alig tudott valami egyebet felmutatni. Nyelvészeti tanulmányaik addig ismeretlen munkáikban is teljesen új módszert és kutatási rendszert mutattak be. Tulajdonképpeni céljuk annak a bebizonyítása volt, hogy az oláh nép és nyelv a rómaiaktól és a latin nyelvből származott és hogy az oláhok Dácia földjét sohasem hagyták el. Ezen tétel támogatására állították össze összes nyelvészeti és történeti munkáikat és kétségtelen, hogy állításaikat oly hévvel, kitartással és eszközökkel védték, hogy annak hatása az egész oláh népre egyenesen forradalmosító volt a nemzeti öntudat és az egész további politikai magatartás és célkitűzések szempontjából. Oláh nemzeti, történeti és tudományos szempontból ez az igazi és legnagyobb jelentőségük. És ezen tudományos működésükhöz a lehetőséget és felkészültséget az a körülmény adta és teremtette meg, hogy az 1700-ban létrejött vallási Unió: az erdélyi oláhok egy részének a görög katholikus vallásra való áttérése oly művelődési és iskolázási eszközökhöz juttatta az erdélyi oláhok ezen részét, melyek addig előttük ismeretlenek és kizártak voltak. Az 1754-ben Balázsfalván felállított első oláh középiskola és a görög katholikus klerikusoknak a bécsi és a római intézetekben folytatott további kiképzése felébresztette ezen most keletkező kisszámú erdélyi oláh intelligenciában a tudás- és tudományszomjat és megismertette őket a nyugati tudomány forrásaival és módszerével. Csak ezen az úton és ennek segítségével tudott a fentjelzett tudós-triász az egész oláh nemzeti irodalom regenerátorává válni. És noha Clain, Sincai és Maior történeti felfogásai és állításai nemcsak a külföldi, hanem még a mai oláh tudományos közvélemény előtt sem állják már meg minden tekintetben a helyüket, oláh historiográfiai szempontból ezen íróknak az a jelentőségük mégis megmaradt, hogy ők voltak az elsők, akik oláh történeti munkákat – ha kimondott tendenciával is – de az oláh irodalomban addig ismertnél sokkal szélesebb forrásalapon és okleveles anyag használatával is írtak. Közülök is ily tekintetben a cegei gróf Vass-család nevelőjének, Sincai Györgynek a «Króniká»-ja válik ki 9különösen, erős polemiáival és elfogult kiritkájával pedig Maior Péter.
Ezen munkákban elfogulatlanságot vagy kifogástalan, szigorú történeti kritikát nem fogunk találni, ennek ellenére azonban e művek képesek nyujtani és jelezni az átmenetet a krónikaszerű oláh történeti irodalomtól az utolsó hetven évnek modernebb, módszeresebb és pragmatikusabb történetírásához. Így, mikor az erdélyi oláhság az addigi, kizárólagosan egyházi vonatkozású és vallásos irodalmi termékein kívül, éppen a legutolsó vallási mozgalmak egyenes és jótékony hatása alatt és következményeképpen, először próbálkozik meg komolyabban történetírási működéssel, ezen tevékenységével új irányt jelző korszaknak előfutárjává válik az oláh történettudomány terén. Vagyis itt a XVIII. század második felében egy újabb külső analógiát és hasonlóságot látunk a magyar és oláh történetírás fejlődési stádiumai között. Nálunk Pray György kiváló, messze kimagasló és korszakalkotó történetírói működése megalapítja a szigorú és modern kritikai iskolát a magyar historiografiában és egyben megadja azt az alapot, amelyről a XIX. század második felében az új, széleskörű történettudományi munkálkodás a félszázados stagnálás után biztos lépésekkel haladhat tovább a nyugati kriticizmus és pragmatizmus útjain.* Az oláh történetírás fejlődésében, Pray működésével egyidejűleg, az erdélyi oláh iskola megalapítói és képviselői szintén korszakot alkotnak működésükkel és ha nem is tudják megteremteni úgy, mint Pray a modern pragmatikus és kritikai történetírást, mégis szakítva a primitív multtal, egy kritikaibb irányzatnak az úttörőiként, egy újabb útmutatást és szilárdabb alapot adnak, amelyet, szintén egy félszázados stagnálás után, kibővítve és modernebb fegyverzettel ellátva, a XIX. század végén át lehet alakítani kritikai és pragmatikus iskolává. És talán azt a hasonlóságot is fel lehet említeni, hogy amint Pray korszakalkotó és széleskörű működése éppen szerzetesi pályára lépése által vált csak lehetségessé, ugyanígy a jelzett három oláh írónak eredményes historikusi működését is csak szerzetesi, egyházi pályára való képesítésükből következő felsőbb tanulmányaik hozhatták létre. E nélkül sohasem kerültek volna oly helyzetbe, hogy Bécsben (a Pazmaneumban és a Szent Barbara-intézetben) és Rómában (a Collegium de propaganda fide-ben) szerezzék meg tudományos műveltségüket és ismerjék meg azokat a történeti forrásokat, melyeket műveikben felhasználtak. De ugyancsak ez tette lehetővé, hogy a magyar jezsuiták óriási kiterjedésű és jelentőségű történetírói és tudományos működéséről tudomást szerezzenek, azzal megismerkedjenek, ennek pedig indirekt buzdító hatását az ugyanazon hazában dolgozó három oláh szerzetesre kétségtelennek kell tartani.*
Hóman Bálint: Tudományos történetírásunk megalapítása a XVIII. században. – Hóman Bálint: A magyar forráskutatás és forráskritika története.
Şincai levelezésben állott Kovachich Márton György-gyel, Engel Keresztély-lyel és másokkal. Mind a három nagy oláh írónak az életében és működésében pedig külön kiemelkedő fejezetet jelent budai tartózkodásuk, hol a nyomdába kerülő oláhnyelvű nyomtatványok hivatalos cenzorai voltak. Ez a tevékenységük egész fejlődésükön, további tudományos haladásukon és az oláh irodalmon igen mély és jelentőségteljes nyomokat hagyott, ami csak az egyik figyelemreméltó láncszemet alkotja abban a századokig tartó állandó és természetes hatásban, amelyet a magyar kultúra és irodalom gyakorolt az oláh népre. Egyben pedig ez közelebbről egyik kiváló bizonyítékát képezi annak a nagy szerepnek, melyet Magyarország fővárosa játszott az oláh kultúra és irodalom fejlődésében. Ez viszont megint egy oly szempont, melyet eddig teljesen figyelmen kívül hagytak és melyet a tényeknek hosszú sorozatával lehet bebizonyítani, amire egy következő alkalommal részletesen ki is fogunk térni.
Az oláh történetírás lassú és egyhangú fejlődésében e szerint két kiemelkedőbb, lendületesebb korszakot különböztetünk meg. Egyik a régebbi multtal teljesen szakító és az új idők szellemébe fokozatosan belekapcsolódni igyekvő korszak, a XIX. század közepétől kezdve a mai napig; a másik lokálisabb jelentőségű és a speciális földrajzi és vallási viszonyok hatása alatt létrejött erdélyi görög katholikus oláh szerzetes iskola korszaka a XVIII. század végén, mint az előbbi korszaknak az előfutárja és a primitívebb, krónikás korszaktól a modernebb historiografiához az áthidalást, az átmenetet jelentő korszak. A mult századbeli korszak megszületéséhez és megszilárdulásához a lehetőséget elsősorban az állami függetlenség megszerzése és az erre irányuló harcok és törekvések adták meg; a XVIII. századbeli korszakot pedig a speciális erdélyi vallási viszonyok és mozgalmak teremtették meg. Ezek az okok és szempontok az egész oláh historiografia fejlődésében jelentékeny szerepet játszottak. A két oláh vajdaság földrajzi fekvésénél és vallási rendszerénél fogva a keleti balkáni kultúrába volt kénytelen belekapcsolódni, 10de állami függetlenségét is Magyarországgal és egyáltalán a nyugati kultúrállamokkal szemben éppen a görög keleti valláshoz és a keleti kultúrához való makacs ragaszkodása által vélte jobban és hathatósan megvédhetőnek. Művelődésének forrásait elsősorban Konstantinápolyban, esetleg Oroszországban és legjobb esetben Lengyelországban kereste és találta, Erdélyen kívül. Ez nem jelentett teljes kultúrátlanságot; de óriási különbség van ezen keleti és a nyugati kultúra között. Ha az oláh nép nem zárkózik bele a görög keleti vallás által képviselt keleti balkáni kultúra kínai falai közé, hanem már régebben tömegesen és teljesen belekapcsolódik a nyugati vallások kulturális rendszerébe, akkor egész művelődése és irodalmi és tudományos fejlődése a nyugati forrásokból táplálkozott volna és az idők folyamán és ma is sokkal magasabb fejlettségi fokot ért volna s érne el, mint amilyent tényleg fel tudott s tud mutatni. Történetírásának fejlődése is egészen más és magasabb színvonalat tudott volna feltüntetni. Hiszen ott és akkor, ahol és amikor földrajzi fekvésénél vagy egyéb okoknál fogva bele tudott kapcsolódni a nyugati kultúrába, azonnal kiemelkedőbb színvonalat vehetünk észre a történeti vonatkozású műveken is. Például a moldvai krónikások superioritását a havasalföldiek felett okvetlenül a szomszédos lengyel iskolák jótékony hatásának kell betudni. A nyugati kultúrába való belekapcsolódási lehetőséget és szükségességet újabban éppen az állami függetlenség hozta meg és bizonyította be. Régebben azonban a földrajzi fekvésen és politikai összeköttetéseken kívül (Moldvában) éppen a speciális vallási erdélyi viszonyok és harcok teremtették azt meg az oláhság egy kis részénél, a magyarországi részénél. Két ízben is belekapcsolódik az erdélyi oláhság a nyugati kultúrába éppen a vallási mozgalmak következtében és ez mindkét esetben eltörülhetetlenül jótékony nyomokat hagy az oláh kultúrán és irodalmon. Első ízben, a reformáció korában, az erdélyi reformáció elterjedése az erdélyi oláhok között megteremti az első oláh nyomtatványokat, kiszorítja a szláv egyházi nyelvet az oláh egyházakból és egyházi könyvekből és így megteremti az oláh nemzeti irodalmat. Másodszor pedig a katholikus vallás elterjedése az erdélyi oláhok között az oláh nemzeti öntudat óriási fölébresztésén kívül megteremti az oláh nyelvészeti tudományt, a történetírásnak pedig újabb lendületet és magasabb színvonalat kölcsönöz és ezáltal előkészíti az átmenetet az oláh historiografiának a XIX. század közepével kezdődő újabb fázisához.
Ezen újabb fázis megjelenését tulajdonképpen már Bălcescu Miklós (1819–1852) és Kogălniceanu Mihálynak (1817–1891) és 1840-es években és 1850-es évek elején megjelent történeti munkái jelzik. Mindkét író a két oláh fejedelemség függetlenségéért és egyesüléseért legtöbbet harcolók sorába tartozott. Történeti munkáik részint a régi krónikások műveinek kritikai kiadásában és tanulmányozásában merülnek ki, részint pedig rövidebb történeti korszakok vagy részletkérdések kritikai és széles forrástanulmányokon alapuló tanulmányozásában, továbbá oly studiumokban, melyeknek célja annak a kimutatása, hogy az oláh történettudománynak nem lehet egyedüli feladata – úgy mind addig – csak a háborúk leírása és a fejedelmek életrajza, hanem a mult megértéséhez elsősorban a történeti mult egyes intézményeinek megismerése és tanulmányozása szükséges. Ez az új irány azonban tulajdonképpen csak az 1860-as évektől kezdve tud megerősödni és állandósulni. Ez ugyan nem jelenti azt, hogy a romantikus felfogás érvényesülését az újabb oláh historiografiából ki tudja teljesen szorítani, hanem csak annyit jelent, hogy módszertanilag igyekszik a nyugati modern iskola követelményeihez alkalmazkodni, több-kevesebb eredménnyel és jóakarattal. A fennálló nehézségek nagysága és a tennivalók sokfélesége miatt azonban a haladás csak lassú és fokozatos. Forrás- és oklevélkiadás, általános feldolgozás, részletkutatás és szintézis egyformán hiányzik ezen korszak kezdetén. Hiszen mindaz a munkásság, amit átmenetnek tekinthetünk a krónikairodalomtól az új korszakra, mindezen feladatoknak a számát semmivel sem csökkentette. A krónikások és elbeszélő forrásoknak csak egy része van akkor még kiadva, nagy része csak kéziratban ismeretes; az oklevelek és nyers forrásanyag tömege szétszórtan és ismeretlenül hever az állami levéltárban, az akadémia könyvtárában vagy egyéb intézetekben, kolostorokban, egyesek birtokában, továbbá a külföld levéltáraiban és könyvtáraiban. Sem egyes fejedelmek uralkodása, sem egyes kisebb korszakok története, sem egyes intézmények 11fejlődése kritikailag nincs feldolgozva. Általánosabb összefoglaló, részletező komoly munka sincsen. Ezt mind pótolni kell. Ennek az óriási hiánynak a betöltése nehéz és hosszú feladat. Munkaerő, idő, kitartás, szorgalom, hozzáértés, szakképzettség és jóakarat egyformán szükséges. Oly feladat ez, melynek teljes végrehajtása kitolódott a mai napokig és befejezése messze bele fog nyúlni a jövő munkálataiba. Mindehhez egész sereg egész ember kell. Munkás akad is egy csomó már Hasdeu fellépése idejében, azelőtt és azután is. Sokban hiányzik a szükséges speciális tudományos előkészültség vagy a kellő előítéletmentesség, de a munka mégis folyik és halad. Kapkodás, rendszertelenség, szervezetlenség a munkában, továbbá egy nagy adag romantikus felfogás stb. mind érthető és menthető az óriási feladatok nagyságával és a nagymértékben megnyilvánuló jóakarattal szemben. Így a szorgalmasabb és kiválóbb munkások kiemelhetők pl. Hasdeu mellett: Hurmuzaki E., Urechia V., Tocilescu G. stb.
Ez volt a helyzet, midőn az 1880-as években és az 1890-es évek elején megjelenik az oláh történettudomány működési színterén négy fiatal historikus neve: Xenopol A. D., Onciul D., Bogdan I. és Jorga M., akik teljes szakképzettséggel, fiatalos és nagyratörő ambicióval és szorgalommal, lankadatlan munkaerővel magukhoz ragadják a vezetőszerepet a nehéz körülmények között és a megoldásra váró annyi probléma közepette, akik széleskörű és fáradhatatlan munkálkodásukkal új és friss lendületet adtak az oláh történetírásnak, új kritikát és új módszert vittek be a történeti tanulmányokba és a legújabb időkig a legkiválóbb képviselői maradtak a modern oláh történetírásnak. Közülök a legtermékenyebb a legfiatalabb, a ma is élő Jorga M., akinek tudományos működése egész könyvtárra való anyagot, száz- és százszámra menő kötetet és több ezerszámra menő cikket eredményezett és egyformán ölelte fel a forráspublikációt, a forráskritikát, a részletkutatást, az összefoglaló munkákat, a kisebb és nagyobb korszakok részletes és összefoglaló történetét, az egyes intézmények történetét, a politikai történetet, a művelődéstörténetet, az egyháztörténetet, az irodalomtörténetet, a hadseregtörténetet stb., stb. – A másik három a közelmultban, a világháború óta húnyt el. Xenopol egy többkötetes részletes összefoglaló munkával, történeti filozófiai tanulmányaival és a Roesler-féle teória elleni heves harcával tűnt fel. – Bogdan a külföldön is elismert szlávista volt, a szláv történeti források kitűnő ismerője, kritikusa és egyben mintaképül szolgálható kiadója. Tanulmányai mélyek és különösen forráspublikációi a legmagasabb színvonalon állanak és a legkényesebb kívánalmakat is kielégítik. Az oláh-szláv diplomatika legkiválóbb ismerője. Képzettségben és a szigorú kritikai tudományos metódusban vele ugyanazon magas nyugati színvonalon állott Onciul, aki viszont, miután tudományos működése nem szívesen terjedt ki oklevél- vagy forráskiadásokra, nem ezen a téren tett erről tanuságot, hanem különösen az oláh fejedelemségek régi korszakainak tanulmányozása során. Három évvel ezelőtt húnyt el és őróla akartunk eredetileg néhány sorban megemlékezni folyóiratunk hasábjain, de úgy gondoltuk, hogy noha az ő működése is a többi oláh historikuséhoz hasonlóan – a történeti segédtudományok terén csak igen szűk mederben folyhatott, mégis egész tudományos tevékenységének és jelentőségének megértéséhez okvetlenül szükséges mindannak a rövid összefoglalása, amit őelőtte az oláh történettudományban műveltek. Csak ezen bevezetés kíséretében lehet az ő tudományos működésének jelentőségét megvilágítani és szemlélhetővé tenni.
Az előadottak után logikusnak és természetesnek fogjuk találni azt, hogyha az általános történettudomány terén oly lassú és nehézkes volt a haladás, a történeti segédtudományok terrénumán sincs semmi okunk gyorsabb ütemet vagy nagyobb eredményeket várni. Ezeknek a kultiválása a XVIII. században vagy a XIX. század első felében ismeretlen még, ellentétben a nyugati példákkal vagy akár a magyar tudománytörténet gyakorlatával. Nyugaton és nálunk már a felsőiskolákon, az egyetemeken külön tanszékük van ezen történeti segédtudományoknak a XVIII. század második felétől kezdve; ezenkívül külön tudományos társulatok alakulnak e tudományok intenzívebb művelésére. Oláh földön erről szó sem lehet. Itt a tudomány általános mostoha fejlődési lehetőségei miatt más tudományágaknak sincs sokkal jobb sorsuk. Az egyetemi élet meg éppenséggel csak a XIX. század második felében kezdődik meg. Tudományos társulatok vannak ugyan már a XIX. század első felében* is, de ezek nem 12ölelik fel programmjukban a történeti segédtudományok fejlesztését. Oly tudományos társulatok, melyek az egyik-másik történeti segédtudományra fektetik a fősúlyt, csak későn alakulnak meg. Az egyetemen is csak az archeológia kap idővel külön tanszéket. Az archeológiai ásatások és a föld méhéből napfényre került régi kincsek az archeológiai tudománynak kiváló anyaggal szolgálnak, de igen szép régi pénzgyüjtemények is előkerülnek. Mindez az anyag tényleg komoly tudományos vizsgálatok tárgyává tétetik a XIX. század utolsó negyedétől kezdve és ez a helyzet megtermeli a maga gyümölcseit az archeológia, numizmatika és epigraphia terén. Így regisztrálhatjuk néhány számbajöhető komoly tudós és kutató nevét is, például Odobescu S., Tocilescu G. az archeológia terén, Sturdza A. D., Moisil C. stb. a numizmatika terén és látunk újabban külön szakfolyóiratokat és tudományos társulatokat, melyek melegen ápolják ezen tudományágakat. Aránylag ugyancsak szép haladást tapasztalhatunk a földrajzi studiumok terén is. 1875 június 15-én alakult meg az «oláh földrajzi társaság» az oláh király elnöksége és védnöksége alatt. Az ezen társaság által tartott előadások és az általa kiadott szakfolyóirat figyelemreméltó eredményeket értek el úgy a komoly tudományos kutatások, mint a népszerűsítő munkálkodás szempontjából. Őneki köszönhető az is, hogy mind a két régi oláh egyetemen ez a tudományág külön katedrát kapott.
Az első oláh tudományos társulatot 1795. év elején akarták megalapítani Erdélyben erdélyi oláh tudósok; az akkori oláh politikai mozgalmak (Supplex libellus Valachorum) hatása alatt azonban ezt nem engedélyezték. 1808 körül jött létre Erdélyben egy titkos jellegű társaság az oláh nyelv művelésére. Ennek kimondott célja volt az oláh nyelvnek minden eszközzel való terjesztése, továbbá a tudományoknak oláh nyelven való terjesztése. 1821-ben ugyancsak Erdélyben, Brassóban alakul meg szűkebb programmal egy ideiglenes irodalmi társulat oláhországi menekült bojárokból. Ezután már több hasonló természetű alakulattal találkozunk úgy az oláh fejedelemségekben, mint Erdélyben.
De még ezt a késői és mostoha fejlődést és figyelembe részesítést sem tapasztaljuk egyéb történeti segédtudományoknál: a diplomatika, paleografia, heraldika, kronológia vagy levéltártan terén. Ezek érdekében és előmozdítására sem az egyetemen, sem külön társulatok vagy szakfolyóiratok létesítésével úgyszólván semmi sem történt. Csak a legutolsó években (1924-ben) indult meg «Revista Arhivelor» cím alatt egy levéltári ügyekkel és a diplomatika disciplináival foglalkozó szakfolyóirat Moisil C., az állami levéltárak mostani főigazgatója szerkesztésében, de ebből is eddig csak három szám jelent meg. Vagyis rendszeresen és céltudatosan ezen történeti segédtudományokat nem kultiválták. Mindaz, amit regisztrálni lehet ezen a téren, azon szűk és szerény keretek közé szorítkozik, amelyeket minden historikus tudományos működése mellékesen és főstudiuma művelése közben jelenthet. Tehát a legtöbbször ily kérdések érintése a megfelelő külön iskolázottság és speciális szakképzettség nélküli egyének tollából származik. Csak elvétve találhatunk egy-egy színvonalon álló, külön diplomatikai tanulmányt (pl. Bogdan I. munkáiban) vagy egy-egy külön cikket vagy könyvet az oláh heraldikáról (pl. Urechia V., Grecian D. vagy Nasturel P. V.-től). A családtörténeti munkák is aránylag csak gyéren jelentek meg. Tehát az, ami ezen tudományágaknál a legnagyobb bajt jelenti, a céltudatos, szervezett és rendszeres munka teljes hiánya itt is észlelhető.
Ily körülmények között Onciul D. tudományos munkásságában sem fogjuk megtalálni ezen történeti segédtudományok céltudatos és speciális művelését. Ő az idevágó kérdésekkel csak akkor és annyiban foglalkozott, amennyiben a régi mult problémáinak tisztázásánál ennek hasznát vette és kénytelen volt azt megcsinálni, vagy amikor hivatalos állásánál fogva tartozott vele foglalkozni. Tehát noha az ő tevékenysége belekapcsolódott levéltári ügyekbe és heraldikai problémákba is, ő azért végig historikus maradt és mint történetíró szerezte összes érdemeit és babérjait. Midőn 1895-ben a bukaresti egyetemen az oláh irodalomnak és történelemnek addig közös katedráját kettéválasztják és az oláh történelem részére külön tanszéket szerveznek, – az addigi tudományos működése alapján Onciul Demetert tartják a legérdemesebbnek és a leghivatottabbnak annak betöltésére, tehát ezt a bukovinai születésű szerény csernovici tanárt hívják meg a legelső önálló oláh történeti tanszékre Románia fővárosába. Egyszerű régi papi családból származott és közép és felső tanulmányait Csernovicban végezte. Ezeknek kiegészítésére Bécsbe ment az Institut für österr. Geschichtsforschung-ba és azután Berlinbe. Tehát az osztrák és német egyetemeken a legelső német tanároktól és tudósoktól sajátította el azt a minuciózus, rendszeres, exakt, minden szempontra 13kiterjedő tudományos metódust, mely az oláh historiografiában addig ismeretlen volt. A szigorú német szemináriumokban alkalmazott aprólékos, sokoldalú, kíméletlen, kritikát próbálja a maga módja szerint belevinni legelső történeti tanulmányaiba és ezzel tulajdonképpen egészen új iskolát teremt az oláh történetírásban, megalapítójává válik a legmodernebb történeti kutatási módszernek. Ő vezeti be legelőször rendszeres német iskolázottsága alapján a nyugati szellemet, kritikát, módszert az oláh történettudományi kutatásokba. Ennek az alapján lett egyetemi tanár és ezt a módszert igyekszik érvényesíteni azutáni tanulmányaiban is és egyetemi előadásaiban. A legszigorúbb és a legmetódikusabb szeminárium az összes oláh főiskolákon, ahol az egyetemi hallgatóknak a legtöbbet lehetett tanulniok: történeti gondolkozást, kritikát, módszert, – Onciul professzornak a szemináriuma volt. Ha igyekezett is azonban ezen a téren végig következetes maradni, természetesen más oldalról nem felejthetjük el azt sem, hogy erős oláh nemzeti érzése minden könyvében és minden előadásában legalább is ugyanily mértékben tükröződött vissza. Ennélfogva az ő szigorú és iskolázott tudományos kritikája is a nagy oláh nacionalizmus retortáján keresztül juthat csak át az elfogulatlan bírálóhoz. Nem is az a fontos, hogy az ő tudományos működését abszolut, egyetemes, internacionális vonatkozásban és szempontból bíráljuk el és az egyetemes tudományosság keretein belül keressünk neki helyet; nem ezen viszonylatban szerezte ő érdemeit; az ő működése és jelentősége szerényebb és szűkebb határok között mozgott és tisztán csak az oláh historiografia szerény fejlődésében kellett őt egy magasabb polcra helyezni, mert az kétségtelen, hogy ő volt az első, aki nyugati kriticizmust, metódust és iskolázottságot törekedett infiltrálni az oláh történetírásba, valamint tanítványaiba, a fiatalabb generációba. Úgy, hogyha eddigi előadásunk alapján az oláh történetírás fejlődésében három korszakot különböztettünk meg: a krónikairodalom korszakát, az átmeneti korszakot és az újabb, tudományosabb korszakot, akkor ezen utóbbi, a XIX. század közepétől kezdődő korszakot egész bátran kettéoszthatjuk és ha tipikusabb reprezentánsai neve után akarjuk elnevezni a két alkorszakot, ebben az esetben az első felét elnevezhetnők Hasdeu-korszaknak, a második felét pedig Onciul-korszaknak. Sőt az Onciul-lal és egykorú munkatársaival kezdődő alkorszakot annyira jelentőségteljesnek minősíthetjük, hogy oláh szempontból egész nyugodtan az Onciul-korszakot a nyugati iskola első szigorúbb reprezentánsának is elnevezhetnők és a modern tudományos kritikai korszakot ővele kezdjük meg, a Haseu-féle alkorszakot pedig második átmeneti kornak nevezhetnők a modernebb időszakhoz.
Tudományos érdemei megjutalmazásaképpen Onciul nemcsak egyetemi katedrát kapott, hanem már azelőtt 1889-ben az oláh tudományos akadémia levelezőtagja lett, 1905-ben pedig rendes tagja és végül 1920-ban elérte ezen a téren a legmagasabb kitüntetést: a bukaresti akadémia elnöke lett.
Ugyancsak történetírói működésének elismeréseképpen került Onciul 1900 április 1-én az oláh állami levéltár élére. Nagy jártassága az oláh történelem forrásainak és régi oklevélanyagának dominiumában, továbbá a német iskolákban megedzett és kifonomodott szervező és rendszerező talentuma egyenesen predesztinálták arra, hogy a kiváló Hasdeu után vegye át az állami levéltárak vezetését. – A bukaresti oláh állami levéltár abban a formában, amelyikben Onciul igazgatása alá került, 1864-ben alakult meg három levéltárból: a) az 1830-ban a belügyminisztérium mellett működő állami levéltárból, mely a különböző hatóságok okleveleit, iratait, registrumait és pecséteit őrizte, vagyis amely nem volt egyéb, mint a régi vajdai kancellária irattára; b) az oláh belföldi független kolostorok javainak összeírására, okleveles lajstromozására 1842-ben létrejött bizottság munkálataiból; c) két más bizottságnak, az 1863-ban és 1864-ben felállított bizottságok munkálataiból, melyek az oláh fejedelmek és bojárok által alapított és különösen a fanariota görög korszak hatása alatt más külföldi, a szenthelyeken lévő görög keleti kolostoroknak alávetett oláh kolostorok birtokaira vonatkozó iratok és oklevelek összegyüjtését és rendezését tűzték ki feladatukul. Az első két csoport anyaga már 1862-ben egyesíttetett «az állami levéltárak generális igazgatósága» elnevezés alatt, az utolsó két bizottság hatásköre pedig 1864-ben megszüntettetett és az egész anyaguk az egyesített állami levéltárakba olvasztatott bele. Az így egyesített anyag természetesen állandóan tovább szaporodott és egyes közigazgatási közegeknek, minisztériumoknak irattára 14által, melynek minden 30 évnél előbb keletkezett darabja az állami levéltár megfelelő szekciójába került. Azután az egész egyesített anyagot három nagy csoportba rendezték és osztályozták: a) a történelmi osztályba, b) a közjavakat illető irat-osztályba, c) a közigazgatási levéltári osztályba.* A levéltárat Bukarestben egy régi kolostor épületében helyezték el s a közoktatásügyi minisztérium hatásköre alá rendelték, mely az idők folyamán különböző rendeletekkel szabályozta a levéltár ügyeit és igyekezett előmozdítani érdekeit. Egyik legfontosabb rendelete az 1872-ben költségvetésileg szabályozott utasítás, melynek értelmében a levéltár tartozik összes okleveleinek indexét kiadni. Az ezirányú munkálatok meg is indultak, de a szorgalmas és sokat igérő kezdet után néhány kötet megjelentetésével beszüntették azokat és a mai napig sem fejezték be. A levéltár vezetői voltak: Heliade-Radulescu I., Bengescu G., Boliac C., Manu G., Aricescu C. és 1878-tól 1900-ig Hasdeu B. P. Utóbbi annak idején a kolostorok szekularizálásával kapcsolatban tagja lett a külföld anyagi érdekeit szolgáló kolostorok okleveleit megvizsgáló bizottságnak, levéltári igazgatói minőségében pedig a levéltár anyagából igen sok oklevelet adott ki és nagy tudományos nimbuszával az egész intézetre fényt árasztott, az intézet belső ügyeivel és szervezésével azonban csak keveset foglalkozott. Ezen mulasztás jóvátétele, az állami levéltár újraszervezése jutott osztályrészül Onciul Demeternek, aki Hasdeu örökébe lépve, 23 évig vezette az oláh történelemnek és történettudománynak legfontosabb és legtöbb forrását tartalmazó depozitóriumát. Kritikus feje, német rendszeretete, lelkiismeretessége és szorgalma segítségével sikerült neki rendet teremteni az állami levéltárban, az átszervezést a legszolídabb alapokra fektetni és a legszigorúbb adminisztrációt bevezetni a nagyjelentőségű intézet munkálataiba és irányításába. És e mellett, amit Hasdeunak szintén nem sikerült elérnie, rá tudta bírni a kormányt egy új épület felépítésére szükséges költségek megszavazására. Az ő levéltárigazgatói működése nem tudott azonban ugyanily eredményeket felmutatni a levéltári anyag katalogizálásának terén. A már 1872-ben előírt katalógusok, indexek kiadásának folytatását és befejezését ő sem tudta megcsinálni. Tehát végig a szervezés munkájának szentelte egész energiáját és legújabban is Erdély megszállása és Besszarábia annektálása után főfigyelme az újonnan megszállott területek levéltárainak megszervezésére irányult. Ennek folytán külön levéltári igazgatóságokat állítottak fel Kolozsvárt és Kisinevben, továbbá levéltári bizottságokat Kolozsvárt, Kisinevben és Máramarosban. Egy törvényjavaslatot is készített Románia összes levéltárainak megszervezésére.
Ezeknek részletes ismertetését adta Thallóczy Lajos: A rumun nemzeti levéltár című cikkében. Századok. 1879. 697–702. ll.
Onciul levéltárigazgatói működése azonban nagyban előmozdította történetírói munkálkodását és tudományos kutatásait is. A levéltár bő diplomatikai és szfragisztikai anyagának megismeréséhez és tanulmányozásához könnyebb és több alkalma kínálkozott ezen állásában és minőségében. Természetesen nagy hasznát is vette ennek a helyzetnek történeti tanulmányaiban és az ezeken belül előforduló és történeti segédtudományok körébe tartozó kérdések tisztázásánál. Mint a levéltári ügyek legjobb ismerője, 1903-ban írt egy cikket az állami levéltár multjáról. Diplomatikai kérdésekkel kellett mellékesen foglalkoznia, különösen a régebbi korszakok történetére vonatkozó tanulmányaiban és kevésszámú oklevélkiadásaiban. Genealógiai és heraldikai tanulmányokra volt szüksége az uralkodói és a szereplő bojár családok multjára és rokoni kötelékeire vonatkozó kérdések tárgyalásánál. De legtöbbet foglalkozott a heraldikával a legutóbbi években. A világháború befejezése után a megnagyobbodott Románia új állami címert keresett magának, amely visszatükrözze az új helyzetet és az új területek címereit is magában foglalja. Külön bizottság alakult erre a célra az új címer megállapítására és ennek a bizottságnak a lelke és vezetője Onciul volt. Ugyancsak külön heraldikai bizottság alakult meg 1922-ben a vármegyék, községek és különféle intézmények címerének új megállapítására és a címerhasználat ellenőrzésére. Ennek a bizottságnak is az élére került elnöki minőségben.
Végül még a többi történeti segédtudománnyal is szívesen foglalkozott. Numizmatikai, archeológiai, de különösen művészettörténeti kérdéseket is odaadással tanulmányozott. Neki is volt egy kis oláh vonatkozású numizmatikai gyüjteménye. A régi oláh műemlékek kérdésével pedig különösen 1910 óta foglalkozott tüzetesebben és kiváltképpen 15a monumentális argesi kolostort tette speciális tanulmányai tárgyává. 1913 óta a műemlékek bizottságának tagja, 1919 óta pedig elnöke lett. Íme így lett a német iskolákban nevelkedett Onciul az oláh historiografia legmagasabb fokának tipikus reprezentánsa, akinek működéséből egyben visszatükröződik az oláh történeti segédtudományok mai állapota is, amely szerint legtöbb történeti segédtudomány Romániában még csak a legelső bölcsőkorát éli, amikor ugyanis ezek nincsenek mind megalakulva és megállapodva, vagyis amikor egyik-másik történeti segédtudomány oly primitív fejlődési stádiumban van, hogy még mindig a történelmi tanulmányok szoros függelékeképpen tud csak jelentkezni és nem teljesen önállóan művelt és széles alapokon kifejlesztett disciplinaként.
*
Az oláh historiografia és történeti segédtudományok fejlődésének ezen vázlatos ismertetése után magyar tudományos szempontból még egy fontos kérdés merülhet fel: mi az, ami az oláh történettudományok produktumaiból a magyar történettudományt közelebbről érdekelheti? A magyar nép hosszú évszázadokon keresztül állandó érintkezésben élt az oláh néppel, a magyar állam pedig ugyancsak hosszú időkön keresztül a két oláh fejedelemséget kisebb-nagyobb politikai függőségben is tartotta. A két nép és országaik fejlődése tehát sok tekintetben és az idők folyamán sokszor tüntet fel érintkező pontokat, melyeket úgy a magyar, mint az oláh történetírásnak vissza kell tükröztetniök. Így a magyar történet legalább ezen érintkező pontokon az oláh történet ismerete nélkül nem juthat pontos és végleges megállapításokra és megismeréshez. Tehát a magyar történettudománynak tudnia kell először, hogy az oláh történettudományok produktumai közül melyek azok, amelyek magyar vonatkozásokat vagy magyar szempontból fontos adatokat tartalmaznak; mi az, amit magyar szempontból okvetlenül ismernie kell és hol találhatók és mennyiben hozzáférhetők mindezen idegen szellemi termékek a magyar kutató részére? Másodszor pedig meg kell állapítani azt, hogy megvan-e és ha megvan, mily mértékben mutatható ki a magyar historiografiának természetszerűen feltételezhető hatása az oláh történetírás fejlődésére? Mindkét kérdésre pontosan, szabatosan és részletesen felelni ma bajos. A tudományos előmunkálatok ezen kérdések végleges tisztázásához ma teljesen hiányoznak. Az újabb magyar és oláh történetírás kölcsönösen igyekezett bizonyos szerényebb határok között felhasználni egymásnak az eredményeit vagy nyers forrásait. De sem az egyik, sem a másik nem aknázta és aknázhatta ki a rendelkezésre állható anyagot, mert az ehhez szükséges tudományos kutatások sem történtek meg a megkívánható mértékben és még csak egy teljes repertóriummal vagy bármily szerény útmutatással sem rendelkezünk, amely megkönnyíthetné az ezirányú munkálkodást. Ennek a kérdésnek a bármily formában való megoldása kétségtelenül a magyar történettudomány egyik jövendő feladata. Legideálisabb megoldása volna, ha minden ilyen repertórium elkészítésének bevárása nélkül is a magyar historikus nekifeküdnék és végigtanulmányozná az összes oláh történeti forrásokat és irodalmat, legalább is oly odaadással, mint amilyennel bizonyos mértékben igyekeztek ezt megtenni régebben Engel, Eder, újabban pedig Hunfalvy Pál és Jancsó Benedek. – A másik kérdés sem kevésbbé fontos és érdekes. A magyar historiografiának az oláh történetirodalomra való hatásának a kimutatása most még az előmunkálatok teljes hiánya miatt nem kis nehézségekbe ütközik. Meg vagyunk győződve, hogy az idők folyamán a magyar irodalomnak teljes hatása az oláh irodalom fejlődésére sokkal nagyobb volt a valóságban, mint ahogyan ez ma még ismeretes és az ily vonatkozású jövőbeli kutatások igen meglepő eredményekre fognak még vezetni. Ha ezen állításunkat vonatkoztatjuk elsősorban az általános oláh irodalom egyéb természetű régibb termékeire, fenntartjuk azt bizonyos szerényebb keretek között a tisztán történeti irodalom ezen időszakbeli produktumaira is. Az ezirányú érdeklődés felkeltésére csak néhány rendszertelen adatot sorolunk fel.
Több oláh krónikaíróról (Ureche, Costin stb.) állítják, hogy ismerték a magyar nyelvet. Az egyik krónikás (Simion Dascalul) a moldvai nép eredetével foglalkozva, melyet nem valami dicsőségesnek tüntet fel és amit éppen ezért a későbbi krónikaírók vissza is utasítanak, azt állítja, hogy elbeszélésének ezt a részét egy magyar krónikából merítette. Az oláh nép római eredetének kiemelésénél határozottan konstatálható Bonfinius hatása az oláh 16krónikásokra. Több krónika is hivatkozik Toppeltinusra. Moldva megalapításáról egy oly mondát tartottak fenn az oláh krónikások, amely motivumaiban teljesen hasonlít a magyar krónikában elbeszélt csodaszarvas monda motivumaihoz. A fő különbség az, hogy az oláh mondában nem szarvasról, hanem bölényről van szó, vagyis azon állatról, amelyre az oláh vajdák különös előszeretettel vadásztak és amely Moldvaország címerében is szerepel. Bajos dolog fel nem ismerni a magyar krónika hatását az oláh krónikára ezen mondatípus megörökítésénél. Az oláh krónikaírók egyik főjellemvonása, hogy rendesen csak a szűkebb pátriájukkal foglalkoznak részletesebben; így a másik vajdaság vagy Erdély dolgairól csak igen kismértékben emlékeznek meg. De van olyan krónika is, amely kimondottan csak a magyar királyság dolgaival foglalkozik (Costin Miron vagy Névtelen). Vannak oly krónikák is, melyeket Erdélyből átszármazott egyének írtak (Brancovici, Névtelen); ezekben természetesen az erdélyi vonatkozás is több. Erdély területén különben ezekben a régibb időkben (XVI., XVII. és XVIII. század első felében) az oláh irodalom leginkább egyházi tartalmú könyveket és műveket tud felmutatni. Történeti vonatkozású termékek itt ebben a korszakban alig vannak. Említésreméltó legfeljebb a brassói bolgárszéki oláh templom Vazul nevű papjának helyi jelentőségű krónikája a XVII. századbeli ugyanily természetű kísérlete és végül egy rímes krónika, melyet a XVIII. században egy hátszegvölgyi kolostorban írtak. Kiemelhető továbbá még, hogy az erdélyi szerzetesiskola képviselői egyenesen háborút viseltek a magyarországi és a külföldi tudósok ellen: Eder, Engel, Sulzer és Kopitar ellen és az erősen elfogult polémiák egész sorozatát produkálták. A XIX. század közepe óta az oláh történetírás már sokkal gazdagabb és így az oláh és magyar historiografia érintkező felülete is sokkal nagyobb és szélesebb. Akad 1–2 olyan magyar tudós is, aki egész életét az oláh történelem tanulmányozásának szenteli; a XVIII. század végén megindult polémiák új erőre kapnak mindkét oldalon. De ettől eltekintve, a magyar történettudomány csak az oláh oklevél-publikációk felhasználható részéről vesz tudomást, az elbeszélő oláh források és a feldolgozó történeti studiumok vagy egyáltalán nem, vagy pedig alig érdeklik a magyar szaktudományt. A túlsó oldalon azonban már sokkal több érdeklődést tanusítanak a magyar történettudomány iránt. Ha eleinte csak lassan, szerényen és fokozatosan, de az oláh történetírók mégis kezdenek megtanulni magyarul és a magyar történetírás termékeivel sokkal intenzívebben ismerkednek meg, mint a magyarok az oláhokéval.
Ha ez volt a helyzet a XIX. században és a XX. század elején, – a világháború után azt a változást állapíthatjuk meg, hogy minden körülmény csak elősegíti, sőt kényszeríti az oláh kutatókat és tudósokat a magyar nyelv tökéletes elsajátítására, a magyar történeti munkák és források komoly tanulmányozására és felhasználására. Elveszített gazdag erdélyi kultúrintézményeink, műemlékeink, múzeumaink, levéltáraink egyenesen csábítják az oláh historikust az eddig általa kiaknázatlan magyar kincsesbányák mohó kizsákmányolására. Az oláh tudósok ma ezt meg is teszik és ennek a helyzetnek a szempontjából pl. Onciulnak és az ő hatásának a jelentősége is megnövekedik azáltal, hogy az ő módszerét az új és fiatal oláh kutató generáció egy végtelen gazdag és eddig előtte csak nehezen hozzáférhető forrásterületen gyümölcsöztetheti és így az elmaradt oláh historiografia fejlődésére igen kedvező perspektivákat nyit. A magyar források és a magyar szaktudomány eredményeinek céltudatos felhasználása bizonyos vonatkozásokban nem kis előnyöket nyujt a modern oláh történetírásnak a magyar historiografiával szemben, ha ez kellő időben nem igyekszik ezt ellensúlyozni az oláh forrásanyag és történeti tudomány eredményeinek teljes megismerése által. Hogy ez mit jelent, nem kell hangsúlyozni. A következmények nemcsak tudományos téren tapasztalhatók, hanem talán egyéb vonatkozásban is érezhetők. Részletekbe jelen alkalommal már nem bocsátkozunk. Csak egyetlen összehasonlító példát hozok fel. Tudtommal nem akadt még magyar tudós, aki az összes régi oláh krónikákat végigolvasta és tanulmányozta volna. De az oláh tudósok megtették ezt a régi magyar krónikákkal és forrásokkal. Csak kuriózumképpen említem meg, hogy Jorga Miklós az ilyen tanulmányaival kapcsolatban ezelőtt 20 évvel, ezelőtt 10 évvel és ezelőtt 5 évvel elfogadva Marczali és Kaindl véleményét Anonymusról, a maga részéről is külön érvekkel is igyekezett 17bebizonyítani, hogy Anonymus IV. Béla király nótáriusa volt.* – Végül kiemelem még azt, hogy az oláh vajdai kancelláriákban akadtak magyar diákok is – hiszen a magyar nyelv a XVI. és XVII. században épp úgy az egyik diplomáciai és kancelláriai nyelv volt a két oláh fejedelemségben, mint Konstantinápolyban; ezirányú ha mindjárt rendszeresen még nem végzett tanulmányozásom, oklevélhasonlításaim alapján pedig arra az eredményre jutottam, hogy nagyon könnyen be lehet bizonyítani azt, hogy az oláh diplomatika két erős külföldi hatás alatt fejlődött: délről a bulgár és így indirekt a bizánci hatás, nyugatról pedig a magyar hatás alatt. Vagyis nemcsak az oláh historiografiára, hanem az oláh oklevéltanra is ki lehet mutatni a magyar hatást. Mindezek a felvetett kérdések megérdemlik részletesebb kifejtésüket és megoldásukat, de ez már a magyar tudomány egyik ezutáni feladatát kell hogy képezze.
Revista Istorică. 1921 évf. 10 és köv. ll. – Istoria romînilor din Ardeal şi Ungaria. I. köt. 17. l. 1915. – Geschichte des rumänischen Volkes. I. köt. 75. l. 1905.
DR. SULICA SZILÁRD.
