I. Bonfini címeres levele és a Bonfini-család leszármazása.
I.
Bonfini címeres levele és a Bonfini-család leszármazása.
Bonfini címeres levele és a Bonfini-család leszármazása.
A magyar Bonfini-irodalomban Ábel Jenő közlése nyomán már évtizedek óta ismeretes volt, hogy II. Ulászló király Bonfinit, az udvar kedvelt történetíróját, 1492 október 10-én családjával együtt nemesi rangra emelte és neki címert adományozott.* Ábel szűkszavú közlése, amely csupán a nemesség- és címeradomány tényét említi, Bonfini szülővárosa, Ascoli Piceno, egyik történetírójának, Giacinto Cantalamessa Carboninak, a közlésén alapszik, aki munkájában* Bonfiniról megemlékezve, közli a címeres levél teljes szövegét is, anélkül azonban, hogy megmondaná, hogy azt honnan vette. Ábel megállapítását átvették ugyan Bonfini későbbi életrajzírói* de heraldikai irodalmunkban nem találjuk nyomát annak, hogy Ábel cikke bárminő érdeklődést is támasztott volna ezen, már az nemességszerző személyénél fogva is, igen becses középkori címeres levél iránt. Nem említi Bonfini címeres levelét Csoma József sem, a lappangó vagy elveszett középkori magyar címeres leveleinkről készített igen gondos összeállításában.* Bár az eredeti címeres levelet nem sikerült megtalálni, mégis szolgálatot vélünk tenni egyrészt a magyar heraldikai tudománynak, a címeres levél egy XVII. századi, kétségkívül az eredetiről készült nyomtatott másolatának, ahonnan különben Carboni is átvette a szöveget, közlésével; másrészt a címeres levél, mert Bonfini néhány munkájának felsorolását is tartalmazza, Bonfini életrajzírói számára is elsőrendű fontosságú.
Ábel Jenő: Bonfini-életrajzáról, Egyetemes Philologiai Közlöny, 1880, 288–91 ll.
Giacinto Cantalamessa Carboni: Memorie intorno i letterati e gli artisti della cittŕ di Ascoli nel Piceno, Ascoli, 1830. 96–102 ll.
V. ö. Szinnyei: Magyar írók élete és munkái, I. kötet, 1209–12 hasáb; Békesi Emil: Magyar írók Hunyadi Mátyás korából, Katholikus Szemle, 1902, 328–31 ll.; Császár Mihály: A magyar művelődés a XV. században Antonio Bonfini Rerum Hungaricarum Decadesének alapján, Budapest, 1902. 16. l.
Csoma József: Mohácsi vész előtti címerlevelek nyomai, Turul, 1906, 13–25 ll.
Sebastiano Andreantonelli ascoli kanonok (1594–1643), korának híres tudósa, megírta Ascolinak a történetét négy könyvben, munkája azonban életében kiadatlan maradt, csak unokaöccsei adták ki halála után harminc évvel.* Andreantonelli munkájában* nagy dícsérettel szól Bonfiniről, akit Thomas Bosius nyomán «Catholicorum omnium Historiographorum princeps»-nek nevez. Különösen részletesen ír, Bonfini munkáit ismertetve, az elveszett Historia Asculana kereséséről, mely azonban eredménytelen maradt. Ezután szószerint közli a II. Ulászló által adományozott címeres levél szövegét és megjegyzi, hogy annak az eredetijét Bonfinius de Bonfinis ascolii polgár őrzi, több más családi ereklyével együtt, amelyeket Antonio Bonfininek 115 évet (?) élt leánya, Francesca Ventidia, aki öregségét az ascolii Sant’ Edigio kolostorban töltötte, származtatott át az utókorra.*
Sebastiani Andreantonelli canonici Asculani, et protonotarij Apostolici Historiae Asculanae Libri IV. accessit historiae sacrae liber singularis. Opus posthumum in lucem editum studio et diligentia Fr. Antonii Augustiani sacrae theologiae Baccalaurei et Caroli Cedonii Andreantonelli germanorum fratrum auctoris ex fratre nepotum. Patavii, Typis Matthei de Cadorinis MDCLXXIII.
U. o. 149–54 ll.
«Quod equidem priuilegium seruatur penes Bonfinium de Bonfinis I. C. Asculanum, causarum patronum, unacum aliis illustris familiae monumentis, cuius exempla ad nos transmisit Ventidia, Antonii Bonfini filia, in Diui Aedigii Coenobio Vestalis, quamcum ei parentaretur, vidi mortuam, in exereme senecta, annorum scilicet quindecim supra centum.» U. ott. Bonfini hátramaradt iratairól, különösen leveleiről, amelyeket leánya, Francesca Ventidia őrzött, megemlékezik Francesco Antonio marcucci apát (1717–1798) is munkájában (La primogenitura difesa col suo paregora operetta di un abate ascolano. In confutazione della nuova Risposta Apologetica di un Predicatore e Missionario Cesenate, Teramo, MDCCLXVI, Append. CCCXXII. l.) a következőképpen: «Si desiderano quelle molte scritte alladotta sua figlia D. Francesca Ventidia Bonfini vissuta sino all’etŕ di 115 anni nel nostro Monistero di S. Edigio.» Azt, hogy Bonfini kéziratai halála után Olaszországba kerültek és ott a család kezén hamarosan szétszóródtak, bizonyítja a bécsi nemzeti könyvtár Cod. Lat. 2365. számú Corvin codexének (Antonii de Bonfinis symposion de virginitate et pudicitia coniugali), amelyet Sambucus Nápolyban 15 aranyért vásárolt, a következő bejegyzése: «Manus Bonfini nostri propria avunculi.» V. ö. Bibliotheca Corvina, Budapest, 1927. (magyar kiadás), 63. l. Bonfininak ezt a munkáját Sambucus kéziratából Johannes Löwenklau (Lewenclaius) nyomatta ki Baselben 1572-ben.
49A címeres levél szövege Andreantonelli közlése szerint a következő:
Uladislaus Dei gratia Rex Hungariae, Bohemiae, Croatiae, Ramae, Serviae, Galitiae, Leomeriaae, Cumaniae, Bulgariaeque; necnon Slesiae et Lucemburgensis Dux, Marchioque Moraviae etc., omnibus Christi fidelibus praesentibus, et futuris praesentium notitiam habituris salutem in omnium Salvatore. Cum splendor omnis, ac vera nobilitas e virtute proficiscatur, et ex ea maxime, quae aut militia, aut scientia comparatur; ac virtutis proemium sit honor, nihilque magis bonum Regem addeceat, quam virorum merita pensitare, et pro dignitate cujusque virtutem colere, et ornare, ne illa proemio defraudata languescat, et cum ignavia vitium afferatur, Nos ultro Antonium Bonfinium civem Asculanum, serenissimo olim Matthiae regi praedecessori nostro carissimum, virum doctissimum, omnium bonarum artium cognitione praeditum, et utraque lingua praestantem, de Majestate nostra, ac universa Hungaria optime meritum, quando ab origine mundi ad nostra usque tempora nos, ac Hungaros nostros perpetua illustravit historia;* Hermogenem,* Herodianum,* Philostratumque* e Graeco in Latinum transtulit, Architecturam,* et multa, diversque volumina edidit, in primis nostra quacumque possumus nobilitate donamus quamvis genere, suapte virtute, elegantissimisque operibus sat ubique gentium nobilis esse videatur, et inter nostros egregios nobiles familiares aggregamus, adscribimus, et adnumeramus; parique nobilitate filium Franciscum, et fratres, cum universa posteritate decoramus: et in hujusmodi nobilitatis testimonium, haec arma sponte damus, et concedimus, quae ex stella, in coelestino campo radiante, et Bohemico Leone, librum cum adamantino annulo sustinente, constant, veluti in capite litterarum picta sunt. Quae quidem arma domi, militiaeque, ac in omni politico, militarique apparatu, et ubicum que, et quomodocumque voluerit, ut sibi, suisque posteris gestare liceat, libentissime permittimus, concedimus, ad gratissimae voluntaris nostrae testimonium, ac fidelitatis et virtutis suae ornamentum. Quin etiam cum omni jure, privilegio, et immunitate, sincerae nobilitatis titulum, armaque ista concedimus, quibus caeteri proceres, nobiles, milites, et clientes Regni nostri ex jure, et consuetudine uti, frui et gaudere consueverunt. Deinde veluti opera sua plene testantur eumdem Antonium immortalitatis artificem, bonum poetam, elegantem historicum, et Oratorem, optimum pronuntiamus, edicimus, et declaramus; quod et doctissimi viri, qui citra invidiam loquuntur, omnes plane fatenjudicia 50tribuerunt, nostra tamen consimili sententur. Et quamvis hos titulos studiosorum prius tia, et auctoritate munimus; donamus corona laurea et cum cultu et habitu, gestandi auri potestatem concedimus, ut splendido cultu aurea magis ingenia inter homines enitescant. In cujus rei fidem, memoriam, confirmationemque perpetuam; praesentes nostras literas fieri jussimus, manum nostram apposuimus, nostrique sigilli appensione munivimus. Datum Budae, die Octobris X., anno Domini MCCCCXCII. Regnorum nostrorum Hungariae etc., anno III., Bohemiae vero anno XVII., Uladislaus Rex.
Rerum Hungaricarum Decades. Bonfini magyar történetének kéziratára és kiadásaira vonatkozólag v. ö. Ladislao Tóth: Bonfini in Ungheria. Ascoli Piceno, 1928. (Különlenyomat az ascoli picenói Bonfini emlékkönyvből.)
Hermogenis Tarsensis, Philosophi, ac Rhetoris acutissimi de Arte Rhetorica precepta. De inuentione, Libri quatuor. De formis orationis, Tomi duo. De Methodo grauitatis: siue virtuts commodč dicendi. Aphtonii clarissimi Rhetoris praeexercitamenta. Antonio Bonfini Asculano interprete. Venezia, 1539. Joan. Ant. de Nicolpinis de Sabio kny. 8-ad r. 168. l. V. ö. Apponyi id. m. III. köt. 1711. szám. Apponyi Hegedűs Istvánra hivatkozva (Analecta nova ad historiam renascentium in Hungaria litterarum spectantia, Budapest, 1903) említ még egy egy évvel korábban megjelent lyoni kiadást is, viszont Császár id. m. 18. l. szerint megjelent 1538-ban Leydenben is. A velencei kiadást ismeri Marcucci is. V. ö. id. m. Append. CCCXXII. l.
Herodiani Historiarum libri VIII. Nyomtatásban nem jelent meg, a Corvinából származó kézirata a salzburgi Studienbibliothekban van. V. ö. Császár id. m. 18. l. és Wilhelm Weinberger: Beiträge zur Handschriftenkunde I. Die Bibliotheca Corvina, Wien, (1907. Sitzungsber. d. phil.-hist. Kl. 159. Bd. 6. Abh.) 51, 70, 73–75 ll. és Bibliotheca Corvina id. kiad. 73–4. ll.
Flavii Philostrati de Vitis sophistarum Libri duo, Antonio Bonfinio interprete. Cum Gratia et Priuilegio Imperiali, ad Sexennium. Strassburg, 1516, Schurernyomda, 4-edr. 4 sztl + LVI. l. V. ö. Apponyi id. m. 1626. szám, Császár id. m. 18. l. és Weinberger id. m. 70. l. és Bibliotheca Corvina id. kiad. 59. l.
Antonii Averulini de architectura libri XXV. et italico idiomate ad Antonio Bonfinio latine redditi, a Corvinából származó kézírata a veneziai Szent Márk-könyvtárban van. V. ö. Weinberger id. m. 52. l. és Császár id. m. 19. l. Bonfini ezen és egyéb munkáira, különösen azok kéziratainak hollétére vonatkozólag igen becses, irodalmunkban még nem értékesített adatokat tartalmaz Conte Giammaria Mazzuchelli: Gli scrittori d’Italia, vol. II. parte III. Brescia, 1762, 1621–3. ll.
A címeres levél leírása szerint Bonfini címere kék mezőben sugárzó csillag és a cseh oroszlán gyémántgyűrűs karmában könyvet tartva. A címerkép részletes megállapítását az oklevél az élére festett címerkép hagyja, szintúgy nem szól a sisakdíszről sem.* A címeres levélnek a szokásos kancelláriai gyakorlattól több helyütt eltérő szövegezése, de különösen Bonfini irodalmi érdemeinek, a Magyarország történetének megírása, Hermogenes, Herodianus, Philostratus és Averulinus munkái fordításának részletesebb felsorolása, arra enged következtetni, hogy a kancelláriának az adatokat maga a királyi udvarban élő Bonfini szolgáltatta. Lehetséges, hogy a címer tervét is ő maga készítette el, mert tudomásunk van arról, hogy Bonfini fogalmazta János könyvmásoló címerét is, aki éppen Bonfini történeti munkája sikerült másolásának elismeréséül kapott II. Ulászlótól címeres nemesítő levelet, amelynek csupán töredékes szövege maradt reánk az u. n. jászói formulás könyvben és egy lőcsei kéziratban.* A címeres levélnek az a frázisa, amely Bonfinit, mint a legjobb szónokot dicsőíti, minden valószínűség szerint összefüggésben áll a nemességre emelés indító okával is. Csak röviddel az oklevél kelte előtt halt meg II. Ulászló atyja, Kázmér lengyel király, akinek emlékére az udvarnál fényes gyászünnepséget tartottak, amelyen az emlékbeszédet Bonfini mondotta.* Ezt a szónoki siker lehetett a nemességadományozás közvetlen indítéka, amelyet még kitüntetőbbé tett a királyi címer egyik alakjának a cseh oroszlánnak, a címerbe való felvétele.*
A sisakdísz meghatározása az adománylevélben hiányzik máskor is II. Ulászló kancelláriai gyakorlatában. Ilyenek pl. Muronyi Weér András 1509-iki, az Erky-család és a Mártonfalvi Cseh-család 1514-iki címeres levelei. V. ö. Áldásy Antal: Magyar címeres emlékek, III. kötet, Budapest, 1926, 57–9, 63–8 ll.
János könyvmásoló címeres levelének kérdésével alább fogunk bővebben foglalkozni.
Ezt Bonfini maga mondja el munkájában (Decadis V. Liber III.). «Eodem tempore Casimiro patri, Poloniae regi, in Lithuania mortuo, amplissimas exequias, magna procerumt otius regni assistente ac funus decorante frequentia, rex ipse solicitudine, ac moerore prope confectus, parauit. Antonius Bonfinius qui has scripsit historias, totius regij generis serie altius ad laudem familiae repetita eius vitam quam ornatissima potuit oratione laudauit.»
A címeradománynak ezt a kitüntető jellegét emeli ki Marcucci ascolii apát is munkájában (Append. CLXI. l.). Bonfiniről szólva: «Dal Re Uladislav successor di Mattia venne dichiarato nel 1492 insiem con tutta la sua Posteritŕ Nobile Palatino con facoltŕ di alzar per Arma lo Stemma Reale con Leone Boemo…»
Rendkívül érdekes a címeres levélnek az a kitétele: «donamus corona laurea et cum cultu et habitu, gestandi auri potestatem concedimus…», amiből következtethetni, hogy Bonfini poeta laureatus volt, amely kitüntetésben előtte a magyar királyi udvarban csak Janus Pannonius részesült.
Nehezebb a magyarázatát adni annak, hogy Bonfini a címeres levélben az akkor még be sem fejezett nagy történeti munkáján kívül, miért csupán a három görög (Herodianus, Hermogenes, Philostratus) és Averulinus olasz művének latin fordítását nevezi meg, míg a többit, köztük a hazájában annyira méltányolt Historia Asculanat is egyszerűen a «sok más mű» semmitmondó gyüjtőneve alatt foglalja össze. Nem lehet mondani azt sem, hogy azért sorolja fel ezeket a fordításokat, mert ezek már magyarországi tartózkodása alatt készültek, hiszen tudjuk, hogy közülök kettőt (Hermogenes és Herodianus) már készen hozott Mátyás udvarába. Talán nem járunk messze az igazságtól, ha e fordítások különös kiemelését a címeres levélben éppen az ajánlástól tesszük függővé. Amikor Bonfini 1486 végén Mátyás udvarába érkezett, magával hozott munkái közül hármat Mátyásnak ajánlott és nyujtott át.* Ezek 51közül kettőt felvett a címeres levélbe is. A harmadikat a Corvin-család eredetéről szólót, Beatrix királynőnek és Corvin Jánosnak akkori hanyatló pozicióját tekintve, mellőzendőnek vélte a viszonyokhoz könnyedén simuló humanista. A címereslevélben említett másik két fordítást pedig egyenesen Mátyás felszólítására készítette és azokat neki is ajánlotta.* Ilyenformán indokoltnak látszik az a megállapítás, hogy Bonfini a címeres levélbe csupán azokat a műveit vétette fel névszerint, amelyek őt közvetlenül is a nagy király személyével kapcsolják össze.
«Paucis ante diebus (1486 végén) Antonius Bonfinis, ciuis Asculanus, e Picenti agro,… Rhetiam venit, ubi cum regem et Beatricem adiuisset, varia librorum, quae nuper, ediderat, volumina detulit. Tria regi dicauerat: Hermogenem et Herodianum, quos e Graeco in Latinum traduxerat, atque breuem de Coruinae, domus origine libellum.» Rerum Hung. Decad. IV. lib. VII.
«… oblatum sibi Philostratum tribus mensibus in Latinum transtulit; in primis vero Neapolitanas Icones, deinde Vitas Sophistarum et epistolas.» (A Mátyáshoz intézett ajánló levelet Kollár Ádám tette közzé. V. ö. Császár id. m. 18. l.) «Addebat animum architectura quam tribus sane mensibus Antonius Bonfinis in Latinam e materna linqua traduxerat.» Mindkettő Rerum Hung. Decad. IV. lib. VII.
Miután a címeres levél eredetije lappang, joggal felmerül a kérdés, hogy Andreantonelli kanonok szövegközlése hitelt érdemel-e. A körülmények és az irodalom átvizsgálása után erre igennel válaszolhatunk.
Már Bonfini egyik kortársa és tanítványa, Quinto da Quintodecimo említi az azóta elveszett Historia Asculana által készített kivonatában, az Epitomeban, hogy II. Ulászló Bonfininak érdemei elismeréseül 1492-ben nemességet és a királyi címer használatát adományozta.* Ezen egykorú tanuságtételen kívül a Bonfini-család leszármazottaiban állandóan élt történetíró ősük magyarországi kitüntető helyzetének emlékezete, amelynek írott emlékét még egy századnál később is őrzi a történetíró Bonfini egyik oldalági leszármazottja. Amiért a családi iratok, s köztük Bonfini magyar címeres levele is testvére, Matteo leszármazottjának már a XVI. század közepe táján elköltöztek Ascoliból, ahol csak Bonfininak apáca leánya, Francesca Ventidia élt, míg testvérének, Matteonak, egy leszármazottja, Bonfinio Bonfini ismét Ascoliban keresett magának életpályát és ott 1612-ben a város praetora volt. Nála látta azután Andreantonelli a Bonfini-család iratait, köztük a címeres levelet is.
«… il quale (t. i. II. Ulászló) inoltre in guiderdone de’suoi meriti volle onorare nel 1492 si lui, che i suoi discendenti della Nobilitŕ Palatina, e delle Regie Insigne…» V. ö. Mazzuchelli id. m. II/III. 1622. l.
Bonfinira a történetíróra és a családjára vonatkozó adatok első feljegyzője a már említett Quinto da Quintodecimo volt, aki az azóta elveszett Historia Asculanaból egy kivonatot készített. Quintodecimo Bonfininak volt a tanítványa és mesterének szellemében 1497-ben Ascoliban egy grammaticai iskolát nyitott. Mesterét utazásain is elkísérte, de arról nem szólnak a források, hogy Magyarországon is járt volna. Három latin nyelvű kisebb munkát hagyott hátra, egy grammatikát, amely Bonfini jó ízlése szerint készült; egy levélgyüjteményt; végül a Historia Asculana kivonatát, amely Bonfini munkájának a velejét foglalja össze és még a nagy humanista életében készült.* Az Epitome ezenfelül Bonfini életrajzához is szolgáltat becses adatokat. Azonban a kivonat is majdnem arra a sorsra jutott, mint Bonfini eredeti munkája, amelyet már a XVII. század elején hiába kerestetett Ascoli városa.* Amikor a bollandisták ki akarták adni 52Ascoli városa védőszentjének, szent Emygdius püspöknek az életrajzát, már nemcsak Bonfini eredeti műve, hanem az Epitome se volt feltalálható. Mazzuchelli szerint az Epitome egy példánya az ágostonrendűek ascolii könyvtárába került, egy másik pedig Francesco Antonio Marcucci apát kéziratai közé, de ma mindakettő lappang. (Tom. II. car. 84 e. segg.).* Úgy Mazzuchelli, mint Marcucci apát műveikben sokat merítenek az Epitomeból Bonfinira vonatkozólag, amelyek számos genealogiai kérdést is tisztáznak, s ezen adatok alapján a család leszármazása a következő táblázatban foglalható össze.
«… Epitomen, vel pinguem, ut ita dicam, elenchum, gen potius capita Historiae Asculanae per Bonfinium, eo tempore in vivis agentem, contextae.» V. ö. Szent Emigdius püspök és mártir életrajzának bevezetésében augusztus 5-én Acta Sanctorum, Augusti tomus II., 16–36. ll.
A Historia Asculana tartalmát Marcucci apát az Epitome nyomán a következőkben foglalja össze: «… fa egli (Bonfini) stesso menzione della sua Storia di Ascoli nel lib. 7. Hist. Hung. dec. 4, e. la dice dedicata alla Regina Beatrice. Il suo epitomatore, cioč Quinto ce la descrive quadripartita. Incomincia dalla Fondazione di Ascoli fatta degli Orientali Miresciti o primitur Abitatori d’Italia, notandone poi la conquista fattane dal Re Ajabbe o sia Pico, e la venuta de’Siculi o Liburni, degli Umbri, Etruschi, Vestini, Albano-Latini, e Marsi, co’fatti avuti co’Romani, a tenor delle memorie de’Romani, a tenor delle memorie de’Rabbini di Ionia, e di quelle Liburniche Truentine. Prosiegue indi sino al Martirio di S. Emidio, toccando i precedenti Vescovi Regionarj, secondo la Cronaca Transmondina, passa poi all’accaduto in tempo de’Goti, Greci Imperiali, Longobardi, Franchi ecc. sino alla venuta di Carlo Magno in Ascoli, ed alla sua istituzione del Consolato Ascolano. Il resto della storia lo chiude con la Pretura Ascolana del grande Scipion della Scala nel 1460 e colla rinovazione delle nostre Tavole Consolari urbane ed estere. Imperocchč, non ostanti le tre copie MSS. che vi erano di detta Storia non mai data alla Luce, restň affatto smarrita.» Id. m. Append. CLX–CLXI. ll. – A Historia Ascoland eredeti kéziratának keresésre vonatkozólag v. ö. Carboni id. m. 100–1. ll.
Giovanni Panelli szerint (Memorie degli uomini illustri e chiari in medicina del Piceno, o sia della Marca d’Ancona, tomo II, Ascoli Piceno, 1758, 94–102 ll.) Bonfini két (!) címeres levelét az anyai ágon Bonfinival rokon Giovanni Battista Meci montaltói kanonok még fiatalkorában Ascanius Paganilli akkori (1673. IX. 11.–1710. IV.) montaltói püspök útján eljuttatta Camerinóba egyik Bonfini-leszármazotthoz, aki ott vagyonra tévén szert, ezen iratok segítségével akart magának polgárjogot szerezni. Ezeket az iratokat Meci kanonok azóta hiába követelte vissza, állítólag az ottani levéltárban helyezték el őket. Meci kanonok bírta ebben az időben Bonfini házát Patrignoneban. Ez a ház ma is megvan, és az olasz királyi kerületi műemlék-felügyelőség 1928 szeptember 3-án a műemlékek közé sorozta. Panellinek ez az adata is újabb bizonyítéka a Bonfini-iratok gyors szétszóródásának. – Marcucci apát érdekes életére és kéziratgyüjteményére v. ö. Arcangelo Rossi–Brunori: La vita e la istituzione di Mr. Marcucci, Ascoli Piceno, 1917.
Bonfini I. Achille; I. Francesco; Antonio a történetíró (1427 dec. – 1503 első fele) ~ Spina Marino della Rocca ascoli picenoi városkapitány leánya esk. 1456; Emidito; Matteo 1441–1515; N.; Bonfinio Bonfini 1612-ben Ascoli város praetora; II. Francesco; I. Silvestro ez az ág kihal; II. Achille; I. Pier-Giovanni; II. Silvestro; Muzio † utódok nélkül; Giulio † utódok nélkül; Francesca Ventidia † 115 éves korában az ascoli picenoi S. Edigio kolostorban; Leányok ?; Alessandro; III. Silvestro 1661, 1678; II. Girolamo; I. Francesco Antonio † 1739 szept. 7. Firenze; Francesco Maria; Vincenzo; II. Pier-Giovanni; I. Girolamo; III. Girolamo 1764 ~ Maria Caterina Ascevolini; Marco Filippo 1764; IV. Silvestro 1764; II. Francesco Antonio 1764; Gian Gioseffo 1764
A Bonfini-család Patrignoneba való, ahonnan a történetíró atyja, kevéssel Antonio születése előtt, 1425-ben költözött Ascoliba, a város akkori vicedominusának, Bonifazio da Guarnaininak a kívánságára, aki Ascolit abban az időben Obizone da Carrara nevében kormányozta. Bonfini atyjának tekintélyes származására mutat, hogy a vicedominus parancsára már átköltözése idején Ascoli patriciuisai közé sorolták.*
V. ö. Mazzuchelli id. m.
A Bonfini-jubileum alkalmával Giulio Amadio, Patrignone történetének kiváló ismerője, a Mazzuchellire és Marcucci apátra támaszkodó ascolii tradícióval szemben a mellett tör lándzsát, hogy a történetíró Bonfini nemcsak a családját tekintve patrignonei származású, hanem odavaló születésű is.* Amadio véleményében különösen Francesco Panfilo di S. Severino XVI. századi humanisták a Picenum című tankölteményére támaszkodik, aki Bonfinikről ezeket írja:
V. ö. Giulio Amadio: La patria di Antonio Bonfini, Montalto Marche, 1928 és u. az: Desiderio Bonfini nel quadro storico della sua nobile famiglia. Montalto Marche, 1928, különösen 16–47 ll. Továbbá Corriere d’Italia 1927 május 10, 1927 december 21, 1928 január 29, 1928 május 18-i számai; Giornale d’Italia 1927 december 14, 1928 március 22, 1928 május 2 és különösen 1928 május 16-i számai; Popolo di Trieste 1928 április 6-i száma; Rassegna Marchigiana 1928 június–júliusi 1928 füzete; Foglietto Diocesano di Montalto e Ripatransone.
«Hinc Patregnonum geminis aspergitur undis:
Moenia in extrema condita valle sedent.
Ni fraudare velis proprio de nomine quemquam,
Exiguas laudes non habet iste locus.
His genitus fuerat parvis Antonius oris.
Siderios patriam substulis usque polos:
Nam bene de sacris meritus fuit iste comoenis.
Condidit Hunnorum maxima gesta Ducum.*
Moenia in extrema condita valle sedent.
Ni fraudare velis proprio de nomine quemquam,
Exiguas laudes non habet iste locus.
His genitus fuerat parvis Antonius oris.
Siderios patriam substulis usque polos:
Nam bene de sacris meritus fuit iste comoenis.
Condidit Hunnorum maxima gesta Ducum.*
Pamphili Francisci Sanctosevnatis: Piceun meri hoc est de Piceni, quae Anconitana vulgo Marchia nominatur, notabilitate et laudibus (opus nunc primum in lucem Jani Mathaei Durastantis philosophi Sanctojustani auspiciis ac sumptibus editum, Maceratae, Martellinus, 1575).
53Miután Amadio is bizonyításában közvetett adatokra és hagyományokra támaszkodik, ezt a kérdést is Bonfini életrajzi adatainak újabb kritikai vizsgálata döntheti el csupán.
Antonio iskoláit a híres ascolii tudósnál, Enocco di Ascolinál végezte. Iskolatársai közül legközelebb álltak hozzá Marcuccio de Marchio és Saladino di Terro. 1456-ban feleségül vette Marino della Rocca ascolii patricius és városkapitány leányát, Spinat.
Már Beigel* megemlékezett röviden arról, hogy Bonfini recanatii tartózkodása idején járt Lorettóban is és ezt a lorettói tartózkodást 1488-ra teszi. A magyar Bonfini-irodalom eddig teljesen figyelmen kívül hagyta Bonfini lorettói kapcsolatait. Pedig ma már egészen bizonyos, hogy Bonfini nemcsak járt Lorettóban, de ott alkalma volt megismerkedni Beatrixszel, Mátyás király feleségével is, amely ismeretség megmagyarázza Bonfini meghívását és későbbi kivételes helyzetét is a királyi udvarban. Loretto legújabb történetírói szerint pedig egyenesen neki volt része a legenda kialakításában. Bonfini munkái között eddig nem emlékeztek meg az ő lorettói és Lorettóval kapcsolatos beszédeiről, pedig ilyenekből két ciklus is maradt reánk, egyik az 1478–86. évekből, a másik az 1488-i rövid ottartózkodása idejéből.* Bonfini lorettói működése és a legendával való kapcsolata már csak egyetemes egyháztörténeti szempontból is tisztázásra szorul.
Beigel István: Adalék Bonfinius élete történetéhez, Századok, 1902, 88–91 ll.
Már Recanatinak egy kétszáz év előtt élt történetírója is megemlékszik Bonfini lorettói kapcsolatairól. «Questo grand’ huomo Istorico, Oratore e versatissimo nella lingua Greca, mentre era Rettore dell’ Accademia onorň il Funerale del Cardinale Anton Giacomo Venieri con una Oratione tutta elegante e piena d’artifitio Rettorico…» P. Diego Calcagni S. I.: Memorie istoriche della cittă die Recanati, Messina, 1711. 224. l. Venieri bíbornok, recanatii püspök († 1479 augusztus 3.) és a lorettói ház viszonyára v. ö. u. o. 136–9. ll. és életrajzát u. ott 195–7. ll. – Bonfini beszédéből, (Oratio in funere Antonii Jacobi Venerii Recanatensis tit. S. Clementis Presbyteri Cardinalis.) amelynek kézirata a Bibliotheca Picena (Biblioteca Picena o sia notizie istoriche delle opere e degli scrittori Piceni, t. III. Osimo, 1793, 12–21. ll.) szerint a XVIII. században még megvolt Recanatiban a Venieri család birtokában, hosszabb részletet közöl Diego Calcagni idézett munkájában. Bonfini különösen Venieri bibornoknak a török elleni háboruk létrehozatala közül kifejtett diplomáciai munkáját dicsőiti. – Bonfininek Lorettóhoz való viszonyáról Chevalier igen fontos tényeket közöl. «Antoine di Pietro Bonfini, né ŕ Patrigone (Ascoli) en 1427, eut la direction des écoles de Recanati du 2 octobre 1478 ŕ septembre 1486, on il se rendit en Hongrie; il reprit ses fonctions pour peu de temps en janvier 1488. Le comte Louis Carradosi conserve le manuscrit des discours qu’il fit ou fit faire ŕ ses élčves. L’un des premiers (de 1478 par conséquent) renferme ces paroles: proindevere de hac fausta Urbe exlamare licet, quod de sancta civitate per Apocalpypsim Ioannes exlamat: «Ecce tabernaculum Dei cum hominibus, et habitabit cum eis, et ipsi populus ejus erunt, et ipse Deus erit eorum Deus, et absterget Deus omnem lacrimam exoculis eorum, et mors ultra non erit, neque luctus, neque clamor, neque dolor erit ultra.» (Apocalpysis c. XXI. v. 3.) Beatissima enim Virgo, unica salutis nostrae propugnatrix, prophana Dalmatorum scelera abominata, ex Illyrico sinu fugiens in hoc sanctissimo vestro agro consedit, ut inter sanctos sancta versaretur, ac suis, quos delegerat, amicis prae ceteris benignum numen offeret. Dans d’autres discours, qui remontent ŕ son second séjours, il vante ŕ plusieurs reprises les Recanatius «ob hospitium imprimis divae Virginis.» Les documents qui ont précédé ne permettent pas d’approuver Vogel quand il dit que Bonfini est le premier auteur qui ait ouvertement parlé de la translation de la maison de Lorette. Je n’ose pas non plus ętre de l’avis du P. de Feis qui ne trouve dans ce texte qu’une allusion ŕ la translation de l’image de la Vierge. La légende avait fait éclosion: inutile de le nier désormais. Elle n’en est pas moins dénuée de toute valeur historique, étant éloignée de l’évčnement par prčs de deux sičcles.» Ulysse Chevalier: Notre-Dame de Lorette, Étude Historique sur l’Authenticité de la Santa Casa, Paris, 1906, 222–3. ll. Bonfini lorettói kapcsolatairól megemlékezik a lorettói legenda erősen kritikus bírálója, Georg Hüsser is. «Dergestadt drängt sich uns von neuem der Gedanke auf, dass die Legende vom Hause der Verkündigung in Jahre 1470 wahrscheinlich noch gar nicht bestanden hat, selbst in dem Unterbewusstsein des Volkes noch nicht vorhanden gewesen ist. Quellen der nächst folgenden Jahre, welche in andere Zusammenhang gehören, werden dafür in der Tat weitere Belege bringen.) Ausser der Loretto betreffenden Akten Sixtus IV. kommen hier insbesondere die handschriftlich erhaltenen Reden des Humanisten Antonio Bonfini in Betracht, der damals die Schule Recanatis leitete.» Georg Hüsser: Loreto, Münster, 1913, I. kötet 259. l.
Bonfininak recanatii rektorsága idején két jeles tanítványát említik; az egyik a recanatii Jacopo Sentini, a másik a staffolói Giambattista Onori. Mindkettő munkáiban a legnagyobb dícsérettel ír Bonfiniről.*
«Il primo (t. i. Jacopo Sentini) nella Dedicatori a Jacopo Gasparo premessa alla sua Operetta De quibusdam Lyricius Carminibus (che fut stampata infine dell’altra di Francesco Materazzi [Maturanzio]: De componendis versibus hexametro et pentametro, Venetiis per Erchardum Ratdolt 1468, o piuttosto 1478), cosč parla di questo suo maestro: Quamvis Antonius Bonfini in utraque lingua eruditissimus, meus et Praeceptor et Pater optimus, cui me semper plurimum debere fatebor, non haec dumtaxat, sed longe praestantiora cum docuerit et doceat etc., ed il secondo (t. i. Giambattista Onori) in una sua Cronaca ms. presso i nobili di lui eredi, notň di avere studiato: in Saxoferrato subto Maestro Augustino de Gravina, Frate del Ordine de Santo Francisco, maestro de scola, et in Recanati subto maestro Antonio Bonfine da Patregnone, homo doctissimo etc.» V. ö. Bibl. Picena t. III. 13. l.
54Mazzuchelli nyomán (id. m. I/II. 1151. l.) Cantalamessa Carboni és a Biblioteca Picena is Bonfini munkái közé sorolnak egy vitairatot, amelyet Bonfini válaszul írt Demetrius Chrysoloras levelére. Mazzuchelli Montfauconra támaszkodik, aki (Bibliotheca bibliothecarum manuscriptorum, I. kötet, Paris, 1739, 200. l.) a grottaferratai apátság egyik görög kéziratáról ezeket írja: «In alio codice recentiori, qui fuit olim Cardinalis Bessarionis Ascetica quaedam. Ad calcem vero legitur Epistola Chrysolorae ad Antonium de Asculo et responsum Antonii ad Chrysoloram.» Mazzuchelli már ott téved, amikor elnézés folytán ezt a kéziratot a római Szent Bazil-kolostorban lévőnek mondja. Antonius de Asculónak Bonfininkkal való azonosítása pedig, amint azt munkájának fentebb idézett helyén teszi, teljesen téves és tarthatatlan állítás. A grottaferratai kódex Paleolog II. Emmanuel császár (1381–1425) előtt tartott teológiai disputációkat tartalmaz és utóda, János császár ajándékozta a kódexet a császári könyvtárból Bessarion bibornoknak. A kódex írási idejét Rocchi (Codices Cryptenses seu abbatiae Cryptae Ferratae, Tusculani, 1883, 499–502. ll.) az 1425–39 közötti időre teszi. Világos, hogy ez a levél (f. 82. «Demetrii Chrysolorae ad quemdam Antonium de Ascoli [ita olim legerat etiam Monaldinius noster in suo compendiario Catalogo], qui dubio haerebat, quonam pacto, quondoquidem praestat esse quam non esse, Christus dixisset de Juda, quod bonum [sic] erat ei, si natus non fuisset», f 83. «Antonii addicta Chrysolorae obiectiva responsio.»), amely Giorgio Tromba fordításában 1618-ban Firenzében latinul is megjelent, nem Bonfini munkája.
Antoniónak legifjabb testvére, Matteo, szintén jeles humanista volt, ha hírneve nem is érte utól a bátyjáét. Született 1441-ben és a szónoklat tanára volt Rómában. Később különböző fejedelmi udvarok szolgálatában állott, majd szülővárosában iskolát alapított, ahonnan megint nyughatatlan temperamentuma Folignóba és Fanóba vitte. Írói működése során kommentárt írt Horatiushoz, Gelliushoz, egy tudományos tartalmú levelet tanítványához, a raguzai származású Augustinus Puteushoz. Készített rövid nyelvtani szabályokat és Donatus könyvét stilárisan megjavította, írt egy olasz stilisztikát, egy verstani értekezést (tractatus de arte metrica) pedig olaszra fordított. Ilyen széleskörű irodalmi és tanítói munkásság után halt meg 1515-ben, munkái, amelyeket többször tévesen bátyjáéinak is mondottak, nem enyésztek el nyom nélkül; mert már 1533-ban Veneziában nyomtatásban is megjelentek* és Bibl. Picena t. III. 21–24. ll.
Girolamo Tiraboschi: Storia della letteratura italiana vol. III. Milano, 1833, 133. l. és Andreantonelli id. m. 154–5. ll. V. ö. még J. B. Audifredi: Bibliothecae Casanatensis Catalogus librorum typis impressorum, tomus I. Roma, 1761. 740. l.
A címeres levél egyet említ meg név szerint Bonfini gyermekei közül, Francescót, aki atyját 1488-ban Lorettóba is elkísérte. Ő atyjához hasonlóan a tudományok művelésére szentelte magát és az orvosi tudományokkal foglalkozott. 1515-től kezdve a bolognai egyetemen tanított, 1521-ben Perugiában, 1522-ben ismét Bolognában találjuk. Amikor VII. Kelemen a pápai trónra lépett, szolgálatában előszeretettel vett ascoliiakat is, amely városnak püspöki székén ő 1518-ban egy rövid időt töltött. Nyilván ascolii kapcsolatai révén került szolgálatába mint udvari orvos, Francesco Bonfini is, akiről 1525 végéig van tudomásunk, mint a pápa udvari orvosáról. Mi történt vele ezután, nem tudjuk. Élete későbbi sorsa, halála éve ma még ismeretlen.*
Francesco Bonfini életére és működésére vonatkozólag v. ö. Gaetano Marini: Degli Archiatri Pontificj. vol. I. Róma 1784, 341–3. ll.; továbbá Marcucci apát id. m. Append. CCCLXIV. l.; Carboni id. m. 136–7 ll. és Beigel id. ért.
A XVI. század nagy társadalmi és gazdasági átalakulása elhomályosította némileg a Bonfini-család régi fényét is. Az utódok elköltöznek Ascoliból, a család tagjairól pedig, a patrignonei ágat kivéve, alig van valami jelentősebb feljegyzés, bár Andreantonelli munkájában általánosságban említi, 55hogy a század második felében is számos jeles tudós és művész került ki a család tagjai közül, de név szerint nem említi fel őket.*
V. ö. Andreantonelli id. m. 155. l.
A Bonfini-család patrignonei ágának, amelynek a XVI. század közepén kimutatható őse Giovanni, azonos lehet a családfán szereplő I. Pier-Giovannival, leszármazása a rendelkezésre álló adatok alapján a következő családfa-töredékben foglalható össze:
Giovanni; Luzio 1. ~ N. N. 2. ~ Prospera Rossi; 1-től: Desiderio 158..–1635 körül ~ Laura Angelucci, Grifone Parlanti özvegye 1616 V. 26.; 2-tól: Aquilid 1591 V. 30–?; Timoteo 1593 I. 2–1639 I. 5 után montedinovei prépost; Basilio 1593 X. 9–1670 IV. 27 1. ~ Trusiana N. 2. ~ Maddalena N.; Rosato 1617 III. 5–? ~ Vincenza N.;11 gyermek; Agata 1641. I. 11–1702. I. 11.; Desiderio 1642 V. 25–?; Desiderio 1646 III. 18–?; Maria Laura 1651 VI. 15–1663 IV. 14; Desiderio 1654 II. 20–III. 6; Marco 1656 IV. 25–1660 IX. 3.; Caterina 1660 I. 11–VIII. 26; Caterina 1662 III. 4–? ~ Luca Antonelli 1689 VI. 13; Antonia ?–? ~ Pietro Paolo Meci 1676 II. 27.
Teljesnek még a patrignonei ágat illetően sem mondható ez a leszármazás, mert nem lehet beleilleszteni Martino Bonfinit, a freskófestőt és egyéb patrignonei Bonfinieket sem, akiknek létezéséről adatok maradtak fenn.
Ilyen, közelebbről ma még meg nem határozható tagja a patrignonei ágnak Clemente Antonio, Alberto fia, aki 1686 szeptember 24-én született Patrignoneban. A castignanoi Carlo Favonio Carlini tanítványa volt, később magasabb jogi tanulmányok végzésére Rómába ment, ahol 1717 júliusától 1721 október 21-ig tartózkodott. Hazájába visszatérve, történeti tanulmányokkal foglalkozott. Kéziratban fennmaradt munkáit a XVIII. század végén Conte Mario Compagnoni Floriani őrizte, ahonnan felhasználta azokat a Biblioteca Picena írója, Filippo Vecchietti is. Élete későbbi folyása és halála éve ismeretlen.*
A Bibl. Picena (t. I. XIII–XIV. és t. III. 24–27. ll.) szerint a következő munkái maradtak meg kéziratban. 1. Memorie Istoriche della Cittŕ di Montalto, con la serie cronologica di tutti i Vescovi, che hanno retta la medesima Chiesa, con la raccolta delli Huomini Illustri, tanto della detta Cittŕ di Montalto, quanto di tutti i Luoghi soggetti al suo dominio, tanto spirituale, che temporale; come anche della Terra di Sarnano, e del Castello delle Grotte a Mare. 2. Origine dell’antico Pariniano, oggi detta la Terra di Patrignone. 3. Bibliotheca Picenae, sive Catalogus Scriptorum omnium Provinciae Picenae, quos ex innumeris Authoribus in unum collegit et alphabetico ordine disposuit Clemens Antonius Bonfinius de patrignono I. U. D. Pars prima. 662 ívrétű lapon kb. 500 picenói író életrajzát tartalmazza sajtókészen. Az előszó szerint Bonfini nyolc évig dolgozott ezen a művén, munkájában segítségére voltak különösen egykori tanárán kívül Jacopo Antonio Benvenga, Tommaso Mazzocchi és a már említett Giambattista Meci. 4. Dissertazione Istorico-Legale de Sixti V. patria adversus Cuprenses, cioč contra que’ di Grotte a Mare. 5. Varj Sonetti, et epigrammi, quae partim impressa, partim ms. circumferuntur.
A Bonfini-családnak Patrignoneból élő ágából a XVII. század elején két művész származott.
Martino Bonfinit, mint Cola dell’Amatrice abruzzi festőiskolájának kései követőjét említi a művészettörténet. Mária életéből vett freskói, amelyeket 1610–12 közt festett, a Monti Sibillinin fekvő Santuario dell’Ambróban vannak. Freskói láthatók patrignonei és castignanói templomokban, Tortoretóban pedig Krisztus életéből vett s 1626-ból szignált képei láthatók. Tőle való a ripatronsonei templom Szent Fülöpöt és Szent Izidort ábrázoló, 1622-ben készült oltárképe is.*
V. ö. Thieme–Becker: Allgemeines Lexicon der bild. Künstler, Bd. IV (1910.), 287. l. és az ott megadott irodalom.
A Thieme-Becker cikkírója Martino Bonfini fiának mondja a XVII. század elején élt patrignonei 56képfaragót, Desiderio Bonfini* mestert, de Giulio Amadio kutatásai szerint köztük csak eddig közelebbről meg nem határozott rokonság áll fenn, bár kimutathatólag az egyidőben élt két mester együttesen vett részt szülővárosa vallásos (Confraternita del SS. Sacramento) és művészi életében.
V. ö. Allgemeines Lexicon der bildenden künstler, Bd. IV (1910) és az ott megadott irodalom, továbbá Giulio Amadio két idézett értekezése; hasonlóképpen Giulio Amadio: Artisti Patrignonesi a capo della Confraternita del SS. Sacramento, San Carlo, 1928 augusztusi füzet.
Desiderio Bonfini, Luzio mester fia, született Patrignoneban 1580 táján. 1601-ben már mesternek mondják. Valószínűleg Rómában Bernini műhelyében tanult. Munkái a ripatransonei dóm fából faragott és Mária életéből vett öt relieffel díszített szószéke s ugyanott a városi tanácsnak állatfigurákkal és lombkoszorú-motívumokkal gazdagon díszített padja. Kevésbbé díszes, de hasonlóképpen finom munka a montaltói székesegyház részére készített szószék. Stílusbeli egyezések alapján Desiderio Bonfini munkájának tulajdonítható tökéletes bizonyossággal Keresztelő szent János szobra a penna-san-giovannii plébánia templomban, az offidai társaskáptalan templomában őrzött aranyozott feszület, az ugyanezen templom részére készült s szobrokkal díszített aranyozott gyertyatartók, végül az 1635 táján a Santuario dell’Ambro (Monti Sibillini) részére készített Madonna-szobor. Meghalt 1635 táján. Desiderio Bonfini munkáit előnyösen jellemzi, hogy ment maradt a római barokszobrászat manierizmusától és a régebbi egységes stílusbeli felfogás követőjének mutatja magát.
Az ascoli ágból mint jogtudós tett kitűnő névre szert a család tagjai közül III. Silvestro,* aki Bertinoróban, Romagnában élt és két jogtudományi munkával örökítette meg nevét. Mindkettőt újra kiadta 1719-ben unokája, I. Francesco Antonio, aki maga is a jogtudományokkal foglalkozott és Firenzében a nagyherceg szolgálatában állott és különböző magas hivatalokat viselt. Meghalt 1739-ben Firenzében, ahol a karmeliták templomában temették el és sírjára ráírták: «Ex Nobili Asculana et Brittinoriensi Familia».*
«Bonfini Silvestro da Bertinoro Cittŕ della Romagna Pontificia e Giureconsulto, ha dato alle stampe: Notabilia ad Bannimenta generalia ditionis Ecclesiasticae, Alexandri VII. Pontificis Maximi jussu edita, Cesenae 1661 e 1666 in 4; e ivi per Nerium et Riceputum 1678 in 4; poi colle Aggiunte di Francesco Antonio Bonfini suo nipote, Lucae typis Leonardi Venturini 1714 in due Tomi in fogl. e poi di nuovo Venetiis apud Pezzanam 1741 in fogl.» V. ö. Mazzuchelli id. m. 1624. l.
«Bonfini Francesco Antonio de Bertinoro Giureconsulto e Pastor Arcade col nome di Gero Luciniatico, dopo aver giudicato nelle piu insigni Rote d’Italia consingolare riputazione in carica d’Auditore… avendo lasciata ,l’Opera seguente: De jure Fideicommissorum magis Controverso Disputationes praecipuae la quale per opera de’Signori Marco e Girolamo Auditori Bonfini figlinoli del nostro Autore, e uscita in luce Venetiis apud Nicolaum Pezzanam 1741 in fogl. in due Tomi, e contiene 160 Dispute in quattro titoli distribuite. Egli fece anche je Aggiunte all’Opera di Silvestro suo Avo intitolata: Notabilia a Bannimenta generalia ditionis Ecclesiasticae, le cui edizioni si referiranno nell’articolo di Silvestro; e finalmente lascio MSS. le sue Decisioni, le quali sono state porcia pubblicate da Gio. Paolo Giovanelli e Compagni, che le hanno ottenute da’Signori Auditori suddetti, figliuoli del nostro Autore, con un indice ragionato in fine, formato dal Sig. Gio. Paolo Ombrosi Avvocato di Collegio nella Curia Fiorentina, In Pisa per Gio. Paolo Giovanelli e Compagni 1760 in un Tomo in foglio.» V. ö. Mazzuchelli id. m. 1624. l.
Gyermekei közül III. Girolamo 1764-ben nemcsak családjának tekintélye, de saját érdemei elismeréseül is elnyerte 1764-ben Ascoliban a városi nemességet (Nobilta Consolare Ascolana).
Három és félszázad mulva ismét oda tért vissza tehát a Bonfini-család, ahonnan dicsősége és hírneve a Magyarországba is elszármazott Antonióval kiindult és ahonnan csak a XVI. század súlyos háborús viharai késztették távozásra.
