Rácz Elemér: A ritmikus próza XII–XIII. századi oklevelünkben. Budapest. 1927. 8-ad r. 25 l.
Rácz Elemér: A ritmikus próza XII–XIII. századi oklevelünkben. Budapest. 1927. 8-ad r. 25 l.
Az értekezés írója a magyar diplomatikának egy eddig elhanyagolt területéről vette problémáját. Amíg a német és francia diplomatikai irodalom már bőségesen foglalkozott az oklevelek nyelvének ritmikus sajátságaival, addig a magyar irodalomban ez a kérdés – dacára, hogy innen indultak ki Balogh József értékes kutatásai a ritmikus próza jelenségeire vonatkozólag – érintetlenül maradt.
Rácz Elemér most, a már publikált okleveles anyag vizsgálata után, arra az eredményre jut, hogy a mondat- vagy mondatrészletvégi ritmus első nyomai már Szent István okleveleiben is megtalálhatók s valószínűleg a német kancellária befolyása alatt átvett oklevélformulák öntudatlan átvételei. Később a ritmikus prózának még ezek a kezdetei is elenyésznek s csak II. Béla, illetőleg II. Géza óta találni okleveleinkben ismét ritmikus mondatvégződéseket, a nélkül, hogy ez tudatos lenne. A cursust, mint tudatos stíluselemet, valóságos törvényszerűséggel Katapán kancellár honosította meg 1192-től kezdődőleg. Utódai alatt azonban nyilván a kancellárok megfelelő előképzettsége híján, a cursus alkalmazása ismét ingadozóvá lesz. A tökéletes cursushasználat a királyi kancelláriában 1241-el kezdődik s egy évtizeddel később már a magyarországi egyéb okleveles gyakorlatban is általánossá lesz.
Amennyire figyelemreméltók és elfogadhatók Rácz Elemér munkájának ezek az eredményei, annyira sajnálatos, hogy munkáját felesleges szűkszavúsággal szinte vázlatszerűvé tette. Kezdődik ez már műve elején azzal, hogy sehol sem definiálja azokat a ritmikus prózai alakokat (cursus velox, planus, tardus), amelyeket pedig elsőnek kíván alkalmazni a magyarországi okleveles gyakorlatra. Megelégszik itt egyszerűen Bresslau diplomatikájára vonatkozó hivatkozással. Hasonló rövidséggel sorakoztatja fel példáit is állításainak bizonyítására. Gyakran megelégszik az efféle bizonyítással: «Ellenben korszerűtlenül szabatosak a mondatvégek az 1124. évi garamszentbenedeki átíró oklevélben, nemkülönben az 1130. (1129?) évi adománylevélben» (6. l.), vagy «ezzel szemben fel költi figyelmünket egy 1178. évi oklevél lendületteljes, szabatos cursusalkalmazása, amely mi kívánnivalót se hagy hátra» (8. l.). S ezek után a szerző rendszerint megelégszik az oklevél kiadásának egyszeri idézetével, a nélkül, hogy állítása igazolására a megfelelő helyeket közölné. Pedig az oklevélstílus kutatóinak éppen ez volna a legfontosabb. Valahogy a probléma indokolatlan megszűkítésének látszik szerzőnknek az az eljárása is, amidőn Katapán kancellár reformját az oklevélstílus terén francia kultúrhatásnak (párizsi egyetem) tulajdonítja, ellenben ennek módszeres vizsgálata, illetőleg bizonyítása elől azzal tér ki, hogy «cursusgyakorlat szempontjából átvizsgáltam volna a XII. század francia uralkodói, valamint főbb egyházi okleveles gyakorlatot, de a rendelkezésemre álló oklevélanyag hiányos volta miatt e terv keresztülvihető nem volt» (12. l., 1. jegyzet). A szerzőnek ez a védekezése a módszeres bizonyítás hiánya miatt igazán nehezen érthető. Neki munkájához nem eredeti francia oklevelekre, hanem azok jó publikációira volt szükség. Alig hihető, hogy ezek – amennyiben nem találhatók meg Budapesten – kikölcsönözhetők ne lettek volna külföldről valamelyik közkönyvtárunk útján.
Rácz Elemér munkája így, ahogy van, jól sikerült vázlat csupán, amelynek lényeges bizonyító anyaga azonban egyelőre a szerző tollában maradt.
T. L.
