Még egyszer és utóljára a leánynegyedről.
Még egyszer és utóljára a leánynegyedről.
(Viszonválasz dr. Kelemen László «A pénzen szerzett birtok és a leánynegyed» c. válaszára.)
A Turul 1928. évfolyamában tanulmányt írtam a leánynegyedről. Alkalmat erre az adott, hogy 1926-ban a szegedi egyetem Actáiban dr. Kelemen Lászlónak nagyobb dolgozata látott napvilágot «A leánynegyed» címmel, amely ez intézményről eddigi ismereteinkkel szemben teljesen új eredményekre jutott, s így közelebbről szemügyre kellett azokat venni, vajjon helytállók-e. De tulajdonkép csak alkalomnak tartottam ezt arra, hogy ennek kapcsán felhívjam mind genealógusaink, mind jogtörténészeink figyelmét arra a szoros kapcsolatra, amely a családtörténet és régi magánjogunk között fennál, s amelynek folytán ezek művelőinek nagyobb együttműködésére volna szükség. Cikkemben kimutattam, hogy K. állitólagos új eredményei tévesek, s utaltam arra is, hogy ennek oka az, hogy szerző a helyes történeti kutatás általános és a jogtörténeti vizsgálódás speciális módszerével nincs tisztában, vagyis megfelelő előkészület nélkül fogott e munkához.
K. folyóiratunk 1929-i évfolyamában terjedelmes cikkben válaszolt, amelyben azt igyekezett bebizonyítani, hogy adataim nem bizonyítanak semmit érveléseim teljesen elhibázottak az egész vonalon és nem tudták az ő megállapításait megdönteni, s így «teljesen a levegőben lóg» az az állításom is, hogy tévedéseinek oka a kellő módszertani ismeretek hiánya.
Válaszából úgy látom, hogy meg van győződve, hogy dolgozatom főcéljának tanulmánya «elintézését» tekintettem, – egy helyt (91. l.) használja is ezt a kifejezést, – pedig, mint említettem, munkája csak alkalom volt számomra sokkal fontosabb cél szolgálatára, s ha valóban az lett volna a célom, akkor igen hiányos előkészületeket eláruló dolgozatát elég egyszerűen «elintézhettem» volna a Szakirodalom rovatban ilyenforma kritika keretében:
«Szerzőnek a leánynegyedről írt dolgozata lényegesen máskép mutatja be e jogintézményünket, mint aminőnek eddig láttuk, de felkészültsége s módszere olyan nagy hiányokat árul el, hogy nem is foglalkoznánk vele, ha nem olyan előkelő helyen látott volna napvilágot. Tekintve azt, hogy Illés «A törvényes öröklés rendje az Árpádok korában» c. munkájában ez intézmény korai történetét részletesen feldolgozta, a tulajdonképpeni feladat a XIV. és XV. Századi anyag átvizsgálása lett volna. Itt azután elengedhetetlen lett volna a levéltári kutatás is, de a legkevesebb, amit megkövetelhetünk, a kiadott anyag alapos s nem olyan hiányos ismerete, mint azt a dolgozat apparátusa elárulja.
Ami a lényeget illeti, K. nincs tisztában azzal, hogy tulajdonkép mi is volt a rendeltetése a negyednek, s csak így juthatott a nem kellő alapossággal olvasott s gyakran félre is értett okleveles anyag vizsgálata alapján arra az eredményre, hogy a XV. századig a negyed volt a lányok örökösödésének kizárólagos formája, s ezt kapták minden vagyonból, mégpedig természetben, s csak a későbbi fejlődés folyamán alakult ki a negyed visszaválthatósága.
Ezen azonban nem csodálkozunk, ha azt látjuk, hogy szerző, aki a quartával foglalkozik, nem tudja például, hogy mit jelent a «dos»! T. i. nem is egy helyt, hanem több alkalommal is (a 167. lapon háromszor is, továbbá a 193. lapon és a 190-en, az 1290-i törvény idevágó igen fontos cikkében) hozománynak fordítja. (Hozománynak fordítja «A nem befolyása a jog- és cselekvőképességre» c. 1929-ben megjelent dolgozatában is (105. l.) egy 1263-i oklevél «ratione dotis» kitételét!) S felkészült-e az kellően ilyen kérdések vizsgálatára, aki azt írja, hogy «a magyarság a honfoglaláskor úgyszólván még államelőtti életét élte egy teljesen primitív társadalmi és jogi szervezetben» (174. l.), – aki szerint «a honfoglaláskor minden nemzetség szállás címén földbirtokot kapott, amelyben az egyéni tulajdon kialakulásával minden szabad magyar osztály révén birtokot kapott» (194. l.), – aki szerint «Szent István II. dekrétuma ... a szabad magyarságnak, az ú. n. királyi népnek, az egyéni tulajdont megadta azokon a fekvő jószágokon, amelyeket éppen bírt» (162. l.) – aki szerint a harmincad természetbeni szolgáltatás volt (161. l.), vagy aki azt a jelentéktelennek látszó botlást elköveti, hogy a pécsváradi apátság végrendeletéről beszél, mert ez a lapsus arra mutat, hogy nem ismeri jól hiteles helyeink intézményét, arról nem is szólva, hogy az nem is végrendelet, hanem donatio post obitum reservato usufructu volt (169. l.). Így azután megértjük a dilettantizmusából folyó nagy bátorságát, amellyel elvetve a régi álláspontot, azzal szemben «új» megállapításokra jutott».
Ha tehát csak «elintézni» akartam volna dolgozatát, ilyenformán könnyen megtehettem volna, de úgy-e, minderről egy szó sem esett cikkemben s így igazán nem értem, miért beszél K. «személyét érintő 90megjegyzésekről», vagy ha annak tartja a tévedéseire és a módszertelenségére való tárgyilagos megjegyzésemet s nem tartja helyénvalónak, akkor miért használ válaszában annyira erős kifejezéseket.
Szerzőnek azóta egy ifjabb dolgozata is napvilágot látott, – «A nem befolyása a jog- és cselekvőképességre a törzsi szervezettől a Hármaskönyvig». Szeged, 1929., – amelyben nagyon részletesen foglalkozik ismét e kérdéssel, s így most ezt is be kell vonnunk vizsgálódásunk körébe. Ebben, újabb kutatásai alapján, úgy módosítja régebbi megállapítását, hogy «már a XIV. század hetvenes éveiben megjelenik a bírói gyakorlatban, majd néhány évtizeddel utóbb, a XV. század elején az országos szokásban is az az új jogtétel, mely egyes birtoknemekből rendes törvényes osztályrészt juttat a leányágnak» (101. l.), – majd alább így folytatja: «Ezekkel a tényleges szokást illetőleg meglehetősen szórványosnak látszó esetekkel szemben azonban a birtokosztályok zöme a XVI. század 15. évéig bezárólag ... az atyai hagyaték egészében az egyenlőtlen törvényes öröklés szabályát érvényesíti. Ellentétben egyes nagybírák gyakorlatával és néhány annak elveihez símuló esettel, a nemzet jogi meggyőződésében gyökerező tényleges szokás a Hármaskönyv szerkesztésének idejében is túlnyomórészben csak negyedet juttatott a leánygyermek atyja minden birtokából...» «Alig lehet kétséges, – írja azután – hogy az egyenlő és egyenlőtlen törvényes öröklési szokásnak a XIV. század utolsó évtizedeiben kezdődő küzdelmét Werbőczy lángelméje döntötte el». Szerző bizonyára «személyét érintő megjegyzésnek» fogja minősíteni, ha azt mondom, hogy aki ezt a – szerző szavaival élve – «egyenesen abszurd» dolgot leírta, annak mindent előlről kezdve igen sokat kell még tanulnia, mert a fentiekkel elárulta, hogy milyen fogalma van a consuetudóról, a bírói gyakorlatról, a Hármaskönyv forráskritikájáról és Werbőczy munkásságának természetéről! Hát nem tudja K. azt, hogy – mint Illés József az elsőéves jogászok részére írt Bevezetésében mondja –: «A bírói gyakorlat lényegében nem más, mint a szokásjognak a bíró által való megállapítása» és hogy «a szokásnak legnevezetesebb jelentkezési formája a bírói gyakorlat?!» Hát előbb van meg a nagy bírák gyakorlatában s csak néhány évtizeddel utóbb az országos szokásban egy jogtétel!? Hát lehet százados «küzdelemről» beszélni, amikor – hogy csak két egymástól messzeeső példát említsünk 1514 előttről – már 1437-ben nádori ítélet állapítja meg, hogy a születendő gyermeknek, ha lány lesz, «solum quarta, pars» jár férjhezmeneteléig, a vásárolt és zálogos birtokokból pedig «equalis divisio modo divisionario» (Sopron vm. oklt. 11. 269.), s 1508-ban is nádori parancsra hívja fel a leleszi konvent Bánfi Istvánt, hogy a csak fiágat illető birtokokból negyedet, a többiből pedig «portiones congruentes» adjon ki «lege regni requirente» (Bánffy-cs. oklt. II. 424.). Vagy a nagybírák gyakorlata nem a consuetudón alapult?! Talán mégsem volt egészen helyes módszer egymásmellé állítani a quartára vonatkozó regeszták sorát, s mivel egyes esetekben a XV. században is azt írják, hogy «de universis possessionibus» adták ki a negyedet, abból azt kiolvasni, hogy «küzdelem» folyt a két jogelv között. Csodálkoznék K., ha 1514-nél tovább is ment volna, mint módszeresen kellett volna is, mert bizonyára akadt volna később is hasonló kifejezésekre, amikor pedig már szerinte Werbőczy lángelméje eldöntötte ezt a küzdelmet. Ha a dosszal ismerős volna K., arra hivnám fel figyelmét, hogy nézze meg alaposan a hitbér és quarta kielégítéséről szóló okleveleket s azt fogja látni, hogy ha e kettő együtt is szerepel, – mint a legtöbb esetben – akkor is azt írják, hogy «ratione quarte filialis et dotis ac rerum paraphernalium ... de omnibus possessionibus provenire debentium ... omnimodam impendissent satisfactionem» ..., tehát nem szó szerint értendő e meghatározás, hanem úgy, hogy mindenfajta birtok felelt érte, s ezen mi, a régi vélemény hívei, nem is csodálkozunk, mert tudjuk, hogy nem természetben, hanem pénzben fizették ki a hitbért éppúgy, mint a negyedet! Azért olvasunk «solutio dotis et quarte filiarum»-ról, s azért mondják 1338-ban gratia specialis-nak Károly Róbertnek azt az engedélyét, hogy a leány atyja birtokában maradhasson, míg az új birtokosok anyja hitbérét és az ő negyedét illetőleg «sibi satisfacerent» (Kubinyi: Magy. tört. eml. 11. 122.). Minderről még lesz szó, de már most ki kellett erre térnünk.
Tulajdonkép az egész kérdést eldönti egy 1239-i oklevél (Fejér: IV/1. 146.), amelyre vonatkozólag azonban kijelenti K., hogy értelmezésem «mindvégig téves utakon halad» s «teljesen megengedhetetlennek tartja, hogy ezt messzemenő következtetések alapjává tegyük», s «immár egy évtizedet meghaladó ügyvédi és ítélőbírói gyakorlatára támaszkodva nyugodtan meri állítani, hogy jogilag egyedül és kizárólag az ő értelmezése a helytálló» (Turul, 1929. 86–7.). Hát ami azt illeti, ezzel a jogilag abszurd értelmezésemmel nem állok egyedül s nem is vagyok rossz társaságban. Hajnik Imrére ugyan nem merek szerzővel szemben hivatkozni, aki pedig épp ezt az oklevelet idézve mondja, hogy a negyed «szerzeményből nem járt ki» (Alk. és jogtört. 326. l.), mert neki nem volt «évtizedet meghaladó ügyvédi és ítélőbírói gyakorlata», de volt már 1904-ben Illés Józsefnek, amikor említett munkájában alaposan foglalkozott ezzel a kérdéssel is, 91s aki akkor már nem számított «kezdőnek» sem a jogtörténeti irodalomban. Ami pedig a régi vélemény abszurd voltát illusztrálni akaró modern esetet illeti nem tudom, hogy ha «magas színvonalú felsőbíróságunk bármely tagja» olvasná azt, mit szólna hozzá?
Természetes, hogy ha egy ennyire világos és részletes korai oklevél a régi vélemény szerint teljesen megvilágítja ez intézményt, akkor a későbbi adatokkal szemben, amelyek annak ellenmondani látszanak, nagy elővigyázatossággal kell eljárni. Itt azután megint fel kell valamire szerző figyelmét hívnom, olyan körülményre, amely szintén a módszerrel függ össze. K. szerint az én későbbi adataim tanulmányának Árpád- és Anjou-kori eredményeit nem érinthetik, s nagy triumfussal írja ezt: «Mindenesetre érdekes, hogy Holubbal szemben nekem kell rámutatnom arra, hogy a magánjog fejlődésének egyes korszakai között különbséget kell tudni tenni, holott szerinte én vagyok az, aki a történeti kutatás általános és a jogtörténeti vizsgálódás speciális módszereivel nem vagyok tisztában» (Turul, 1929. 92.). Bizony ez a megjegyzés mindenkinek a szemében csak K. módszertelenségét jellemzi, a «kezdőét», aki hallott valamit fejlődésről s nem tudván disztingválni, azt hiszi, hogy most már mindenütt azt kell keresnie, vagy pedig azzal mindent meg lehet magyaráznia.
Így azután Lodomér érseknek 1281-i oklevelét is máskép fogjuk látni, mint K., aki a «helyesen értelmezett» 1239-i oklevél mellett ezt tartja az ő igaza második támaszának. Ebben azt olvassuk, hogy «de possessionibus patris eorum hereditariis vel quocunque titulo conquisitis» követelték a negyedet. Ismerve az intézmény lényegét s tekintetbevéve az 1239-i oklevél perdöntő voltát, mi, a régi vélemény hívei, nem találunk semmi nehézséget ennek az oklevélnek a magyarázatánál. Illés például említett munkájában (39. l. 3. jzt.) egyenesen arra a megállapítására idézi, hogy csak az ősiből járt a negyed. De a fenti idézet nyelvtani konstrukciója is azt mutatja, hogy nem két kategóriáról – ősiről és szerzeményiről – van itt szó, hanem az ősi kategóriájának kiterjesztéséről, azért vel a kötőszó és nem et, de a conquisita kifejezés sem lehet más itt, mint az acquisita szinonimája. Csak persze szerzővel szemben erre nem hivatkozhatom, mert, mint válasza egy helyéből kitűnik (Turul, 1929. 90. l.), nem tudja, mit jelent ez; pedig ennek a fontos fogalomnak az ismerete talán mégis megkövetelhető attól, aki régi birtokjogunkkal annyira szoros kapcsolatban álló kérdésekkel foglalkozik, s azokban oly ellenmondást és kritikát nem tűrő határozottsággal foglal állást. Én t. i. egy 1354-ből való oklevelet idéztem, mint nyomós bizonyítékot arra, hogy csak az ősiből s természetesen a királyi adományból járt a negyed (Turul, 1928. 111.), mert e szerint azt «de universis possessionibus ... tam hereditariis, quam acquisititiis ... de iure eis provenientem habere deberent laudabili regni consuetudine requirente», s mint igen érdekes mozzanatot közöltem az oklevél folytatását is, amely szerint a másik fél erre azt felelte, hogy az utóbbiból nem köteles quartát adni, mert a király azt neki «libere donaset». K. az acquisititiát szerzeményinek gondolván, ellenem akarja fordítani az én fegyveremet, s azt írja: «ha Holubnak igaza lenne, a szerzeményre (?!) nézve elutasító ítéletet kellett volna hozni ..., ez az oklevél tehát nem ellenem, – írja – hanem inkább mellettem bizonyít». Bizony ilyen tévedést nem volna szabad elkövetnie még egy kezdőnek sem, aki ilyen kérdésekhez nyúl; de nem tudom, hogy szerző nem Bartal szótárát fordítaná-e itt is velem szemben az ő igazát védendő, ahol «hozzászerzett» (!) magyarázatát olvashatjuk ennek a kifejezésnek, mint ahogyan a portio szónak általam adott magyarázatát is azzal akarja megerőtleníteni, hogy azt az értelmét «sem Bartal, sem Du Cange nem ismeri» (Turul, 1929. 86.).
K. említett munkájában pótlásul még egy oklevelet említ az Árpádkorra vonatkozólag, mely azt bizonyítaná, hogy «az országos szokás alapján» történt az, hogy «bár a hagyatékban pénzen szerzett birtokok is voltak s azok is osztályra bocsáttattak, csak negyedet kapott a leánygyermek» (87. l. Említve válaszában is Turul, 1929. 92.). Elcsodálkozva kérdezzük, hát ezt honnan veszi? Ott ugyanis szó sincsen erről, sőt az oklevél a szerzeményiről való szabad rendelkezésnek kitűnő példája, mert azt olvassuk benne, hogy az atya vásárolt és adományos birtokait feleségére és leányaira hagyta, – adományról is szó lévén, természetesen királyi engedéllyel, – ezeket azonban az özvegy sógorainak engedte át, amiért azután azok cserébe és a lányok negyede fejében bizonyos ősi birtokokat adtak nekik. Tehát ez az oklevél is tulajdonkép a «régi vélemény» mellett szól.
De hiszen ezek mind olyan világos dolgok, hogy kár is szinte ennyi szót vesztegetni rájuk. Különben miért olvasnók annyiszor, hogy, amikor negyedkövetelésről volt szó, azt vizsgálták, vajjon a birtok hereditárius-e. Csak aki annyira kevéssé ismeri régi gazdasági és jogéletünket, mint K., írhatta le azt, hogy «igazán bajos lenne feltételezni azt, hogy a birtokok eredetéről ne tudott volna (az illető), hiszen a mindennapi élet ezer példája bizonyítja, hogy a családtagok mennyire ismerik a vagyon eredetét» (Turul, 1929. 89.). De persze nem szabad a mai kor szemüvegén át nézni a multat s nem szabad az interpretációnál sem annyira «a gyakorlat tapasztalataira ... s a polgári törvénykezés technikájára» támaszkodni, 92mert akkor odajutunk, mint K. egy általam idézett 1351-i oklevél fejtegetésénél, amely példája lehet annak, hogy mikép nem szabad egy oklevélhez nyúlnunk (Turul, 1929. 89.).
A kérdés e részére vonatkozólag csak még két példát óhajtok bemutatni. Az egyikre hivatkoztam cikkemben is (Turul, 1928. 111.), de a kiadás megjelölésébe hiba csúszott be; az oklevél a Hazai Okmánytár III. kötetének nem 213., hanem 231. lapján olvasható és 1369-ből való. K. a hibát látva, nem tudta megtalálni s így nem is foglalkozott vele, pedig szerettem volna olvasni, hogy erre mit mondott volna. Csak a lényegét említem. Az országbíró (!) úgy döntött, hogy néhai Ugali Pál leányának «de possessionarii iuribus paternis hereditnrii et acquisititiis» adják ki a negyedet, «alias vero possessiones et possessionarias portiones eundem quondam Paulum et fratres suos emptionis et impignoratitionis titulis contingentes modo simili eisdem fratribus suis ac dicte Ursule, filie eiusdem Pauli, ... ut congrueret, devolvi debere!» (E birtokok jogi természetét szépen nyomon is kísérhetjük és megvilágíthatjuk az Anjoukori Okmánytár III–V. kötetei alapján.)
A másik oklevél még korábbi, 1361-ből való (N. Múz.) s arról szól, hogy az illető, akitől a negyedet követelték, azt felelte, hogy a birtok pénzen szerzett birtok volt, s így abból «mulla quarta filialis deberet provenire». Az országbíró elrendeli ugyan a negyed kiadását, de nem azért, mert a pénzen vett birtokból is jár, hanem mert az illető által bemutatott oklevélről kiderült, hogy az hamis volt. Talán elmondhatom ezek után én is egy 1284-i oklevéllel, hogy «contra easdem litteras obmutuit pars adversa»!
A negyed lényegére vonatkozó állásfoglalásból folyik természetszerűen a felelet arra a kérdésre is, hogy tisztán pénzkövetelés volt-e a negyed vagy helyes-e szerző azon megállapitása, hogy «az ősiség törvénybeiktatásáig a negyedet rendszerint örök birtokul kapták a lányok» (201–2. l.). Ha az ősiből természetben, örök birtokul kapták ki a lányok, akkor hogyan óvhatták volna meg a családvagyon elvét, mert hiszen így a családi birtok lassanként idegen családok kezére jutott volna, s hogyan szolgálhatta volna célját ez intézmény, ha, mint szerző gondolja, «a leánynegyed dologi teher volt, amely a nemesi birtokból csak egyszer hasíttatott ki» (Turul 1929. 90.), vagy abban az esetben is, ha minden alkalommal kihasították, mert így néhány generáció után már csak kis töredéke maradt volna meg az ősi birtoknak?!
K. munkája 201–2. lapjain foglalkozik ezzel a kérdéssel. Nézzük meg bizonyító apparátusát a 121–126. sz. jegyzetekben, amelyekre válaszában is külön hivatkozik (Turul, 1929. 95. l.). Nem részletezzük, hiszen szerző is és bárki is könnyen utána nézhet, csak azt állapítjuk meg, hogy az idézett forráshelyek jórészt olyan esetekre vonatkoznak, amikor nem mondják meg, hogy ősi a birtok, amit negyed fejében adtak, amivel nem lehet bizonyítani, sőt olyan okleveleket is idéz, amelyekben világosan meg van mondva, hogy szerzeményi birtokból történt a kielégítés. Amikor pedig ősiből történt az egyik idézett esetben, akkor «donassent» kifejezéssel jelölték meg azt s hozzátették magyarázatul, hogy az illetőnek igen sokat köszönhettek (Wenzel, III. 542.). Azt hiszem, hogy arra az Anjou-kori oklevélre sem igen lehet hivatkozni, mely szerint «ob dilectionem proximitatis cum possessionaria assignatione ex sua bona et spontanea voluntate volens satisfacere» adott ki valaki birtokban negyedet (VI. 576.)!
Jogilag igen nagy tévedése tehát szerzőnek, hogy a birtokban történt negyedkielégítésekről szóló oklevelek «irrevocabiliter» és «perpetuo possidendam» kifejezéseivel akarja alátámasztani azt a tételét, hogy «örök és visszavonhatatlan birtokul kapták a leányok a negyedet». Mert igen nagy különbség jogi szempontból természetben kiadni vagy birtokban kiadni, nem ősi birtokkal kielégíteni, ez utóbbi eset ugyanis annyi, mintha pénzzel történt volna! Igenis, az 1290-i törvény idevágó cikke nagyon sokat mond annak, aki azt olvasni tudja. Az «extraneus» kifejezés rendkívül pregnáns voltát nem lehet könnyed kézlegyintéssel elintézni, s igenis az országos szokás továbbra is kitart a mellett; hogy egy 1351 előtti példát idézzek, – mert K. még ma is úgy látja az 1351-i törvényt, mint amely egy csapásra valami lényeges újítást hozott volna, – 1349-ben mint különös kegyet engedi meg a király, hogy valaki a negyedet «cum possessione excipere valeat» (Hazai okmt. III. 231.). Szó sem lehet tehát arról, hogy az 1435-i törvény hozta volna az első gyökeres változást e téren, mint K. gondolja (203. l.). Ha igy volna, akkor mikép magyarázzuk meg azt, hogy amikor valaki 1357-ben a nővérét «fraternali ductus amore ... de eadem quarta cum possessionibus satisfacere maluisset», ehhez Nagy Lajos megerősítését kérte, aki meg is tette ezt érdemeire való tekintetből, de hangsúlyozta, «quum per (!) regni nostri approbata consuetudine requirente nullus nobilium et possessionatorum hominum quartam puellarem cum possessionibus absque regio consensu suis filiabus dare valeat et assignare, sed solummodo pecuniaria satisfactio impendatur pro eadem» ... (Békésmegyei oklt. 13. l.). Vagy a contrario nem teljes erejű bizonyíték-e az, hogy már az 1351 előtti időből van adatunk arra, hogy a birtoktalanokhoz nőül ment lányoknak «regni consuetudine requirente» 93birtokban kellett kiadni a negyedet. Cikkemben igen érdekes oklevelet idéztem is erre 1346-ból a Hazai Okmánytár I. 192. lapjáról, amely világosan megmondja, hogy ilyen esetben «quarte puellares pecunia vedimi non. posse dinoscebantur». Tulajdonkép ezt a kérdést eldönti az az 1320-ból való oklevél, amelyre cikkemben hivatkoztam is, amely tehát jóval 1351 előtt arról tesz tanuságot, hogy «proximi, a quibus ipsa quarta vendicatur, ipsam quartam seu possessionem pro eadem quarta debitam secundum consuetudinem regni pro se redimere et habere (possunt)» (Mon. Strig. III. 712. és Temes vm. oklt. I. 26.). K. azt írja erre, hogy «egy – főleg szokatlan körülmények között létrejött – határozat még jelenti az országos szokást, erre feltétlenül figyelemmel kellene lennie a történetírónak» (Turul, 1929. 95.). A történész pedig erre ezt feleli: először is az oklevél maga expressis verbis hivatkozik az országos szokásra, másodszor nagyon csodálja a történész, hogy egy jogász nincsen tisztában a szokásjoggal és egy esetnek a bizonyítóerejét így kétségbe vonja, pedig a Hármaskönyvből (Prol. tit. 10. § 7.) is tudnia kellene, hogy «imo aliquando ex uno actu, si habuerit causam successivam ... potest induci consuetudo!» Harmadszor ez a jogi tanács nem is jött létre «szokatlan körülmények között», mert tudjuk, hogy Károly Róbert igen sokat tartózkodott Temesvárott, így ott voltak mellette a főpapok is, akik járatosak lehettek negyed-ügyekben, mert ezekben a szentszékek voltak illetékesek.* És nem «födi sűrű homály az okot sem, mely e szokatlan tartalmú határozatot létrehozta». Egészen egyszerű volt az eset: Rikolf egyik fia elhalálozván, özvegye követelte kiskorú leánya nevében az annak járó negyedet. Sógorai, akiknek kezére jutottak a családi birtokok, ezt megtagadták, azzal érvelve, hogy a kiskorú nevében az anya azt nem követelheti. Erre az volt a főpapok véleménye, hogy követelheti a negyedet az anya vagy más rokon «tutorio vel curatorio nomine», de biztosítékot kell nyujtania, hogy a leány később ne követelhesse rokonain újból azt.
Ez is erős bizonyíték, mert ingatlan jogot érintő perekben a szentszékek nem járhattak el! 1390-ben Zsigmond azért rendelt a nádor elé egy ilyen pert, mert «factum possessionum tangere dinosscitur» T. i. nemnemeshez ment férjhez a lány, s leszármazói azt állították, hogy «pro eo de eadem Vsa eidem domine Elyzabeth et per consequens ipsis quarta puellaris de iure scripto et regni consuetudine requirente deberet provenire». (Kubinyi, II. 326–8.)
De nem akarok hosszadalmas lenni, hiszen úgyszólván így kellene és lehetne válaszának minden részével foglalkoznunk, ami az eddigiek után felesleges is volna.
Szerző maga bevallja, hogy «kezdőnek» tartja magát; de ha ennek tudatában van, akkor a komoly kritikával szemben nem szabad annyira érzékenynek lennie. A hiba azonban tulajdonképpen ott van, hogy szerző hibái nem a «kezdő» hibái, nem olyanok, amelyeket ezzel a szóval szoktunk megjelölni; itt az alapokban van a hiba, s így mindent előlről kellene elkezdeni.
Elégikus hangú befejezésében K. azt írja, hogy «egyet nem tanult meg soha: hogy árulója legyen meggyőződéseinek». A világért sem kívánja senki ezt tőle, de az előfeltétele ennek az, hogy az a meggyőződés tudományosan megalapozott meggyőződés legyen, amely kiállja a kritika tűzpróbáját, s amely a legszigorúbb önkritika retortáján ment már keresztül. Amit pedig e kijelentését megelőzőleg mond, ennek magyarázataként, hogy t. i.: «tudatában van annak is, hogy a siker és az elismerés sokkal könnyebben jutna osztályrészéül, ha mindenütt hűségesen nagy elődeinek nyomdokain járna», ez nagyon erős kijelentés, s K. nem is gondolta jól át, hogy tulajdonkép mit is írt le! De megnyugtathatom, hogy sem én, sem más nem veszi ezt komolyan, mert csak azt mutatja, hogy tudományos életünket, történetirodalmunkat csak oly kevéssé ismeri, mint régi jogéletünket s annak emlékeit !
Holub József.
