ÁLDÁSY ANTAL SZÜL. 1869. SZEPT. 25. – MEGH. 1932. JÚL. 14.
1ÁLDÁSY ANTAL
SZÜL. 1869. SZEPT. 25. – MEGH. 1932. JÚL. 14.
SZÜL. 1869. SZEPT. 25. – MEGH. 1932. JÚL. 14.
Nagy veszteség, súlyos gyász utólagos jelentésével tartozunk a Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság tagjainak. Elveszítettük dr. Áldásy Antalt, Társaságunknak 1926 óta elnökét. Amily mértékben enyhül a gyász a halála óta letelt idő forgásával, éppúgy erősödött bennünk azóta is az ő érdemeinek megbecsülése, melyeket Társaságunk körül szerzett, s éppúgy erősödik el nem múló hálánk érzete iránta.
Hónapokon át kísérte súlyos betegségét aggodalmunk szorongó érzése, melyen a bizakodás mindig kevésbbé tudott áttörni. Hónapokon át vártuk, sajnos, mindig fogyó reménységgel, hogy ismét megjelenjék körünkben s vezesse tovább Társaságunk ügyeit.
A nyár derekán csendesen elhúnyt. Koporsójánál Társaságunknak sok olyan tagja nem lehetett ott, akik szívesen adtak volna kifejezést jelenlétükkel őszinte és igaz gyászuk érzésének. Akik ott voltunk, a Társaság tisztikara és számos tagja, a kegyeletnek ezt a szomorú adóját leróva mély megrendüléssel álltunk a koporsó mellett, hasztalan próbálva vigasztalást keresni az élőre való visszaemlékezésben.
A július 16-i temetés alkalmával a tudományegyetem aulájában felállított ravatalnál Szentpétery Imre másodelnök Társaságunk nevében és a tudományegyetem Történelmi Szemináriuma nevében a következő búcsúszavakat mondta:
«Mélyen tisztelt gyászoló gyülekezet!
Két koszurút és egy szál virágot hozok e gyászos ravatalra. Az egyik koszorú tolmácsolja a Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság szomorú utolsó búcsúszavát szeretett elnökéhez, Áldásy Antalhoz. Alig pár hete csak, hogy Társaságunk igazgató-választmánya június elején tartott üléséből mélységes ragaszkodásáról és szeretetéről biztosította őt, egészségének mielőbbi helyreállta iránt fejezve ki reményét; s ő, bár akkor már nagyon gyengének érezte magát, könnyező örömmel fogadta a ragaszkodás kifejezését és a társulat őszi teendőiről bizakodva és szeretetteljes gondoskodással beszélt. S most itt állunk koporsójánál. Nehéz belétörődni a változhatatlanba. Nehéz elhinni, hogy Áldásy Antal, a Heraldikai és Genealogiai Társaságnak annyi évtizedeken át buzgó tagja, s a legnehezebb időkben lelkes vezére, elnöke nincs többé. Nehéz elhinni, hogy ezentúl nélkülöznünk kell az ő tapasztalt irányítását, mindenre kiterjedő gondosságát. Akik az ő működését ismerjük, jól tudjuk, hogy tudományszeretete főként éppen a Társaságunk által művelt tudományágak felé fordult legbensőbben. Címertana, a hazai címerekről írt ismertetései és a külföldön erről a tárgyról tartott előadásai éppúgy mutatják érdeklődésének ezt a főirányát, mint az a lelkiismeretes gond, mellyel a Társaság ügyeit vezette és fennmaradását a legnehezebb 2időkben lehetővé tette. – Szeretett elnökünk! A Te buzgóságod és odaadásod Társaságunk iránt immár örökre véget ért. De nem ér véget a mi hálánk és tiszteletünk irántad, a Te emléked iránt.
A másik koszorú a Pázmány-egyetem Történelmi Szemináriumáé. Jelképe annak a soha el nem múló hálának, mellyel a történelem kutató munkáját tanító intézmény irántad viseltetik és fog mindig viseltetni. Kifáradt szíved dobogása talán már halkulni is kezdett, amikor ezen, előtted oly kedves intézet ügyei iránt mint annak igazgatója még mindig érdeklődtél s örvendtél annak izmosodásán. Hiszen nagyobbára ennek az intézetnek voltak a tagjai azok, akiknek élethivatásod főrészét szentelted: a Te volt tanítványaid. Hosszú sor ez, amelynek korban a legelején magam is ott vagyok. A szokásos mérték szerint mért egy emberöltőnél hosszabb idő múlt azóta, hogy az egyetem padjain magántanári előadásaidat hallgattuk. A sor láncszemei azóta évről-évre, semesterről-semesterre megújultak, de a mester megmaradt, s Te kerek két évtized óta már mint rendes tanár hirdetted a tudományt hallgatóidnak. Méltán voltál s lehettél is büszke tanítványaidnak e hosszú sorára; hiszen ez a büszkeség minden tanító munkának legszebb, önmagában rejlő, benső jutalma. De ami ennél több: te szeretted is tanítványaidat; ők csak hálával viszonozhatják immár emlékké lett szeretetedet.
S mikor leteszem koporsódra ezt a két koszorút, hadd fűzzem ehhez annak a barátságnak szerény virágszálát is, amely barátság ifjúkorom óta folyton erősbödő szálakkal kapcsolt hozzád engem, egészen e gyászos koporsó lezártáig. E barátság meghitt emlékeiből hadd tegyek tanúságot tudományszeretetedről, amellyel Te, a könyvek rajongója az új tudományos könyvek és értekezések megjelenését nemcsak a magad szakján belül figyelted mindig szorgos gyönyörűséggel, hanem bensőséggel örvendtél annak is, ha kinek-kinek figyelmét az őt érdeklőkre felhívhattad. Hadd tegyek tanúságot jó szívedről és szerénységedről, amellyel a hallgatók jutalmazására rendelt összegeket titokban a sajátodból 3–4-szeresére egészítetted ki s a gondjaidra bízott intézményeket titokban segélyezted. És lelked bizalmas megnyilatkozásai alapján hadd tanúskodjam arról, hogy ez a lélek mennyire becsületes volt és mennyire irtózott mindentől, amit az egyeneslelkűséggel összeegyeztetni nem tudott. Köszönöm neked, hogy olykor lelkednek olyan kincseit is feltártad előttem, amelyekről csak kevesen tudtak.
Szeretett elnökünk, hálásan tisztelt tanítónk, kedves jó barát, Isten veled!»
Ugyancsak Szentpétery Imre másodelnök, az igazgató-választmány okt. 25-i ülésén a következőképpen emlékezett meg elnökünk elhúnytáról:
«Mindenekelőtt mély fájdalommal kell megemlékeznem arról a súlyos csapásról, amely nem ért ugyan bennünket egészen váratlanul, mert hiszen hosszú hónapokon át nehéz aggodalommal kellett elkészülnünk a legrosszabbra, de a csapás bekövetkezése mindannyiunkat mégis mélységesen lesujtott. Társaságunk szeretett és tisztelt elnöke, dr. Áldásy Antal f. é. júl. 14-én elköltözött az élők sorából. A magyar történettudománynak lelkiismeretes, ritka buzgalmú és sikeres munkása volt ő, s ezzel a magyar tudomány minden művelőjének és kedvelőjének becsülését érdemelte ki. Nekünk azonban, a M. Herald. és Geneal. Társaság tagjainak Áldásy Antal ennél sokkal többet jelentett. Az ő személye hosszú évtizedeken át össze volt forrva e Társasággal, melynek rendes, majd ig. választmányi tagja, jegyzője, titkára, folyóiratának szerkesztője, másodelnöke és végül elnöke volt. Működésének utolsó szakasza volt Társaságunkra nézve a legbecsesebb, de a legnehezebb is. Azokban a válságos időkben, amikor a többi, rokon társulattal együtt Társaságunk is a lét és a nemlét mesgyéjén állott, Áldásy Antal kitartó buzgósága és munkája tette lehetővé a Herald. és Geneal. Társaság fennmaradását. Olykor már-már ő is csüggedni kezdett; de ismét erőt vett a 3csüggedésen és dolgozott tovább küzdelmesen a Társaság érdekeinek szolgálatában; dolgozott buzgón, szerényen, elismerést nem is igen várva munkájáért. Hiszen születésének 60. évfordulóján is iránta érzett hálánknak és tiszteletünknek bár legszerényebb formában való kifejezését is mindenképpen el akarta magától hárítani. De, bár nem hangos szavakba foglalva, személye iránt való tiszteletünk, szeretetünk és hálánk Társaságunk minden egyes tagjának szívében élt és élni is fog mindig. Ennek az el nem múló hálának és tiszteletnek most, a megemlékezésnek szomorú perceiben alig adhatnánk az ő lelkületéhez méltóbb kifejezést, mint hogyha a Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság valamennyi tagjának nevében is megfogadjuk, hogy a Társaság javát és érdekeit mindig az ő buzgóságával és kitartásával fogjuk szolgálni. Áldott legyen emlékezete!»
Szeretett elnökünk emlékét híven megőrizzük, Társaságunk javára kifejtett buzgó munkája folytatásának pedig mindannyian részesei leszünk.
