A KÍGYÓSPUSZTAI CSATT JELENTŐSÉGE.

Teljes szövegű keresés

11A KÍGYÓSPUSZTAI CSATT JELENTŐSÉGE.
A magyar középkor eléggé szegény képes emlékekben. Néhány többé-kevésbbé töredezett s a részletekről éppen ezért esetleg csak homályos felvilágosítást nyujtó pecsét, a kódexek, különösen a Képes Krónika, miniaturái, alig féltucat falfestmény, szerény és inkább csak a XV. századra vonatkozó sírkőanyag; ennyi körülbelül az egész, amivel a műtörténet az írott források segítségére lehet. Annál fontosabb, hogy eme kisszámú tárgyi bizonyság mindegyike korban és jelentésben lehető pontosan meghatároztassék. Tanuságuk csak ez esetben lehet komolyan számbavehető.
Ami a kronológiát illeti, természetesen a pecséttan van a legkedvezőbb helyzetben. A sírkövek évszámai nem mindig vehetők ki félreérthetetlenül, a kéziratok nem mindegyike keltezett, a festmények sűrűn adhatnak vitára alkalmat, egyéb ábrázolások pedig egészen aprólékos egybevetéseket követelnek. Ilyenek híjján avatódott a Magyar Nemzeti Múzeum kigyóspusztai csattja, ez a pompás középkori leletünk, Nagy Lajos korába tartozóvá, holott a darab részletjelenségeinek kritikus áttanulmányozása egészen más eredményhez vezet.
A lemezfelület gazdag niellós képe szemmelláthatóan miniatura-szerű. A készítő nyilvánvalóan idevágó előzmények ismerete alapján dolgozott. Az a kérdés, mely időben s – ami végeredményben a legfontosabb – lehet-e művéből a hazai középkorra nézve minősíthető következtetéseket vonni?
A kép csatajelenetet ábrázol.* Két-két teljesfegyverzetű lovag karddal támad egymásra. Egyik mögött fegyvernöke a kezében tartott kopja lobogóján ugyanazzal a pólyával, mely ura pajzsát ékesíti. A két személy egymáshoz tartozó volta teljesen kétségtelen, viseletükben is mindössze annyi a különbség, hogy a lovag sisakos, csatlósa fejét ellenben csak apró vaslemezekből összerótt sapka borítja. Ugyanaz az anyag, mely a jelenet valamennyi szereplőjének testét védelmezi, kivéve a háttér két kürtösét, s az előttük lévő dobost, kik, úgy látszik, fegyvertelenek. Az itt körülbelül háromszoros felületnagyságban közölt ábra (1. kép) különben minden leírásnál világosabban beszél, szövegünket inkább a kor s a jelentés tisztázására lehet és kell felhasználnunk.
Komoly harcot és aligha tornaviadalt. Ezt a kardhasználat, lándzsa helyett, már szinte önmagában eldönti.
A kutatás tradíciói néha éppen olyan hosszúéletűek, mint a közhitéi, s esetleg alighogy több joggal. A mi esetünkben, mint annyiszor, az első hozzászóló személye és tekintélye volt irányadó. Miután a kígyósi csattot elsőnek Fr. Bock, a német fejedelmi jelvények tudós leírója ismertette, ítélete mindmáig alig kopott valamit. Már t. i. nálunk, mert a német tudomány szerzőnk odavágó eredményeit sokszorosan revideálta. Szerinte a darab Nagy Lajos korából való, a XIV. század utolsó évtizedeiből, s végső eredetében – a nielló miatt állítja ezt – Olaszországra mutat.* Ezt a meghatározást Fulszky Ferenc,* az 1883-i ötvöskiállitás vezetősége,* de még Hampel is elfogadta, bár az ő környezetében már akadt olyan valaki, ki legalább is a keltezést kételkedve nézte.
Das Ung. Nat. Museum in Pest. Mittheilungen der k. k. Central-Commission XII. 1867. Wien, 101. l.
Magyarország archaeológiája. II. 202–203. l.
A magyar történeti ötvösmű-kiállítás lajstroma (1884.) III. terem. 17–18. l.
Nagy Gézát szemmelláthatóan gondolkodóba ejtette a szereplők külseje és fegyverzete. A nélkül, hogy a darab részletes analízisébe belement volna, feladta tehát a Bock-féle korhatározást s a csattot a XIII. és XIV. század fordulójáról volt hajlandó származtatni, sajnos, meglehetősen tétova hangnemben. S nem lehet észre nem venni, hogy elődjei állásfoglalása mennyire reánehezedett a kritikájára. Végeredményben nem mert a XIV. századból kilépni, s a vaslemezekből konstruált páncél XIV. századbeli továbbélését éppen a kígyósi jelenettel próbálta igazolni.* Diagnózisában, úgy látszik, maga sem bízott eléggé, s ennek a határozatlanságnak volt az eredménye, hogy a darab őrizőjének, a múzeumi Régiségtárnak legutolsó részletes katalógusa (Hampel 12szerkesztésében) visszatért Bock véleményéhez, egyedül arra tartotta érdemesnek a hivatkozást, s Nagy Géza szkepszisének egyetlen következménye a keltezés elé biggyesztett «valószínűleg» határozószó volt.* A múzeumi fegyvergyüjtemény néhai őrének gyanúját osztani kénytelen érdeklődők szemében bizony édeskevés.
A magyar viseletek története. 115–116. l.
Kalauz a Régiségtárban. 1912. 225. l.
A csatajelenet önmagát keltezi, s szereplői külsején keresztül nyilvánvalóan az egész darabot is. Szigorúan nyugati jellegű ábrázolásról lévén szó, az európai Nyugat gazdag képanyaga s az általános fegyvertörténet ma már leszűrt eredményei kétségkívül megengedik, sőt követelik, hogy a meggyökeresedett kormeghatározásnak jól a szemébe nézzünk. A származtatás kérdésében a döntő szó mindenesetre a fegyver- és kosztűmtörténetet illeti. Talán nem haszontalan munka, ha megkíséreljük röviden összefoglalni, hogy az idevonatkozó részletek megfigyelése milyen felvilágosításokat adhat a kutatónak.
A lovagok fején u. n. csöbörsisak ül, – egy a XII. század derekán feltűnő, s a XIV. század első feléig élő típus, – és pedig egészen henger-, egészen fazék-formában. Ez a változat tudvalevőleg a nyugateurópai, a francia és angol lovagi rendnek volt kedvelt viselete a XIII. század második feléig. A német vitéz már akkor hegyesedő tetejű sisakot hordott, melyről a kardcsapás könnyebben lesiklott; s bizonyára ez a gyakorlati előny okozta, hogy jóllehet éppen a XIII. század második fele, a beneventumi és tagliacozzoi csaták kimenetele, alapozta meg a francia chévalerie katonai elsőségét, a század végére mégis a német típus vált európai mintává. Ettől kezdve a sisaktető nagyjában kúpalakú, s az egész sisak szinte cukorsüveghez vált hasonlóvá. A lovagi lándzsatörések sisakjai a XIII. századbeli külsőt, és pedig szinte a régibb formában majdnem lapos tetővel, sőt felfelé némileg szélesedő profillal, egészen a XVI. századig megőrízték. De a harcterek természetrajza egészen más fejlődést követelt. A VII. Henrik császár Romfahrt-ját megörökítő, azzal majdnem egykorú Codex Balduini Trevirensis rendkívül nevezetes ábrázolásain a lovagok már majdnem egészen gömbölyödő sisakokat viselnek.* Tulajdonképpen pikhonhogokat, közel azt a típust, mely a mi Képes Krónikánkban, az idegen és hazai alakulás akkori teljes parallelizmusának döntő bizonyítékaképpen, már egészen törvényszerű. Fegyvereseink sisakjai ilyenformán már csak külsejükkel is a XIII. századra vallanak, amint a későbbre helyezhetést sok egyéb körülmény is, kizárja. Tulajdonosaik egytől-egyig sisakdíszesen küzdenek, mit a Balduin-kodex 1330 körül csak tornajelenetnél hitelesít, ütközetben már sohasem alkalmaz. A mi készítőművészünk viszont a címert – hiszen eredetileg a sisakdísz az a «crista quae – mint Károly Róbert az Enyerei Herczegh-család ősének tett 1326-i adományában mondja* – vulgo cymer dicitur» – éppen ellenkezőleg, harci emblémának tudja, persze aránylag szerényterjedelmű, a XIV. század tornáinak sisakdísz-monstrumaival szinte össze sem vethető formában. A XIII. század vége felé szokásossá vált továbbá a sisakfalnak az arcoldalon való felmetszése, s az így keletkezett hézagnak csúsztatható, vagy felcsapható vizirrel, magyarosan lélekvassal, való elrekesztése. Ezzel szemben a kígyósi sisakok egészen tömörek, mindössze a régies nézőréssel ellátottak, s az arcfelület hosszában alkalmazott függélyes vaspecek éppen ellenkezően az előrész kiadósabb megmerevítését célozta.* Nem is ülnek a vállon, mint azt a XIV. század az akkori egészen elterebélyesedett csöbörsisakoknál kényelmesebb viselhetés okából bevezette, hanem még egész súlyukkal a koponyára, a homlokra nehezülnek. S alattuk, mint a fegyvernökök a lovagokéval – ezt egyikükkel kapcsolatban már említettük – teljesen megegyező csak sisaktalan külsejéből joggal következtethetjük, nem rejtőzött még a fejhez símuló alacsony bacinet, hanem a fejtetőt ugyanaz a páncélfajta borította, melyből a még teljesen testhez szabott egészen a nyakhoz szoruló csuklya állott. S ez tudvalevően a XIV. század folyamán vált szabadon aláesővé. A feszes odasímulás tehát szintén korhatározó, ha önmagában még nem is vallana éppen a XIII. századra. Annál inkább odavezetett a sisakok külseje s odavezet a továbbiakban 14mindenekelőtt a lemezpáncél kezdeteinek teljes hiánya.
Boeheim, Handbuch der Waffenkunde. 137. l.
Fejérpataky, Monumenta Heraldica I. 9. l.
Teljesen hasonló sisakot találunk Gauthier de Nemours 1260-iki pecsétjén. Demay, Le costum au moyen age d'aprčs les sceaux Paris, 1880. 182. l. s ugyanitt a közel ilyenkorú darabokon körülbelül mindig. V. ö. 117., 143. stb. l.



13I. kép. A kigyósi csatt és négy gombja. – 2. kép. A kiskunfélegyházi csatt a hozzátartozó gombokkal.
A jelenet szereplői, úgy látszik, még csak nem is sodronypáncélokban mérkőznek, hanem apró vaslapokkal megtüzdelt bőrruházatban. Ez a védelmi felszerelés – a lemezkéket esetleg gyűrűk helyettesíthették – a sodronynál lényegesen olcsóbb s tulajdonképpen jóval korábban volt egészen általános. Ez a bayeuxi falszőnyeg (XI. sz. vége) páncélviselete. A XII. század bizonyára könnyebbség kedvéért megkísérelte a vaslapocskákat hasonló csontlemezekkel pótolni, s lehet, hogy lovagjaink is ilyet viselnek, hiszen az ábra kis terjedelme bajosan enged pontos anyagmeghatározásokat. De még ha feltennők, hogy a művész a rendelkezésére álló egészen szűk felületen a sodronyt egyáltalában nem volt képes ábrázolni, ami, hangsúlyozzuk, nagyon is feltevésszerű, mert a páncélrészecskék következetesen négyszögű alakja nyomatékosan a sodrony ellen szól, még akkor sem kockáztathatnók meg a XIII. századból való kilépést, mert ez az az időszak, mely a térdek, majd a vállak hathatósabb védelmére a kovácsolt, eleinte kicsiny, de gyorsan növekvő formaszerű páncélfelületeket bevezette. Innen a XV. század teljes lemezpáncéljáig hosszú volt még az út, de az első fecskék mindenesetre a XIII. században tűntek fel, s hogy ábránkon az új alakulás valamelyes előkészületének sem leljük nyomát, összevetve azzal, mit a sisakokról elmondhattunk, mindenesetre azt követeli, hogy a darabot a XIII. századnak még csak ne is a végéről keltezzük.
A sisakoknál nb. talán még nyomósabb bizonyíték, a vasburok felett viselt keletiesen bő fegyveringek, az u. n. bambusiumok alkalmazása, melyeket a derékra kapcsolt kardöv tartott össze. A XIV. század közepe táján ez a viselet már a multé. Helyébe – ismét elég a Képes Krónikára hivatkozni, de a források egész raját idézhetnénk – a feszes fegyverderék lépett, az öv pedig lecsúszott a derékról a lágyékra, s mint «cingulum militare» inkább jelvénnyé vált. A kardot t. i. elsősorban a mellhez erősített lánc tartotta. Ám a bambusium uralmának végső éveiben sem azt a típust hordták már, melyet a kígyósi jeleneten megfigyelhetünk. Az itt ábrázolt lovagok bambusiumai azok a teljesen dísztelen, nyilvánvalóan fehér, valószínüleg a II. keresztes hadjárat tapasztalatai következtében, de mindenesetre a XII. század második felében felkapott, szigorúan gyakorlati célt szolgáló burnuszok, melyek eredetileg a nap hevét voltak hivatottak, úgy ahogy, paralizálni. A XIV. század elején ellenben a fegyverderék diadalrajutása előtt, sőt Franciaország előkelő köreiben már a XIII. század végén, a bambusiumok külsején urrá lett a heraldikai divat. Színük felvette a pajzsét, s felületük, mint a Balduin-kodex fentidézett csatajelenetén láthatjuk, rendesen viselőjük blazonját is. Ez az alakulás a bambusiumból lovagi díszköntöst csinált, eredeti jelentését pedig letűnése előkészítéseképpen javarészt elmosta. A kigyósi csatt készítője azonban erről a jövendőről még szemmelláthatóan sejtelemmel sem bírt. Az ő bambusiumait önmagukban akár a XIII. század elejéről származtathatnánk, s ha ennyire korai rögzítést egyéb körülmények, különösen a sisakdíszek nem is tesznek valószínüvé, a bambusiumok a XIV. századot egyenesen kizáró jellegét a további és szintén félreérthetetlen keltezőanyag is csak aláhúzza. Ilyet mindenekelőtt a pajzsok adnak kezünkbe, egészen világosan kivehető alakjuk s a heraldika kezdőkorára valló geometrikus figuráikkal. Valamennyi a javaközépkor általános, ú. n. normann típusához tartozik, melyet teljes tisztaságában ugyancsak a bayeuxi falszőnyegen szemlélhetünk. Hatalmas, fejtől legalább is térdkalácsig érő, felül lekerekített, fából készült, de súlyos vasveretekkel megerősített alkalmatosságok voltak ezek, melyek a XII. század folyamán a páncélburok fejlődésével és erősödésével párhuzamosan mindinkább zsugorodásnak indultak, de igen lassú ütemben: A század végére a felső perem kiegyenesedett, – a fejnek már elég volt a sisakadta védelem – s a felület teknőszerűen a testhez simult.* Ha az arányoktól eltekintünk, ez a kígyósi pajzsok fokozata. Forma és alkat ugyanez, éppen csak hogy kisebbek, az álltól mindössze a nyeregtalpig terjednek s a vasalás eltűnt róluk, alább megbeszélésre kerülő heraldikus ábrázolásoknak adva helyet. Ám ezek a pajzsok még mindig eléggé nehezek. Tulajdonosaik, mint az ábrán világosan látszik, nyakbavetett szíjakon viselték őket; végeredményben a mormann pajzshoz 15még mindig közelebb állók, mint a XIII. század végén felbukkanó könnyű, kiegyenesedett, majdnem szabályos háromszöget alkotó, legfeljebb a félmellet és balvállat elfedni képes, ú. n. tárcsák.* Azaz, éppen úgy a XIII. század dereka tájára vallanak, mint a sisakok, csuklyás páncélburkolatok és bambusiumok. Ezekkel egyetemben mindenesetre arra hivatottak, hogy a Bock- és Pulszky-féle keltezésnek majd másfél évszázadra rúgó elcsuszamlását lehessünk képesek felfedezhetni.
V. ö. Boeheim i. m. 132. l.
Sir Johan d'Aubernoun 1277-iki síremlékén nb. már ilyet figyelhetünk meg. Alwin Schultz, Das hőfische Leben. Leipzig, 1889. II. 36. l.
Ugyancsak a XIII. századra mutatnak a közepes nagyságú, a súlyosabb pajzzsal még jól megférő kardok, melyek a XIV. század tárcsáihoz termett, ú. n. másfélkezes, jócskán hosszabb kardoktól még eléggé messze állanak. Feltűnő a feszítőzablák teljes hiánya, persze inkább csak azok előtt, kik a XIV. századot illető keltezéstől sehogyan sem akarnának tágítani. S ugyanők alaposan elcsodálkozhatnak a lovagok tüskés sarkantyúin is, mely típus a XIII. század végétől kezdve igen gyorsan tűnik le. A XIV. század lovagja tarajos sarkantyú nélkül egyenesen elképzelhetetlen.
Eredmény: a kígyósi csatt a XIII. század dereka táján készült. Szinte azt mondhatnánk, hogy aki valamivel a tatárjárás elé akarná tenni, közelebb járna az igazsághoz, mint az, ki, ha már a XIV-et el kellett ejtenie, legalább a XIII. végét iparkodnék fenntartani. Némely, pontosan datált francia pecsétekkel való aprólékos rokonvonások, az alakok felszerelése, sőt tartása és mozdulatában* kívánják meg végül is, hogy műtárgyunk keletkezési idejéül az 1260 körüli esztendők valamelyikét fogadjuk el.* A csatt nem a XIV., hanem szemmelláthatóan a XIII. század, erősen francia hatás alatt álló magyar lovagi rendjére nézve ad igen világos útbaigazításokat, persze csak abban az esetben, ha a feltételezett, de valljuk be, nem eléggé bizonyított magyar eredet minden kételyt kizáróan igazolható. Bock-ot a lelőhely magyarországi volta vezette ítéletében, Pulszkyt ezenfelül Szent István említése a darabhoz tartozó négy hasonló technikai kivitelű niellós gomb egyikén. Ámde ezek az érvek önmagukban nem meggyőzők.
V. ö. különösen Pierre d'Alençon 1371-iki pecsétjét, Demay i. m. 117. l. s – ellentétül – ugyanazon munka korban előbbre és későbbre vonatkozó ábrázolásait.
A keltezésbe nb. beleszámítottuk a francia fejlődés általában elfogadott gyorsabb voltát. A miénkhez hasonló bambusiumok pl. ott a század elején szokásosak.
A gombok mindegyikének felirata egy-egy szent, és pedig Szent István, Szent Jakab, Szent Bertalan és Szent Margit segítő közbenjárásáért esedezik. Valamennyi harcos-patrónus. Legendájuk és a hagyomány szerint mindegyiküknek volt olyan tulajdonsága, mely a pártfogásukba vetett reménységet élő erővé tehette a középkori lovagtársadalom szemében. Szent Margaréta Szent György női mása.* Szent Bertalan védelmét idegbetegségek s nehéz halálküzdelem ellenében tartották hathatósnak.* Szent Jakab legendája szerint az apostol a mórok elleni clarijoi csatában fehér zászlóval, fehér lovon járt a keresztény sereg élén,* Szent István!? ..... ha az első magyar királyra vonatkoznék, természetesen azonnal eldöntené a magyar eredetet, de erre nézve semmiféle támaszunk, még csak hozzávetésünk is bajosan lehet, annál inkább, mert az első vértanú is egészen könnyen beleilleszkednék az együttesbe, lévén ő a lovak védelmezője, kit a középkori századokban lóbetegségek ellen s általában jó halálért sűrűn invokáltak.* Ha fel lehetne tenni, hogy a csattfelület valami pozitív hadieseményt óhajtott megörökíteni, talán feltűnnék, hogy az első három szent ünnepe július 20 és 25, illetve augusztus 24-ére esik. Ez esetben a dátumok szinte kívánnák az első szent király augusztus 20-i, s elutasítanák a protomartir december 26-i emléknapját. De ez a feltevés további adatok híján kétségkívül igen erőltetett volna, s alighanem kevésbbé találna a Margaréta, Jakab és Bertalan szerepeltetésével máris körülírt miliőhöz. Egyebet, némi időutalást, esetleg valamelyes helyi célzást igenis kivehetünk a nevekből, 16de bízvást kimondhatjuk, hogy mindez egyelőre nem mutat Magyarországra.
Sie stellt einen weiblichen St. Georg dar – írja róla Künstle. Ikonographie der Heiligen. Freiburg im Breisgau, 1927. 758. l.
Franz v. Sales Doyé, Heilige und Selige. Leipzig, 1929. I. 112. l.
Liefmann, Kunst und Heilige. Jena, 1912. 158. l. Künstle i. m. 319. l.
Franz v. Sales Doyé i. m. II. 364.
Már szóltunk az alakok franciás külsejéről. Hogy ebből valamilyen kapcsolat, ha csak közelítésben is kiolvasható, egészen bizonyos. A darab kétségkívül olyan környezetben készült, melynek legalább is kapcsolatai voltak a francia lovagi és szellemi világgal. S ha most már tudjuk, hogy a protomartir István mennyire feltűnően kedvelt szentje éppen a XII. és XIII. századbeli francia művészetnek,* nemcsak a magyar király feltételezhetését fogjuk még inkább szkeptikusan fogadni, de egyúttal fenti keltezésünk is bizonyos aláhúzottságot nyer. Ugyanígy Szent Jakabnál. Harcias szereplésének emlékezete kb. a XIII. század végével ment feledésbe, illetve szorult háttérbe Compostela hangsúlyozottan búcsújáróhely jellege mellett. A chartres-i, amiens-i és reims-i kathedrálisok hatalmas portálfaragványai a XIII. században még karddal ábrázolják, kb. 1300-ig fegyver volt a szimbóluma. Attól fogva a zarándokbot. Nagyon jellemzően még az említett egyházak XIV. századbeli szobrain is. A négy szent tehát együtt is elsősorban Franciaországra,* és pedig a XIII. századi Franciaországra mutat, az ottani ritusra, a fejlődés ott bekövetkezett stádiumaira. Csak azt nem tudjuk, nem volt-e a gombok száma nagyobb s az esetleg elkallódottak nem egészítenék ki a névlistát olyan tagokkal, kiknek figyelembevétele következtetéseinket talán más irányba terelné.
Künstle i. m: 545 l.
Az első vértanú szerepeltetése Magyarországot a lehetőségek sorából természetesen nem zárja ki. Hiszen több hazai egyházi testület és alapítás is állott a védelme alatt.
S ezen a fokon áll be az a fordulat, mely pillantásunkat a franciás jelleg elismerése és fenntartása mellett egy csapásra Magyarország felé irányítja. A kígyósin kívül a kutatásnak rendelkezésére áll t. i. egy más, igen nevezetes emlék is, a kiskunfélegyházi ezüstcsatt (2. kép), mely nemcsak alkatában párja a kigyósinak, de teljes sírból való, tehát egész adottságában bizonyító erejű. S íme, kíséretében ugyanolyan négy gomb tűnik fel, mint a kígyósiak. A gombok száma tehát eredetileg is négy volt, fenti gondolatmenetünk nem szükséges, hogy módosuljon, s az egész kérdéskomplexum ennek ellenére egy csapásra új világításba kerül. A félegyházi sír halottja t. i. kétségkívül magyar volt; íjász, keleties formájú sisakkal, s emellett, és pedig későromán nyugati ornamenttel díszítve, alkatában ugyanolyan övet viselt, mint a kígyósi csatt egykori tulajdonosa.*
A kiskunfélegyházi sír tartalma mindmáig, ismeretlen a kutatók publicitása előtt. A lelet Szalay Gyula kiskunfélegyházai múzeumi igazgató úr áldozatkész és megértő szívességéből jelenleg a Nemzeti Múzeumban van tanulmányozás és feldolgozás céljából.
Ez a csattípus éppen nem ismeretlen a középkori régészet beavatottjai körében. Ha nem is ilyen megnyúlt testtel, nem ennyire hangsúlyozottan oblongum-alakban, de ugyanilyen felépítéssel sűrűn fordul elő a népvándorlás korának hagyatékában.* De a javaközépkor nyugati népeinek divatja jócskán eltért tőle. A csattfő – közel hasonló formában – egyes igen előkelő darabok, pl. a bécsi Weltliche Schatzkammer u. n. Mauritius-kardjának* övén aránylag későn is feltűnik, de egészen elcsenevészedett hozzátartozó lemezfelülettel. Míg tehát a magyarországi darabok a népvándorláskoriakhoz képest ebben a tekintetben gyarapodást mutatnak, a nyugatiak kétségtelen visszafejlődést. A magyar leletekben a csatt általában sokkal sűrűbb, mint a Nyugaton. Ott a kardöv viselési módja legtöbbnyire egészen leegyszerűsödött. Kettős nyílású rövidebb szíj, melyen egy bogra köthető, hosszabb, kétágú húzódott keresztül; ez az általában előforduló típus.* Ezzel szemben a magyar majd mindig alkalmazta a kerek, utóbb a négy, majd hat csúcsívbe futó gótikus csattot,* mely utóbbit Drugeth Miklós országbíró 1354-i pecsétjének sisakdísze és pólyájából 17heraldikusaink is jól ismernek.* S úgy látszik, hogy éppen a XIII. század meglehetősen kedvelte, természetesen inkább csak jobbfajta fegyvergarnitúrákban, a kígyósi csatfajtát: A csattfő egészen közeli rokona megvan a szabadbattyáni leletben is.* Teljesen hasonló továbbá a külföldre került, de nyilvánvalóan magyarországi, Szent Erzsébet-csatt, melyet Bock is ismert,* de tulajdonosa korából; egészen érthetetlenül, nem vont következtetéseket. Félegyházán pedig az egészen régies szíjvég is megőrződött, melynek kígyósi megfelelője, sajnos, elveszett, legalább is nem került a Nemzeti Múzeumba.
V. ö. Hampel, Alterthümer des frühen Mittelalters in Ungarn idevágó fejezetét. I. 287–306. l. Ilyenfajta csatt van pl., hogy többet ne mondjunk, a nagyszentmiklósi kincs tányérjain is. U. o. III. Tafel 314–316.
VI. terem, XVII. szekrény, 3. sz.
V. ö. W. M. Schmid, Schwertscheide samt Gürtel des XIII. Jahrhunderts. Zeitschrift für historische Waffenkunde, IV. 253–254. l. Továbbá Hefner-Alteneck, Waffen, 7. és 9.–10. tábla.
Kerek csatt bukkan fel már az orosházi 1077–1131-iki rétegben. (Arch. Ért. X. 1890. 418. l. ) A XII. századbeli balotai leletben (u. o. XIII. 368–369. l.), sőt a XIII–XIV. századi karcagiban is. (U. o. 248.) De itt már csúcsos is akad. Egészen gotizáló formában a sz.-batthyáni leletben. (U. o. 145. l. 7. sz.)
Thallóczy, Adalék a Drugeth-család történetéhez. Arch. Ért. XIII. 185. l.
Vele és társaival együtt pénzek, melyek szerint legalább is a XIII. századból kell e leleteket is származtatni – írja Hampel. Arch. Ért. II. 1882. 145–146. l.
Mitteilungen der k. k. Central-Commission. XII. 102. l.
E szerint ez a csattforma és fajta abban az időben a Nyugaton már nem dívott, sőt ezt a fokozatot a nyugati fejlődés szemmelláthatóan nem is érte el. A darab tehát nem lehet idegen átültetés, ami önmagában eldönti, hogy az ábrázolás is Magyarországon készült. S végül nem hallgathatjuk el, hogy mintha Szent Margit invokáltatása is erősebb magyar, mint francia vonatkozást képviselne. Nem lévén történeti személyiség, a francia egyházak között egyet sem ismerek, mely védnöksége alatt állana. Nálunk ellenben olyan nevezetes megnyilatkozásban mint pl. a dömösi oklevél, döntő helyen szerepel, éspedig ez esetben valóban Szent István király társaságában.* Azaz, ami az eredetet illeti, végeredményben igazat kell adnunk Bock-, Pulszky-és Hampelnak, ha gondolatmenetüket és keltezésüket nem is tekinthetjük helytállónak. A kígyósi csatt a hazai történet tárgyi emlékei közé tartozik.
V. ö. Pauler: Magyarország története az árpádházi királyok alatt. I. 249. l.
Ellene mond a nyugati származásnak nb. maga a niellós technika is. Ez tudvalevőleg ősi eljárási mód, de különösen a XII. században a Nyugaton is és pedig nagyobb arányú tárgyakon, oltárok, kelyhek és kereszteken is gyakran fellépő. Ezután azonban leszorul az apróságok körébe, amint előbb is inkább ilyeneken szerepelt. De a továbbélés, s ezt nagyon is ki kell emelni, nem Olaszországhoz tapadt, elsősorban. Sőt onnan a renaissance-nál korábbi niellót nem is ismerünk, míg ellenben a régibb felfogás szerint, miben még Hampel is osztozott, a korai nielló hazája éppen Itália. Ezért hitte a kigyósi csattot is itthon készült olasz munkának, mit a téves anjou-kori eredet, éppen, mint Bocknál, támogatni látszott. Ezzel szemben a nielló keleti gyökerei egyenesen tagadhatatlanok, s egészen bizonyos, hogy az 1100 körül író, sokat emlegetett Theophilus Tusciája sem olasz földre vonatkozik. Szerinte ennek a Tusciának jellegzetessége az, «electrorum operositas seu nigelli varietas» Görögország, Arábia, Itália; Francia- és Németország egyéb ágakban való kiválásával szemben.* De miért említi Itáliát és Toscanát külön? S ezenfelül, mint Marc Rosenberg Igen meggyőzően emelte ki, a csoportositás is nagyon sokatmondó. Három keleti centrummal szemmelláthatóan három nyugati áll párhuzamban, tehát Tuscia sehogyan sem illik Graecia és Arábia közé. Miután pedig némely kézirat világosan Rusciát ír, s mert orosz niellóról már a XII. században tudunk, olaszról ellenben, mint említettük, a renaissance előtt nem, minthogy továbbá éppen az orosz föld volt az, mely a niellóhoz mindvégig a legszívósabban ragaszkodott, annyira, hogy az ottani Tula város lett a technika újabbkori névadója is, szinte bizonyosra állítható, hogy Theophilus Rusciára és nem Toscanára gondolt.* Ez pedig a kígyósi csatt keletkezési helyének nyugatra tolását nyomatékosan meggátolja. Magyarország nem Oroszország, az igaz, de az Árpádok korának orosz összeköttetései nagyon is közismertek és sűrűek, szinte hihetetlen, hogy csak politikumokra szorítkoztak volna. Halicsból menekülő bojárok,* és kíséretük könnyen magukkal hozhatták hazájuk műipari 18ízlését. A Magyarországba költözött franciák és spanyolok viszont meg-megfordultak a Kárpátokon túl, s bajosan képzelhető, hogy pl. az 1208-i hadjáratban vezérkedő Korlátfia Benedek vajda feleségének, a szép spanyol Tota asszonynak fel ne tűntek volna az oroszok niellós ékszerei. Hangsúlyozzuk, hogy a csatt alkata a döntő, de ilyenformán a technika is amellett szól, hogy a készítés helyét a francia és orosz összeköttetésekkel egyformán bíró Magyarországon keressük.
Quellenschriften für Kunstgeschichte. VII. Albert Ilg, Theophilus Presbyter Schedula Diversarum Artium. Liber I. Praefatio.
Geschichte der Goldschmiedekunst auf technischer Grundlage. Abteilung: Niello, Frankfurt a/M. 1908. 35–36. l.
Ilyen volt pl. Volodiszlav, majd Endre herceg pártjának főoszlopa Szudiszlav s többen. V. ö. Pauler, i. m. II. 50., 51., 105. stb. 1. Az Anonymus megemlékezik «more Ruthenico» díszített nyergek és zablákról. Endlicher. Mon. Arpadiana 11. l.
Végül, ha nem is akarunk és nem is mernénk végletekig menő azonosításokat hajszolni, nagyon feltűnő, hogy a kigyósi lovagok címerei egy kivételével, mind jóismerősei XIII. századbeli heraldikánknak, pedig az összehasonlító anyag bizony kicsiny; ki tudná megmondani, hogy az eredeti pecsétek milyen nagy hányada ment az idők mostohasága folytán veszendőbe? A balszélső, kardját villogtató lovag pajzsán könnyű felismerni a Pécz-nemzetség jobbharántpólyáját, a következő pólyás pajzsa ugyanaz, melyet Aba-nembeli országos méltóságaink viseltek a XIII. században,* tehát lehet, hogy az ország címeréből való, s a csatt készítője ezt óhajtotta kiemelni, mikor ennek a lovagnak a fegyvernökét is megmintázta. Az ellenfél elsejének hármaspajzsú címere teljesen egyezik Moys nádor 1272-i, s korábban, somogyi és varasdi comes korában, is használt 1264-i címerpecsétjével.* Csak az utolsó hármas-gyűrűre nem találok azonos példát, de ez a hiány az előbbiek mellett bizonyára csak az összevethető anyag hézagosságának tulajdonítható. Maga a címer az európai heraldikában éppen nem ritka, hogy csak egy-két későbbi példát említsünk, a Schäfer-kiadta, javarészt egyetlen oklevélről származó 1361-i pecsétek között három ilyen is akad.* Ugyanígy a zürichi címertekercsben.*
Majláth Béla, Mokyanus nádor pecsétje az 1286. évből. Arch. Ért. (régi folyam) XIV. 9. l. Nagy Imre, Három XIII. századi pecsét. U. o. XI., 353. l.
Hazai Okmánytár, I. 48., továbbá D1. 33211. Ennek az oklevélnek idézhetését Varju Elemér múzeumi igazgató úr szíves barátságának köszönöm.
Eine Wappenurkunde deutscher Ritter in Italien. Paderborn, 1911. IX. tábla, 96., 97. és 103. sz. V. ö. u. o. az 5., 8. és 77. számot.
Die Wappenrolle von Zűrich. (Zűrich 1860.). 59., 98. és 314. sz.
A csatt-forma irányadó, s a nielló és a címerpajzsok támogató tanúsága mindenesetre arra vall, hogy a darabnak Magyarország a keletkezési helye, az ötvös magyar környezetben dolgozott, s alakjaiban a magyar harcosrend XIII. századi külsejét örökítette meg. A franciás íz a kor ismerőit semmiképpen sem kápráztathatja el. Ezek ugyanazok a lovagok, kik a morvamezei csatában úgy küzdöttek «als si datz Francrichen hieten vehten gelernt»*, s akik fejecsóváló idegenkedéssel szokták megállapítani, hogy XV. századbeli sírköveinknek nemcsak nagyurai pl. egy Szapolyai Imre nádor, de az egyszerű «strenuus miles» Tarczay Tamás* is elmehettek volna akár a rajnai harcterekre, s csak a beszédjükkel árulták volna el származásukat, ezt az észleletet bízvást megtehetik a XIII. századra nézve is. A magyar lovagi rend tökéletesen nyugati külsőben, nyugati módon harcolt, az ősi harcmódot egyedül a szegénység s a beköltözött keleti rokonnépek, bessenyők és kunok, meg a fejlődés sodrából kiállott székelyek abban az időben már alárendelt jelentőségűnek ítélt kötelékei képviselték.
Ottokars Österreichische Reimchronik ed. Joseph Seemüller. M. G. Deutsche Chroniken. V. l. 215. l.
Szendrei, Magyar Hadtörténelmi Emlékek. 149. és 94. l.
Dr. TÓTH ZOLTÁN.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages