Szentpétery Imre: A bölcsészettudományi kar története. 1635–1935. A királyi Pázmány Péter-tudományegyetem története, IV. kötet. B…
Szentpétery Imre: A bölcsészettudományi kar története. 1635–1935. A királyi Pázmány Péter-tudományegyetem története, IV. kötet. Budapest, 1935. XIX + 716 lap.
A budapesti Pázmány Péter-tudományegyetem háromszáz éves fennállásának megünneplése alkalmából megíratta az egyetem, illetve az egyes karok történetét. A bölcsészettudományi kar történetének megírásával a történelmi segédtudományok illusztris professzora bízatott meg, aki eme megtisztelő megbízatásnak az előttünk fekvő 45 íves, hatalmas kötet kidolgozásával tett eleget.
Báró Tolvay Imrétől Pauler Tivadarig többen foglalkoztak már a Pázmány Péter által alapított nagyszombati, illetve budapesti egyetem történetével, azonban egyik munka sem olyan terjedelmes, annyira kimerítően részletes, mint az előttünk lévő nagyszabású jubiláris mű.
A feladat, amelyre a vasszorgalmú tudós szerző vállalkozott, könnyűnek éppen nem nevezhető. Hiszen egy intézmény, hozzá még egy tudományos intézmény múltjának, leírása nemcsak a tanárok és tanulók névsorának s az előbbiek száraz életrajzi adatainak felsorolásából, nemcsak a tudományos intézmény egykori berendezésének, felszerelésének leírásából, nemcsak az intézmény keretén belül történt események, változások előadásából, irodalom- és tudománytörténeti adatok rendszeres összehalmozásából áll, hanem az illető tudományos intézményt a nemzet egykori egyetemes kultúrképébe szervesen be kell illeszteni, megfelelő keretbe kell helyezni és mint élő, működő, mozgó valóságot kell bemutatni és így tárgyalni. Egy tudományos intézmény múltjának tárgyalása tehát ne nevek, évszámok és könyvcímek halmaza legyen, hanem varázsolja elő azt a lüktető tudományos életet, amely e nevek, évszámok és könyvcímek mögött meghúzódik. Az egyetemek tudvalevőleg a magas kultúra Grál lovagvárai, «amelyekhez csak levett kalappal és oldott saruval lehet közeledni». Egy egyetem, egy egyetemi fakultás működése, élete nem választható el az egyéb bel-, sőt külföldi kultúreseményektől. Egy egyetem arculatán nemcsak a nemzeti, de az egyetemes kultúrgéniusz vetületét is megláthatjuk. Az egyetemek és azok fakultásai tehát szövevényes, komplikált kultúrjelenségek, amelyek a nemzet, sőt az egyetemes emberiség mindenféle kultúrjelenségeivel száz és százféle szállal vannak összefonódva, amit bővebben bizonyítgatni fölöslegesnek látszik.
Valamely egyetem vagy egyetemi fakultás története tehát nemcsak egy intézmény múltbeli eseményeinek időrendi vagy más rend szerinti leírása, hanem a tudomány, a nemzeti tudománypolitika, a nemzeti irodalom és a nemzeti művelődés egyes mozzanatai keletkezésének, fejlődésének, változásainak és esetleg megszűnésének rendszeres leírása, beleillesztve mindez az egyetem, vagy egy egyetemi fakultás keretébe.
Egy nemzet kultúrabeli emelkedésének bizonyos magasabb fokán szükségképpen eljut ahhoz a történelmi pillanathoz, amidőn minden külső behatás nélkül is, önmagától tudatára ébred annak, hogy magas kultúrája továbbfejlesztéséhez immár egyetemre, tehát tudományos fellegvárra van szüksége.
Ilyen tudományos fellegvár szükségessége nálunk is már a középkor folyamán felmerült. És ugyanaz a kultúrszükséglet, ugyanaz a nemes irányú kultúrversengés, amely 1348-ban a prágai, 1364-ben a krakkói, 1365-ben pedig a bécsi egyetemet létrehozta, nálunk 1367-ben a pécsi egyetem alapítását eredményezte, amely egyetemalapítással Nagy Lajos királyunk a magyar nemzet kultúrbeli függetlenségét óhajtotta biztosítani. Fel lehetne itt vetni a kérdést, hogy míg a Luxemburgok, a Piastok és a Habsburgok országainak fővárosaiban emeltek a magas kultúrának egy-egy templomot, a magyar Anjouk vajjon miért Pécsett és miért nem Budán alapították meg az egyetemet? Erre a kérdésre nézetem szerint csak azzal lehet válaszolni, hogy ekkor Budán már működhetett a dominikánusok studium generaléja és a Szentszék egy és ugyanazon városban második egyetem felállítására aligha adott volna engedélyt.
De nemcsak a középkorban, nemcsak a XIV. században, hanem később a nem éppen nyugodt atmoszféráju újkorban is keletkeztek nálunk egyetemek (1581. Kolozsvár), azonban a XVII. század első felében előttünk már ismert okokból Magyarország területén egyetlen egy egyetem sem működött és ekkor, a békésnek éppen nem mondható XVII. században korának egyik legnagyobb elméje «a legdrágább haza» kultúrérdekeinek helyes felismerésével, a vallás és a tudomány védelmére megalapítja és létrehozza, az idő pedig továbbfejleszti és kiépíti a nagyszombati, azaz a mai budapesti egyetemet. Pázmány Péter egyetemének legrégibb két fakultása a hittudományi és a bölcsészettudományi volt. Ez utóbbi kar múltjának feltámasztása és életrehívása már csak azért is kemény dió, mert hiszen ez az egyetemnek legheterogénebb, legkomplikáltabb kara, amely sokféle és egymástól igen eltérő tudományágakat szolgáló tanszékeivel valóban «ijesztően nagy feladat» megoldása elé állította a jeles szerzőt.
A hatalmas munkában a szerző négy főkorszakra osztva tárgyalja karának múltját, nevezetesen:
I. A jezsuita tanulmányi rendszer kora, 1635–1773.
II. A két Ratio Educationis kora, 1773–1848. III. Az alsóbbfokú, előkészítő jellegből való kiemelkedés kora, 1848–1867. IV. A mai állapotok. 1867–1935.
Míg az első és második főkorszakban szerző folyamatosan, azaz alkorszakokra osztás nélkül tárgyalja karának külső és belső életét, a reformokat, a kar szervezetét, a tanítás anyagát, – amelyben a profán történelem tanítási anyagként nem szerepel, – a tanítás módszerét a tanárok tanári és tudományos működését s ennek méltatását, azután közli a hallgatóságra vonatkozó adatokat (számuk, szorgalmuk, előmenetelük, fegyelmezésük, vallásosságuk stb.), addig a harmadik és negyedik főkorszak tárgyalásánál célszerűségi szempontból alkorszakokat állít fel és a harmadik főkorszakban külön tárgyalja: a) a szabadságharc korszakát, b) a gróf Thun Leo-féle 50közoktatási kormányzat korát és c) a kar átmeneti idejét, az 1860–1867. közötti korszakot.
A negyedik főkorszakban szerző öt alkorszakot különböztet meg, úgymint: a) báró Eötvös József második miniszterségének korát, b) a Trefort-korszakot, c) a Trefort utáni korszakot, el egészen a világháborúig, d) a világháború korszakát és végül e) a legfrissebb jelent.
Mindezen alkorszakokban a tudós szerző csak az előző időkkel szemben bekövetkezett változásokat, nevezetesen a kar szervezetében, a tanári karban, a tanszékekben, a tudományos személyzet javadalmazásában, a tanulmányi és vizsga-rendszerben, a tanárképzésben, az egyes kari intézményekben, a hallgatóság számában, felügyeletében, munkájukban, nevelésükben, támogatásukban stb. stb. beállott változásokat és fejlődést tárgyalja.
A hatalmas munka olvasása közben megállapíthatjuk, hogy a bölcsészettudományi kar fénykorát a múlt század második felében élte, egészen a világháborúig, tehát akkor, amidőn a karon egy báró Eötvös Lóránd, Budenz József, Toldy Ferenc, Hunfalvy, Ábel Jenő, Rómer Flóris, Jedlik Ányos, Than Károly, Gyulai Pál, Salamon Ferenc, Beöthy Zsolt, Fejérpataky László, Békefi Remig és a nagyhírű professzorok egész sora működött. A világháború, de még inkább az ezt követő söpredék-uralom és a vele kapcsolatos Trianon nem kedveztek az egyetemek és így a budapesti bölcsészettudományi kar fejlődésének sem. Elszegényedtünk, megfogyatkoztunk, elárvultunk s ennek elsősorban a tudomány és a tudományos intézmények érezték szomorú hatását.
A háborús időket követő általános nyomorúság közepette mindenki a tudományos intézményeken s elsősorban az egyetemeken akart takarékoskodni, nem gondolva arra, hogy ezzel a magyar nemzeti kultúra agonizálási folyamatát indítják meg. Bizonyos körök valóságos egyetemellenes hangulatot teremtettek meg az országban akkor, amidőn a bennünket környező ellenség csőstül állította fel az egyetemeket és katedrákat. Úgylátszik ennek a hangulatnak a mesterséges kitermelésére szükség volt azért, hogy bizonyos jelenségekről eltereltessék a figyelem. És ez a hangulatgyártás még ma sem ért véget, sőt már oda fajult, hogy valaki végzetes rövidlátással és egyoldalúsággal a három vidéki egyetemet teljesen felesleges intézménynek nyilvánította.*
Ereky István, Egyetemi reform. Az egyetemi szelekció reformja. Szeged, 1937. IV. lap.
Szentpétery munkájából bennünket természetesen közelebbről a történelem és a történelmi segédtudományok egykori tanítása érdekel és köztük elsősorban a diplomatikáé, s látjuk, hogy 1770-ig a nagyszombati jezsuita egyetemen a profán történelmet nem tanították, ennek Pázmány Péter egyetemén tanszéke nem volt. Úgy látszik a Mabillon-féle mozgalom hatása hozzánk lassan és elég későn tudott eljutni, s ez adta meg az elhatározó lökést ahhoz, hogy 1770-ben a nagyszombati egyetemen felállítsák a történelem és ékesszólástan katedráját, amelyre első tanárnak a nagytudású és hírneves Katona Istvánt nevezték ki. Katonának a tanszéken 1867-ig működött utódai – talán az egy Koppit kivéve – a történettudománynak eléggé névtelen hősei maradtak.
Sokkal szerencsésebb volt a sorsuk a történelmi segédtudományok tanszékeinek, amelyeket 1777-ben állítottak fel. 1790-ig a segédtudományoknak két tanszéke volt, t. i. külön az oklevéltannak és külön a címer- és pecséttannak, míg végül 1790-ben ezt a két tanszéket oklevél- és címertan néven egyesítették. A nagyszombati, illetve budai egyetemen az oklevéltan első professzora a nagyhírű Pray György volt, majd őt követi rövid időre a polihisztor Cornides Dániel, akit e tanszéken az első tankönyvíró, Schwartner Márton váltott fel. A címer- és pecséttannak 1777-től 1790-ig két tanára volt: Wagner Károly, majd utána Pray György, aki 1785-ben az oklevéltan tanszékéről erre a katedrára jött át. 1790-ben Pray nagyváradi kanonok lett, és ekkor egyesült a két tanszék Schwartner kezében.
Amilyen kitűnően volt ellátva a história profana tanszéke Katona István személyében, éppúgy az oklevéltani, továbbá a címer- és pecséttani tanszékeken is az akkori idők elsőrangú szaktekintélyeit látjuk működni, akik a Gatterer-i nyomokon haladva igyekeztek a speciális magyar oklevéltan, címertan és pecséttan tudományának alapjait lerakni és kiépíteni. Működésük nyomán fedezik fel Magyarországon is ezeket a tudományágakat, ők keltik föl ezek iránt az érdeklődést és teremtenek egy nekilendülő, virágzásnak induló irodalmat, melynek üteme csak akkor kezd lanyhulni, amidőn az egyesített oklevél- és címertani tanszék Schwartner halála után elárvul és betöltetlen marad, s azt a magyar nyelv és irodalom egyébként nagytudású és hírneves tanára, mint helyettes látja el. Ez a helyettes Horvát István volt, aki után a tanszékre fia, Horvát Árpád neveztetett ki, aki azt 1846-tól 1894-ig látta el.
Horvát Árpád a XVIII. századi polihisztorok egyik utolsó képviselője volt, akitől kortársai és tanítványai sokat tanultak ugyan, de irodalmilag csak keveset produkált. Nagyban emelte a segédtudományok katedrájának tekintélyét Horvát Árpád utóda, Fejérpataky László, a ma élő nemzedék nagyrészének, köztük e sorok írójának is áldott emlékű tanára. Széleskörű és átfogó tudása, tárgyának szeretete, elegáns előadási modora, a hallgatósággal való intenzív foglalkozás alkalmassá tette őt arra, hogy a modern diplomatikai irányt nálunk is necsak meghonosítsa, de tanítványaival a segédtudományokat meg is kedveltesse. Több mint félszázados működéséhez fűződik nálunk különösen a címer- és pecséttan, de az oklevéltannak is modern elgondolású művelése és tanárkodásának jótékony hatását még sokáig fogjuk érezni.
Szentpétery munkájának végéhez függelékként csatolja a bölcsészeti kar 1770 óta rektorságot, azután igazgatóságot s végül dékánságot viselt tagjainak névsorát. Azután a kar rendes, majd magán- és címzetes rendkívüli tanárainak, a kari honoris causa doctorok, a sub auspiciis regis, illetve gubernatoris doctorok névsora következik és végül az 1848-tól 1935-ig a karon beiratkozva volt hallgatóság évenkénti összlétszámának statisztikai kimutatása zárja be a kötetet. Ezekből látjuk, hogy 1770 óta a kar 39 rektort adott 1935-ig az egyetemnek, viszont 511935-ig jóval több mint háromszáz magántanárt habilitált. Míg a múlt század hatvanas éveinek kezdetén a karnak félévenként 24, 31, 43, 53 hallgatója volt, addig az 1931., 1932. és az 1933-as évek első félévében ez a szám kétezer fölé szökik.
A kötet végén egy jól szerkesztett indexet talál az olvasó, magában a kötetben pedig tizenkét jól sikerült illusztrációs melléklet teszi a művet változatossá.
Tudományos intézmény múltját, egykori életét és eleven működését úgy feltárni, hogy azt a nagyközönség is haszonnal és élvezettel forgathassa, nehéz feladat. Ilyen feladat megoldására valóban csak olyan elegáns tollú, világos stílusú s e mellett szélestudású férfiú alkalmas, aki a szakszerűség szempontjainak figyelembevétele mellett a tárgyat úgy tudja előadni, hogy az a laikus érdeklődését is felkelti. Szentpétery munkájában rengeteg adatot tár elénk és használ fel, ám ennek ellenére munkája mégsem lett lélektelen adathalmaz, hanem érdekes és igen tanulságos olvasmány, amelyet haszonnal és élvezettel tanulmányozhatnak nemcsak azok, akik egykor a kar kötelékébe tartoztak, hanem az érdeklődő nagyközönség is. Szentpéterynek sikerült a tárgyat szakszerűen ugyan, de mégis népszerűen előadni, s így műve közérdeklődésre tarthat számot.
Szerző egyik kitűnően sikerült és korszakalkotónak mondható alkotása (Oklevéltan) mellett méltó helyet foglal el mint tudomány- és pedagógiatörténeti monumentum a Pázmány Péter egyetem bölcsészettudományi karának története is és a bölcsészeti kar valóban bölcsen és szerencsésen választott, midőn múltjának megírását, a kar illusztris tagjára, Szentpétery Imrére bízta.
Iványi Béla.
