Emlékkönyv Szent István király halálának kilencszázadik évfovdulóján. Szerkesztette: Serédi Juszinián. A Magyar Tudományos Akadém…
Emlékkönyv Szent István király halálának kilencszázadik évfovdulóján. Szerkesztette: Serédi Juszinián. A Magyar Tudományos Akadémia kiadása. I–III. kötet. Budapest, 1938. 4°, 602 + 658 + 691 l.
Szent István évében a magyar történettudomány méltóképpen áldozott az első magyar király emlékének. E három hatalmas, gazdagon illusztrált kötetben Magyarország bíboros hercegprímásának, Serédi Jusztiniánnak irányítása mellett 42 tudós szerző világította meg Szent István emberi mélységeit uralkodói nagyságát, küldetésének európai méretét és hatásának 900 esztendő távolságában is változatlanul eleven erejét. A Magyar Tudományos Akadémia e nagyszabású vállalkozásában a magyar történetírás legjobbjai vettek részt: Alföldi András, Alszeghy Zsolt, Balanyi György, Balogh Albin, Balogh József, Belitzky János, Csapody Csaba, Csóka J. Lajos, Divéky Adorján, Domanovszky Sándor, Döry Ferenc, Ember Győző, Erdélyi László, Fest Sándor, Fettich Nándor, Galla Ferenc, Gerevich Tibor, Gombos F. Albin, Hodinka Antal, Holub József, Hóman Bálint, Huszár Lajos, Ibrányi Ferenc, Karsai Géza, Kniezsa István, Kornis Gyula, Kring Miklós, László Gyula, Lepold Antal, Losonczi Zoltán, Luttor Ferenc, Madzsar Imre, Mihályi Ernő, Moravcsik Gyula, Nagy Lajos, Nagy Miklós, Pais Dezső, Pintér Jenő, Serédi Jusztinián, Szekfű Gyula, Szentpétery Imre, Váczy Péter, Vargha Damján.
Az Emlékkönyv középpontjában természetesen Szent István hatalmas alakja áll; ő fogja egységbe ezt a sok tartalmas tanulmányt, amelyek különféle történeti tudományok módszereivel, különféle nézőpontokról, különféle életterületeken igyekeznek teljes egészében lemérni a szent király szerepét a magyar nép sorsának alakulásában. Körülötte azonban megelevenedik a steppei nomád világból hozott műveltségét, pogány keleti életmódját az ő parancsszavára a nyugati keresztény népekével felcserélő magyarság. Az átalakulás útját járó magyar élet, amelyben a keleti elemek nem vesztek el teljesen a szentistváni irányválasztás után sem, hanem beleolvadtak a nyugati formákba, biztosítva a magyar műveltség sajátosságát. Magunk előtt látjuk, hogy mit jelentett Szent István a gazdálkodásban, a társadalomban, az állami szervezetben, az egyházi berendezésben, a művészetben és a családok életfolyásában, és hogyan teszi le a magyarság állandó hazájának alapjait a Kárpátok medencéjében, ahonnét «acélkemény harcos népek egész sora tűnt el nyomtalanul…, mert nem tudott alázatosan meghajolni Krisztus fényessége előtt.» Minthogy pedig a történet nagyjai nem lépnek előzménytelenül embertársaik élére, hogy indításokat adjanak és irányt mutassanak a fejlődés vonalának, hatásuk viszont messze túléli őket, az Emlékkönyv kiszélesítette a Szent István-kutatás kereteit. A duna–tiszamenti sokszázados kereszténységben, Bizánc térítgetéseiben, Géza fejedelemben keresi az előkészületet a szentistváni kereszténységhez, államhoz, a magyar élet új rendjéhez. Egyúttal azonban megrajzolja, hogy a szent királyt, aki a rákövetkező századok szemében mithikus nagysággá nőtt, hogyan tisztelte a magyar nép napjainkig, míg örömben-bánatban járta a Szent István által megmutatott európai utat. Ebből a rajzból pedig világosan látszik, hogy a Szent István-kultusz a magyar mult egyik nagy élménye, amely időnkint ellenállhatatlan erővel ragadta magával az egész magyarságot, megbontatlanul, társadalmi és vallási különbség nélkül, és a magyar népben, ha néha ellanyhult is a tisztelet, igazában soha nem omlott össze a hit a szent országépítő munkájának idővel dacoló maradandóságában. Még akkor sem, amikor Nyugat, amelyért a magyarság hűtlen lett Kelethez, nem is egyszer részvéttelenül magárahagyta Szent István népét a nyugati világ kapujában, életet-halált jelentő küzdelmei közepette.
Az Emlékkönyv tanulmányai összefoglalják és értékesítik mindazokat az eredményeket, amelyeket az eddigi Szent István-kutatások hoztak, de ezzel meg nem elégedve, sok új oldalról világítják meg a szent királyt és a magyarság sorsdöntő kérdéseit. Nem közelednek Szent Istvánhoz megváltoztathatatlan előítéletekkel, hanem a legendaírók mély hitével és beleélésével, egyszersmind azonban a mai történettudomány színvonalán állva és a legszigorúbb mértékkel mért tudományos követelménynek is megadva a magáét. Az olvasó lépten-nyomon érzi, hogy mennyire más ez az új, erőt sugárzó és magával ragadó Szent István-ábrázolás, mint a racionalizmus és liberalizmus élettelen, színtelen torzképei és csak most fogja az igazi Szent Istvánt megérteni, aki az Emlékkönyvet szerkesztő hercegprímás szavai szerint: «… világviszonylatban is egyike volt a legkiválóbb uralkodóknak, a magyar történelemnek pedig senkitől felül nem múlt legnagyobb alakja, aki nemzetét a szent hit útján a földi és örök célra vezérelte.»
Ebben a gazdag és sokrétű ismeretanyagban, amelyet az Emlékkönyv ad Szent Istvánról, országáról, népéről, olyan tanulmányok is vannak, amelyek a Turul olvasóközönségének különösen is érdeklődési körébe tartoznak. Döry Ferenc tanulmánya (Szent István családi története), összeegyeztetve a fennmaradt hiányos és gyakran ellenmondó adatokat, elsősorban a sok vitát felkeltő kérdést tisztázza, hogy ki volt Szent István anyja, továbbá rögzíti időben a szent király életének nagy állomásait: születését, megkeresztelését, házasságát és halálát. Szent István családi kapcsolatait igyekszik feltárni Fest Sándor (Eadmund Ironside angol-szász király fiai Szent István udvarában. Skóciai Szent Margit). A felsorakoztatott források és a szerző fejtegetései azonban nem tudják meggyőzni az olvasót arról, hogy a menekülő 90angol hercegek tényleg jártak Szent István udvarában, hogy Edwardnak Szent István leánya volt a felesége és így skóciai Szent Margit az első magyar király unokája. Szentpétery Imre hosszabb terjedelmű tanulmányában (Szent István király oklevelei) a modern diplomatika kifínomult segédeszközeit felhasználva, a különféle szempontok és érvek meggyőző mérlegelésével dönti el, hogy milyen kapcsolat van a szent király és azok között az oklevelek között, amelyeket tőle származtatnak. E kérdés vitathatatlan megoldása nemcsak azért nagyfontosságú, mert nélküle nem lehet megvilágítani az oklevéladás megindulását a magyar földön, e nagy művelődéstörténeti eseményt, hanem azért is, mert a kevés írott forrás között, amelyekből az első magyar király kora megeleveníthető, jelentős szerep jut az okleveleknek. Így tehát nem lehet közömbös a történetírás szempontjából, vajjon e fontos források tényleg a Szent István-korabeli helyzetet közvetítik-e elvevés vagy hozzáadás nélkül az utókor számára. Az eredmény légvárakat dönt romba, hiszen Szent István okleveleinek több mint feléről, hatról derült ki a vizsgálat során, hogy «kétségtelen hamisítvány». A többi négyet azonban, amelyek közül egy változatlan, három pedig az eredetihez nem messze álló formában maradt meg, a történetírás nyugodtan használhatja Szent István uralkodásának rajzához. – A magyar nemzetségekre, a nemzetségi birtokokra és helyzetükre a magyar királyság frank-bajor minták nyomán kiépített szervezetében érdekes világítást vet Holub József értekezése (A királyi vármegyék eredete). A magyarság életében időnkint pótolhatatlan szerepet játszó vármegyerendszer őse az a birtokszervezet, amelyet a királyi hatalom teremtett a szabad magyarok földjei között nagyobb-kisebb egységeket alkotó királyi birtokok összefogására, a rajtuk dolgozó emberek munkájának és életfolyásának irányítására. Bár kezdetben a megyék élén álló ispánok parancsának csak a királyi népek engedelmeskedtek, hatalmuk körzete egyre szélesedett: lassankint mind több és több vonatkozásban kiterjedt a nem királyiakra is. Így lett tehát az országszerte kiépült birtokszervezetből lassankint a közigazgatás eszköze és hordozója. A tanulmány mondanivalóját érdekes képek kísérik: Szent Istvánt ábrázoló címerek, amelyekkel magyar törvényhatóságok rótták le a tisztelet és hála adóját szent alapítójuknak.
Sinkovics István.
