Gerő József: A m. kir. belügyminiszter által igazolt nemesek. 1867–1937. Budapest, 1938. 8°. 406 l.
Gerő József: A m. kir. belügyminiszter által igazolt nemesek. 1867–1937. Budapest, 1938. 8°. 406 l.
Az állami és társadalmi rendnek az 1848. évi szabadságharc után történt átalakulása, továbbá jogrendszerünknek új alapokra való helyezése a levéltárakat megfosztotta addigi jogforrásszerű jellegétől és történeti forrássá avatta. A levéltárak jellegük megváltozása következtében könnyebben hozzáférhetők lettek nemcsak családtagok, hanem idegenek számára is. A kutatás megkönnyítésével levéltáraink közkincsekké váltak, ami nagyban elősegítette a forráskutatást és a történetírás különböző ágainak művelését is.
Családtörténetírásunknak a múlt század második felében történt nagy fellendülése különböző körülményekkel függ össze. A fejlődést nagy mértékben előmozdította a levéltárak megnyitása és a kutatást addig korlátozó intézkedéseknek a felfüggesztése. Egymásután jelennek meg az ország egész területének, egyes vármegyéknek és városoknak nemességét tárgyaló munkák. Megindítják a különböző levéltárakban őrzött címereslevelek közlését is. Családtörténeti folyóiratok keletkeznek, azonkívül egyes családok történetét tárgyaló, néha terjedelmes munkák jelennek meg.
Az 1848-as törvények eltörölték a nemesség előjogait, hogy megnyissák az utat egy nagy társadalmi átalakulás számára. A bekövetkezett események azonban a fejlődésnek egészen más irányt szabtak. Az elnyomatás évtizedeiben a magyarság a múltban, a magyar történet dicsőséges korszakaiban keresett és talált vigasztalást. Még a haladás hívei is ragaszkodtak a múlt intézményeihez és családjuk multban gyökerező történetének bizonyítására görcsösen ragaszkodtak most már előjognélküli nemességükhöz. Ezzel kifejezésre kívánták juttatni azt, hogy különbnek tartják magukat a betolakodottnak tekintett idegen hivatalnok osztálynál, de ugyanakkor továbbra is meg akarták magukat különböztetni a nemtelen eredetű polgárságból és jobbágyságból felemelkedő rétegektől. A multat a közfelfogás mindinkább megaranyozta és lassanként kialakult az a hit, hogy nemességet mindenkor kiváló cselekedetekért adományoztak és a nemesség nagy birtokokkal és előkelő társadalmi állással volt egybekötve. A társadalmi és vagyoni hullámzás következtében sok családnál a mind szebbé csiszolt multból már csak a nemesség és előnevek maradtak meg és így érthető, ha elesettségükben azokhoz, mint egy szép múlt emlékéhez annál erősebben ragaszkodtak. A nemesség és előnevek használata a 48-as idők után talán még általánosabbá válik és megfelelő ellenőrzés hiányában sok esetben minden jogalap nélkül tovább tart az elnyomatás megszűnte után is. A nemesség továbbélése összes okainak felsorolása hosszabb társadalomtörténeti fejtegetésekre vezetne. Az okok között elsősorban a múlthoz való ragaszkodás, az ősök dícséretreméltó tisztelete mellett kétségtelenül a múltra vonatkoztatott helytelen társadalomszemlélet is járul. A nemesség nyom nélküli felolvadását az új magyar társadalomban megakadályozta az is, hogy uralkodóink engedve a közfelfogásnak, a nemesi előjogok eltörlése után is adományoztak nemességet, mely a főrendiházi tagsággal összekötött főrangúság adományozása esetén még előjogot is biztosított.
A társadalmi felfogás és a nemesség előjog nélküli továbbélése így nemhogy megszüntette volna a nemességigazolásokat és a nemességvitató pereket, hanem még szaporította. A változás mindössze annyi, hogy a kiegyezés után a nemeségigazolást teljesen kivették a vármegyék hatásköréből és a belügyminiszterre ruházták, akinek az Országos Levéltár köteles nemességi ügyekben szakvéleményt adni.
Az 1867 óta történt nemesség-, címer- és előnév igazolások hosszú sorát foglalta jegyzékbe Gerő alapos munkával és utánjárással. Sajnos, az anyag nagy terjedelme miatt nem adhatott többet az igazoltak személyi adatainál, melyek a foglalkozást, születési adatokat, a szülők nevét, a nemesség, előnév, vagy címer igazolását és az igazolás számát tüntetik fel.
A nemességigazolási ügyek ismét hatalmas családtörténeti forrásanyagot tettek hozzáférhetővé, mert magukban foglalják a családra vonatkozó minden fontosabb adatot, vagyis a család rövid történetét. Megadják a család nemességének jogalapját, mely címereslevélen, vagy birtokosságon nyugszik, a bizonyságlevelek alapján a család leszármazását, vándorlását egyik megyéből a másikba. Mindezeknek 92a nemességigazolás alkalmával feljegyzett és a szerző által nagy szorgalommal összegyűjtött adatoknak kimerítő közreadása köteteket tenne ki, úgyhogy közlésükről a szerző kénytelen volt lemondani. De magának a felsorolt adatoknak jegyzékbefoglalásával is elérte célját, mert hasznos segédkönyvet ad a nemesi főhatóságnak és a családtörténettel foglalkozóknak egyaránt. Adatai alapján az iratokban megtalálhatók mindazok a további részletek, melyek a család történetével összefüggnek.
A nemesség történetében az 1848. év határozott cezurát jelent, ami kívánatossá tette volna az élő nemesség elválasztását az 1848 után adományozott nemességtől. Gerő munkájában a két nemesség összefolyik, pedig a kényszer által szűkre szabott terjedelem mellett is ajánlatos lett volna feltüntetni megfelelő rövidítéssel a nemesség jogalapját, vagy az armális dátumát, a külön adományozott előnév vagy címer keltét. Szintén hasznos és sok utánjárást megkímélő módszer lett volna a hazai és külföldi nemesség feltüntetése, ha már a hazai nemesség változatai között a székely nemességet, sőt annak fokozatait is megjelöli. Az említett adatoknak a feltüntetésével megkülönböztette volna egymástól a gyakori családnevek viselőit, másrészt pedig a különböző névírásmódot követő családoknak azonosságát kétségtelenné tette volna. Ilyen pl. a Thold és Tholt családok esete. Mindkettő a Nagy- és Kisselmeci előnevet viseli, de a közölt adatok elégtelenek annak megállapítására, hogy a két család különböző névírásmódot követő azonos család-e, vagy pedig két egymással nem rokon, azonos hangzású családról van-e szó. Mindezeknek a kívánalmaknak a feltüntetése valamivel növelték volna ugyan a munka terjedelmét, de egyúttal annak értékét is és még tudományosabb jelleget adtak volna ennek a szerző által szerényen csak segédkönyvnek tekintett munkának.
A kötet szakszerűségét nagyban növeli a betűrendben közölt igazolásokat megelőző 24 lapnyi «A nemesség» című bevezetés, melyben a szerző világosan és ügyesen összefoglalja a nemesség eredetének a kérdését, a birtokos, armálista és indigena nemességről, a fiúsításról, a leánynegyedről, az örökbefogadásról és törvényesítésről szóló tudnivalókat. Tárgyalja ezeken kívül a hajdúk, a jászok és kunok, a predialisták és helyi nemesek jogainak fejlődését. Külön cím alatt foglalja össze a székely nemesség fejlődését és rendi tagozódását. A nemesi előnév kialakulására és a címer keletkezésére vonatkozó fejtegetései szintén ügyes összefoglalások. A bevezetés végén hasznos összeállítást ad a nemesség-, előnév és címerigazolások tárgyában és ismerteti az igazolásoknál ma érvényes jogszabályokat.
Gerő munkája szűkre szabott adatai mellett is valóságos tárháza és kulcsa a családtörténeti adatok nagy tömkelegének. Genealogiai szempontból tehát hasznos és igen értékes munkát végzett. Ha azonban valaki társadalomtörténeti szempontból vizsgálja a munkát, az is értékes adatokat fog találni. A munka adatai alapján összeállítható leszármazások mutatják a nemesség igazolt részének faji összetételét, nemesekkel és nem nemesekkel, magyarokkal és másfajúakkal való keveredését és bemutatják az új társadalom kialakulását. Becses adatokat szolgáltat azonkívül a munka a mai nemesség társadalmi megoszlására is, mely éppen úgy, mint a múltban is, nagyon sokrétű. Gerő munkáját úgy a bevezetés, mint pedig óriási adathalmaza nélkülözhetetlen genealogiai munkává avatják.
Fekete Nagy Antal.
