SKÓCIAI SZENT MARGIT SZÁRMAZÁSÁNAK KÉRDÉSE.
1SKÓCIAI SZENT MARGIT SZÁRMAZÁSÁNAK KÉRDÉSE.
Skóciai Szent Margitnak, III. Malcolm király hitvesének élete, illetőleg anyjának, Agáthának származása régóta foglalkoztatja a magyar történeti irodalmat. Már a XVIII. században – számos középkori krónika adatait összegyüjtve – Cornides* tárgyalta a kérdést s azt kevéssel utóbb – Cornides adatai alapján – Pray* és Katona* is érintette. A mult század második felében Kropf* – az addigi forrásokat további krónikákkal kiegészítve – a kérdést újból tárgyalta. Utóbb, a már ismert adatok alapján Wertner* s azután Rézbányay* is foglalkozott e tárggyal.
Daniel Cornides: Regum Hungariae, qui saeculo XI. regnavere, genealogiam illustrat… Posonii et Cassoviae, 1778. 232–239. – Cornides a következő krónikákat ismerte: Florentius Wigorniensis († 1118): Chronicon ex chronicis; – Willelmus Malmesbiriensis (*1080 körül, † 1142 táján): Gesta regum Anglorum; – Simeon Dunelmensis († 1138 táján): Historia de gestis regum Anglorum; – Ordericus Vitalis (* 1075, † 1142 táján): Historia ecclesiastica; – Aelredus abbas Rievallis (* 1110, † 1167): Genealogia regum Anglorum; – De vita et miraculis Edwardi confessoris; – Radulphus de Diceto (* 1120 és 1130 között, † 1202 táján): Abbreviationes chronicorum; – Rogerius de Hoveden († 1201 és 1212 között): Chronica seu annalium Anglicanorum libri duo; – Albericus monachus Trium Fontium († 1252 után): Chronicon; – Matthaeus Paris († 1259 után): Historia major; – Matthaeus Westmonasteriensis (költött név): Flores historiarum ab O. C.-1326; – Ranulphus Higden († 1363 táján): Polychronicon; – Iohannes de Fordun († 1386 táján): Scotichronicon; – Henricus de Knighton (1395-ben élt): De eventibus Angliae; – Ingulphus abbas Croylandensis: Historia (XIV. századi hamisítvány); – Iohannes Brompton (XIV. század): Chronicon.
Georgius Pray: Annales regum Hungariae, Vindobonae, 1764. I. 27–28; továbbá: Historia regum Hungariae, Buda, 1801. I. 21.
Stephanus Katona: Historia critica. Pest, 1779. I. 260–263; II. 97–107.
Kropf Lajos: Kik voltak az angol-szász hercegek Szt. István udvaránál s mi lett belőlök? (Századok 1887. évf. 783–792). A Kropf által használt újabb négy forrás: a Worcesterben keletkezett angol-szász krónika; – Adamus Bremensis: Gesta; – a Theodorik, mások szerint Turgotus által írt Szent Margit-életrajz; a skót verses krónika.
Wertner Mór: Az Árpádok családi története. Nagy-Becskerek, 1892. 45–52.
Rézbányay József: Magyarországi Szt. Margit, Skótország királynéja. (Katholikus Szemle, 1896. évf. 68–97.)
Az említett írók nézete szerint Szent Margit atyja, az 1017-ben Edmund nevű testvérével együtt Svédországba számüzött Edvárd angol királyfi már 1018-ban vagy kevéssel utóbb magyar földre érkezett volna. Ebből következőleg Edvárd feleségét, Agáthát, az akkor uralkodó magyar király vagy római császár családja tagjának tekintették.
Cornides szerint kétségtelen, hogy Agátha Szent István leánya volt,* ezt azonban már kortársai sem fogadták el, amennyiben Pray* és Katona* II. Henrik császár Brunó nevű fivére leányának mondották. Kropf valószínűnek tartja, hogy Edvárd királyfi «Gizela királynénk testvérhugát… vagy a császári házi egy nőrokonát vette 2feleségül.»* Wertner óvatosabban nyilatkozik: «Valószínű, hogy Ágota Szent Istvánhoz vagy ennek nejéhez valami közeli rokonsági viszonyban állhatott…»* Ezzel szemben Rézbányay azt állítja, hogy «Eduard… a királyné unokahugát (szent Henrik német császárnak is unokahugát; Katona szerint Brunó nevű testvérének leányát) Ágotát vette nőül» s úgy véli, hogy ezzel megvetette a «biztos történeti alapot.»*
Cornides szavai: «Agatham igitur, S. Stephani filiam, non levi conjunctura jam, sed scientia, ac veluti manibus oculisque tenemus.» (i. h. 239.)
Pray szavai: «Ceterum id nonnihil dubii obmovet, quod Eduardi conjugem Henrici fratris filiam fuisse perhibeat, qui utique alius a Brunone Augustano Episcopo esse non potiut.» (Annales I. 28.)
Katona szavai: «Eduardus Clito, uxor Agatha Brunonis filia.» (Historia critica II. 107.)
Kropf i. h. 784–785.
Wertner i. h. 52.
Rézbányay i. h. 72. és 75.
A biztosnak vélt alap azonban már cikkének megjelenése évében megingott. Kropf ugyanis 1896-ban megjelent második cikkében* egy új forrást, Gaimar verses krónikáját ismertetvén és nyomatékosan rámutatván az Adamus Bremensisnél található feljegyzésre, e két, Oroszországot említő forrásból kiindulva annak a véleményének adott kifejezést, hogyha «eddig még nem sikerült is Ágota orosz származását teljes biztonsággal» megállapítani, a felhozott érvek elég súllyal bírnak ahhoz, hogy a «régi kerékvágás elhagyásával ezen új úton»* keressük a megoldást. – Három évtized mulva Kropfot az új úton követte Karácsonyi,* aki szerint a két angol királyfi Svédországból 1022-ben érkezett Oroszországba s innen 1046-ban I. Andrással jött Magyarországra. Ez utóbbi megállapításból kifolyólag természetesen az Agátha származására vonatkozó régebbi nézeteket elvetette. Szerinte Agátha III. Henrik egy nőági, elsőfokú unokatestvérének, egy névszerint nem ismeretes eppensteini grófnak leánya volt. Cikkében Agátha származásáról táblát is közölt,* amelyet azonban az ott idézett adatok nem igazolnak.
Kropf Lajos: Ágota királyleány származása (Turul, 1896. évf. 49–53). Az itt ismertetett új forrás Geffrei Gaimar: L’Estorie des Engles.
U. o. 52.
Karácsonyi János: A magyar nemzet áttérése a nyugati kereszténységre. Nagyvárad, 1926. 109–110, 118; továbbá: Hogyan jutott Szent Eduárd angol király unokaöccse a magyar királyi családdal rokonságba? (Turul, 1928. évf. 39–43.) Karácsonyi a kérdést Kropf cikkei alapján már egy korábbi, «Szent István gyermekei» című cikkében (Religio, 1907. évf. Budapest, 638–639) is érintette.
Turul, 1928. évf. 41.
Az új úton, amelyre Kropf hívta fel a figyelmet, Fest, a kérdés legújabb tárgyalója, Karácsonyit nem követte. Szent Margit származásával foglalkozó négy cikkében* a két királyfi hosszabb oroszországi tartózkodásának lehetőségével behatóbban nem foglalkozván és Karácsonyinak felfogását tévedésnek* minősítvén, visszatért korábbi íróink nézetéhez, hogy a két királyfi már 1018 táján érkezett Magyarországra. Nem meglepő tehát, ha a magyar irodalomban régóta ismeretes forrásokból* levont végső következtetése, amely szerint «a tények egybekapcsolódó logikája… azt látszik bizonyítani, hogy Agáthát 3Szent István leányának kell tartanunk»* Cornides megállapításával egyezik.
Fest Sándor: Szent Margit skóciai királyné magyar származása (Budapesti Szemle, 1935. évf. 276–305); – St. Margaret of Scotland: Her Hungarian Origin. (Danubian Review, Vol. II. No. 4. September 1935. 6–10; Vol. II. No. 5. October 1935. 9–12); – Eadmund Ironside angol-szász király fiai Szent István udvarában. Skóciai Szent Margit. (Emlékkönyv Szent István király halálának kilencszázadik évfordulójára. Budapest, 1938. II. 525–551). – The sons of Eadmund Ironside, Anglo-Saxon King at the court of Saint Stephen. Saint Margaret of Scotland. (Archivum Europae centroorientalis, dirigé par Emeric Lukinich, Budapest, 1938. 115–146). – Fest a származás kérdését a «Kapcsolatok Anglia és Magyarország között az Árpádok korában» (A budapesti evangélikus gimnázium értesítője az 1934/35. iskolai évről, 12–18), a «Magyar asszonyok Angliában» (A Magyar Asszony, 1935. évf. 517–518), Az «Adalékok az angol-magyar érintkezések történetéhez az Árpádházi királyok korában» (Századok, 1937. évf. 122–123) és a «Political and Cultural Connections between Hungary and England in the Middle Ages» (Danubian Review, Vol. V. No. 9. February 1938. 19–21) című cikkeiben is érintette. Az utóbbi években többen írtak e tárgyról, így Webster J. Macdonald «Magyarországi Szent Margit skót királyné». (Pápa, 1935. A pápai református theológiai akadémia kiadványai, 15. szám), Horváth Jenő «Szent István diplomáciája» (Budapest, 1937) és «Edgar the Aetheling» (Studies in English Philology. Budapest, 1937. II. 18–23.) című tanulmányában, továbbá báró Malcomes Béla «Szent István unokája» (Budapest, 1938) című könyvében.
Fest: «V. ö. Karácsonyi János tévedését…» (Budapesti Szemle i. h. 294. és Emlékkönyv i. h. 549.); – továbbá: «See Karácsonyi’s error…» (Archivum i. h. 144.)
Fest azt mondja, hogy «vannak jól ismert és nálunk egyáltalában nem ismert feljegyzések a XII. század első feléből, melyek Agathát minden kétséget kizáróan a magyar király – tehát Szent István – leányának mondják» (Budapesti Szemle i. h. 295.) és ezután Ordericus Vitalisra, Geoffrey Gaimarra és Szent Aelredre hivatkozik. Megjegyzendő, hogy Ordericust és Szent Aelredet már Cornides használta, Gaimart pedig Kropf második cikkében bőven ismertette.
Fest szavai (Budapesti Szemle i. h. 302.); továbbá: «Thus, the facts seem logically enough to prove that Agatha must be regarded as having been the daughter of St. Stephen» (Danubian Review, Vol. II. No 5. October 1935. 11.); hasonlóképpen: «…a tények egybekapcsolódó logikája is mind azt látszik bizonyítani, hogy Szent Margit édesanyja, Agatha, csakugyan István lánya» (Emlékkönyv i. h. 551.) és «…the coherent logic of the facts all seem to prove that Saint Margaret’s mother Agatha was truly Saint Stephen”s daughter.» (Archivum i. . 146.)
E szétágazó vélemények irodalmunkban azért alakulhattak ki, mivel íróink a Cornides által gyüjtött és Kropf által kiegészített forrásokkal megelégedtek, ezeket részben nem elegendő gondossággal használták, részben tévesen értékelték, s a kérdésre közvetlenül nem vonatkozó, de annak megítélésére mégis döntő fontosságú történeti tényeket figyelmen kívül hagyták.
Szükségesnek látszott tehát az irodalmunkban eddig felhasznált összes adatok felülvizsgálása és a lehetőség szerint újabbakkal való kiegészítése. Ez természetesen csak az egykorú és közelkorú, vagyis a legkésőbben a XII. század közepéig keletkezett forrásokra terjedt ki, mivel ezeket a későbbiek vagy megismétlik, vagy nyilvánvalóan eltorzítják, amiért is a kérdés megoldására alkalmatlanok.
A magyar irodalomban eddig felhasznált források – keletkezésük (a lehetőséghez képest megállapított) idejének sorrendjében – a következők.
A legrégibb a Worcesterből való angolszász krónika, amely Lappenberg véleménye szerint inkább a worcesteri székesegyház évkönyvének nevezhető.* E krónika 1016-tól 1079-ig terjedő részének, amint ezt Pauli megállapította, fokozott hitelesség tulajdonítható, mivel ez a rész a különböző szerzők sajátkezű bejegyzéseiből keletkezett.* Pauli megállapítása a krónika Szent Margit származására vonatkozó 1067. évi feljegyzésére* kétségtelenül helytálló. Az 1057. évnél olvasható bejegyzés* hitelességét azonban más körülmények alapján kell megítélni. Ez a bejegyzés ugyanis egyike azoknak, a krónikába több helyen is beékelt verstöredékeknek, amelyekről már Lappenberg megjegyezte, hogy nem azokból az évekből valók, amelyeknél a krónikában olvashatók, hanem később keletkeztek, ami olykor már tartalmukból is kitűnik.* Hogy ez az 1054. évnél bejegyzett verstöredék sem egykorú, ezt befejező sorai igazolják, amelyek így hangzanak: «Oh jaj! az rút történet volt és káros erre az egész nemzetre, hogy ő (t. i. Edvárd királyfi), miután angol földre jött, oly korán bevégezte életét, szerencsétlenségére ennek a szánalomraméltó nemzetnek.»* Mivel ezt a kifakadást a vers angolszász költőjéből semmiesetre sem Hitvalló Edvárd szelíd uralkodása, hanem csakis a hastingsi csata után az angol nemzetre szakadt szörnyű sors válthatta ki, a krónikába bejegyzett verstöredék sem keletkezhetett Hitvalló Edvárd uralkodása alatt 1057 táján, hanem legkorábban az 1066-ot követő években, amikor az angolszász uralkodó család napja már leáldozott.* – A verstöredékben foglalt 4állítások közül azokat, amelyek szerint Hitvalló Edvárd király atyai féltestvérének, Vasbordájú Edmundnak fia, Edvárd királyfi, feleségével, a császárral vérrokon Agáthával és gyermekeivel együtt 1057-ben érkezett vissza Angliába s kevéssel visszaérkezése után meghalt, mivel mindezekről a vers szerzője Angliában közvetlenül értesülhetett s ezenkívül mindezeket több más forrás – közöttük részben az angolszász krónika 1067. évi feljegyzése is – megerősíti, teljes hitelűnek kell tekinteni. A versnek az az állítása azonban, hogy Nagy Kanut Edvárd királyfit Magyarországra küldötte azzal, hogy ott elpusztíttassék,* mint teljesen alaptalan feltétlenül elvetendő, nemcsak azért, mivel ennek az állításnak a többi forrás kivétel nélkül ellentmond, hanem azért is, mivel képtelen az a feltevés, hogy Nagy Kanut Szent István királyunk országát az ártatlan kis királyfi meggyilkolására alkalmas helynek ismerhette volna. A versnek ezzel a teljesen alaptalan, feltétlenül elvetendő állításával az a másik állítás, amely szerint a magyar földre küldött Edvárd királyfi «azonban ott (t. i. Magyarországon) derék férfiúvá serdült, ahogyan Isten akarta, úgyhogy elnyerte feleségül a császár vérrokonát, akinek neve Agátha volt», a legszorosabban összefügg. Ebből az okból ez utóbbi állítást a legnagyobb kétkedéssel kell fogadni s hitelesnek csak abban az esetben lehetne elismerni, ha Edvárd királyfinak a többi forrás alapján szerkeszthető életrajzába beilleszkednék.
Lappenberg: «…Zeitbücher… der Kathedrale zu Worcester bis zum Jahre 1079… im britischen Museum (Cotton, Tiberius B. IV.).» (Geschichte von England, Hamburg, 1834. I., L–LI.
R. Pauli: «…usque ad a. 1016 manu eadem, ad a. 1079, qui est ultimus, pluribus continuatus, Wigorniae conditus est. …Continuationes s. XI. manu ipsa auctorum servatae de eventibus gravissimis magnam praebent auctoritatem.» (Monumenta Germaniae Historica, Scriptores rerum Germanicarum, XIII. 93.)
Lásd: Függelék I. 1b.
Lásd: Függelék I. 1a.
Lappenberg: «Dass diese Verse nicht gleichzeitig mit den Jahren, bei denen sie stehen, gedichtet sind, erhellt zuweilen schon aus ihrem Inhalte,…» (i. h. I., LVI.)
Lásd: Függelék I. 1a.
Fest a verstöredék keletkezési idejéről, valamint tartalma hitelességéről más véleményen van. Szerinte: «Ez az első történeti feljegyzés, melynek hitelességében kételkedni nincsen okunk. Hisz tudjuk, hogy a híres angol-szász krónika feljegyzései egykorúaktól, az események szemlélőitől és tanúitól származnak legnagyobbrészt.» Ehhez jegyzetben hozzáfűzi: «L. különösen a Hódítő Vilmosról írottakat 1087. alatt. Anglo-Saxon Chron.» (Budapesti Szemle, i. h. 287–288. l.) Továbbá: «This is the first historical record the authenticity of which we have no reason to doubt. For we know that the records of the Anglo Saxon Chronicle derive mostly from contemporaries – from persons who were eye and ear witnesses of the events recorded.» (Danubian Review, Vol. II. No 4. September 1935. 8.). Hasonlóképpen: «Ez az első történeti feljegyzés, amelynek hitelességében kételkedni nincsen okunk, mert tudjuk, hogy a híres angol-szász krónika feljegyzései túlnyomórészt egykorúaktól, az események szemlélőitől és tanúitól származnak. Hogy csak egy példával világosítsuk meg az ősi angol-szász krónika hiteles értesülését az egykori eseményekről, elég talán az 1087-iki feljegyzésekből a Hódító Vilmosra vonatkozókból a következőket idéznünk…» (Emlékkönyv i. h. 533.) És végül: «This is the first historical record the authority of which we have no cause to doubt, since we know that the notes in the Anglo-Saxon Chronicle are mostly derived from contemporaries, and witnesses of the events recorded. To illustrate with a single example the authenticity of the information afforded by the Anglo-Saxon Chronicles on contemporary events, let it suffice to quote the following from the records of 1087 regarding William the conqueror…» (Archivum i. h. 122.) Véleményét tehát egy 1087-ben, vagyis harminc évvel később kelt bejegyzésre alapítja, nem pedig az 1057-nél bejegyzett verstöredék szövegére. Ez annál inkább figyelemreméltó, mivel ezt a verstöredéket nem a nálunk legkönnyebben hozzáférhető kiadványból (Mon. Germ. Hist., Script. XIII. 115.), amely a keletkezés idejét meghatározó befejező rész elhagyásával csak a kezdő tizenkilenc sort közli, hanem magából az eredeti kódexből idézi (Budapesti Szemle i. h. 287. lap 3. jegyzetének végén: «Anglo-Saxon Chron.», továbbá Emlékkönyv i. h. az 533. lap 1. jegyzetének végén és Archivum i. h. p. 118. n. 3., et p. 122: «Anglo-Saxon Chron. Cott. Tiber. B. IV.»), s előtte a verstöredék teljes szövegét közlő Monumenta Historica Britannica szintén ismeretes volt (Budapesti Szemle i. h. 278. l. 2. jegyzet és 297. l. 1. jegyzet; Emlékkönyv i. h. 528. l. 1. jegyzet és 542. l. 2. jegyzet; Archivum i. h. p. 116. n. 1., p. 122. n. 7. et p. 135. n. 23).
Fest, aki ehhez az állításhoz semmiféle megjegyzést sem fűz, a krónikának ezt a helyét «hogy ott eltegyék láb alól» kifejezéssel fordítja. (Budapesti Szemle i. h. 287. és Emlékkönyv i. h. 532.) – A Mon. Germ. Hist.-ban (Script. XIII. 115.) olvasható latin fordítás szerint: «ad perdendum.» – V. ö. Függelék I. 1. a.
Az angolszász krónika két bejegyzését, keletkezésük idejét tekintve, még egy évtized sem választja el az Adamus Bremensis 1075 körül* befejezett krónikájában, a Gesta Hammaburgensis ecclesiae pontificum-ban olvasható feljegyzéstől. Hogy Adamus Bremensis Angliára vonatkozó értesüléseit honnan nyerte, erre a kérdésre maga a Gesta ad kétségtelen felvilágosítást, az I. könyv 41. és a II. könyv 22. fejezetében egy – ma már elveszett – Gesta Anglorum-ra hivatkozván.* Pauli egyik tanulmányában* megállapította, hogy Northumbriában egy, ma már elveszett évkönyv keletkezett, amelynek összefüggő szövege a 875. évig terjedt,* s úgy véli, hogy Adamus Bremensis erre az évkönyvre, vagy legalább is egy más, de ezzel igen rokon északangol évkönyvre hivatkozik a fent említett két helyen.* Az Adamus Gestajában olvasható feljegyzés hitelessége szempontjából azonban ennél a – ma már elveszett – krónikánál, valamint a Nagy Kanut volt kancellárjától, Vilmos zelandi püspöktől valószínűleg bőségesen kapott értesüléseknél* is fontosabbnak tekintendők 5azok a szóbeli közlések, amelyeket Swen Estrithson dán királytól, Nagy Kanut vérrokonától nyert Adamus Bremensis, amikor kevéssel Brémába való érkezése, vagyis 1066 után a dán királyt felkereste.* E szóbeli közlések megbízhatósága szempontjából igen jelentős az a körülmény, hogy a Gestának rájuk gyakran hivatkozó* szerzője szerint a dán király a barbárok minden viselt dolgát úgy tartotta emlékezetében, mintha azok írásban volnának feljegyezve.* – Mivel az előadottak szerint Adamus Bremensis Anglia történetére vonatkozó ismereteit megbízható forrásokból merítette, Fest véleményével* szemben Karácsonyi felfogását* elfogadva, a Gesta feljegyzését* teljes hitelűnek kell tekinteni.
Mon. Germ. Hist., Script. VII. 268. (Lappenberg előszava) és Max Manitius: Geschichte der lateinischen Literatur des Mitelalters. München, 1923. II. 399.
«Scriptum est in gestis Anglorum.» «…in gestis Anglorum scribitur…» (Mon. Germ. Hist., Script. VII. p. 299. l. 31. és p. 314. l. 10.)
R. Pauli: Karl der Grosse in northumbrischen Annalen. (Forschungen zur Deutschen Geschichte. XII. Bd. Göttingen, 1872. 139–166.)
U. o. 143.
Pauli: «Adam von Bremen… ht sich dieselben oder doch sehr verwandte nordenglische Jahrbücher zu verschaffen gewusst, die er zweimal als Gesta Anglorum citirt.» (U. o.)
Lappenberg: «Plurima haud dubie cognovit ex Guilielmo, episcopo Selandiae, regis Kanuti Magni quondam cancellario…» (Mon. Hist. Germ., Script. VII. 269.)
Adamus Bremensis: «Novissimis archiepiscopi temporibus cum ego Bremam venerim, audita eiusdem regis sapientia, mox ad eum venire disposui; a quo etiam clementissime susceptus, ut omnes magnam huius libelli materiam ex eus ore collegi. Erat enim scientia litterarum eruditus et liberalissimus in extaneos…» (Mon. Germ. Hist., Script. VII. p. 356. l. 28–31.)
Mon. Hist. Germ., Script. VII. p. 301. l. 21., p. 303. l. 1., p. 305. l. 15., p. 315. l. 2., p. 325., l. 23., p. 376. l. 17. stb.
Adamus Bremensis: «Narravit nobis diu memorandus rex Danorum, qui omnes barbarorum gestas res in memoria tenuit ac si scriptae essent…» (U. o. p. 320. l. 34. – p. 321. l. 2.) – «A. D. 1076. Rex Danorum Suanus optime literatus obiit… (J. A. Giles: Chronicon Angliae Petroburgense, Londini, 1845. 59.)»
Fest – a Gesta forrásait egy szóval sem említve – így vélekedik: …«Adamus Bremensis feljegyzésének tán van annyi alapja, hogy Oroszországon át vitték a fiúkat Magyarországba.» (Budapesti Szemle i. h. 294. l., 1. jegyzet), továbbá: «A német krónikások közül csakis Adamus Bremensis tud valamit, igen keveset és részben téveset a királyfiakról…» (Emlékkönyv i. h. 530.), végül: «Of the German chroniclers, Adamus Bremensis alone has any knowledge, very slight and partly erroneous, of the Princes…» (Archivum i. h. 119–120.)
Karácsonyi: «…az ő tudósítása sokkal biztosabb, sokkal hitelesebb, mint a később élő angol íróké.» (Turul, 1938. évf. 40.)
Lásd: Függelék I. 2.
Az időrendben következő forrás, Szent Margit életrajza,* már a XII. század elejéről való. Bevezető sorainak tanúsága szerint Szent Margit leányának, Mathild angol királynénak meghagyására készült. Mivel Mathild 1100-ban kötött házasságot I. Henrik angol királlyal és 1118-ban már meghalt, e munkának az említett évek között lefolyt időben – Papebroch szerint valószínűleg az 1103. és 1109. év között – kellett keletkeznie.* Az életrajz szerzője a bevezető sorok szerint Theodoricus durhami szerzetes, más vélemény szerint pedig Turgotus durhami perjel, aki 1109 táján a skóciai Szent András egyház püspökévé szenteltetett és 1115 körül meghalt.* A szerző személye kérdésének azonban sem az életrajz hitelessége, sem keletkezési ideje tekintetében nincs jelentősége. – Szent Margitnak ezt az életrajzát* irodalmunk sokszor említi ugyan, de abból a téves felfogásból kiindulva, hogy a benne foglaltak Agátha származása kérdésének megoldásához semmivel sem járulnak hozzá,* ezzel a forrással eddig behatóbban nem foglalkozott.
Lásd: Függelék I. 3.
Lappenberg i. h. II. 216, 269; – Acta Sanct. Boll. Jun. II. 321. DE.
Simeon Dunelmensis: Historia de gestis regum Anglorum (Roger. Twysden: Historiae Anglicanae scriptores X., Londini, 1652. c. 207. l. 46/47., 49/51.; c. 232. l. 29/30.; c. 237. l. 6/9.)
Egy másik életrajz Aelred apáttól való. Lásd az Aelred munkáiról szóló részben.
Így vélekedik a Szent Margit származásával legújabban foglalkozó Fest Sándor is: «Turgot életrajza tehát nem igazít útba…» (Budapesti Szemle i. h. 300.) Továbbá: «…semmit sem árul el Margit anyai származásáról…» (Emlékkönyv i. h. 546. l. 1. jegyzet.) Végül: «…betrays nothing of Margaret’s maternal origin…» (Archivum i. h. 139. lap, 27. jegyzet.)»
Szent Margit életrajzával egy időben keletkezett Florentius Wigorniensis Chronicon ex chronicis című munkája, amit az e krónika folytatójától, János worcesteri szerzetestől származó feljegyzés igazol, amely szerint Florentius 1118. július 7-én meghalt.* Ez a krónika Edvárd királyfi életének egyik legfontosabb eseményéről, Angliából való száműzetéséről egészen mást mond, mint a száműzetést szintén megemlítő, fentebb már érintett két krónika. Adamus Bremensis Gesta-ja szerint a két királyfi Oroszországba száműzetett,* az angolszász krónika pedig – kétségtelenül tévesen – azt állítja, hogy Nagy Kanut Edvárd királyfit a magyarok földjére küldötte, hogy ott elpusztíttassék.* Ezzel szemben Florentius Chronicon-a 6szerint Nagy Kanut a két királyfit a svédek királyához küldte azzal, hogy ott megölessenek, a svéd király azonban ezt a kívánságot nem teljesítette s a királyfiakat Magyarországra küldötte.* Adamus Bremensis Gesta-ját Florentius aligha ismerhette, ellenben a worcesteri angolszász krónikát munkájában kétségtelenül felhasználta.* Ez okból igen figyelemreméltók azok a további eltérések is, amelyek a már említetteken felül az angolszász krónikában és Florentius Chroniconában foglaltak* között mutatkoznak. Mindkét krónika abban egyezik, hogy Edvárd királyfi 1057-ben érkezett vissza hazájába s kevéssel visszatérte után meghalt, a többi állításban azonban lényegesen eltérnek egymástól. Az angolszász krónika a száműzetés időpontját nem említi, egyedül Edvárd királyfiról szól és feleségét, Agáthát, a császár vérrokonának mondja, gyermekeiről pedig csak általánosságban emlékezik meg. Ezzel szemben Florentius arról is értesít, hogy a száműzetés 1017-ben történt, hogy Edvárd királyfival együtt Edmund nevű testvére is száműzetett, aki idő multán meghalt, s végül, hogy Edvárd felesége, Agátha, Henrik császár germanus-ának leánya, gyermekeik pedig Margit, a skótok királynéja, az apáca Krisztina és Edgár. A legfontosabb eltérés azonban az, amely Aldred worcesteri püspöknek, két korábbi forrás – a Worcesterben, illetőleg Abingtonban keletkezett angolszász krónikák – feljegyzéseiből* ismeretes, 1054. évi, a császár udvarában történt követjárásáról mondottaknál figyelhető meg. A két angolszász krónika a követküldés céljáról mit se tud, Florentius ellenben Chronicon-ában azt a fontos körülményt is feljegyezte, hogy Hitvalló Edvárd király a püspököt azzal a meghagyással küldte követül, vegye rá III. Henrik császárt, hogy a király unokaöccsét, Edvárd királyfit Magyarországból Angliába hazahozassa. Az elmondottak kétségtelenül igazolják, hogy Florentius értesüléseit nemcsak az angolszász krónika nyilván hiányos és részben téves feljegyzéseiből, hanem egy, e krónikánál sokkal bővebb és megbízhatóbb forrásból is merítette. Ez a forrás, amint erre a Chronicon legutóbb említett feljegyzéséből következtetni kell, nem lehet más, mint azok a szóbeli közlések, amelyeket Florentius, a worcesteri szerzetes minden valószínűség szerint Aldredtől, a worcesteri püspöktől, aki nemcsak az angol és a császári udvarban, hanem Magyarországon is* pontosan értesülhetett Edvárd királyfi családjáról, vagy a püspök környezetétől nyert. Feljegyzéseinek tehát fokozott jelentőséget kell tulajdonítani, amint ezt irodalmunk egy része meg is tette.*
Ugyanígy az Annales prioratus de Wigornia: «Anno MCXVIII. Dominus Florentius Wigorniensis episcopus (!) monachus decessit.» (Rerum Britan. medii aevi script. No 36. Annales monastici. Edited by H. R. Luard, London, 1869. IV. 376.)
Lásd: Függelék I. 2.
Lásd u. o. I. 1a.
Lásd Függelék I. 4a.
Lappenberg: «Florenz von Worcester führt die chronica saxonica wiederholt an. (b. d. J. 672, 674, 734), worunter, wie die Vergleichung ergiebt, die angelsächsische Chronik zu verstehen ist.» (Geschichte von England I., LIV.); – M. Manitius: «…Florentius… hatte sich die Aufgabe gestellt, das umfängliche Saxon chronicle in lateinischer Übersetzung vorzulegen.» (Geschichte der lateinischen Literatur III. 458.)
Lásd: Függelék I. 1. és 4.
Worcester: «1054… Daes ilcan geres for Aldred biscop to Colne ofer sae, thaes kynges aerende, and weard thaer underfangen mid mycclan weordscipe fram tham casere, and thaer he wunode wel neh an gér. And him geaf aegder theneste ge se biscop on Colone and se casere…» [Eodem anno Aldredus episcopus transiit mare Coloniam regis nuntius, ibique susceptus est cum magna dignitate ab imperatore, ibique commorabatur prope unum annum. Et sustentabat eum uterque et episcopus Coloniensis et imperator…]; – Abingdon: «1054… On dam ylcan geare ferde Ealdred biscop sud ofer sae into Sexlande and weard thaer mid mycelre arwurdnesse underfangen…» [Eodem anno profectus est Ealdredus episcopus ad meridiem trans mare in terram Saxonum ibique cum magna reverentia susceptus est…] (Mon. Germ. Hist., Script XIII. 114.)
Florentius Wigorniensis: «MLVIII. Aldredus Wigorniensis episcopus… mare transiit et per Hungariam profectus est Hierosolimam; quod nullus archiepiscoporum vel episcoporum Angliae eatenus dinoscitur fecisse.» (Mon. Germ. Hist., Script. XIII. 129); – Chronicon Mailrosensis monasterii: «…Aldredus Wigorniensis, mare transiens, per Ungariam Ierosolimam profectus est.» (U. o. XXVII. 433); – Simeon Dunelmensis: «1058… Aldredus Wigorniensis episcopus… mare transit et per Pannoniam, quae nunc Ungaria dicitur, profectus est ad Hierosolimam; quod nullus archiepiscoporum vel episcoporum Angliae eatenus dinoscitur fecisse.» (Twysden, i. h. col. 189. lin. 60. – col. 190. lin. 4).
Különösen Fest: «A következő feljegyzés (t. i. Florentiusé) ismét Worcester felé vezet, bizonysága annak, hogy ott tudtak legtöbbet Edward családjáról Aldred követjárása révén» (Budapesti Szemle i. h. 288); továbbá: «…a Magyarországon számkivetett angol trónörökösről és családjáról Angliában senki sem tudhatott többet Aldrednél… És így külön jelentősége van mindannak, amit püspöksége székhelyén, Worcesterben jegyeztek fel…» (Emlékkönyv i. h. 532); végül: «…in England no one could be better acquainted with the English heir to the throne and his family exiled in Hungary than Aldred… Thus there is a special significance in all that was chronicled at his See in Worcester…» (Archivum i. h. 122.)
7Florentiusnak, ennek a kétségtelenül legjobban értesült krónikásnak arról a kifejezéséről, amely Szent Margit anyját, Agáthát, «filia germani imperatoris Henrici»-nek mondja, a legújabban az a nézet hangzott el irodalmunkban, hogy e kifejezésben kétértelműség van, s ez az állítólagos kétértelműség «végzetesen megtévesztette a középkori krónikást csakúgy, mint a modern történetírót.»* Ennek a világosan meg nem indokolt véleménynek azonban kellő alapja nincsen. Ez kitűnik abból, hogy az e kérdésnél tekintetbe veendő, hozzávetőleg a XII. század derekáig élt krónikások, sőt a későbbiek is, amint ezt a modern történetíró tudja, a «német» szónak a latin nyelvben való kifejezésére nem a «Germanus» szót, hanem az «Alemannus»* vagy «Theutonicus»* szavakat használták,* a «germanus» szó másik, a rokoni viszonyt megjelölő jelentése pedig nem kétértelmű, hanem csak szűkebb vagy tágabb jelentésű, amiről utóbb részletesebben kell szólni.
Ezt Fest mondja (Emlékkönyv i. h. 534. l.); továbbá: «Itt kétértelműség van, mely félrevezetett kortársakat is, valamint későbbi krónikaírókat…» (Budapesti Szemle i. h. 289.); végül: «This ambiguity in the expression fatally misled the chroniclers of the Middle Ages, as well as the modern historian.» (Archivum i. h. 125.)
Például: Historia Ramesiensis (Thom. Gale: Historiae Britannicae, Saxonicae, Anglo-Danicae scriptores XV. Oxomii 1691. 434); Chronicon pontificum ecclesiae Eboracensis (Rog. Twysden: Historiae Angl. etc. col. 1701. lin. 17).
Például: Simeon Dunelmensis: Historiae de gestis regum Anglorum (Rog. Twysden i. h. col. 209, lin. 20, col. 212, lin. 22).
Florentiusnak két helyen is olvasható «filia germani imperatoris» kifejezését (Függelék I. 4a. és II. 3) a közelkorú krónikák közül Simeon Dunelmensis Historiája (u. o. I. 5a.), Szent Aelred Genealogia-ja két helyen (u. o. I. 9a. 2. és 3.), az Annales de ecclesiis et regnis Anglorum (u. o. II. 4) és a Chronicon Mailrosensis monasterii (u. o. II. 5), a későbbiek közül pedig Radulfus de Diceto Abbreviationes-e (Twysden i. h. col. 467. lin. 2–3), az Annales monasterii de Oseneia (Rerum Brit, medii aevi script. No 36. Annales monastici, IV. 4), Adamus Scotus de tripartito tabernaculo-ja két helyen (Migne: Patrologia Latina, 198. col. 721C, col. 722AB), Jordanus vel Joscelinus monachus Furnesiensis Vita sancti Waltheni-ja (Acta Sanctorum Boll. 3 Augusti I. 248E) és Johannes de Fordun Chronica gentis Scotorum-ja (The Historians of Scotland, I. 397) használja, a «germanus» szó kihagyásával keletkezett «filia imperatoris» kifejezést pedig csak három, a XIV. század közepéről vagy második feléből származó krónikában: Johannes historiographus Chronicon-ában (J. P. de Ludewig: Reliquiae manuscriptorum omnis aevi etc., XII. 141), Ranulphus Higden Polychronicon-ában (Th. Gale: Hist. Brit. 274), Henricus Knighton Chronica-jában (Twysden i. h. col. 2317. lin. 56) és a csak rövidített alakban reánk maradt Aelred-féle szent Margit-életrajzban (Függelék I. 9c.) fordul elő. Ezek szerint aligha lehet szó arról, hogy Florentius kifejezése «végzetesen megtévesztette a középkori krónikást.»
Simeon Dunelmensis Historia de gestis regum Anglorum-ának keletkezési ideje, mivel szerzője kevéssel 1129 után meghalt,* Florentius Chronicon-ánál hozzávetőleg egy évtizeddel későbbre tehető. Simeon mindhárom feljegyzése szorosan követi Florentius Chronicon-ának szövegét,* amiért is csak annyiban van fontossága, hogy e szöveg hitelességét megerősíti.
R. Pauli szerint (Mon. Germ. Hist., Script. XIII. 101).
V. ö. Függelék I. 5. és I. 4.
A hatodik forrás, a Gesta regum Anglorum című krónika azért érdemel különös figyelmet, mivel Agátha származását az előtte keletkezett krónikáktól teljesen eltérő módon írja körül. E Gesta szerzője az angol és normann vérből származó,* 1080 körül Délangliában született s kevéssel 1142 után elhalt Willelmus Malmesbiriensis, aki ifjan lépett a kolostorba, amelyről nevét nyerte. Kolostora híressé vált könyvtárának megteremtése körül serényen tevékenykedett, s utóbb annak őrzője is volt. Munkáiból megállapítható, hogy igen sok angol forrást, közöttük angolszász krónikákat s Hitvalló Edvárd király egy életrajzát és sok nem angol krónikát is használt.* Willelmusnak, e nagyműveltségű, jelentős írónak* 1120-ban befejezett, s 1128-ban és 1140-ben átdolgozott Gesta regum-ában olvasható feljegyzését* irodalmunknak túlnyomó része kétkedéssel 8fogadta, s egyik legújabb írónk – a «soror» szót ifjabb leánytestvérnek értelmezvén – kifejezetten «nyilvánvaló tévedés»-nek minősítette.* Hogy ez a feljegyzés nem téves, az utóbb ki fog tűnni.
Willelmus Malmesbiriensis: «…utriusque gentis sangvinem traho.» (Migne: Patr. Lat. 179. col. 1211A.)
M. Manitius i. h. III. 466–473.
U. ott és Geor. Waitz: «Rerum Anglicarum scriptores, qui saeculo XII. floruerunt… Inter quos primum locum tenet Willelmus monachus Malmesbiriensis…» (Mon. Germ. Hist., Script. X. 449.)
Függelék I. 6.
Fest: «…Edward herceg Agathát, a királyné húgát, veszi feleségül. Malmesbury tévedése nyilvánvaló.» (Budapesti Szemle i. h. 293); – továbbá: «…the Prince Edward so often spoken of, wedding Agatha, the queen’s younger sister. Malmesbury’s mistake is evident» (Danubian Review, Vol. II. No 4. September 1935. 10); – hasonlóan: «…William of Malmesbury nem sokat tud, ami újat mond, téves feljegyzés…, de a legnagyobb tévedés mégis az a feljegyzés, hogy Agatha a magyar királyné húga» (Emlékkönyv i. h. 537); – végül: «…all his new statements are erroneous… His greatest mistake, however, is the statement that Agatha was a younger sister of the Queen of Hungary» (Archivum i. h. 128).
Az időrend szerint utolsó helyen említendő három író: Ordericus Vitalis és Geffrei Gaimar munkáinak, valamint Szent Aelred apát – de csak egyik – feljegyzésének Fest Sándor, Szent Margit származása kérdésének legújabb magyar tárgyalója, különös fontosságot tulajdonított. Véleménye szerint a korábbi, Worcesterben keletkezett források, az angolszász krónika és Florentius Chronicon-a, az angol nemzeti párt céljait szolgálták,* azaz elfogultak, míg az említett három író elfogulatlan, mivel közülük «egyiknek sem állott érdekében a német rokonságot annyira hangsúlyozni, hogy a magyar származás azután elhalványuljon mellette, mint ahogy az a worcesteri környezetben történt.» Ezért – következteti Fest – az általuk «sine studio feljegyzett adatok komoly figyelemre tartanak számot.»* – E vélemény megokoltságát vizsgálva, egyrészt meg kell állapítani, hogy az előbb említett két krónika nem halványítja el a magyar származást, hanem arról semmiféle említést sem tesz, úgy hogy – amint ezt Fest helyesen megjegyezte – «egyedül ezekből nem lehetne magyar származásra következtetni…»* Másrészt azonban – további fejtegetés hiányában – nem érthető, miért adott volna a két worcesteri krónika Edvárd királyfi és fia trónigényének nagyobb politikai súlyt az által, hogy a királyfi felesége szüleinek – Fest véleménye szerint Szent István és Gizella, II. Henrik császár nővére – névszerinti megemlítését politikai célzatosságból, tudatosan elmellőzte és a császárral való rokonságát csak határozatlanabb módon jelölte meg a «vérrokon» szóval és a «Henrik császár germanus-ának leánya» kifejezéssel. A két krónika állítólagos politikai elfogultsága tehát kellően megindokoltnak nem tekinthető.
Fest Sándor: «A Németország felé forduló nemzeti párt rokonszenve… megérteti velünk, hogy éppen a worcesteri krónikákban találjuk Agathának s a jövendőbeli angol királynénak a német császári házzal való rokonságát ilyen hangsúlyozott formában» (Budapesti Szemle i. h. 291); – továbbá: «Ezek a feljegyzések Agáthának csakis a császári házzal való rokonságát hangsúlyozzák, nyilván azért, mert a hatalmas császársággal való barátság és rokoni kapcsolat az angol nemzeti pártnak, magának Aldrednek is politikai koncepicójában messzebbre tekintő célokat szolgáltak» (Emlékkönyv. stb. i. h. 537); – végül: «These records merely stress Agatha’s relationship to the German Imperial House, obviously because friendship and relationship with the powerful empire served far-reaching aims for the English national party and for Aldred himself in his political conception.» (Archivum etc. i. h. 128.)
Fest szavai (Emlékkönyv i. h. 539); – továbbá: «It was to the interest of neither of these to emphasize the German connection to such an extent as to obscure the Hungarian descent, as it had happened in the Worcester environment, and therefore these sine studio records claim our serious attention.» (Archivum i. h. 130.)
Fest szavai (Emlékkönyv i. h. 538); – továbbá: «From these alone we could draw no conclusions asto her being of Hungarian descent…» (Archivum i. h. 129.)
Az Angliában, 1075-ben született Ordericus Vitalist normann származú atyja, aki Hódító Vilmossal jött angol földre, már tizenegyedik életévében visszavitte hazájába, Normandiába, ahol a saint-evrouli kolostorba adta. Itt eltöltött életének nagy munkája, az 1141 táján befejezett Historia ecclesiastica, a normann történet legfontosabb és legbővebb forrása.* E nagyértékű munkának azok a részei azonban, amelyek távolabb történt eseményeket beszélnek el, kevéssé megbízhatók s ezért más források alapján ellenőrizendők.*
M. Manitius i. h. III. 522–526.
W. Wattenbach: «…doch über diese fernen Dinge ist er wenig zuverlässig und oft ganz fabelhaft» (Deutschlands Geschichtsquellen im Mittelalter, Berlin, 1878. II. 164); – Előszó Ordericushoz: «…textus tamen erroribus plurimis scatet et melioribus testibus examinandus est…» (Mon. Germ. Hist., Scipt. XX. 50.)
Az angol krónikák közül csak egyetlenegyet említ meg Ordericus Historia-jában, mégpedig a harmadik könyv befejezésében Marianus Scotusnak, 9a János worcesteri szerzetes által folytatott munkáját, amelynek egyik példányát az angolországi Worcesterben, másikát pedig a lotharingiai Cambraiban látta. Ez a munka Ordericus szerint általános évkönyveket, továbbá az angol királyokról, valamint az angol főpapokról szóló feljegyzéseket tartalmaz.* Lappenberg és Pauli megállapítása szerint Ordericus a szerző megnevezésében téved s helytelenül Marianus Scotusnak tulajdonítja Florentius munkáját,* ami mellett Lappenberg megjegyzése szerint az is tanúskodik, hogy Ordericus e helyén Florentius Chronicon ex chronicis-ének egyik függelékét, a Nomina archiepiscoporum et episcoporum Angliae-t is megemlíti.* Ezt a megállapítást megerősíti még az a körülmény is, amely Lappenberg figyelmét elkerülte, hogy Ordericus a Chronicon ex chronicis másik, az angol királyokról szóló függelékét is, a Regalis prosapia Anglorum-ot nemcsak megemlítette, hanem munkájában fel is használta, amiről utóbb még szó lesz.
Ordericus: «Johannes Wigorniensis… monachus… in his, quae Mariani Scoti chronicis adjecit, de rege Guillelmo et de rebus, quae sub eo vel sub filiis ejus Guillelmo Rufo et Henrico usque hodie contigerunt, honeste deprompsit. Marianus… chronographiam edidit, in qua ab initio mundi… optima quaeque, collegit et enumeratis annis per regum et consulum tempora usque in diem mortis suae annalem historiam laudabiliter distinxit. Quam prosecutus Johannes acta fere centum annorum contexuit, jussuque venerabilis Wlstani pontificis et monachi supradictis chronicis inseruit;…Omnes ibi nominantur consules et dictatores, imperatores et pontifices Romanorum, omnes quoque reges, qui regno Angliae praefuerunt… His etiam episcopi chronicis adnotati sunt, qui regimen ecclesiasticum in Anglia tenuerunt… Ex his opusculis Engelbertus… quaedam praeclara decerpsit… Unum eorum Wigorniae vidi in Anglia, alterum Cameraco in Lotharingia.» (Migne, Patrol. Lat. 188. c. 302B–303.A)
Lappenberg: «Ich glaube diesen Namen (Johannes, ein Mönch zu Worcester) aus Orderic. Vital. l. IV. p. 504. angeben zu dürfen, welcher übrigens dessen Vorgänger, Florenz, ignorirt, dessen Werk es war, was er als die Fortsetzung der Chronik des Marianus Scotus nur unter dem Namen des Johannes kannte» (Lappenberg: Geschichte von England, II. 210. 3.); – Pauli: «Hunc Johannem monachum cum Florentio ipso confudisse eique omnia, quae a Mariano exeunte praecesserant, attribuisse videtur Ordericus Vitalis…» (Mon. Germ. Hist., Script. XIII. 96.)
Lappenberg: «Dieses wird auch durch Orderichs Anführung der Listen der englischen Bischöfe bestätigt, welche wir als die des Florenz kennen.» (Lappenberg i. h.)
A Historia Ecclesiastica-nak Edvárd királyfival és családjával foglalkozó feljegyzéseit vizsgálva, legelőbb is megemlítendő az a körülmény, hogy a Historia a királyfi feleségét – bár őt nemcsak az angolszász krónika, Simeon és Willelmus,* hanem az Ordericus előtt ismeretes Florentius két helyen is* Agáthának mondja – névszerint nem említi. Ennél a nemleges, de mégis figyelemreméltó körülménynél azonban sokkal fontosabb a Historia-nak az a több helyen megismételt állítása, amely szerint Edvárd királyfi a magyarok fölött uralkodott.*
Lásd: Függelék I. 1a, I. 5a és I. 6.
Lásd u. o. I. 4a és II. 3.
Lásd u. o. I. 7a és b; – továbbá: «…Edgarum clitonem filium Eduardi regis Hunorum, filii Edmundi Irneside… regem statuerunt…» «Edgarus Adelingus… Eduardi regis Hunorum filius…» (Migne: Patrol. Lat. 188. col. 300B és 745A.)
Erről az állításról irodalmunkban két, egymással teljesen ellenkező vélemény hangzott el.
Az egyik vélemény Fest Sándoré, aki Ordericus eme állítását csupán meglepő és érdekes fordulatnak vagy mozzanatnak mondja,* s ellene komoly kifogást nem emelve, neki kétféle módon vél történeti alapot nyujthatni. Szerinte, amint ez első cikkében olvasható, Ordericus állításának, «ennek a történeti naivságnak tán mindössze annyi alapja lehet, hogy a magyar király országának bizonyos kisebb területét adhatta az angol-szász hercegnek lakóhelyül»,* amit negyedik cikkében némi módosítással így ad elő: «Nem tudjuk, de nem tartjuk lehetetlennek, hogy a magyar király bizonyos területet adományozott Edvárdnak és ez az adományozás képezte alapját annak a híresztelésnek, hogy a száműzött herceg a magyarok fölött uralkodott.»* Másik magyarázata, amely csupán az első cikk egyik jegyzetében elmondottaknak* 10részletesebb előadása, utóbbi cikkeiben így hangzik: «Feltűnő III. Henrik császár viselkedése, amikor Aldred püspök közvetítését kérte a magyar királynál Edward hazatérése érdekében. Emlékezünk arra, hogy az ügy nem jutott előre, és hogy az angol királyfi csak III. Henrik császár halála után térhetett haza. Úgy látszik, hogy a nagyhatalmú császárnak bizonyos céljai lehettek Edwarddal, aki felesége, Agatha révén egy azelőtti császárnak, II. Henriknek rokona volt. A trónöröklés rendje, a folytonos bizonytalanság akármikor ürügyet szolgáltathatott volna III. Henriknek, hogy Magyarország belső ügyeibe, a trónöröklés kérdésébe beavatkozzék. Van arról feljegyzésünk, hogy a császár Aba Sámuellel szemben ellenkirályt állított, saját rokonát, akinek nevét a krónika nem említi. Vajjon lehetséges-e, hogy ez az ellenkirály, akinek hatalma igen korán véget ért, a mi Edwardunk volna? És hogy ez lehetne alapja Ordericus Vitalis feljegyzésének, amely szerint az angol-szász királyfi super Hunos regnavit?»*
Fest: «meglepő fordulat» (Budapesti Szemle i. h. 296); – «érdekes mozzanat», «meglepő mozzanat» (Emlékkönyv i. h. 540. és 542); – «interesting point» «surprising feature» (Archivum i. h. 131, 135).
Budapesti Szemle i. h. 296.
«We do not know but we do not consider it impossible that the Hungarian King may have presented certain territory to Edward and that this donation formed the basis of the rumour that the exiled prince ruled over the Hungarians.» (Archivum i. h. 136.)
«Van arra adatunk, hogy Aba Sámuel idejében a német (!) császár egy pannoniai (!) herceget akart magyar királynak megtenni (Gombos F. Albin szíves közlése). Vajjon lehetséges-e, hogy ez a mi Edwardunk lenne? Nem tudjuk, de Ordericus Vitalis és Gaimar később tárgyalandó krónikája megengedne ilyen feltevést.» (Budapesti Szemle i. h. 292.)
Emlékkönyv i. h. 543. – Továbbá: «Very conspicuous was the conduct of the Emperor Henry III. when Bishop Aldred requested him to negotiate with the Hungarian King in the interest of the return of Edward. We remember that the affair made no progress and that the English prince was unable to return home until after the death of the Emperor. It appears that the powerful Emperor had certain views for Edward, who trough his wife Agatha was related to the deceased Henry II. The order of hereditary succession, the perpetual insecurity could at any time have served as a pretext for Henry III to interfere with the internal affairs of Hungary, in the question of succession to the throne. There exists a record showing that the German (!) Emperor set up a pretender against Aba Samuel. This pretender was a relative of the Emperor, his name, however, is not mentioned in the chronicle. Is it possible that this pretender, whose power soon came to an end, could have been our Edward? May this have been the basis of the record of Ordericus Vitalis according to which the Anglo-Saxon super Hunos regnavit?» (Archivum i. h. 135–136.)
Az első magyarázat csupán nem indokolható, s részben teljesen valószínűtlen feltevések láncolata, amely semmiképpen sem adhatja Ordericus feljegyzéseinek azt a látszatot, mintha valami történeti alapjuk lehetne.
A második magyarázatra nézve a következőket kell megjegyezni. Aba Sámuel ellenkirálya, amint ez a forrásokból kitűnik* s irodalmunk is megállapította, nem volt III. Henrik rokona,* hanem kétségtelenül egy árpádházi herceg – Hóman szerint valószínűleg Béla, a későbbi király* –, aki a III. Henrikhez csatlakozó Bretiszláv cseh herceggel jött magyar földre s akit Aba a császári sereg kivonulása után tüstént visszaűzött Csehországba. – III. Henriknek az angol király követével, Aldred worcesteri püspökkel szemben tanúsított viselkedését pedig az angol források a következőképpen világítják meg. Aldred püspök 1054. július 17-én még Angliában időzött,* tehát legkorábban csak e hónap végén kelhetett útra és Kölnbe csak az év végefelé érkezhetett, ahol a császár és az érsek nagy tisztelettel fogadta és egy évig tartóztatta.* Bár az angol követ visszatérése után több mint egy esztendő telt el, amíg Edvárd királyfi a III. Henrik halálát* követő esztendőben, 1057-ben Angliába érkezett,* ebből a késedelemből mégsem szabad a követség sikertelenségére vagy a császár vonakodására 11következtetni, hanem annak okát a császári birodalom és Magyarország közötti feszült viszonyban, esetleg Edvárd királyfi családi körülményeiben* kell keresni. Hogy ez utóbbi magyarázatok egyike a helytálló, azt egyrészt valószínűvé teszi az a körülmény, hogy III. Henrik már 1043-ban Hitvalló Edvárd király barátságát kereste s vele szövetségre is lépett,* másrészt pedig kétségtelenül igazolja Szent Aelred apátnak az a feljegyzése, amely szerint III. Henrik a parancsára felszerelt hajókon Edvárd királyfit gazdagon megajándékozva, családjával együtt Hitvalló Edvárd király kívánsága szerint Angliába küldte.* Szent Aelred apátnak a császár és az angol király szövetséges viszonyával egybehangzó e világos, félre nem érthető feljegyzésének hitelességét az a körülmény, hogy Edvárd királyfi néhány hónappal a császárnak 1056 október 5-én történt elhúnyta után, 1057-ben kötött ki az angol parton, nem érintheti. – III. Henrik viselkedésében tehát nincs semmi «feltűnő», s a legkisebb ok sincs annak feltevésére, hogy a császárnak «bizonyos céljai lehettek Edvárddal», arról pedig szó sem lehet, hogy az angol királyfi Aba ellenkirálya lett volna.
Annales Altahenses maiores, Hildesheimenses, Magdeburgenses, Wirziburgenses, Annalista Saxo, Aventinus, Bernoldus Constantinensis, Chronicon Wirciburgiense, Herimannus Augiensis, Hermannus Cornerus.
Fest ezzel az alaptalan állításával önmagának ellentmond. Szerinte Edvárd királyfi felesége, Agátha, «egy azelőtti császárnak», vagyis a szász uralkodóház utolsó tagjának, II. Henriknek unokahúga, szerinte tehát a királyfi házassága révén nem volt rokona a frank III. Henriknek.
Hóman Bálint: Magyar Történet. Budapest, 1935. I. 248.
Lásd: Függelék I. 4b és I. 5b.
Angol-szász krónika: «1054… Daes ilcan geres for Aldred biscop to Colne ofer sae, thaes kynges aerende, and weard thaer underfangen mid mycclan weordscipe fram tham casere, and thaer he wunode wel neh an gér» (Mon. Hist. brit. 453. és Mon. Hist. Germ., Script. XIII. 114; utóbbiban e latin fordítás: «1054. Eodem anno Aldredus episcopus transiit mare Coloniam regis nuntius, ibique susceptus est cum magna dignitate ab imperatore, ibique commorabatur prope unum annum»); Willelmus Malmesbiriensis: «Interea rex Edwardus Aldredum episcopum Coloniam ad seniorem imperatorem Henricum direxit…» (Vita S. Wulstani; Migne: Patrol. Lat. 179. col. 1745B); – Függelék I. 4b és I. 5b.
III. Henrik 1056. okt. 5-én halt meg. (Steindorff: Jahrbücher des Deutschen Reichs unter Heinrich III. Leipzig, 1881. II. 356.)
Lásd: Függelék I. 1a, I. 4c és I. 5c.
Mivel Edvárd királyfi fiát, Edgárt, aki atyjával együtt érkezett Angliába, Willelmus Gemmeticensis 1070 táján keletkezett (Manitius i. h. III. 440.) Historia Northmannorum-ában (Migne: Patrol. Lat. 149. col. 877A), Vido Ambianensis († 1076. Manitius i. h. III. 653) De bello Hastingensi carmen-ében (Mon. Hist. Brit. 869–870. lin 647, 651 és 742) és Szent Aelred apát Genealogia regum Anglorum-ában (Twysden i. h. col. 366. lin. 56) az 1066. évi események elbeszélésénél «puer»-nek mondja, Edgár születése az 1057-ben történt visszaérkezést közvetlenül megelőző évekre teendő. Az útrakelést tehát Edgár születése is késleltethette.
Az 1074 előtt keletkezett (Sybel: Historische Zeitschrift, 1859. I. 556) Vita Aeduuardi regis, qui apud Westmonasterium requiescit ezt írja: «Primus ipse Romanorum imperator Heinricus, qui et ejusdem Eaduuardi regis sororem Gonhildam nomine conjugem duxerat, exhilaratus quod eum in paterna sede inthronizatum didicerat, ad conjungendas in invicem dextras legatos dirigit, munera imperiali liberalitate exhibenda mittit, et quae tantos decebat terrarum dominos, pacem et amicitiam sibi suisque praestat et petit.» (Rerum Brit. medii aevi script. No 3; Lives of Edward the confessor. Edited by H. R. Luard. London, 1858. 395. lin. 208–215.)
Lásd: Függelék I. 9a, 3.
Azok a feltevések és magyarázatok tehát, amelyeket Fest felhozott, hogy az angol királyfi magyar királyságáról szóló feljegyzéseknek valami indokolást adjon, alaptalanoknak bizonyulván, nemcsak Fest véleményét nem lehet elfogadni, hanem enyhének kell tartani Katonának az e véleménnyel ellenkező nézetét is, amely szerint Ordericus a magyarországi eseményekről tévesen értesült.* A Historia ecclesiastica eme feljegyzései nyilván Ordericusnak abból a tulajdonságából fakadtak, amely – amint Fest említi – «mindent feláldoz annak, hogy érdekesen meséljen.»*
Katona: «Ordericum istum male de rebus Hungaricis informatum esse, me non monente, facile quiuis intelligit.» (Hist. crit. II. 105.)
Budapesti Szemle i. h. 295.
De nemcsak ez a Magyarországról szóló állítás nem egyéb, mint a regényes képzelet szülötte, hanem ennek szakasztott mása az egyik angolországi eseményt elbeszélő feljegyzése is. Ordericus ugyanis, bár kétségtelen, hogy Szent Margit és III. Malcolm király Hitvalló Edvárdnak 1066-ban történt elhúnyta után, mégpedig minden valószínűség szerint csak 1070-ben keltek egybe, mégis azt írja, hogy Malcolm Szent Margit kezét Hitvalló Edvárdtól nyerte el és ezt még azzal a képtelen állítással is tetézi, hogy ez alkalommal az angol király a skót királynak ajándékozta a londoni grófságot!*
Ordericus: «Rex autem Scotorum… ei demonstravit: …Fateor quod rex Eduardus, dum mihi Margaritam proneptem suam in conjugium tradidit, Londonensem comitatum mihi donavit.» (Migne: Patrol. Lat. 188. col. 619D.)
A már említetteken kívül a Historia Ecclesiastica-ban Szent Margit családjára vonatkozólag még egy feljegyzés található, amelyet Fest azért tart fontosnak, mivel, véleménye szerint, annak egyik állításában «kiegészítő magyarázatát kapjuk az előbbi krónikák általánosságának.»* A Historia ecclesiastica I. könyvének XXVIII. fejezete, amelyben ez a feljegyzés foglaltatik, bevezető soraiban megemlíti, hogy III. Ottót 1002-ben II. Henrik, utóbbit pedig 1024-ben II. Konrád követte a császári trónon, s áttérve az Angliában történtekre, előadja, hogy Ethelred király – akiről igen bizonytalan időmeghatározással azt 12írja, hogy ebben az időben uralkodott – Sven dán király támadása elől Normandiába menekült, majd a dán király halála után ismét visszatért Angliába. Ezután megemlíti Nagy Kanut sikeres támadását Anglia ellen, Ethelred halálát és fiának, Vasbordájú Edmundnak trónraléptét. Megemlékezik arról, hogy az angolok és dánok hosszasan harcoltak egymás ellen, de végül is a két király békét kötött. Ezt követőleg megemlíti, hogy Nagy Kanut Ethelred király özvegyét, Emmát, feleségül vette s a házasságkötés idejét tévesen Vasbordájú Edmund halála elé helyezve azt állítja, hogy Kanut Emma kezével nyerte el az ország felét, holott ez a Vasbordájú Edmunddal kötött békéből kifolyólag történt. E minden tekintetben éppen nem pontos és megbízható rész után következik az a feljegyzés, amely már közvetlenül Szent Margit családjára vonatkozik.* Első mondata szerint Vasbordájú Edmund hét év után Edricus Streona cselszövése következtében elpusztult, Nagy Kanut pedig egész Anglia uralmát elnyerte s felette haláláig uralkodott. Hogy Vasbordájú Edmund király Edricus Streona cselszövése következtében erőszakos halállal pusztult el és Nagy Kanut Edmund halálakor szerezte meg egészen az Anglia feletti uralmat, ezt több, hitelt érdemlő forrás igazolja,* ellenben annak, hogy Vasbordájú Edmund – amint ezt Ordericus állítja – hét évig uralkodott volna, az öszes források – egyetlenegynek kivételével – ellentmondanak. A Historia ecclesiastica-nál korábban keletkezett feljegyzések szerint az uralkodás ideje «körülbelül kilenc hónap»,* «nem egészen egy»,* illetőleg «egy esztendő»,* a később keletkezettek szerint «egy év»* vagy «másfél év».* Az egyetlen kivétel, amelyet már Lappenberg megemlített, Saxo Grammaticusnak Gesta Danorum-ában olvasható, szintén hét esztendőt mondó feljegyzése,* amely azonban, mivel Saxo több mint negyven évvel a Historia Ecclesiastica befejezése után fogott munkájának megírásához, nem alkalmas arra, hogy világot derítsen Ordericus e súlyos tévedésének okára.* Hogy a normann Ordericus 13s a valószínűleg őt követő dán Saxo állítása súlyos tévedés, ez nemcsak az uralkodási időt feljegyző, már említett krónikákból, hanem abból is kitűnik, hogy Ethelred királynak 1016 április 23-án és az őt a trónon követő fiának, Vasbordájú Edmundnak ugyanez év november 30-án bekövetkezett halála* között csak hét hónap és egy hét telt el, ami az utóbbi király uralkodásának idejét pontosan megadja. Ebből a megállapításból kifolyólag első tekintetre tetszetősen kínálkozik az a magyarázat, hogy Ordericus feljegyzésében csak tollhibát követett el, hónap helyett esztendőt írván, ami – minthogy az uralkodás idejét feljegyző, fentebb már említett minden krónika azt hét hónapnál hosszabbnak mondja – annak feltevését foglalja magában, hogy Ordericus az uralkodás idejét a két király halálának napjából kiszámította. Mivel azonban Ordericusról vagy bármely középkori krónikásról, aki a király trónraléptének és halálának napját pontosan ismerte, semmiképpen sem lehet feltenni, hogy saját munkájába nem ezeket a pontos adatokat, hanem ezek elhallgatásával csak az uralkodásnak belőlük kiszámítható idejét jegyezte volna fel, ezért ez a látszólag tetszetős magyarázat el nem fogadható. Az uralkodási évek Ordericusnál római VII-tel jelzett számának magyarázatát tehát más úton kell keresni. – A fentebb már előadottakból kétségtelen, hogy Ordericus az általa tévesen Marianus Scotusnak nevezett Florentius munkáit ismerte. Florentius Chronicon ex chronicis-ében Vasbordájú Edmund királynak csupán halála napját jegyezte fel,* ellenben e munkája függelékében, az irodalmunkban eddig ismeretlen Regalis prosapia Anglorum-ban a király haláláról bővebben szólván, ezt írja: «Utána (t. i. Ethelred király után) fia Edmund következett, akinek két fia volt, Edmund és Edvárd, egy előkelő nemzetségből származó nőtől, de ő ugyanazon évben Edricus Streona cselszövése által elpusztult. Halála után Kanut, a dánok Sven királyának fia, aki VII hónappal Ethelred király halála előtt Angliát nagy sereggel megtámadta, az uralmat megszerezte…»* Florentius e helyén tehát megemlíti mindazt, amiről Ordericus szól: Edricus Streona cselszövését, Edmund királynak általa okozott halálát, Kanutnak Anglia fölött megszerzett uralmát s mindezek mellett itt olvasható a római VII-es számjegy is. Bár a hetes számjegy Florentius Prosapia-jában nem Vasbordájú Edmund uralkodásának éveit jelzi, azt a feltevést, hogy ez a számjegy innen került Ordericus szövegébe, nemcsak megengedi, hanem – a két krónika most említett tartalmi egyezésén kívül – valószínűvé teszi az a körülmény, hogy Ordericus Florentius munkáit ismerte és hogy ez az egyetlen Vasbordájú Edmund király haláláról szóló feljegyzés, amelyben a hetes számjegy található, 14végül pedig, hogy a Historia ecclesiasticában – ami a már előadottakból is kitűnik – Szent Margit családjára vonatkozólag sok a téves feljegyzés, amit különben az elmondandók még bővebben igazolni fognak.
Fest szavai (Budapesti Szemle i. h. 296); – továbbá: «…amazok kiegészítése.» (Emlékkönyv i. h. 540); – végül: «…it is rather a completion of the same.» (Archivum i. h. 131.)
Lásd: Függelék I. 7a.
Lásd: Függelék I. 2, I. 6, II. 3; – továbbá Henricus Huntendunensis (1123 táján, Manitius i. h. III. 483): «Cum rex hostibus suis terribilis et timendissimus in regno floreret, ivit nocte quadam in domum evacuationis ad requisita naturae, ubi filius Edrici ducis in fovea secretaria delitescens consilio patris, regem inter celanda cultello bis acuto percussit; et inter viscera ferrum figens fugiens reliquit. Edricus igitur ad regem Cnut veniens, salutavit eum dicens: Ave, rex solus.» (Petrie: Mon. Hist. Britan. 756DE); – végül Szent Aelred Genealogia-jában: «…quidam proditor patris Danicae volens se gratum Cnutho praestare, regi Edmundo molitur insidias. Nec oportunum quo regem occideret locum inveniens, nefandissimum ac turpissimum insidiarum excogitat genus. Sub purgatoria namque domo sese occultans, regem ad requisita naturae nudatum inter celanda percussit relictoque ferro scelestissimus ac turpissimus homicida confugit. Stansque ante regem Cnuthum, Salve, inquit, rex solus.» (Twysden i. h. col. 365. lin. 30–39.)
Leges Edwardi confessoris: «Post Aedelredum filius eius Eadmundus IX fere mensibus regnavit, in quibus uiriliter quinquies contra Danorum regem Chnutum dimicauit.» (F. Liebermann: Die Gesetze der Angelsachsen, Halle, 1903. I. 662. [34, 2b.])
Herimannus archidiaconus († 1095 táján): «[Edamundo] Ferreo Latere suo successore, sed non amplius anni unius regimine…» (F. Liebermann: Ungedruckte Anglo-Normannische Geschichtsquellen. Strassburg, 1879. 234.)
Henricus Huntendunensis (1123 táján): «Sic periit Edmundus rex fortis, cum uno anno regnasset…» (Petrie: Mon. hist. Britann. 760D.)
Radulfus Niger (1140–1200): «Eadmundus… 1 anno… regnavit…» (Mon. Germ. Hist., Script. XXVII. 339); – Johannes Brompton (XV. sz.): «…Edmundus cum uno anno regnasset, circa festum s. Andreae Londonii obiit…» (Twysden i. h. col. 906. lin. 41–42.)
Albericus monachus Trium Fontium († 1252 után): «Anno 1015 (!). Moritur rex Angliae Ethelredus, successit ei filius eius Edmundus uno anno et dimidio.» (Mon. Germ. Hist., Script. XXIII. 780.)
Saxo: «Septenis post modum interiectis annis, quidam triclinium, in quo Kanutus epulabatur, ingressi, tocius Anglia regem salutare ceperunt.» (Holder: Saxonis Grammatici Gesta Danorum. Strassburg, 1886. 344.)
Lappenberg: «In der Angabe, dass König Eadmund erst sieben Jahre nach Äthelred ermordet sei, ist eine auffallende und im Übrigen nicht weiter bewährte chronologische Übereinstimmung mit Saxo Grammaticus zu bemerken, die auch nicht bei Snorro, noch Heinrich von Huntingdon, welcher mit Saxo in der Nachricht übereinstimmt, wie Canut plötzlich durch die Begrüssung als alleiniger König von ganz England jene Todesnachricht erfahren, noch bei andren uns bekannten Schriftstellern sich findet. Dass Saxo so wie den Dudo auch den Orderich gekannt habe, ist nicht unmöglich, doch könnte dieses durch die eine eben angeführte Übereinstimmung nicht erwiesen werden, so wenig wie anzunehmen ist, dass Saxo den Heinrich von Huntingdon vor sich gehabt habe. Allen drei genannten Schriftstellern können dieselben angelsächsischen oder normannischen Sagen und Lieder verständlich und bekannt gewesen sein, welche sie mit verschiedenem Masse kritischer Einsicht benutzten.» (Geschichte von England II. 381–382.) – Minthogy Saxo krónikája 1186 táján (Manitius i. h. III. 502), Ordericusé 1141 táján (u. o. 523), Henricusé pedig 1123 táján (u. o. 483) keletkezett, nincs időrendi akadálya annak, hogy akár az Ordericus által tévesen hét évnek mondott uralkodási idő, akár a Henricusnál feljegyzett üdvözlés (Ave, rex solus), amely különben Szent Aelred apát Genealogiájában is megtalálható (lásd: 12. l. 2 jegyzet), ne kerülhetett volna közvetlenül, vagy pedig – amit Lappenberg nem említ – közvetve a régebbi krónikák valamelyikéből Saxo munkájába. Lappenbergnek az a feltevése, hogy mindhárom író ugyanazokból a forrásokból, t. i. előttünk ismeretlen angolszász vagy normann mondákból és énekekből meríthetett, az Ordericusnál először előforduló adatra vonatkozólag nem látszik elfogadhatónak, mivel semmiképpen sem valószínű, hogy a hősi énekek vagy mondák, amelyeknek Vasbordájú Edmund uralkodása éppen a hét hónap alatt megvívott öt véres csata által kínálkozott megkapó tárgyul, a majdnem csak félesztendős uralkodást hét esztendőnek mondották s ezzel a király tüneményes bátorsággal és eréllyel folytatott tragikus küzdelmét halványították volna.
Az 1016. évnél az angolszász krónika: «He [Aethelred] ended his days on St. George’s mass-day…» «Then, at St. Andrew’s mass, died king Eadmund…» (Petrie: Mon. Hist. Brit. 423. 426); továbbá Florentius Chroniconjában: «Eo tempore rex Anglorum Aethelredus, XIV. Indictione, nono Cal. Maii, feria II. Lundoniae defunctus est…» «Post haec rex Eadmundus Ferreum latus circa festivitatem S. Andreae apostoli, XV. Indictione decessit Lundoniae…» (U. o. 590, 593), amit Simeon szószerint megismétel (Twysden i. h. col. 172. lin. 56–58, col. 175. lin. 44–46); végül Willelmus Gesta regum-ában: «Sed praevenit conatum ejus mors Ethelredi, nam in initio Quadragesimae, die sancti Gregorii (helyesen: Georgii) animam… efflavit…» «…Edmundus… in festo Sancti Andreae, ambiguum quo casu extinctus…» (Migne: Patrol. Lat. 179. 1155 C., Függelék I. 6.)
Lásd az előző jegyzetet.
Lásd: Függelék II. 3.
Miután Ordericus nem éppen megbízható módon Vasbordájú Edmund uralkodásáról és haláláról megemlékezett, elbeszélését azzal folytatja, hogy az elhúnyt király fiait, Edvárdot és Edmundot, a csinos kis gyermekeket, Nagy Kanut testvéréhez, Sven dán királyhoz Dániába küldte, meghagyván neki, hogy azokat megölesse. Ez állítások közül csak a királyfiak zsenge korára, a száműzetésre és a megöletésre vonatkozók egyeznek a korábbi forrásokkal, a Dániára s ennek királyára vonatkozó azonban nemcsak velük, hanem a közismert történeti tényekkel is ellenkezik. Kanutnak tudvalevőleg nem volt Sven nevű testvére, ezt a nevet atyja és fia viselte,* továbbá Kanut a dán királynak meghagyást nem adhatott, mivel a száműzés idején, 1017-ben, ő maga volt a dán király.* Ebből szükségképpen következik az is, hogy Dánia nem lehetett a száműzés helye.
Lappenberg: Gesch. von England I. H. melléklet.
Th. Hodgkin: «Canute… had now, however, by the death of his obscure and contemptible brother Harold (1016), become the wearer of the Danish crown.» (The History of England from the earliest times to the Norman conquest. 1906. 404.)
Ezek az állítások, amelyeknek valótlanságához kétség nem fér, sem a száműzés helyeként Magyarországot említő angolszász krónika, sem az Oroszországot említő Hódító Vilmos-féle törvény, amelyet Leges Eduardi confessoris-nak szokás nevezni, sem az ugyanezt az országot megnevező Adamus Bremensis feljegyzéséből* semmiképpen sem magyarázhatók. Ellenben Florentius egyik helye, amely ezúttal nem a prosapia-ban, hanem a Chronicon-ban található, alkalmas annak megvilágítására, hogy Sven király és Dánia neve miképpen kerülhettek Ordericus szövegébe. Florentius ugyanis a királyfiak száműzetéséről – anélkül, hogy a királyt névszerint megnevezné – azt írja, hogy azok a svédek királyához «ad regem Suuavorum» küldettek, amit a Florentiust követő Simeon, valamint Willelmus, e két, Ordericus előtt élt krónikás, a király nevének megemlítése nélkül, megismétel.* A Historia ecclesiastica valótlan állításainak, ha nem tekintendők csupán a képzelet szülötteinek, keletkezése szinte kézenfekvő: Ordericus, Florentius szavait felületesen «ad regem Suenum»-nak olvasván, feljegyezte Sven király nevét, s tudván, hogy az elmúlt XI. században Dánián két Sven nevű király is uralkodott, ezt az országot nevezte meg, mint a száműzetés első helyét.
Lásd: Függelék I. 1a, I. 2 és II. 1.
Lásd: Függelék I. 4a, I. 5a és I. 6.
A dán király, folytatja Ordericus, az ártatlan fiúkat nem ölette meg, hanem őket, akik mintegy unokái voltak, egy adódó alkalommal a húnok, vagyis magyarok királyának kezesekül adta. Ha Ordericus a két királyfit mintegy Nagy Kanut unokáinak mondaná, ezt azzal lehetne magyarázni, hogy a száműzött királyfiak nagyatyjának, Ethelred királynak feleségét, Emmát, aki azonban atyjuknak, Vasbordájú Edmundnak nem édes-, hanem csak mostohaanyja volt, Ethelred halála után Nagy Kanut feleségül vette, ellenben az az állítás, hogy a két királyfi Kanut valóban sohasem élt Sven nevű testvérének, akit a Historia ecclesiastica megtesz dán királynak, mintegy unokái voltak, csupán minden alapot nélkülöző kitalálásnak tekinthető, akárcsak az ehhez fűzött további állítás, amely szerint ez a sohasem élt dán király a két királyfit, mikor erre alkalom adódott, a magyarok királyának kezesekül adta.
A Historia ecclesiastica elbeszélését – a hiteles forrásokkal egybehangzóan* – azzal folytatja, hogy az egyik királyfi, Edmund, időelőtt elhalt, a másik pedig feleségül vette – nem amint az említett források mondják, Henrik császár germanus-ának leányát vagy a magyar királyné soror-át, hanem – a hún, vagyis magyar, egy későbbi helyen Salamonnak nevezett,* király leányát és a magyarok fölött uralkodott. Az Edvárd magyar királyságát említő feljegyzések tekintetében, amelyekről már bővebben szó volt, Katona ítéletével szembehelyezkedve Fest úgy véli, hogy «valamilyen alapja mégis csak lehetett ennek a mendemondának».* Ezzel a felfogásával 15teljesen egybehangzóan a Historia ecclesiasticanak ez alaptalan feljegyzéseivel a legszorosabban összefüggő – (hiszen Edvárd állítólag házasságkötésével nyerte el a magyar királyságot) –* másik állítását, amely szerint Edvárd felesége, akinek nevét ez a krónika nem említi, a magyar király leánya volt, nem tartja tévesnek, hanem róla ezt írja: «Ordericus Vitalis tudatos változtatása azonban az, hogy Agathát nem mint a római-német császár rokonát, hanem mint a magyar király lányát mutatja be.»* – Míg azonban a Historia ecclesiastica-nak Edvárd állítólagos magyar királyságáról szóló állításának, amint már előadatott, történeti tényeknek – bizonyos terület adományozása, III. Henrik feltűnő viselkedése és bizonyos céljai, Aba ellenkirályának személye – meg nem okolható, teljesen valószínűtlen vagy kétségtelenül alaptalan feltevésével igyekezett valami alapot nyujtani, addig az Edvárd királyfi felesége származásáról szóló állítás hitelességét egészen más módon, Ordericus jólértesültségének valószínűsítésével véli igazolhatni. Első két cikke szerint «Ordericus… a norman kolostorban természetesen egészen más forrásokból szerkeszti Historia ecclesiasticáját, mint a worcesteri és malmesbury-i szerzetesek. Saint Evroul-apátságban nemcsak kéziratokat, krónikákat láthatott, másolhatott, hanem alkalma volt a világ eseményeiről is sokat hallani. Elöregedett lovagok, kik keresztes hadjáratokban, olaszországi expedíciókban, Hódító Vilmos vagy fiainak hadjárataiban vettek részt, zarándokok, kik a Szentföldről érkeztek, szívesen keresték fel a nyugodalmas apátságot, mely Angliával is, Olaszországgal is állandó összeköttetéseket tartott fenn.»* Az a körülmény, hogy Ordericus krónikáját egészen más forrásokból szerkesztette, mint a szerzetesek Worcesterben és Malmesburyban, és hogy ezek a források – Fest véleménye szerint – kéziratok, krónikák, amelyeket Ordericus a Saint-Ewroul-apátságban láthatott, valamint szóbeli értesülések, amelyeket elöregedett lovagoktól és szentföldi zarándokoktól hallhatott, aligha elegendő arra, hogy a Historia ecclesiastica e Fest szemében felette fontos állításának hitelességet adjon. Ezt, úgy látszik, utóbb maga is felismerte, mivel második és harmadik cikkében, most idézett véleménye egyik pontjával teljes ellentétben, hosszabb fejtegetés után kijelenti: «Végső eredményben tehát Ordericus Vitalis értesülése Agatha származására vonatkozólag is Worcesterből ered. Ezt igen fontos mozzanatnak tartjuk, mert – ismételjük előbbi megállapításunkat – ott tudtak legtöbbet, ott tudtak legmegbízhatóbbat a Magyarországba száműzött (–!?–) királyfiakról.»*
Lásd: Függelék I. 4a, I. 5a, I. 6, I. 90, II. 3., II. 4. II. 5.
Lásd: Függelék I. 7a és b.
Fest szavai (Emlékkönyv i. h. 543); továbbá: «However, there must have been some some sort of foundation for the rumour.» (Archivum i. h. 135.)
Lásd: Függelék I. 7b.
Fest szavai (Emlékkönyv i. h. 541); továbbá: «The alteration made by Ordericus Vitalis, however, is that he does not introduce Agatha as the relative of the German (!) Emperor but as the daugther of the King of Hungary.» (Archivum i. h. 133.)
Fest szavai (Budapesti Szemle i. h. 295). – Továbbá: «Ordericus… being an inmate of a Norman monastery, he naturally drew the material for his Historia Ecclesiastica from other sources than those employed by the monkish chroniclers of Worcester and Malmesbury. In the monastery of Saint Evroul he not only had manuscripts and chronicles at his disposal to copy and study, but also had every opportunity to hear much of the events of the outside world. Aged knights who had taken part in crusades or Italian expeditions or in the campaigns of Wiliiam the Conqueror and his sons, – pilgrims on their way back from the Holy Land –, gladly visited the peaceful monastery, which maintained permanent connections alike with England and with Italy.» (Danubian Review, Vol. II. No 5. October 1935. 9.)
Fest szavai (Emlékkönyv i. h. 542); – továbbá: «Thus when all is said and done, the information of Ordericus Vitalis may also have been derived from Worcester. We find this a very important feature since it was there that the most was known and again there that the most reliable information was to be obtained regarding the exiled princes in consequence of Aldred, Bishop of Worcester’s memorable ambassadorial journey to Cologne, his travels in Hungary, and his championship of the cause of the young Edgar Atheling.» (Archivum i. h. 134.)
Fejtegetésének alapja az a körülmény, amelyről előbb már részletesebben szó esett, hogy Ordericus Worcesterben járt és itt Florenitus munkáit látta. Ebből kiindulva a következőképpen vonja le következtetését: «Mint emlékezünk, Florence volt az, aki szerint a Magyarországba menekült angol-szász királyfiakat Salamon magyar király fogadta udvarába. De Salamont szerepelteti Ordericus Vitalis is, aki ezt a téves nevet kétségtelenül – (nem, amint mindenki várná, Florentiusból, hanem, amint Fest írja) – a worcesteri feljegyzésekből vette.»* Hogy e feljegyzések 16alatt mi értendő, azt a cikk egy előző helye mondja meg: «Azt hisszük, hogy Worcesterben volt a legtöbb feljegyzés a száműzött királyfiakról és azoknak magyarországi szerepléséről, és hogy az angol-szász krónika meg Florence of Worcester is Edward feleségéről, Agatháról szűkszavúan* csak annyit állapítanak meg ezekből a worcesteri feljegyzésekből, hogy a császár rokona volt. Hogy azonban ennél – (t. i. csak a császárral való rokonságáról szóló feljegyzéseknél) – bővebb feljegyzésnek kellett Worcesterben lennie, azt éppen Ordericus Vitalis idézett elbeszéléséből – (amely Edvárd feleségét Salamon hún király leányának mondja, aminek hiteles volta éppen igazolandó) – véljük következtethetni.»* Ezekről, a Fest szerint Worcesterben létezett feljegyzésekről pedig az előbb idézett helyen folytatólagosan ezt írja: «Hisz tőle magától – (t. i. Ordericustól) – tudjuk, hogy egyet-mást felhasznált az ott talált adatokból», amely állításának igazolására nyomban Ordericus e mondatát idézi: «Haec ideo huic chartae gratis indidi, ut istos codices avidi lectores inquirant sibi, quia magnum sapientiae fructum ferunt et vix inveniri possunt.»*
Fest szavai (Emlékkönyv i. h. 542); – továbbá: «As we remember it was Florence of Worcester who mentioned Solomon as the King of Hungary who welcomed the refugee Anglo-Saxon Princes at his court. But the name Solomon is also used by Ordericus Vitalis, who doubtless took the erroneous appellation from the Worcester records.» (Archivum i. h. 134.)
Ez téves megállapítás. Ordericus a szűkszavú, mivel Agátha nevét nem említi.
Fest szavai; a zárójelben tett megjegyzések a cikk írójától. (Emlékkönyv i. h. 540–541); – továbbá: «We believe that the largest number of records concerning the exiled princes and their role in Hungary were to be found in Worcester, and that both the Anglo-Saxon Chronicle and Florence of Worcester ascertained from the Worcester records nothing but the brief statement that Edward’s wife Agatha was a relative of the German (!) Emperor. However, from the quoted words of Ordericus Vitalis we seem able to conclude that there must have been more records on the subject in Worcester.» (Archivum i. h. 132.)
Fest szavai (Emlékkönyv i. h. 542); – továbbá: «He himself informs us of the fact that he made use of data found there. Haec ideo huic chartae gratis indidi ut istos codices avidi lectores inquirant quia magnum sapientiae fructum ferunt et vix inveniri possunt.» (Archivum i. h. 134.)
Fest tehát csupán abból a két körülményből, hogy egyrészt Ordericus kétségtelenül látta Worcesterben Florentius munkáit, másrészt pedig, hogy a Worcesterben keletkezett két angol forrásnak, az angolszász és a Florentius-féle krónikának Edvárd feleségéről szóló feljegyzéseivel nem egyezik a normandiai Ordericusnak évtizedekkel később kelt az a feljegyzése, amelynek hiteles volta éppen igazolandó, azt a semmiféle más adattal nem valószínűsíthető következtetést vonja le, hogy Worcesterben a két ismert krónikán kívül még más bővebb és hiteles feljegyzésnek kellett lennie. Ebből a feltételezett bővebb feljegyzésből merítettek – Fest szerint – az angolszász krónika és Florentius, de egyszersmind Ordericus is, amiből viszont azt következteti, hogy utóbbinak feljegyzése hitelt érdemel, vagyis közvetve önmagából a nem hiteles feljegyzésből igazolja annak hiteles voltát.
Hogy Ordericus nemcsak ismerte, hanem fel is használta Florentius munkáit, erre nemcsak Salamon király nevéből, amit Fest hangsúlyozott, hanem néhány más, Florentius munkáiban található feljegyzésekkel egybehangzó s éppen ezért hitelesnek tekinthető állításából, továbbá abból a körülményből is lehet következtetni, hogy azok a teljesen alaptalan feljegyzések, amelyek Vasbordájú Edmund király uralkodási idejéről, valamint Sven dán királyról és a Dániába való száműzetésről szólanak, éppen Florentius munkáinak igen felületes használatából magyarázhatók. Festnek azt az előbb már idézett állítását azonban, amely szerint Ordericustól «magától tudjuk, hogy egyet-mást felhasznált az ott (t. i. Worcesterben) talált adatokból» (az «adatok» alatt nyilván a feltételezett bővebb feljegyzés értendő), a Historia ecclesiastica-ból bizonyítékul idézett mondat nem igazolja. Ez a mondat, amelyet Fest két helyen is, minden közelebbi megjegyzés nélkül mint Ordericus szavait idézi, a Historia ecclesiastica III. könyvének befejező részében olvasható. Ezen a helyen, amint erről már bővebben szó volt, Ordericus megemlékezik az általa tévesen Marianus Scotusnak nevezett Florentius munkáiról és tartalmukat hosszabb bekezdésben bőven ismerteti.* Ezt a hosszabb ismertetést közvetlenül követő rövid bekezdésnek első sorai a Festnél olvasható latin idézet, amely magyarul így hangzik: «Ezeket (vagyis a Florentius munkáiról előadottakat) azért vettem fel e munkámba, hogy 17a tudnivágyó olvasók felkeressék maguknak azokat a kódexeket (vagyis Florentius munkáit), mivel a tudásnak bőséges gyümölcsét tartlmazzák és alig hozzáférhetők.» Ez a mondat tehát semmit sem szól arról, hogy Ordericus akár Florentius munkáiból, akár pedig a Worcesterben állítólag «talált adatokból» «egyet-mást felhasznált» volna. Ilyesmit igazoló adatot különben a Historia ecclesiastica-ban sehol sem sikerült találni.*
Kihagyásokkal idézve a 9. lap. 1 jegyzetében.
Mellesleg megjegyezhető, hogy Ordericus Edvárd királyfi felesége származásáról szóló feljegyzésének hitelességet még abban az esetben is aligha lehetne tulajdonítani, ha sikerülne is kétségtelenül igazolni azt, hogy ő Worcesterben a Fest által feltételezett hiteles, ma már elveszett feljegyzéseket valóban látta volna, mivel ebben az esetben Ordericus eljárása teljesen ellenkeznék a középkori krónikaírók szokásával. E szokás igazolására szabadjon két példára hivatkozni. Az egyik Jordanus máskép Joscellinus, aki közvetlenül vagy közvetve, de nyilvánvalóan ismerte Florentius és Willelmus Agátha származásáról szóló, egymástól egészen különböző feljegyzését. Az 1207 és 1214 között keletkezett Vita sancti Waltheni-jében e két különböző feljegyzés alapján ezt írja: «…sanctae namque Margaretae mater, Agatha nomine, filia fuit germani Henrici, clarissimi imperatoris Romanorum… Soror eiusdem Agathae regina extitit Ungarorum…» (Acta Sanct. Boll., Aug. I. 284E.) A másik példa Johannes de Fordun, aki Chronica gentis Scotorum-át 1284 és 1387 között szerkesztette. Krónikája elején Turgotusnak egy, ma már elveszett krónikáját idézve ezt írja: «Rex (t. i. Malcolm) igitur utcunque Margaretam viderat, et eam de regio semine, simul et imperiali genitam esse didicerat…» (The Historians of Scotland, Edinburg, 1871. I. 213–214.) Utóbb Szent Aelred Genealogia-ját használja fel, legnagyobbrészt szószerint másolva, s midőn elérkezik Szent Aelred e kifejezéséhez: «…regina Margareta huius regis mater, quae de semine regio Anglorum et Hungariorum extitit oriunda…» (Függelék I. 9a, 1), e szavakon, nyilván Turgotus feljegyzése alapján, ilyen változtatást tesz: «…regina Margareta, hujus regis mater, quae de semine imperatorum et regum Hungarorum et Anglorum extitit oriunda…» (The Historians stb. i. h. 247.) Nem lehet tehát feltenni, hogy Ordericus, ha az állítólagos worcesteri bővebb feljegyzésekből megállapíthatta volna, hogy a «filia germani imperatoris» és a «filia regis Hunorum» – amint Fest véli – ugyanazt jelenti, ezt a megállapítást munkájában ki nem fejezte volna.
Mivel Ordericus minden, Szent Margit családjára látszólag új adatot tartalmazó állítása, amint fentebb beigazolódott, a regényes képzelet szülötte, vagy a legkedvezőbb esetben Florentius feljegyzéseinek igen felületes használatából magyarázható súlyos tévedés, Edvárd királyfi felesége származásáról látszólag szintén új adatot tartalmazó állítását, amelynek hiteles voltát valószínűvé tenni nem lehet, s amely – amint utóbb ki fog tűnni – a hiteles feljegyzések állításaival ellenkezik, Ordericusnak ama, már említett tulajdonságára kell visszavezetni, amely «mindent feláldoz annak, hogy érdekesen meséljen.» Tévesnek kell tartani tehát Fest véleményét, amely szerint az általa feltételezett «worcesteri, előttünk ismeretlen, valószínűleg elveszett feljegyzésekből állapíthatta meg»* Ordericus azt, hogy Agátha a magyar király leánya volt. – Ismerve Ordericus alaptalan állításait és súlyos tévedéseit, Katona ítéletét kell elfogadni, amely így szól: «ennek a régi írónak nem hiszünk.»*
Fest szavai (Emlékkönyv i. h. 542); – továbbá: «Perhaps Ordericus Vitalis ascertained from records of Worcester unknown to us, and probably lost…» (Archivum i. h. 134.)
Katona: «…vetusto huic scriptori non credimus;» (Historia crit. i. h. 105.)
A L’Estoire des Engles című verses krónikát normandiai származású szerzője, Geffrei Gaimar,* kevéssel 1147 előtt írta ó-francia nyelven. A krónika értéke, amint erre már Lappenberg figyelmeztetett, kétes.* E nézet helyességét bővebben igazolják a krónikának Szent Margit családjáról szóló állításai, amelyek közül jellemzésül elég a következőket felemlíteni. A krónikában a két száműzött angol királyfi neve nem Edvárd és Edmund, hanem Edgár és Edelret.* E nevek közül az első valójában a száműzött Edvárd királyfi fiának, a második pedig a királyfi nagyatyjának neve. – Egy más helyen a krónika azt mondja, hogy mind a két királyfit – a valóságban az egyik, Edmund, a száműzetésben meghalt – 18azért hívták haza Angliába, mivel atyjuk – a valóságban a királyfiak atyja, Vasbordájú Edmund már száműzésük előtt 1016-ban elhúnyt – már (!) nem élt.* Továbbá e krónika szerint – a benne tévesen Edgárnak nevezett – Edvárd királyfi beleszeretett a magyar király – Fest véleménye szerint Szent István – leányába, aki szerelmét viszonozta. A magyar király – amint a krónikás megokolja: «mit mondjak, titkolni tovább nem lehetett»* – leányát feleségül adta Edvárdnak, akit még örökösévé is tett. Ebből, a királyfi felesége származásáról szóló állításból, valamint abból, hogy a száműzetés első helyeként Dánia említtetik,* arra kell következtetni, hogy e verses krónika normandiai származású szerzője honfitársának, Ordericusnak kevéssel előbb keletkezett s ezt a két téves adatot első ízben feljegyző munkáját használta.* A verses krónika, amelynek forrásértékéről különben Fest is néhány helyen igen kétkedően nyilatkozik,* mindezek szerint inkább regényes szépirodalmi termék, mint történeti munka.
Fest: «Bizonyára normandiai származású…» (Budapesti Szemle i. h. 297); – továbbá: «Normandiai származású lehetett – ezt krónikájának nyelve árulja el…» (Emlékkönyv i. h. 544); – végül: «The language betrays his Norman origin…» (Archivum i. h. 136.)
Lappenberg: «Sie scheint in der Mitte des zwölften Jahrhunderts abgefasst, und folgt der häufig misverstandenen angelsächsischen Chronik, doch ist sie mit manchen, nicht immer historischen Zusätzen geschmückt…» «Die Histoire… des Magister Geoffroy Gaimar ist nach dessen eigener Angabe vor dem Tode des Grafen Robert von Glocester († 1147), vermutlich wenige Jahre vorher, geschrieben.» (Geschichte von England, I, LXVII; II, 399.)
Lásd: Függelék I. 8a.
Gaimar: «Engleis manderent les enfanz, kar lur pere n’ert pas vivanz.» (Petrie: Mon. Hist. Britan. 820. 4653–4654.)
Lásd: Függelék I. 8c.
Lásd: u. o. I. 8a.
Fest, megokolás nélkül, a két krónika közötti összefüggést tagadja: «…látszat szerint függetlenül…» (Budapesti Szemle i. h. 297.); – továbbá: «Két egymástól – úgy látszik – független feljegyzésben…» (Emlékkönyv i. h. 543); – végül: «Thus in two – apparently independent – records…» (Archivum i. h. 135.) Azonban mégis megjegyzi, hogy a két krónikában «…meglepő egyezéseket látunk…» (Budapesti Szemle i. h. 297).
Fest: «Történeti értéke ennek a műnek, mely észrevehetőleg költői-hatásra törekszik, kétes…» «…sok tekintetben kétes értékű verses krónikájának…» (Budapesti Szemle i. h. 297) «…fantasztikusan kiszínezett történetből…» (U. o. 298); – továbbá: «…ha el tudnók hinni mindazt, amit Gaimar mesél. De művének történeti értéke kétes…» (Emlékkönyv i. h. 544); – végül: «…if we can beileve all that Gaimar tells us. But the historical value of his work is doubtful…» (Archivum i. h. 136.) – Fest két utóbbi cikkében Edvárd királyfi házasságának Gaimar által előadott körülményeiről, amelyek e feljegyzés hiteles voltának megítélésénél nem közömbösek, nem tesz említést. – Ordericusnak és Gaimarnak a száműzés helyéről és Edvárd felesége származásáról szóló téves állításait a középkori krónikák nem ismétlik. Ez alól csak két kivételt sikerült találni, az egyik a Chronicon Angliae Petriburgense, amely szerint «…duos Edmundi filios, Edmundum scilicet et Edwardum, Danorum regi necandos destinavit…» (Giles: Chron. Angl. Petriburg. 42), a másik pedig a Familia regum Scotthorum, amely Ordericust szinte szószerint követve (v. ö. Függelék I. 7b ezt írja: «…Edwardus, qui exul accepit filiam Salomonis regis Hunnorum cum regno.» (Duchesne: Hist. Norm. scipt 1077.)
Gaimar verses krónikájának, valamint Ordericus Historia ecclesiastica-jának Szent Margit családjáról szóló állításai tehát csak abban az esetben tekinthetők hiteltérdemlőknek, ha más, hiteles források adataival egybehangzanak, s közülük csak azok érdemesek említésre, amelyek kiegészítésképpen hozzáilleszkednek a többi, hiteles forrás állításához.
Időrend szerint a legutolsó helyen említendő, bár feljegyzéseinek fontossága miatt az elsők közé tartozik, a Hexham-ben 1110-ben született Aelred, aki ifjan került Szent Margit fiának, Dávid skót királynak udvarába, ahol huszonegy éves koráig a király fiával együtt nevelkedett. 1131-ben a rievaux-i cistercita kolostorba lépett, 1142-ben már revesby-i, majd 1146-ban rievaux-i apát lett s ezt a méltóságot 1167-ben bekövetkezett haláláig viselte. Az egyház, alig egy negyedszázaddal halála után, 1191-ben szentjei közé iktatta.*
Manitius i. h. III. 144.
Szent Aelred munkái közül a következőkben találhatók feljegyzések Szent Margit származására vonatkozólag: a Genealogia regum Anglorum-ban, amelyet – mint szövegéből kitűnik – kevéssel Dávid skót király halála után és II. Henrik angol király trónralépte előtt, vagyis 1153 május 24-e és 1154 december 19-e között,* régi krónikák felhasználásával szerkesztett;* továbbá a De vita et miraculis Edwardi confessoris című, Osbertus de Clara – ma már elveszett – Szent Edvárd-életrajza felhasználásával 1163-ban befejezett 19munkájában,* és végül a Vita sanctae Margaretae reginae Scotiae-ben, amely azonban csak rövidített alakban maradt reánk.* Megemlítendő még, hogy Szent Aelred írt egy – ma már elveszett – világkrónikát is, amelyet a Chronicon Angliae Petriburgense felhasznált,* amiért is lehetséges – bár nem igazolható – hogy az utóbbi krónikának Szent Margit származásáról szóló feljegyzése az elveszett világkrónikán alapszik.
Dávid skót király haláláról: Aelred: «…recenti morte illius contristatus…» (Twysden, i. h. col. 347, lin. 48–49.) – Johannes Hagustaldensis: «Anno MCLIIII… Eodem anno David rex Scotiae… IX. Kal. Junii obiit…»; Aelred: «Die autem Dominica quae Christi assensionem praecedebat, id est nono kal. Junii… ad verae lucis gaudia commigravit…» (Twysden i. h. col. 281. lin. 46–47. és col. 349. lin. 54–55.) – II. Henrik angol király trónraléptéről: Pauli, Geschichte von England. Hamburg, 1853. III. 3.
Aelred: «Sicut igitur in veracissimis et antiquissimis hystoriis vel cronicis potui reperire…» (Twysden i. h. col. 350. lin. 39–40.)
Manitius i. h. III. 144 és 148.
Lásd: Függelék I. 9c.
Manitius i. h. III. 149. – Az említett krónikában az 1153. évnél e megjegyzés olvasható: «Hic finit Chronica Alredi.» (J. A. Giles: Chron. Angliae Petriburg. Londini, 1845. 95.)
Szent Aelrednek Dávid skót királlyal való benső viszonyát hangoztatva, Fest ezt a krónikaírót, a szerinte politikailag elfogult régibb írókkal szembeállítva, egy ízben «koronatanú»-nak nevezi* s úgy véli, hogy a Genealogia-ban megtalálta azt a feljegyzést, «amely végső, de szilárd alapja» következtetéseinek.* Mivel ezenfelül következtetése egyik láncszemének megerősítésére a Genealogia egy másik helyét is felhasználja, indokolt, hogy Szent Aelred már említett munkáinak Szent Margit családjára vonatkozó összes állításai egybevettessenek.
Budapesti Szemle i. h. 300.
Fest: «A megjegyzés pedig, amely végső, de szilárd alapja következtetéseinknek, a nagyhírű Ethelred vagy Ailred, rievaulx-i apát tollából való.» (Emlékkönyv i. h. 546); – továbbá: «The remark which forms the final basis of our conclusion, is from the pen of the famous Ethelred or Ailred, Abbot of Rievaulx. » (Archivum i. h. 139.)
A Twysden által 1652-ben közzétett Genealogia-ban Szent Margit anyai származására három helyen találunk adatot. Az elsőt a krónika elején, ahol Szent Aelred Henrik herceghez szólva, «non hystoriando, sed lamentando»* előadja Dávid király halálát, elbeszélvén, hogy a haldoklóhoz vitt keresztet Margit királyné hozta Skóciába, akiről egy közbevetett mondatban megjegyzi, hogy angol és magyar királyi vérből származott.*
Twysden i. h. col. 347. lin. 51.
Lásd: Függelék I. 9a 1.
A második, már a krónika genealogiai részében lévő helyen azt olvassuk, hogy a magyar király «Eduardo filiam germani sui Henrici imperatoris in matrimonium junxit.»* Ezt az értelmetlen mondatot Cornides úgy magyarázta, hogy benne a «sui» szó felesleges és tévedésből került a szövegbe,* Pray és Katona pedig úgy adott értelmet a mondatnak, hogy a «sui» szó «sancti»-ra változtatta.* Fest ellenben a mondatot hibátlannak tartva, benne egyik meglepő állításának igazolását látta.
Lásd: Függelék I. 9a 2.
Cornides: «Emendavit vero errorem suum Ailredus, (si tamen Ailredi is error est, et non potius Librarii) Agathamque, quam Filiam Henrici Imperatoris perperam antea dixerat, rectissime et ex vero cognatam duntaxat Imperatoris Romani vocavit in Vita Sancti Edwardi Regis et Confessoris…» (i. h. 234–235).
Pray a krónika szövegét így módosítja: «…Edwardo filiam Germani S. Henrici…» (Annales regum Hung. I. 28 r.); Katona pedig: «…Eduardo filiam germani sui (legendum sancti) Henrici…» (Hist. crit. I. 261.)
Bár Agátha származásának azt a megjelölését, amely őt Henrik császár germanus-a leányának mondja, nemcsak Szent Aelred Genealogia-jának egy másik helyén,* hanem a Genealogia-nál korábban keletkezett és a vele egykorú krónikák öt helyén* s a később keletkezett krónikák hat helyén* található ugyanilyen értelmű kifejezések megerősítik – a későbbi krónikák közül négy, nyilván tévesen a germanus szót kihagyja,* öt 20pedig csupán a Willelmusnál először olvasható kifejezést* használja, amely szerint Agátha a magyar királyné soror-a* – és csak egyetlenegy XIV. századi* munkában, Johannes Brompton Chronicon-ában található meg az «Edwardo filiam germani sui Henrici imperatoris Romani» téves és értelmetlen kifejezés,* mégis szükségesnek látszott, hogy e mondat szövege a kéziratos kódexek alapján ellenőriztessék.
Lásd: Függelék I. 9a 3.
Lásd: Függelék I. 4a és II. 3, I. 5a, II. 4. és II. 5.
Radulfus de Diceto: «Eadwardus vero Agatham filiam germani imperatoris Henrici in matrimonium accepit…» (Twysden i. h. col. 467. lin, 2–4); – Annales monasterii de Oseneia: «Edwardus vero Agatham, filiam germani imperatoris Henrici, uxorem accepit…» (Rerum Britan. medii aevi scriptores No 36. Annales monastici IV. 4); – Adamus Scotus: «Edwardo filiam germani Henrici imperatoris in matrimonium junxit…» és «Imperator… Edwardum cum uxore sua Agatha, germani sui filia… in Anglia mittit» (Migne: Patrol. Lat. 198; 721C és 722B); – Jordanus vel Joscelinus monachus Furnesiensis: «Sanctae namque Margaretae mater, Agatha nomine, filia fuit germani Henrici, clarissimi imperatoris Romanorum…» (Acta Sanct. Bollan. 3. Augusti I. 248E); – Johannes de Fordun Aelred és Willelmus nyomán: «…Edvardo Agatham filiam germani, Willelmus, sororem reginae, imperatoris in matrimonium junxit.» (The Historians of Scotland, I. 397.)
Szent Aelred (lásd: Függelék I. 9c); – Johannes historiographus: «Edwardus Agatham, filiam imperatoris duxit…» (Ludewig, Reliquiae XII. 141); – Ranulphus Higden: «Edwardus vero duxit Agatham filiam Henrici imperatoris…» (Gale, Scriptores hist. Britan. 275); – Henricus Knighton: «Edwardus duxit Agatham filiam Henrici imperatoris…» (Twysden, i. h. col. 2317. lin. 56.)
Lásd: Függelék I. 6.
Heliandus de Frigido Monte: «Filii Edwini Edwius et Edwardus… regem Hunorum petierunt, ubi… minor Agatham, reginae sororem, uxorem accepit» (Migne, Patr. Lat. 212; 926); – Rogerus de Wendover: «…Edwardus accepit uxorem regine Hungarie sororem nomine Agatham…» (Mon. Germ. Hist., Script. XXVIII. 26); – Albericus monachus Trium Fontium: «…Edwardus Agatham, regine sororem uxorem accepit…» és «…Edwardus privatus duxit Agatham regine Hunorum sororem…» (u. o. XXIII. 781 és 814); – Matheus Parisiensis szószerint ismétli Rogerus de Wendover idézett helyét (u. o. XXVIII. 110); – Flores Historiarum: «…Edwardus accepit in uxorem reginae sororem, nomine Agatham…» (edit. Francof. 1601. 206).
Lappenberg: Gesch. von England I., LXIX.
Twysden i. h. col. 907. lin. 56–58. – E krónika megbízhatatlanságát jellemzi, hogy az 1054. évnél ezt írja: «Anno regis Edwardi XIII. idem rex Edwardus Aldredum Wigornensem episcopum ad imperatorem Henricum secundum (!) destinavit…» (U. o. col. 945. lin. 6–8.)
A Genealogia-nak ma kilenc kéziratos példánya ismeretes, amelyek közül egy magántulajdonban van, a többit a British Museum és két oxfordi könyvtár őrzi. A kódexek egy példánya a XII., négy a XIII., egy a XIII. vagy XIV. és egy-egy XV., XVI. és a XVII. századból való. A magántulajdonban levő XII. századi kódexről nem sikerült értesülést nyerni, a többi nyolc kódex megfelelő lapjairól beszerzett fényképek alapján azonban megállapítható, hogy a kérdéses mondatban a «sui» szó nem fordul elő.* Kétségtelennek kell tehát tekinteni, hogy Twysden kiadványába, amelyet íróink kivétel nélkül használtak, a «sui» szó csakis tévedésből kerülhetett bele.* Ezzel a Pray- és Katona-féle szöveghelyesbítés, valamint a Fest-féle szövegmagyarázat is alapját veszti.
Lásd a mellékelt hasonmásokat.
Talán éppen Johannes Brompton Chronicon-ából, amelyet Twysden a Historiae Anglicanae scriptores X-ben Szent Aelred Genealogia-jával együtt kiadott.
A Genealogia e második, Twysdennél hibásan közölt helyén tehát Szent Aelred Edvárd feleségét Henrik császár germanus-a leányának, vagyis unokahugának mondja, amit e munkája harmadik helyén, a császár nevét nem említve, megismétel.* – Bizonyára ugyanez állott másik munkájában, a csak rövidített alakban reánk maradt Szent Margit-életrajzban is, amelynek szövegét az átdolgozó, amint ez a későbbi krónikákban előfordul, a germanus szó kihagyásával elrontotta, ami által Agáthát, a császár unokahúgát, tévesen a császár leányának mondja.* – Végül Szent Aelred harmadik munkájában, Hitvalló Edvárd életrajzában azt írja, hogy Agátha a császár vérrokona volt.*
Lásd: Függelék I. 9a. 3.
Lásd: Függelék I. 9c. – A germanus szót kihagyja három XIV. századi krónikás: Johannes historiographus, Ranulphus Higden és Henricus Knighton (lásd a 19. lap 14 jegyzetében); ebből a körülményből arra lehet következtetni, hogy Szent Margitnak ez az életrajza mostani alakját ugyancsak a XIV. században nyerhette.
Lásd: Függelék I. 9b.
Hasonló módon írja körül a származást a már említett Chronicon Angliae Petriburgense is, amelynek ez a helye Szent Aelred elveszett világkrónikáján alapulhat, azt mondván, hogy Agátha Henrik császár közeli rokona volt.*
«…Edwardus Agatham Henrici imperatoris propinquam duxit…» (J. A. Giles i. h. 42.)
Szent Aelred tehát négy helyen, különböző kifejezésekkel, de egybehangzóan ír Agáthának a császárral való vérrokonságáról. Fest azonban csak a Genealogia két helyét említve s az egyik helynek a Twysden-kiadásban hibásan álló «sui» szava által félrevezetve, a császárral való rokonságról szóló feljegyzésekben tévedéseket és ellentmondásokat lát és velük szemben «forrásértéket» csak annak tulajdonít, amit szerinte Aelrednél «subjektív ismeret»,* vagyis ama közbevetett megjegyzésnek, amely szerint Szent Margit angol 21és magyar király vérből származott. E kijelentéséhez magyarázatul nyomban hozzáfűzi: «A magyar király (tehát Szent István) családjával való rokonságáról Ailrednek bizonyára sokszor volt alkalma Dávid király udvarában hallani…»* Ha Szent Margit anyja, Agátha – amit Fest most idézett mondatában csak burkoltan fejez ki – valóban Szent István leánya lett volna, mivel magyarázható az a feltűnő körülmény, hogy Szent Aelred apát, aki munkáit 70–80 évvel István királyunk szenttéavatása (1083) után, mégpedig Fest nézete szerint Szent Margit fia, Dávid király szóbeli közléseinek felhasználásával írta, Szent István nevét meg sem említi, a magyar származásról csak egy helyen szól és itt is teljesen homályban hagyja a vérrokoni viszonyt, ellenben négy helyen, a magyar származásról említést sem téve, csak a császárral való vérrokonságról ír, sőt ezt közelebbről is megjelöli? Aelrednek a császári rokonságról szóló feljegyzéseit, mivel ezek a korábbi, hiteles forrásokkal egybehangzanak, hiteleseknek kell tartani. A magyar származást említő, odavetett megjegyzésének is van valamelyes alapja, amint ez utóbb ki fog tűnni.
Fest: «Forrásértéke csak szubjektív megjegyzésének van: Margareta, hujus regis mater, quae de semine regio Anglorum et Hungariorum extitit oriunda» (Budapesti Szemle i. h. 301); – továbbá: «Forrásértéke csak annak van, ami nála szubjectiv ismeret, az előbb idézett feljegyzése: Margareta, hujus regis mater…» (Emlékkönyv i. h. 550); – végül: «As a source of information that part of his work only has any value which is personal knowledge, as his above quoted record: Margareta, hujus regis mater…» (Archivum i. h. 145.)
Fest szavai, a zárjelben olvashatók is. (Emlékkönyv i. h. 550); – Angolul megjelent cikkének megfelelő helye Szent Istvánt nem említi: «Ailred frequently had the opportunity of hearing of Margaret’s descent from the Hungarian royal house, from his royal patron King David…» (Archivum i. h. 145.)
Szent Aelred apát Genealogia-jának Agátha származását említő része a krónika különböző kézirataiban.
XIII. század. Oxford, Bodleian Libr., Digby MS 19.
XIII. század. British Museum, Royal 13 D. V.
XIII. század. British Museum, Cotton, Julius A. XI.
XIII. század. British Museum, Cotton, Vespasian B. XI.
XIII–XIV. század. British Museum, Arundel 161.
XV. század. British Museum, Cotton, Cleopatra B. III.
XVI. század. British Museum, Harley 3846.
XVII. század. Oxford, Ms. Univ. Coll. XLIV.
Az irodalmunk előtt eddig ismeretes forrásokat sikerült még a következőkkel kiegészíteni.
Az első egy, az irodalomban Leges Edwardi confessoris címen szereplő jogszabálygyüjtemény, amely bevezető sorai szerint Hódító Vilmosnak 1070 táján kelt s a Hitvalló Edvárd király idejében dívott jogot megerősítő törvénykönyve. Liebermann, aki előbb egy tanulmányában,* utóbb pedig az angolszász törvények nagyszabású kiadványában* e forrással részletesen foglalkozott, beható vizsgálódásai alapján megállapította, hogy a Leges ma ismeretes legrégibb szövege, amely élesen elhatárolt három részből áll, 1115 és 1150, pontosabban valószínűleg 1130 és 1135 között keletkezett.* A Leges szövegének szórendjéből,* a felhasznált forrásokból* és a benne megnyilvánuló felfogásból,* valamint egyes kifejezéseiből – az oroszokat például francia szokás szerint Ruginak nevezi* – Liebermann azt is megállapította, hogy a Leges írója francia műveltségű, s úgy véli, hogy valószínűleg Normandiából vagy Flandriából származott.* E megállapítása, valamint a francia földön, a St. Denis-apátságban 1108 előtt keletkezett* krónika ama feljegyzése alapján, amely Henrik francia király feleségének, Annának atyját, Nagy Jaroszláv kievi fejedelmet «rex Russiae nomine Bullesclot»-nak írja,* Liebermann kétségtelenül igazolta azt a Szent Margit származása tekintetében igen fontos körülményt is, hogy a Leges második részében a «terra Rugorum, quam nos vocamus Russeia» felett uralkodó «Malesclodus»-nak nevezett király* azonos a különböző 22krónikákban a legkülönbözőbb neveken* szereplő Nagy Jaroszláv kievi fejedelemmel.*
Liebermann: Über die Leges Edwardi confessoris. Halle a. S. 1896.
U. a.: Die Gesetze der Angelsachsen. Halle a. S. 1898–1916. I–III.
U. a.: «Wahrscheinlich ist ECf in Heinrichs I. letzten Jahrfünft, fast sicher vor Heinrich dem II. geschrieben.» (Über die Leges i. h. 16); továbbá: «1115–50, wohl 1130–35.» (Die Gesetze i. h. I. 627); végül: «Die Abfassung fällt also wohl um Heinrichs I. letzte oder Stephans erste Jahre.» (U. o. III. 341.)
U. a.: «An dem allzu vulgaren Gallo-Latein ECf’s änderte er (der Retractator) zunächst die Stellung der Wörter, die ECf nach Französischer Weise logisch geordnet hatte, überaus häufig.» (Über die Leges i. h. 4.)
U. a.: «Die Bücher und die Tatsachen, die er aus fremden Ländern heranzieht, entstammen Frankreich und dem nw. Lothringen.» (U. o. 19.)
U. a.: «Über den Character der Söhne Godwins und über Wilhelms I. Thronrecht trägt er die Anschauung der Normannischen Partei vor.» (U. o.)
U. a.: «Rugi heissen die Russen bei Franzosen z. B. Bouquet XI. 48.» (Die Gesetze i. h. III. 350.)
U. a.: Über die Leges i. h. 20.
Waitz: «Die… Geschichte der Franken und späteren Französischen Könige, die bis zum J. 1137 geht, ist eine Überarbeitung und Fortsetzung der kürzeren und nur bis zum J. 1108 sich erstreckenden, die ich unter dem Titel «Historia regum Francorum monasterii Sancti Dionysii» herausgegeben habe (SS. IX, S. 395–406)…» «Es fehlt auch an jedem Anhalt, das Werk oder die beiden Recensionen des Werkes in eine andere Zeit zu setzen, als auf die der Schluss hindeutet.» (Neues Archiv der Gesellschaft für ältere deutsche Geschichte. Hannover, 1882. VII. 385, 390.)
Historia regum Francorum monasterii Sancti Dionysii; «…Henricus… monarchia regni sublimatus… Hic ex Anna, filia regis Russiae nomine Bullesclot, genuit Philippum regem et Hugonem Magnum…» (Mon. Germ. Hist., Script. IX. 404.)
Lásd: Függelék II. 1.
Juriscloht, Jeresclauus, Georgius sclauus (Liebermann: Die Gesetze i. h. I. 664), Gerzlef (Adam. Brem.: Gesta; Migne: Patr. Lat. 146. c. 567–568).
Liebermann: «Von besonderem Werte ist ECf’s Bericht über die Sprösslinge des vorletzten Angelsachsenkönigs. Bekannt ist zwar, dass Eadmund Eisenseite’s Sohn Eadward vor Cnut nach dem Festlande floh, hier später eine Edle (jegyzetben: Agathe, eine Verwandte [Bruderstochter; Flor. Wigorn. Geneal.] Kaisers Heinrich II. [nicht III, wie Florenz sagt]; Ann. Anglosax. 1057, 1067) heirathete… Er wurde beschützt, meldet ECf, von «Maleschlod König der Rugi, welches Land wir Russland nennen.» Adam von Bremen bestätigt, dass Russland ein Asyl Eadwards war. Man hat, also schon deshalb unzulässig, gerathen, Rugorum stehe für Rügen und der Wendenfürst Gottschalk stecke hinter jenen krausen Namen (jegyzetben: Stubbs zu Rog. Hoveden II. p. LXXXVI), oder es sei verschrieben für Ungorum, was durch Russia nur falsch glossirt sei, da Eadward wirklich in Ungarn war. Oder man hat seinen anderem Beschützer, einen rex Suavorum, geändert in Sclavorum und mit dem in ECf gebotenen Namen combinirt zu Mecislaus von Polen (jegyzetben: Steenstrup, Normannerne III. 307). Der damalige Russenkönig war aber Gallolateinern des XI. Jahrhunderts wohl bekannt, weil er der Schwiegervater Heinrichs I. von Frankreich war. Jaroslav I. von Kiew heisst Juliusclodius rex Rugorum bei Wilhelm von Jumičges (VII. 28) und – vielleicht nur dorther – Julius Claudius bei Orderic Vitalis VII. «Dies sieht aus wie eine Verdrehung von Jarisleiffr’s Griechisch-christlichem Namen Jurij (Georgius) Sclavus» (jegyzetben: Vinogradoff. Der Anklang an Nordisches-skold wäre also nur Zufall). Der Mönch von St. Denis liest Bulesclot (jegyzetben: Mon. Germ., SS. IX. 404), was mit Malesclot offenbar identisch ist. Des Florenz Nachricht vom rex Suavorum bleibt wohl vereinbar hiermit. Denn die Tochter Olafs des Schoosskönigs von Schweden heirathete 1019 Jaroslav I. und ein Englischer Prinz konnte damals, ohne heidnisches Gebiete zu berühren, nur über Schweden nach Russland kommen. Russisch-Ungarische Beziehungen erhellen ferner aus der Verbindung Andreas des I. von Ungarn mit Jaroslav’s Tochter. So fällt es nicht auf, dass ein Englischer Prätendent Schweden’s, Kiew’s und Ungarn’s Höfe (jegyzetben: Auch Walter Map, Nug. cur. 204 kennt einen Ungarnkönig als Eadwards Beschützer. Florenz, aus dem Ailred semine regio Hungariorum schöpft, nennt ihn mit – allerdings falschem – Namen, folgt also nicht allein dem Angelsäch. Annalisten) nacheinander aufsuchte… Das Stückchen wertvoller Kunde aber entnahm er wohl nicht jener Zeittafel, sondern derselben mündlichen Ueberlieferung, die er über Eadwards Tochter Christine benutzte. » (Über die Leges i. h. 37–38.) – Koczy Leon, aki Edvárd királyfinak a Kropf és Liebermann által egymástól függetlenül és egyidejűleg felismert, Svédországból Oroszországba, s innen Magyarországba vezető útjáról mit se tud, a svéd és orosz földön való tartózkodás lehetőségét elveti s úgy véli, hogy a «rex Suanorum» kifejezés alatt Chobry Boleszláv lengyel király rejtőzik: «Jeślizważymyże w tym czasie bawiła w Danji czy Anglji Świetosława matka, to niepodobna oprzeć sie przypuszczeniu, że to za jej sprawa wysłano dzieci do Polski i że pod skażona przez kronikarza angielskiego nazwa króla «Suanorum» kryje sie ksiaże polski Boleslaw Chrobry. » (Polska i Skandynawja za Pierwszych Piastów. Poznań, 1934. III.)
A Leges első és harmadik része csupán jogszabályokat tartalmaz, amiért is e részeknek tárgyalása e helyen teljesen mellőzendő, ellenben a második résszel,* mivel benne a most említett fontos új adat található, bővebben kell foglalkozni. Ez a második rész Edgár királynak 975-ben történt halálától a Hódító Vilmos trónralépte (1066) utáni évekig az angol királyok uralmának rövid történeti áttekintését adja, amelyet – Liebermann megállapítása szerint – a Leges írója azért toldott be munkájába, hogy Hitvalló Edvárd törvényeinek történetét megvilágítsa.* Ennek a rövid történeti áttekintésnek szövege két, világosan elkülönülő részre oszlik. Az első 975-től 1042-ig, vagyis Harthaknut király haláláig terjed s a királyok uralkodási idejét igen jellemző módon évekkel és hetekkel jelöli meg.* Ehhez a szövegrészhez, amint ezt Liebermann megállapította, a Leges írója egy olyan, ma már elveszett, vázlatos történeti feljegyzést vagy – amint az említett író mondja – időrendi táblát használt, amely különböző híradásokkal van átszőve, de a reánk maradt krónikák egyikéből sem származhatik.*
Liebermann: Die Gesetze i. h. I. 662. [34, 1b] – 666 [35, 2].
U. a.: «Um nämlich die Geschichte der Gesetze des Bekenners zu erläutern, schiebt Verfasser einen dürftigen Geschichtsabriss der letzten Angelsächsischen Könige ein.» (Über die Leges i. h. 10.)
U. a.: Die Gesetze i. h. I. 662 [34,1b]–663 [34, 3].
U. a.: «Er benutzte… einen uns verlorenen Geschichtsabriss (von etwa 1050) über England 975 bis 1042, der die Regierungsdauer der Könige bis auf Wochen bestimmt…» (Über die Leges i. h. 24.); továbbá: «Über die Angelsächsischen Könige nach 975 benutzt ECf eine Zeittafel, die nicht aus Einem der uns erhaltenen Bücher stammen kann» (u. o. 36); végül: «Der Verfasser benutzt… einen uns verlorenen Abriss Englischer Geschichte für 975–1042…» (Die Gesetze i. h. III. 342.)
A történeti áttekintésnek második, befejező része, amely Hitvalló Edvárd trónraléptétől, 23vagyis 1043-tól Hódító Vilmos uralkodásáig terjed, az előzőtől igen szembetűnő módon abban különbözik, hogy a királyok uralkodási idejét meg sem említi.* E befejező részben, amint Liebermann is hangsúlyozza, az angol történetnek egy különösen becses, sehol másutt fel nem jegyzett részlete, t. i. az Oroszországról szóló, most említett híradás is foglaltatik,* amelyet a Leges írója – Liebermann véleménye szerint – valószínűleg nem az említett időrendi táblából, hanem ama szájhagyományból merített, amelynek alapján Edvárd királyfi leányának, Krisztinának birtokairól szóló, ugyene részben olvasható értesítését is feljegyezte.*
Lásd: Függelék II. 1.
Liebermann: «…er meldet von Eadward, dem Sohne Eadmunds II., eine sonst nirgends berichtete Einzelheit, welche den Bekenner oder seine Gesetze kaum etwas angeht…» (Über die Leges i. h. 10.); továbbá: «Der historische Wert des Schriftchens ist im Verhältnis zum Umfang bedeutend. Wir erhalten nur hier oder doch hier am frühesten überliefert… eine Vertragsklausel zwischen Eadmund II. und Cnut, Nachrichten über des ersteren Enkel und Urenkel (helyesen: Sohn und Enkel!)…» (Die Gesetze i. h. III. 342). V. ö. a 22. lap 2 jegyzetével.
Lásd a 22. lap 2 jegyzetét.
Liebermannak azt a megállapítását, amely szerint a történeti áttekintés első része egy, ma már elveszett időrendi tábla alapján készült, megokoltsága miatt helytállónak kell tekinteni. Ugyanígy kétségtelenül helytálló az a megállapítása is, hogy az Oroszországról szóló híradás teljes hitelű, mégpedig nemcsak azért, mivel a jól értesült és megbízható Adamus Bremensis feljegyzésével egybehangzik, hanem azért is, mivel a Leges francia műveltségű írója a kérdéses időben uralkodó orosz fejedelmet francia írásmóddal – aminek megállapítása éppen Liebermann érdeme – névszerint megjelöli. E fontos híradás eredetére nézve szintén el kell fogadni Liebermannak azt a nézetét, amely szerint az a nyilvánvalóan csak 1042-ig terjedő időrendi táblából nem származhatik, amit megerősít az a körülmény is, amely azonban Liebermann figyelmét elkerülte, hogy – az alább előadandók szerint – az említett esztendő előtt Edvárd királyfi oroszországi tartózkodásáról Angliában még aligha értesülhettek. Liebermannak ama véleményére vonatkozólag azonban, amely szerint a Leges írója az Oroszországról szóló híradást szájhagyomány alapján jegyezte volna fel, a következő körülmények mérlegelendők.
Az említett író megállapítása szerint a Leges szerzője a történeti áttekintést azért toldotta be munkájába, hogy Hitvalló Edvárd törvényeinek történetét megvilágítsa.* Ugyanő állapította meg azt is, hogy az Edvárd királyfi oroszországi tartózkodásáról szóló híradás nincsen összefüggésben Hitvalló Edvárddal vagy törvényeivel.* Már egyedül e két megállapításból azt a következtetést kell levonni, hogy a Leges írója, akit kifejezetten normann pártállása miatt a legalábbis egy fél századdal korábban elhúnyt angolszász királyfi sorsa nem is érdekelhetett, ezt az Oroszországról szóló híradást, mivel célját nem szolgálta, szájhagyomány alapján aligha jegyezhette fel, hiszen ezt az eljárását teljesen indokolatlannak és szinte érthetetlennek kellene tekinteni. Ez a híradása tehát nem ezen, hanem más, mégpedig csak olyan úton kerülhetett a történeti áttekintés második részébe, mint annak első részébe az ott olvasható, Hitvalló Edvárddal és törvényeivel összefüggésbe szintén nem hozható híradások, amelyek például a vértanú Szent Edvárd gyilkosának felbujtójáról, Vasbordájú Edmundnak Nagy Kanut ellen vívott öt csatájáról, vagy Harold király kétes származásáról szólanak. Utóbbiakat, a törvény történetének megvilágítása szempontjából teljesen közömbös híreket a Leges írója bizonyára nem céltudatosan jegyezte fel, hanem nyilvánvalóan csak nem hagyta el az első rész alapjául szolgáló s e híradásokat is magában foglaló időrendi tábla szövegéből. Valószínűnek látszik tehát, hogy az Oroszországról szóló, a most említett hírekkel rokon, vagyis közömbös természetű híradás is egészen hasonló módon, azaz egy, a Leges írója korát több évtizeddel megelőzően keletkezett írásbeli feljegyzésből kerülhetett a Leges szövegébe, nem pedig, amint Liebermann felteszi, szájhagyomány alapján.
Lásd a 22. lap 4 jegyzetét.
Lásd a 2 jegyzetet.
Liebermann e feltevésének elbírálásánál tekintetbe veendők azok a körülmények is, amelyek az állítólagos szájhagyomány keletkezésének alapot adhattak és, ha az valóban keletkezett, fennmaradását kedvezően vagy hátrányosan befolyásolhatták. Hogy a Nagy Kanut által 1017-ben 24gyermekkorában száműzött és pusztulásra szánt angolszász királyfiról Kanut királynak és két fiának uralkodása idején Angliába bármi hír érkezett volna, erre semmiféle adatból vagy körülményből következtetni nem lehet. Ilyen híradást különben is teljesen valószínűtlennek kell tekinteni, mivel az a királyfi életét csak újabb veszélynek tette volna ki. Az első alkalom, amellyel a királyfiról Angliában értesülhettek, Hitvalló Edvárdnak hazatérése (1042) volt. Az ősei trónját elfoglaló utolsó angolszász királyról ugyanis fel lehet tenni, hogy normandiai tartózkodása idején unokaöccse életbenmaradásáról és tartózkodási helyéről tudomást szerezhetett. A legkorábbi időpont, amelyről kétségtelenül igazolható, hogy Angliában Edvárd királyfi életbenmaradásáról tudtak és tartózkodási helyét ismerték, az 1054. év, amelyben az angol király unokaöccsének Magyarországból való hazatérése érdekében követet küldött III. Henrik császárhoz.* Hogy a magyarországi tartózkodásról szóló hír csak az említett 1054. esztendőben vagy pedig már korábban érkezett-e Angliába, erre a kérdésre csak következtetések útján lehet feleletet nyerni. Ismeretes, hogy Godwinnak, Hitvalló Edvárd király apósának nagyratörő tervei voltak, amelyek fiának, Haroldnak királyságában utóbb rövid időre meg is valósultak. Abból a körülményből, hogy Godwin, aki e tervei miatt Edvárd királyfi hazatérését bizonyára akadályozta volna, 1053-ban meghalt,* Hitvalló Edvárd pedig már a következő évben küldötte követét a császárhoz, arra lehet következtetni, hogy az angol király unokaöccse magyarországi tartózkodásáról nem 1054-ben, hanem már korábban értesülhetett. Az a körülmény, hogy 1054-ben az angol király követe III. Henrikhez küldetett és Edvárd királyfi utóbb, 1057-ben III. Henrik közvetítésével érkezett vissza Angliába,* mintegy útbaigazításul szolgál, hol keresendők az adatok, amelyekből következtetni lehet arra, hogy milyen úton és mikor érkezhetett Angliába a királyfi magyarországi tartózkodásánál kétségtelenül korábbi időre teendő oroszországi tartózkodásáról szóló hír. Ismeretes, hogy III. Henrik követei kétszer jelentek meg az angol király udvarában: először 1043-ban, Hitvalló Edvárd koronázása után, a két uralkodó között kötendő szövetség ügyében,* másodszor pedig 1049-ben, uruk részére az angol király fegyveres segítségét kérve.* Ismeretes az is, hogy az orosz követek szintén kétszer jártak III. Henrik udvarában, először 1040-ben,* másodszor pedig 1043-ban azzal a megbízással, hogy a császár és Nagy Jaroszláv leánya között házasságot létrehozzanak.* E követjárásokból szinte önként adódik az időpont, amelyben az oroszországi tartózkodásról szóló hír Angliába érkezhetett: ez szinte kétségtelenül az 1043. évi császári követség útján történt, hacsak fel nem tesszük, hogy Hitvalló Edvárd már trónralépte előtt, még normandiai tartózkodása idején értesült unokaöccse oroszországi tartózkodásáról. Magyarországnak a császári udvarral való összeköttetései a III. Henrik pártfogoltját, Péter királyt országától megfosztó I. Andrásnak 1046 szeptemberében történt trónraléptekor még nem szakadtak meg azonnal. I. András követei már a következő évben, 1047 nyarán megjelentek III. Henrik előtt Speyerben,* a császárt 25uruk békés szándékairól biztosítván. Csak a császár magatartásán múlott, hogy a békés érintkezések e követjárás után hosszú időre megszakadtak. Ezek szerint nincs akadálya annak a feltevésnek sem, hogy a Magyarországról szóló híradás is a császári udvar közvetítésével, a már említett 1049. évi követség útján érkezett Angliába.
Lásd: Függelék I. 4b és I. 5b.
Lappenberg i. h. I. 516.
Lásd: Függelék I. 9a 3.
Vita Aeduuardi regis, qui apud Westmon. requiescit: «Primus ipse Romanorum imperator Heinricus,… exhilaratus quod eum in paterna sede inthronizatum didicerat, ad conjungendas invicem dextras legatos dirigit…, et quae tantos decebat terrarum dominos, pacem et amicitiam sibi suisque praestat et petit.» (Rer. Brit. m. aevi scriptores; Lives of Edward the confessor. Edited by H. R. Luard. London, 1858. 395.)
Florentius Chronicon-ában: «Misit quoque ad regem Anglorum Eadwardum et rogavit illum ne Balduinum permitteret effugere, si vellet mare fugere. Idcirco cum magna classe rex ad Sandicum portum adiit, et ibi tamdiu mansit, quoad imperator de Balduino omnia quae voluit habuisset.» (Petrie: Mon. Hist. Britan. 603.)
Annalista Saxo: «1040… Rex in festo sancti Andree in Altstide placitum habuit, ubi et legatos Ruzorum cum muneribus suscepit.» (Mon. Germ. Hist. Script. VI. 684.)
Annales Altahenses Majores: «1043… Legati quoque Ruzonum magna dona tulerunt, sed majora recipientes abierunt» (u. o. Script. XX. 798.); továbbá Lambertus Hersfeldensis: «1043. Rex incarnationem Domini Goslariae celebravit… Ibi inter diversarum provinciarum legatos, legati Ruscorum tristes redierunt, quia de filia regis sui, quam regi Henrico nupturam speraverant, certum repudium reportabant.» (U. o. Script. V. 152.)
Hóman: «Követei 1047 nyarán tisztelegtek Speyerben Henriknél.» (I. h. I. 257.) Steindorff: «König Andreas hatte mittlerweile eine ausserordentlich friedfertige Gesinnung an den Tag gelegt. Schon wiederholt waren am deutschen Hofe Gesandte von ihm erschienen…» Ehhez jegyzetben hozzáfűzi: «Den Beginn dieses gesandtschaftlichen Verkehrs setze ich in die erste Hälfte des Jahres 1047, spätestens Anfang Juni (Pfingsten Tag zu Speier)…» (Jahrbücher des Deutschen Reichs unter Heinrich III. Leipzig, 1881. II. 12.)
Az oroszországi tartózkodásról szóló, Liebermann által feltett szájhagyomány tehát az előadottak szerint csak az 1040-es évek derekán, az 1042-ben vagy 1043-ban érkezett hírek alapján keletkezhetett volna, mivel ez évtized végén, de legkésőbben az 1050-es évek elején már a Magyarországot említő híradások érkeztek Angliába, amelyek a korábbi hírekkel ellenkezőknek látszottak. A Magyarországot említő hírek hitelét az 1054-i követküldés megerősíthette, Edvárd királyfinak 1057-ben a távoli Magyarországból történt váratlan halála is elmélyítette, a majdnem másfél évtizeddel előbb érkezett, Oroszországot említő hírt az emlékezetből teljesen kitörölhette. A híreknek és eseményeknek ez az egymásutánja tehát nem kedvezett annak, hogy Edvárd királyfi oroszországi tartózkodásáról szájhagyomány keletkezhessék és még kevésbbé annak, hogy az a Leges írója koráig fennmaradhasson. Hogy ilyen szájhagyomány, amelynek keletkezését az 1040-es évek közepére kellene tenni, s amelyből – Liebermann feltevése szerint – a Leges írója legalább 75–90 évvel később tudását merítette volna, Angliában nem élhetett, ezt igazolja az a körülmény, hogy sem a kevéssel 1066 után keletkezett legkorábbi, sem pedig a többi egykorú és közelkorú angol feljegyzés – az ó-francia nyelven verselő Gaimar angol forrásnak aligha tekinthető – az oroszországi tartózkodást nem említi. Mivel tehát a szájhagyomány e kétségtelenül hiteles híradás forrásának nem tekinthető, ezúttal is azt a következtetést kell levonni, hogy ez a híradás egy, a Leges írójának korát sok évtizeddel megelőzően, nyilván az 1040-es évek elején keletkezett írásbeli feljegyzés alapján került a Leges szövegébe.
A történeti áttekintés második részének utolsó bekezdésével, bár az Szent Margit származására semmiféle adatot sem tartalmaz, e helyen mégis foglalkozni kell, mivel e bekezdés tartalmából az oroszországi tartózkodásról szóló hírt is magában foglaló második rész forrására következtetni lehet. A második résznek ez a feljegyzése Hódító Vilmosnak az angol trónhoz való, eléggé kétes jogát azzal a határozott állítással igazolja, amely szerint Hitvalló Edvárd király Vilmost örökbefogadta, s ennek az állításnak különös súlyt ad még azzal a megjegyzésével, hogy Hódító Vilmos az ő igazának, Isten segítségével, utóbb Harolddal szemben érvényt is szerzett.* A trónralépés jogosságát ilyen feltűnő határozottsággal kifejező feljegyzés jól illik Hódító Vilmos korába, aki a trónörökléshez való jogát okleveleiben is hangoztatta,* ellenben bajosan illeszthető be a Leges írójának korába, aki a normann házból való harmadik vagy negyedik király idejében élt. Megjegyzendő, hogy a Leges e híradását Liebermann sem származtatja szájhagyományból, hanem azt véli, lehetséges, hogy e híradásnak forrása Willelmus Malmesbiriensis Gesta-ja vagy egy régebbi forrás, amelyből mindketten merítettek.* A Gesta 26Liebermann által idézett helyének teljes szövegét* a történeti rész feljegyzésével* összevetve, meg kell azonban állapítani, hogy mindkét helyen megnyilvánul ugyan a Godwin családjával szemben érzett ellenszenvben a normann szemlélet, de sem a szövegezésben, sem a tartalomban – a Leges örökbefogadást, a Gesta trónutódlást említ – nincsen olyan hasonlóság, amely alapot adna arra a feltevésre, hogy a Leges írója a vele egykorú Gesta-ból vagy utóbbinak állítólagos, de ki nem mutatható forrásából meríthetett, vagyis hogy a Leges és a Gesta lényegesen eltérő feljegyzéseinek egy közös, írott forrása lehetett volna. Liebermannak feltevése tehát az utolsó bekezdés tekintetében elfogadhatónak nem tekinthető, s minthogy e feljegyzésnél szájhagyományra gondolni sem lehet, ismét arra a következtetésre kell jutni, hogy az örökbefogadásról szóló híradás ugyancsak egy a Leges írója korát évtizedekkel megelőzően, kétségtelenül 1066-után, s valószínűleg Hódító Vilmos uralkodása elején keletkezett írásbeli feljegyzés alapján vétetett fel a Leges szövegébe.
Lásd: Függelék II. 1.
Liebermann: «Sein Erbrecht betont Wilhelm I. in seinen Urkk.» (Die Gesetze i. h. III. 342.)
U. a.: «Dass der Bekenner schliesslich Wilhelm sich zum Erben setzte, sagen viele Gewährsleute der Normannischen Partei. Dass er es gethan in Anbetracht der Uebermacht der Söhne Godwins, eine Nachricht, die Eadmer ( – Wilhelm empfing als Jüngling, vor 1040, die Zusage von Eadward – ) durchaus widerspricht, ähnelt, selbst im Ausdruck, dem Berichte Malmesbury’s, der ebenfalls Vilhelm zum Vetter, statt Vetterssohne, Eadwards macht: möglicher Weise folgen beide Einer Quelle.» (Über die Leges i. h. 39.); továbbá: «Will. Malmesbur. II. 228. Rex Edwardus, quod Godwini uideret invalescere filios,… Willelmo successionem Angliae dedit; erat ille consanguineus, filius Roberti; vielleicht Quelle für ECf. oder aus derselben Vorlage; doch sagte Eadward Wilhelmen die Thronfolge vor 1057 zu; Verf. irrt also in der Begründung.» (Die Gesetze i. h. I. 666.) Liebermannak nézete, amely szerint Hitvalló Edvárd Hódító Vilmosnak 1040 vagy 1057 előtt tett volna kötelező ígéretet a trónutódlásra, nem fogadható el, mivel minden ilyen ígéretnek 1057 előtti megtörténtét egyenesen cáfolja az, hogy a király unokaöccsét, Edvárd királyfit az 1050-es években hazahozatta.
Willelmus Malmesbiriensis (Gesta regum Anglorum II. 228): «Rex Edwardus pronus in senium, quod ipse non susceperat liberos, et Godwini videret invalescere filios, misit ad regem Hunorum ut filium fratris Edmundi, Edwardum, cum omni familia sua mitteret: futurum, ut aut ille aut filii sui succedant regno haereditario Angliae; orbitatem suam cognatorum suffragio sustentari debere. Ita venit Edwardus, sed continuo apud sanctum Paulum Londoniae fato functus est tribus liberis superstitibus; vir neque promptus manu, neque probus ingenio: Edgaro, qui post occisionem Haroldi in regem electus, et vario lusu fortunae rotatus, pene decrepitum diem ignobilis ruri agit; Christina, quae sanctiomoniali habitu apud Rumesiam consenuit; Margareta, quam Malcolmus rex Scottorum legitimo matrimonio duxit. Haec, numerosa prole foecunda, habuit filios Edgarum et Alexandrum, qui post patrem regnaverunt in Scotia successione continua; nam senior, Edwardus, in bello cum patre occubuit; junior, David, mansvetudine et sapientia celebris, rex Scotiae modo habetur: filias, Matildem, quam nostro saeculo rex Henricus, Mariam, quam Eustachius junior comes Bononiae, uxores duxerunt. Rex itaque, defuncto cognato, quia spes prioris erat soluta suffragii, Willelmo comiti Normanniae successionem Angliae dedit. Erat ille hoc munere dignus, praestans animi juvenis, et qui in supremum fastigium alacri labore excreverat; praeterea proxime consanguineus, filius Roberti filii Ricardi secundi, quem fratrem fuisse Emmae matris Edwardi non semel est quod diximus.» (Migne: Patrol. Lat. 179. col. 1207.) Willelmus helyesen mondja Hódító Vilmost Hitvalló Edvárd unokatestvére fiának. Liebermann tehát téved, midőn azt írja (lásd az előző jegyzetet), hogy Willelmus Hódító Vilmost Hitvalló Edvárd unokatestvérévé teszi, s téved abban is, hogy Willelmus Gesta-jának és a Leges-nek szövege a rokonsági fokozat hibás meghatározásában egyezik; a hiba csak az utóbbiban található.
Lásd: Függelék II. 1. utolsó bekezdés.
A történeti áttekintésnek Hitvalló Edvárd trónraléptétől Hódító Vilmos uralmának kezdetéig terjedő második részében – egyetlenegynek kivételével – minden híradás tartalma és szemlélete arra utal, hogy feljegyzése nem a Leges írója idejében, vagyis 1115, illetőleg 1130 után, hanem több évtizeddel korábban, az 1043. év és az 1066-ot követő évek között lefolyt időben történt. Az említett egyetlen kivétel az a híradás, amely szerint Hitvalló Edvárd király Edvárd királyfi leányának, Krisztinának adományozta azokat a birtokokat, amelyek később Radulfus de Limčzy kezére kerültek.* A birtokokat – amint Liebermann megállapította – nem Hitvalló Edvárd, hanem Hódító Vilmos adományozta Krisztinának, s azokat Radulfus de Limčzy csak 1086 és 1093 között nyerte el.* Ez a feljegyzés, amely a XI. század második felében történetekről téves hírt ad, nem lehet az eseményekkel egykorú, hanem nyilvánvalóan csak a következő században keletkezhetett. Minthogy semmiféle ok sincs annak feltevésére, hogy a Krisztina birtokairól szóló mondat utólag toldatott volna be a Leges szövegébe, ezt a feljegyzést a Leges írójának kell tulajdonítani.* Az a körülmény, hogy a Leges írója által betoldott ez a feljegyzés a második rész szövegét mondattanilag megszakítja, végleg igazolni látszik azt a más okok alapján már előbb háromszor levont következtetést, hogy a történeti áttekintés 27e második részének – miként az első az időrendi táblán – egykorú, az 1043. év és az 1066 utáni évek között keletkezett, ma már szintén elveszett feljegyzéseken kell alapulnia, amelyek valószínűleg az évek során, talán éppen az időrendi táblára kiegészítésül írattak.
Lásd: Függelék II. 1. harmadik bekezdés.
Liebermann: «Christine erhielt alle oder die meisten Güter (nicht 1058–65, wie Verf. meint) von Wilhelm I. und starb 1095–1100. Ihre Güter erhielt Limézy 1086–93.» (Die Gesetze i. h. I. 665.)
Liebermann: «…der folgende Paragraph, der… sich schon aus stilistischen Gründen, weil er nämlich den Satzbau stört, als eine Einschiebung kundgibt.» Ehhez jegyzetben hozzáfűzi: «Es ist nicht absolut unmöglich, dass eine fremde Hand sie vollzog. Allein ich finde kein positives Argument für solche Annahme. Alle Hss. haben 35, 1a (t. i. a kérdéses mondat,) ausser der schon in 34 abbrechenden Classe.» (Über die Leges i. h. 10.)
A Leges Oroszországról szóló, Szent Margit származására nézve fontos híradása irodalmunk előtt eddig csak közvetve volt ismeretes. A Leges szövegét és benne ezt a híradást ugyanis csaknem szószerint átvette a XIII. század elején elhúnyt* Rogerus de Hoveden Chronica-jába, ahonnan Fest két ízben idézte. Fest azonban ezt a kétségtelenül hiteles adatot hiányos indokolással elvetvén, kijelentette, hogy «e hibákkal telt késői komplikációt nem lehet forrásnak venni.»*
Manitius: «Da seine Chronik 1201 endet, wird er wohl nicht lange nach diesem Jahre gestorben sein. Sein Werk hat er aber wahrscheinlich erst nach dem Tode Heinrichs II. (1189) begonnen.» (I. h. III. 411.)
Fest: «…az aránylag későn élt Roger de Hoveden… az ismert történetet a következőképpen meséli el: «Iste praefatus Eadmundus habuit quendam filium Eadwardum nomine, qui mox, patre mortuo, timore regis Cnuti aufugit ad regnum Dogorum (!) quod nos melius vocamus Russiam. Quem rex terrae Malescoldus nomine (!), ut cognovit quis esset, honeste retinuit. Qui de nobili progenie ibidem duxit uxorem, de qua natus est Eadgarus Adelung et Margareta, quae fuit postea regina Scotiae et Christiana soror eius…» (Mon. Germ. XXVII. 147. l.) Azt hisszük, e hibákkal telt késői komplikációt nem lehet forrásnak venni. A Hovenden-krónika egyéb másolatai «rex Dogorum» helyett «rex Rugorum» vagy «rex Hunnorum» kifejezést használnak… (Freemann II. Appendix 668–73) Hoveden csak egy királyfiról tud, aki «timore regis Chnuti aufugit…», az 1 vagy 2 éves kis királyfi nem menekülhetett maga stb. stb. A worcesteri feljegyzésekkel szemben elesik az a feltevés, hogy a királyfiak Oroszországban nevelkedtek volna…» (Emlékkönyv i. h. 549); továbbá ugyancsak a Hoveden krónika idézése után: «We believe this later compilation, so full of errors, to be unsuitable as a source of information. The remaining copies of the Hoveden chronicle use the expressions «rex Rugorum» or «rex Hunorum» in place of «rex Dogorum»… (Freemann II. Appendix 668–73). Hoveden has knowledge of one prince only, who «timore regis Chnuti aufugit…», the boy at the age of one or two years could not have fled alone etc. etc. Opposite the Worcester records, the supposition that the princes were brought up in Russia falls to piece…» (Archivum i. h. 144.) Festnek bírálata, amely a Hoveden-krónika hitelessége ellen tett azt a kifogását, hogy «csak egy királyfiról tud», az angolszász krónikának ugyancsak egy királyfit említő verses bejegyzése (lásd: Függelék I. 1a) ellen nem emeli, tehát egyenlő mértékkel nem mér, kizárólag csak a Hoveden-krónika szövegrészével foglalkozik, ellenben a Leges Eduardi confessoris-ról szót sem ejt, holot a Mon. Germ. Hist., Script. XXVII. kötetében a 146. lapon a fejezetcímként álló «Incipit liber de legibus Angliae» mondat, a lap szélén álló «LL Edw. Cf» szövegű figyelmeztetés és a lap alján az 5. szám alatt olvasható «Sequuntur Leges quae vocantur Eduardi Confessoris (ed. Schmid: Gesetze der Angelsachsen p. 491);…» szövegű jegyzet, valamint a szemben levő 147. lapon, a Fest által ebből a forráskiadványból idézett szövegrész mellett a lapszélen álló «Cf LL Edw.» szövegű utalás nem hagy kétséget az iránt, hogy a Hoveden-krónika e része a Leges szövegéből van átvéve. Minthogy Liebermann a «Die Gesetze der Angelsachsen» című kiadványában részletes indokolással megállapította, hogy a Leges legrégibb szövege kétségtelenül a XII. század első feléből való, amiből következőleg ez a fontos forrás azok közé tartozik, amelyek Fest véleménye szerint is tekintetbe veendők, indokolás hiányában nem érthető, hogy ezt a forrást Fest miért mellőzte minden cikkében, annál is inkább, mivel Liebermann e munkájával Fest maga is foglalkozott egy ismertetésben. (Egyetemes Philologiai Közlöny. 42. évf. 174.)
A második, irodalmunk által eddig nem használt forrás az 1109 táján Skócia püspökévé szentelt és 1115-ben elhúnyt, előbb már említett* Turgotusnak – ma már elveszett – krónikája, amelynek egyes részeit, közöttük a Szent Margit származására vonatkozót is, számunkra egyedül a Johannes de Fordun által az 1380-as években szerkesztett* skót krónika őrizte meg. Johannes idézésének megbízhatóságát nemcsak az a körülmény igazolja, hogy a származásról szóló mondatot majdnem szószerint egyezően két különböző helyen jegyezte ki az elveszett Turgotus-krónikából,* hanem az is, hogy amikor Szent Aelred Genealogia-jában, amelyet saját munkájába, a Chronica gentis Scotorum-ba az V. könyv XXXV. fejezetétől kezdődően nagyrészt szószerint bemásolt, elérkezik ahhoz a helyhez, amely Szent Margitot angol és magyar királyi vérből származónak mondja,* ezt a mondatot nyilvánvalóan Turgotus feljegyzése alapján tudatosan megmásítva azt írja, hogy Szent Margit a császárok 28s a magyar és angol királyok véréből származott.*
Lásd az 5. lapon mondottakat.
William F. Skene: «The original work of Fordun must, therefore, have been written after 1384 and before 1387.» (The Historians of Scotland. Edinburgh 1871. I. XIV.)
Lásd: Függelék II. 2.
Lásd: Függelék I. 9a, 1.
Johannes de Fordun: «Hanc religiosa regina Margareta, hujus regis mater, quae de semine imperatorum et regum Hungarorum et Anglorum extitit oriunda…» (The Historians of Scotland. I. 247.)
A harmadik Florentius Wigorniensis Chronicon-ának függeléke, a Regalis prosapia Anglorum, amelynek egyik helye a származás kérdését végleg eldönti.* Florentius e feljegyzésének, az e krónikás értesüléseiről már előbb előadottakból* kifolyólag, szintén fokozott jelentőséget kell tulajdonítani.
Lásd: Függelék II. 3.
Florentiusra vonatkozólag lásd az 5. és 6. lapon mondottakat.
A negyedik a worcesteri egyházmegyében Florentius munkáinak felhasználásával 1120 és 1140 között szerkesztett* Annales de ecclesiis et regnis Anglorum,* amelynek annyiban van jelentősége, hogy Florentius Prosapia-ja szövegének hitelességét megerősíti, és végül az ötödik a Chronicon Mailrosensis monasterii,* amely kevéssel 1136 után Skóciában keletkezett.*
Liebermann: «In der Diöcese Worcester und vielleicht im Kathedralkloster, dessen Bibliothek wenigstens benutzt ist, wurden im dritten oder vierten Jahrzehnt des XII. Jh. Geschichte und Tabellen des Florenz… excerpirt…» (Ungedruckte Anglo-Normannische Geschichtsquellen. Strassburg, 1879. 15.)
Lásd: Függelék II. 4.
Lásd: u. o. II. 5.
R(einhold) P(auli) előszava szerint (Mon. Germ. Hist., Script. XXVII. 432.)
A forrásoknak öt, irodalmunk előtt máig teljesen ismeretlen forrással való gyarapodása, valamint a Cornides óta használt Szent Aelred-féle Genealogiában olvasható egyik fontos mondat helyes szövegének megállapítása a kérdés megoldásához az eddigieknél sokkal biztosabb alapot nyujt.
Szent Margit anyai származásának a források alapján való meghatározásához mindenekelőtt szükséges részletesebben foglalkozni atyjának, Edvárd királyfinak élete sorsával Magyarországba való jövetele előtt.
Edvárdnak és testvérénak Edmundnak atyja az angolszász Vasbordájú Edmund király volt, aki trónralépésekor 1016-ban a dán Nagy Kanuttal szemben országa felét elvesztette és még ugyanez évben, november 30-án meghalt,* valószínűleg Kanut tudtával meggyilkoltatott.* Halálával Kanut az egész ország ura lett és trónja biztosítása érdekében teljes erővel az angolszász királyi család ellen fordult. Vasbordájú Edmund két kis árva fiát, akiket nem akart Angliában elpusztíttatni, 1017-ben – amint ezt a források alapján irodalmunk általánosan elismeri – Svédországba küldötte.* A fiuk, mivel atyjuk házas élete 15 hónapnál alig lehetett hosszabb,* nyilván ikrek voltak és számüzetésük idejében körülbelül egy évesek lehettek.
Vasbordájú Edmund halálára vonatkozólag lásd a 13. lap 1 jegyzetét.
Hogy Nagy Kanut tudott a gyilkosságról, arra egyik, Willelmus Malmesbiriensis Gesta-jában olvasható okleveléből lehet következtetni. Az oklevél így szól: «…ego Cnut rex Anglorum… ob amorem coelestis regni, et indulgentiam criminum meorum, et relaxationem peccaminum fratris mei regis Edmundi concedo ecclesiae… Glastoniae…» (Migne: Patrol. Lat. 179. 1165 AB)
Lásd: Függelék I. 4a, I. 5a, I. 6, I. 9a, 2 és c, II. 5.
Florentius a Chronicon-ban: «MXV. Hoc anno, cum apud Oxenefordam magnum haberetur placitum, perfidus dux Edricus Streona digniores et potentiores ministros ex Seovenburgensibus, Sigeferthum et Morcarum filios Earngrimi, in cameram suam dolose suscepit, et occulte eos ibi necari jussit: quorum facultates rex Aetelredus accepit, et derelictam Sigeferthi Aldgitham ad Maidulfi urbem deduci praecepit. Quae cum ibi custodiretur, venit illuc Eadmundus clito, et contra voluntatem sui patris, illam sibi uxorem accepit; et inter Assumptionem et Nativitatem S. Mariae profectus ad Fifburhgingos, terram Sigeferthi et Morcari invasit ac populum illarum sibi subjugavit.» (Petrie: Mon. Hist. Brit. 589/590.) Mivel Vasbordájú Edmundnak Sigeferth özvegyével való házasságkötése aligha tehető sokkal a birtokfoglalás ideje (1015. aug. 15–szept. 8) elé, s Vasbordájú Edmund 1016. nov. 30-án már meghalt, házasélete hozzávetőleg 15 hónapra tehető.
A két királyfinak Svédországba való küldését megmagyarázza az, hogy a svéd király, Olaf, melléknevén Skötkonung, Kanut anyai féltestvére volt.* Olaf a gyermekeket – Kanut kívánsága ellenére – életbenhagyta.
Annales Lundenses: «…Suein… accepit uxorem Herici (Erik Segersäll) relictam, matrem Olaph, quae peperit ei Chnut.» (Mon. Germ. Hist., Script. XXIX. 201.) V. ö. a 29. lap 4 jegyzetével.
A Svédországot, mint a számüzetés első helyét említő források szerint a két gyermek királyfi innen közvetlenül a magyar királyhoz került volna.* Azonban egy, e forrásoknál régibb forrás, 29amelyet irodalmunk eddig nem ismert, azok sorsára még egy más, igen fontos adatot tartalmaz. Nevezetesen Hódító Vilmos törvénye, amelynek szövege Svédországot nem említi ugyan, de az ott való tartózkodást nem zárja ki, azt mondja hogy Vasbordájú Edmund fia Edvárd – a magtalanul elhúnyt Edmundot nem említi – «Kanut királytól való félelmében erről a földről (t. i. Angliából) egészen az oroszok földéig, amelyet mi Russeia-nak nevezünk, futott», sőt Oroszország akkori fejedelmét névszerint megnevezve Malesclotus-nak mondja,* aki – a fentebb már előadottak szerint – a kievi fejedelemmel, Nagy Jaroszlávval azonos. Az orosz földön való tartózkodásról szól Adamus Bremensis Gesta-ja is, amely szerint Vasbordájú Edmund «fiai Ruzzia-ba számüzettek.»* Ugyancsak Oroszországra utal Gaimar-nak egyébként megbízhatatlan verses krónikája, azt mondván, hogy a két királyfi «öt napon át utazván Oroszországon», érkezett meg a magyar földre.*
Lásd a 10 jegyzetet.
Lásd: Függelék II. 1.
Lásd: Függelék I. 2.
Lásd: Függelék I. 8b.
Elfogadva irodalmunknak azt a nézetét, hogy a két gyermek királyfi Svédországban tartózkodott mindaddig, amíg ott életüket Kanut részéről veszedelem nem fenyegette, Svédország, Norvégia és Oroszország történetének és az ezekben az országokban uralkodó királyok rokoni kapcsolatainak adatai* alapján az irodalmunkban majdnem általánosan vallott felfogástól lényegesen eltérő következtetéseket kell levonni. A két királyfi nemcsak Olaf Skötkonung királynak, irodalmunkban tévesen rendszerint 1018-ra tett, valóban azonban 1024-ben bekövetkezett haláláig,* hanem nyilvánvalóan fiának, Anund Jakabnak uralkodása alatt is Svédországban élt. Anund Jakab ugyanis sógorával, Szent Olaf norvég királlyal szövetségben Kanut támadását 1025-ben sikeresen visszaverte.* Svédországot tehát a két királyfi minden valószínűség szerint csak akkor hagyta el, amikor Kanut Norvégiát újból megtámadta s Szent Olaf, országát vesztve, fiával Magnusszal együtt sógorához, Anund Jakab svéd királyhoz s innen tovább másik sógorához, Nagy Jaroszláv kievi fejedelemhez futott 1028-ban.*
O. Balzer (Genealogia Piastów, Kraków, 1895. 3, 44/52), St. Zakrzewski (Boleslaw Chrobry Wielki, Lwów, 1925. 72/73, 161/162) és E. G. Geijer (Geschichte Schwedens, Hamburg, 1832. I. 126/127) adatai alapján:
Sigrid Storrada máskép: Świetoslawa, I. Mieszko lengyel fejedelem leánya; ~ Erik Segersäll svéd király; Olaf Skötkonung svéd király; ~ Sven dán király; Nagy Kanut angol és dán király; Astrid ~ Szent Olaf norvég király; Magnus norvég király; Anund Jakab svéd király; Ingegerd ~ Nagy Jaroszláv kievi fejedelem; Anasztázia ~ I. András magyar király
Geijer: «Zwei Jahre später starb König Olof der Schoosskönig, – wie es die Königssagen melden – als Olof Haraldsson sieben Jahre König in Norwegen gewesen. Dadurch wird 1024 als das Sterbejahr Olofs des Schoosskönigs bestimmt.» (Geschichte Schwedens. Hamburg. 1832. I. 126.)
Lappenberg: «Im Jahre 1025 schiffte er (Cnut) zur Ostsee, wo Olav, König von Norwegen und Anund Jacob, König von Schweden gegen ihn gerüstet waren und er… eine ihm… unglückliche Schlacht focht…» (I. h. I. 474.)
Lappenberg: «Im Jahre 1028 bemannte Cnut 50 Schiffe… und… fuhr… gen Norwegen, wo es ihm leicht gelang Olav… bald zu vertreiben» (i. h. I. 478.); Liebermann: «Vor Cnut floh über Schweden nach Russland auch Olaf der Heilige; Metcalfe Passio Olavi 16.» (Die Gesetze i. h. I. 664.) Lásd a 4 jegyzetben közölt leszármazási táblát.
Arra az adatra támaszkodva ugyanis, hogy Hódító Vilmos törvénye szerint Edvárd királyfi Oroszországban éppen Nagy Jaroszlávnál talált menedéket, kézenfekvő azt a feltevés, hogy a Kanut által száműzött két angol királyfi az ugyancsak Kanut elől futó Szent Olafhoz, amikor ő fiával svéd földre ért, csatlakozott s velük együtt menekült orosz földre, Nagy Jaroszlávhoz. Ezek szerint a két királyfi 1017-től 1028-ig tartózkodott száműzetése első helyén, Svédországban, ami majdnem pontosan egyezik Gaimar már említett, egyébként megbízhatatlan verses krónikájának állításával, amely szerint a két királyfi száműzetésének – ebben a krónikában tévesen Dániának mondott – első helyén körülbelül 12 esztendeig élt.*
Lásd: Függelék I. 8a.
Nagy Jaroszláv személye a két angol királyfinak nemcsak Oroszországba való jövetelére ad 30kétségtelennek látszó magyarázatot, hanem azoknak további sorsára nézve is. Tudjuk, hogy 1039 körül a két menekült magyar herceg, András és Levente, szintén orosz földön tartózkodott s közülük András éppen Nagy Jaroszláv fejedelem Anasztázia nevű leányát nyerte feleségül. A kievi és a magyar uralkodóház e kapcsolata alapján minden más magyarázatnál helytállóbb az a feltevés, hogy a két – ekkor hozzávetőleg 30 éves – angol királyfi András révén került Magyarországra, valószínűleg 1046 körül, amikor András Oroszországból visszatérve a magyar trónt elfoglalta.*
A magyar írók közül elsőnek Kropf hangoztatta (Turul, 1896. évf. 49–53), hogy Edvárd királyfi Svédországból nem Magyarországra, hanem Oroszországba jött, itt hosszabb ideig tartózkodott és hogy házasságkötése is Oroszországban történhetett; a Svédországból való távozásának indokával és időpontjával azonban nem foglalkozott. Agátháról minden alap nélkül feltette, hogy I. András király feleségének, Nagy Jaroszláv leányának, Anasztáziának rokona volt, s ezzel magyarázta Willelmus «Agatha reginae soror» kifejezését (lásd: Függelék I. 6), a Henrik császárral való rokonságról szóló feljegyzéseknek pedig, amelyek Agátha állítólagos orosz származását cáfolják, Kropf igen merész feltevése szerint «csupán annyi volna az alapja, hogy Ágota nővérének fia, Salamon magyar herceg nőül vette III. Henrik császár leányát, Juditot.» (Turul i. h. 51.) Karácsonyi, aki Kropf véleményét az oroszországi tartózkodásról elfogadta, Edvárd királyfi Oroszországba való jöveteléről ezt írta: «Az, hogy e kisded angol királyfiakat először a svéd királyhoz, azután pedig annak leányához viszik őrzés és nevelés végett, arra a feltevésre utal bennünket, hogy az angol királyfiak anyja, Eadgilt, a svéd királynak leánya, Ingegard orosz nagyfejedelemné testvére volt. E kisded királyfiakat tehát nagyatyjukhoz, Skötkonung Olafhoz s ennek halála után pedig 1022-ben nagynénjükhöz vitték.» (Turul, 1928. évf. 40.) Ezzel szemben megjegyzendő, hogy a királyfiakat nem vitték «őrzés és nevelés végett», hanem azokat Nagy Kanut pusztulásra szánva száműzte Svédországba, továbbá, hogy Olaf Skötkonung svéd király nem 1022-ben, hanem 1024-ben halt meg, s végül, hogy a királyfiak anyjáról semmiképpen sem tehető fel, hogy Ő Olaf Skötkonung leánya s így Nagy Jaroszláv feleségének, Ingegerdnek, testvére lett volna, mivel Florentius azt írja róla, hogy az 1015-ben meggyilkolt Sigeferth nevű angol főúrnak özvegye (lásd a 28. lap 11 jegyzetét) volt, aki előkelő családból származott (lásd: Függelék II. 3). Hasonlóképpen alaptalan Karácsonyinak Agátha származásáról vallott nézete is. (V. ö. a 2. lapon mondottakkal.) A két cikknek vitathatatlan érdeme az, hogy rámutatott a svéd, a kievi és a magyar uralkodóház rokoni kapcsolataira, a hosszabb oroszországi tartózkodásra és Edvárd királyfi Magyarországra való érkezésének időpontjára.
Miután a két királyfi Magyarországra való érkezésének időpontja, amelyet irodalmunk – amint említtetett – a legtöbb esetben 1018-ra vagy kevéssel utóbbra tesz, az elmondottakból kifolyólag majdnem három évtizeddel, 1046-ra tolódik el, a magyar irodalomban igen elterjedt nézet, amely szerint Szent Margit anyja, Agátha, vagy Szent István, vagy II. Henrik leánya vagy valamilyen rokona volt, illetőleg lehetett, alapját veszti. De ellene szól annak több más ok is.
Így azt a feltevést, hogy Edvárd királyfi felesége, Agátha, Szent István leánya lett volna, valószínűtlenné tenné az a korkülönbség is, amelyet az 1038-ban minden valószínűség szerint 22 éves Edvárd és az ebben az esztendőben hozzávetőleg 70 éves korában elhúnyt Szent István és Gizella királyné állítólagos leánya között fel kellene tenni. Különben politikailag is teljesen indokolatlan lett volna, ha az új királyságot minden módon megerősíteni törekvő uralkodó rokoni kapcsolatot akart volna létrehozni a trónjavesztett angolszász házzal.
Ugyancsak ellene szól annak két más körülmény is.
Az egyik, hogy forrásaink a Szent István halála után a trónért folyó küzdelmekben megemlékeznek az elhúnyt király nővérének fiáról, Péterről, másik nővérének férjéről, Aba Sámuelről, megemlítenek egy, kétségtelenül árpádházi herceget, – Hóman szerint valószínűleg Béla – aki III. Henrik 1042. évi hadjáratakor jött az országba és akit Aba Sámuel a császári sereg kivonulása után tüstént kiűzött, ellenben Szent István állítólagos leányáról és ennek férjéről, az ebben az időben hozzávetőleg 25–27 éves Edvárdról, aki állítólag Magyarországon tartózkodott, nem tudnak semmit.*
Wertner: «…ha angol Eduárd herceg… Istvánnak leányával… egybekelt volna, akkor István… a trónöröklést mindenesetre leánya, illetőleg veje és unokái számára biztosította volna.» (I. h. 51.)
A másik, döntő fontosságúnak tekintendő körülmény, amelyről irodalmunk eddig semminemű említést sem tett, Szent Margit életrajzában figyelhető meg.*
Lásd: Függelék I. 3.
Az életrajzot, amint bevezető sorai mondják, Theodorik szerzetes Szent Margit leányának, 31Matild angol királynénak meghagyására írta. Munkájának azt a részét, amely Szent Margit őseiről szól, ezekkel a jellemző szavakkal kezdi: «Mivel tehát beszélnem kell az ő (t. i. Szent Margit) lényének nemességéről, amelyet a Krisztusban bírt, úgy vélem, valamit arról is kell mondanom, amivel e világban tündöklött.» Ezt követőleg megnevezi Szent Margit atyai nagyatyját, Edmund királyt,* akiről megemlíti, hogy «mivel a harcban kemény és az ellenségtől legyőzhetetlen volt, vitézségének tündöklő voltáért» nyerte a Vasbordájú nevet, utána részletesen szól ennek atyai féltestvéréről, a «kegyes és igen szelíd» Hitvalló Edvárd királyról, aki «mint valami második Salamon, azaz békeszerető, inkább békével, mint fegyverekkel védte az országot», és a Hitvalló Edvárdról mondottakhoz, megemlítve e király atyai nagyatyját, Edgár angol királyt, akinek születésekor a «szent angyalok az égben zsolozsmáztak» és anyai nagyatyját, Richárd normann grófot, aki «mint valami második Dávid, lélekben szegény» és «Krisztus szolgáinak szolgája» volt, hozzáfűzi ezeket az író felfogását küönösen jellemző szavakat: «…mert miként a méltóság dicsőségét őseitől nyerte, úgy az erényes életet is mintegy örökségképpen követte, mint Edgár angol királynak és Richárd normann grófnak, e nemcsak igen előkelő, de igen jámbor nagyatyáknak leszármazottja…» S a genealogiai rész végén ismét visszatérve Hitvalló Edvárd féltestvéréhez, Vasbordájú Edmundhoz, a leszármazást így fejezi be: «ennek fiától (t. i. Edvárd királyfitól) Margit születvén, érdemeinek fényességével az ősök fényes sorát ékesebbé tette.»
Tájékoztatásul szolgáljon e tábla (Lappenberg i. h. I. C mellékletből):
Edgár angol király; Richard normann gróf; Älflede angol királyné; Ethelred angol király; Emma angol királyné; Vasbordájú Edmund angol király; Hitvalló Edvárd angol király; Edvárd a száműzött királyfi; Szent Margit skót királyné; Matild angol királyné; Krisztina; Edgár
Az ősök dicsőségének és jámborságának, mint átszálló örökségnek ily részletes elbeszéléséből, amely Szent Margit elődeivel negyediziglen foglalkozik és még a vele vérségi kapcsolatban nem álló Richard normann gróf dicséretét is magában foglalja, szükségképpen következnék, hogy Szent Margit állítólagos anyai nagyatyjáról, Szent Istvánról is megemlékezzék, hiszen az első magyar király uralkodói nagysága és szentsége nem lehetett ismeretlen az életrajz szerzetes írója, Szent Margit gyóntatója előtt,* annál kevésbbé, mivel munkáját István király 1083-ban történt szentté avatása után, 1100 és 1118 között írta. – Ám Szent Istvánról az életrajz elítést sem tesz.*
Ezt maga az életrajz írója mondja: «…quod eam veraciter esse optime novi, quia et exteriora ejus opera vidi, et conscientiam, ipsa mihi manifestante, cognovi. Mihi namque familiarissime loqui, suaque pandere secreta dignabatur;…» (Acta Sanct. Boll. 10. Junii, II. 332 C.).
Miként korábbi íróink, Fest sem méltatta kellő figyelemre az életrajzot, amelyről ezt írja: «Ezt az életrajzot, amelyet az Acta Sanctorum-ból ismerünk, Matild királyné, Szent Margit leánya megbízásából írták és ez feltétlenül hiteles adatot tartalmazna Margit anyai származásáról is. De… csupán csak atyját, Edwardot, ill. nagyatyját, Edmundot, említi. Az Acta Sanctorum tehát semmit sem árul el Margit anyai származásáról, fontosnak csak az atyai származás látszott, az, hogy Margit az ősi királyi ház sarja.» (Budapesti Szemle i. h. 299/300. és Emlékkönyv i. h. 546.); továbbá: «This biography with which we are acquainted from the Act. Sanctorum was written at the command of Queen Matilda, daughter of Saint Margaret and certainly ought to contain authentic data on Margaret’s maternal parentage. But the biography mentions merely her father Edward or rather (itt kimaradt a grandfather szó) Eadmund. – Thus the Acta Sanctorum betrays nothing of Margaret’s maternal origin, her paternal descent seemed important only, i. e. that St. Margaret was a descendant of the ancient royal house» (Archivum i. h. 139.). – Az életrajz nem foglalkozik, amint Fest állítja, Szent Margit atyai felmenőivel másodiziglen, hanem negyediziglen rokonaival. Hogy ezeket az életrajz írója nem a származás igazolása végett említi, az kitűnik abból, hogy közöttük egy oldalági rokonról, Hitvalló Edvárdról, és egy nem is vérrokonról, Richárd normann grófról, részletesen megemlékezik, továbbá abból is, hogy a származás igazolása tekintetében fontos egyenes felmenők közül az első és harmadik ízen álló Edvárd királyfit, ill. Ethelred királyt meg sem említi, aminek magyarázata csak az lehet, hogy a szerző a száműzetésben élt s Angliába való visszatérése évében elhalt királyfi jelleméről, miként a többi krónikás, feljegyzésre méltót nem tudott, a gyenge jellemű Ethelred király megemlítését pedig már csak azért is kerülhette el szándékosan, mivel utóbbit munkája keletkezése idején a krónikák – valószínűleg alaptalanul – testvérgyilkossággal vádolták. (Lásd: Függelék I. 2. és Lappenberg i. h. I. 418.) Festnek a genealogiai rész tartalma tekintetében tett megállapításában több tévedés van, ami szükségképpen a fent idézett téves következtetésre vezetett.
32Az előadottak alapján tehát azt a semmiféle írott adattal nem támogatott feltevést, hogy Szent Margit anyja, Agátha, Szent István leánya vagy rokona lett volna, alaptalannak és kizártnak kell tekinteni.
Hasonlóképpen a II. vagy Szent Henrik császárra vonatkozó feltevést is kizártnak kell tekinteni a Szent Istvánnal kapcsolatban elmondottak és azon meggondolás alapján, hogy II. Henrik, aki a szász uralkodók közül az utolsó volt, már 1024-ben meghalt, amikor az ebben az időben hozzávetőleg nyolc éves Edvárd az előadottak szerint még Svédországban tartózkodott, ahonnan csak 1028-ban menekülhetett tovább, mégpedig Oroszországba. – Egy, II. Henrik halála után az ő családjával való házassági kapcsolat azért sem látszik valószínűnek, mivel utána II. Konrád személyében a frank uralkodóház jutott trónra.
Agátha személye és Edvárd királyfival kötött házassága tehát semmiesetre sem illeszthető be Szent István vagy II. Henrik családjába vagy korába. Életét jóval későbbi időre kell tenni. Ezt igazolják – a megbízhatatlan Ordericustól és Gaimartól eltekintve – a XII. század derekáig keletkezett összes források, amelyek alapján Agátha származásának kérdése kielégítő módon megoldható.
A származásról legkevesebbet mond Hódító Vilmos törvénye,* amely szerint Edvárd királyfi felesége nemes nemzetségből származott.
Lásd: Függelék II. 1.
Turgotusnak irodalmunk előtt eddig ismeretlen krónikájában,* bár közvetett, de mégis közelebbi meghatározást találunk. E krónika szerint Szent Margit királyi és császári vérből származott, tehát a szent királyné anyja, Agátha, a császár vérrokona volt.
Lásd: u. o. II. 2.
Ugyanezt mondja a worcesteri angolszász krónika feljegyzése az 1057. évnél, amit egy másik helyen, az 1067. évnél olvasható feljegyzés* – a császárt megnevezve – úgy fejez ki, hogy Szent Margit anyai ága felmegy egészen Henrik római császárig.
Lásd: u. o. I. 1a. és b.
A vérrokonságot pontosabban körülírva s a császárt szintén megnevezve Florentius Chronicon-ában* és az ő nyomán Simeon Historia-jában,* valamint Szent Aelred Genealogiá-jának második helyén* azt mondja, hogy Agátha Henrik császár germanus-ának leánya volt, amit az irodalmunk által eddig fel nem használt Chronicon Mailrosensis monasterii* is megismétel.
Lásd: u. o. I. 4a.
Lásd: u. o. I. 5a.
Lásd: u. o. I. 9a. 2.
Lásd: u. o. II. 5.
Szent Aelred egy másik munkájában, Hitvalló Edvárd király életrajzában, amelyet irodalmunk eddig kellő figyelemre nem méltatott, elmondja, hogy Hitvalló Edvárd angol királyhoz trónraléptekor követeket küldött a római császár, akinek vérrokonát feleségül vette Hitvalló Edvárd unokaöccse, Vasbordájú Edmund fia, aki egyike a Kanut által száműzött két királyfinak.* Mivel a követjárás 1043-ban történt,* s mivel 1039-től 1056-ig III. Henrik volt a császár, nyilvánvaló, hogy Aelred az e helyen névszerint nem említett Agáthát, nem – mint azt irodalmunk eddig tévesen értelmezte – II., hanem III. Henrik császár vérrokonának mondja.
Lásd: u. o. I. 9b.
A követküldés éve, amelyet Szent Aelred nem említ, megállapítható abból, hogy Hitvalló Edvárd koronázása 1043 húsvét ünnepén történt (Lappenberg i. h. I. 497.) s III. Henrik követeit a koronázás hírére küldötte (lásd a 11. lap 2. jegyzetében).
Ezt megerősíti Szent Aelred Genealogia-jának az a harmadik helye,* amely Edwárd királyfinak Angliába való visszatérését elbeszéli s a királyfit és feleségét névszerint megemlíti, amely fölött azonban irodalmunk eddig minden megjegyzés nélkül átsiklott. Szent Aelred e helyen Hitvalló Edvárd követének a császárral történt tárgyalásairól szólva, azt mondja, hogy a császár «Edvárdot feleségével, Agáthával, germanus-ának leányával és gyermekeivel… a király (t. i. Hitvalló Edvárd) kívánsága szerint Angliába küldi.» Mivel a követjárás 1054-ben történt, s mivel ebben az időben, amint előbb említtetett, III. Henrik volt 33a császár, Aelred Agáthát e helyen is nem – amint irodalmunk e helyre vonatkozólag is tévesen állította – II., hanem III. Henrik császár germanus-a leányának mondja.
Lásd: Függelék I. 9a. 3.
Szent Aelrednek ezzel a két állításával teljesen egybehangzik Florentiusnak «Regalis prosapia Anglorum» című munkájában található és irodalmunkban eddig nem ismert helye,* amelyet az irodalmunkban eddig szintén ismeretlen Annales de ecclessiis et regnis Anglorum* szószerint megismétel. E hely szerint a száműzött két királyfi közül «az egyik, t. i. Edmund, fiatalon halt meg Magyarországon, Edvárd pedig Agáthát, III. Henrik császár germanus-ának leányát nyerte feleségül, aki Margitot, a skótok királynéját és az apáca Krisztinát, valamint Edgart szülte.»
Lásd: Függelék II. 3.
Lásd: u. o. II. 4.
Ez a hely, amelynek írója – amint a források ismertetésénél már említtetett – az egyetlen, akinek értesülései minden valószínűség szerint magától Aldred worcesteri püspöktől, az Edvárdért a császárhoz küldött követtől származnak, végleg eldönti, hogy Szent Margit anyja, Agátha, nem Szent Istvánnak vagy II. Henriknek leánya vagy vérrokona, hanem III. Henrik császár germanusának leánya volt.
Ennek megállapítása után még két kérdés merül fel, amelyekre azonban a források már nem adnak az előbbihez hasonló, kétségtelen választ.
Az első kérdés: Ki lehetett III. Henriknek az a «germanus»-a, akit a források többször említenek, de névszerint egyetlen esetben sem jelölnek meg?
Legelőbb is szólani kell a «germanus» szó jelentéséről, mivel Fest e szónak az általánosan ismerttől lényegesen eltérő, más jelentést is tulajdonított. Négy cikkében, a Thesaurus Linguae Latinae című szótárra hivatkozva és ennek egy helyét csonkán idézve, arra a következtetésre jutott, hogy a «germanus» szó sógort is jelenthet,* sőt ezt a véleményét Szent Aelred Genealogiajának egyik mondata alapján igazoltnak is tekintette. Ugyanis az említett krónikának e mondatát «Rex Hungariorum… Edwardo filiam germani sui Henrici imperatoris in matrimonium junxit…» idézve s Szent Istvánra és II. Henrikre vonatkoztatva, megállapította: «Figyelemre méltó egyébként, hogy… (Szent Aelred)… a germanus szót sógor értelemben veszi: a Rex Hungariorum germanus-a Henricus imperator!»*
Fest: «A «germanus» szónak kettős a jelentése: «német» vagy «testvér, közeli rokon, sógor». Ehhez jegyzetben hozzáfűzi: «…Germanus pertinet ad affinitatem, propinquitatem, similitudinem. Thesaurus Linguae Latinae, Lipsiae, 1919. Affinitas = házasság útján származott rokonság, sógorság (Budapesti Szemle i. h. 289.); továbbá: «The word «germanus» has two meanings – «German» or «germane» (near relative: in this case brother-in-law)» (Danubian Review, Vol. II. No. 4. September 1935. 8.); hasonlóképpen: «A Thesaurus Linguae Latinae (Lipsiae, 1919.) meghatározása szerint: Germanus pertinet ad affinitatem, propinquitatem, similitudinem; affinitas pedig házasság útján származott rokonság, sógorság.» (Emlékkönyv i. h. 535.); végül: «According to the definition of the Thesaurus Linguae (Lipsiae, 1919.): Germanus pertinet ad affinitatem, propinquitatem, similitudinem; while affinitas meant affinity or relationship derived from marriage. Therefore the «germanus» of Emperor Henry could signify his own brother, but could also mean his brother-in-law- our sainted King Stephen.» (Archivum i. h. 125.)
Fest szavai (Emlékkönyv i. h. 550.).
Mint a források ismertetésénél már említtetett, Szent Aelred most idézett mondatában éppen az érvelés alapjául szolgáló «sui» szó a kodexekben nem fordul elő, az kétségtelenül hibásan áll a Fest által is használt Twysden-kiadásban. Ezzel Festnek ez az érvelése alapját veszti. Szintúgy alaptalan azonban a Thesaurus Linguae Latinae csonkán idézett szövegéből levont következtetés is, amiről az idézett szótár megtekintéséből bárki meggyőződhetik. Ez a szótár ugyanazt mondja, mint bármely más nagy latin szótár: a rokoni viszony megjelölésénél a «germanus» szó a legszűkebb értelemben egy atyától és egy anyától született testvért, de a legtágabb értelemben is vérrokont jelent.*
Az idézett szótár a «germanus» címszónál (vol. V. col. 1914.) ezeket mondja: «germanus, -a, -um [a germen? W] de derivatione; PAVL. Fest. p. 95 germen est, quod ex arborum surculis nascitur; unde et -i, quasi eadem stripe geniti…» A szó nyelvtani alakjainak elősorolása és a grammatikusok különböző véleményeinek idézése után három főszakaszban (col. 1915, 1918, 1919.) a szó jelentését a következőképpen határozza meg: «I spectat ad fraternitatem: A sensu stricto de iis, qui naturali fraternitatis vinculo continentur. plerumque de fratribus (sororibus), qui ex iisdem parentibus orti sunt; sic cum in prisca tum in optima severaque latinitate… contra de iis, quos idem pater, diversa tamen mater procreavere… de iis denique, qui ab eadem matre diversoque patre geniti sunt… de fratre adoptivo… inde a poetis aevi Aug.-us (-a) omnino pro ’fratre’ (’sorore’) usurpatur sive metri gr. sive, quod et posteris placet, ut quaedam dictionis per synon. efficiatur variatio… B laxiore apud Christianos usu de spirituali fraternitate, quae fit per fidem, caritatem… II pertinet ad affinitatem, propinquitatem, similitudinem (de rebus, nisi… de hominum secta): i. q. affinis, propinquus sim., similis, par…» Nem lehet vitás, hogy a krónikákban előforduló «germanus» szó jelentését a szoros értelemben vett «fraternitas»-ra vonatkozó I A jelzésű szakasz alapján kell meghatározni, nem pedig a dolog egymáshoz való viszonyáról szóló, II-vel jelzett szakasz alapján, amint ezt Fest tette, aki e szakasz szövegét csonkán idézve, a benne előforduló «affinitas» szóból következtette alaptalanul és tévesen, hogy a «germanus» szó sógort is jelenthet (v. ö. a 33. lap 3 jegyzetével).
34II. Konrád császár és Gizella házasságából egyetlen fiúgyermek született, a későbbi III. Henrik. Ebből az okból a «germanus» szó legszűkebb jelentése az Agátha származását megjelölő kifejezés magyarázatára nem szolgálhat. Ha azonban a krónikák e szavának tágabb, nevezetesen olyan jelentést tulajdonítunk, amellyel pl. Adamus Bremensis Gesta-jában használta, amidőn az anyai részről féltestvér Nagy Kanutot és Olaf svéd királyt «germani fratres»-nek nevezte,* akkor Agátha származásának magyarázatára már lehetőség nyílik. Gizella császárnénak ugyanis Brunó braunschweigi gróffal kötött első házasságából egy Liudolf nevű fia, második házasságából pedig, amelyet Ernő sváb herceggel kötött, két fia, névszerint Ernő és Hermann született. A Gizella harmadik házasságából származó III. Henriknek tehát három féltestvér-bátyja volt. Mivel az utóbb elmondandókból kifolyólag Agátha házasságkötésének idejét nem lehet az 1043. évnél korábbi időpontra tenni, az életkort tekintve nincs akadálya annak, hogy Agáthát III. Henrik két idősebb bátyja, az 1006 előtt született Liudolf gróf vagy az 1007 táján született Ernő herceg leányának tekinthessük. Ellenben III. Henrik legifjabb bátyja, Hermann, mivel ő 1012 után született, Agátha atyja aligha lehetett.*
Adamus Bremensis: «Eodemque tempore memorabiles aquilonis reges obierunt Chnut et Olaph, germani fratres.» (Mon. Germ. Hist., Script. VII. 332.) Az Annales de Wintonia is ezt a szót használja a szintén anyai részről féltestvér Harthaknut királyról és az 1036-ban megölt Alfréd angolszász királyfiról szólván: «Non latuit Hardecnutum regem crudelitas Godwini circa germanum, sed dissimulare oportuit propter potentiam proditoris.» (Rerum Brit. script No. 36. Annales monastici. II. 18.)
H. Breszlau (Jahrbücher des Deutschen Reichs unter Konrad II. Leipzig, 1879–1881. I. 8, 303, II. 318, 329) és E. Steindorff (Jahrb. des D. Reichs unter Heinrich III. Leipzig 1874–1881. I. 2, II. 356.) szerint:
Gizella, ~ Bruno braunschweigi gróf; Liudolf *1006 előtt † 1038; ~ Ernő sváb herceg; Ernő *1007 táján † 1030; Hermann *1012 után † 1038; ~ II. Konrád császár; III. Henrik császár *1017 † 1056
Agátha nevét sem III. Henrik féltestvéreinek, sem pedig – a «germanus» szót a legtágabban értelmezve – apai vagy anyai férfi-vérrokonai családjában nem sikerült megtalálni, amiért is a III. Henrikkel való vérrokonságát sem lehet pontosabban meghatározni. Általánosan ismert körülmények egybevetéséből azonban mégis adódik egy bizonyos fokú valószínűség, amely említésre méltó.
III. Henrik egy féltestvér-bátyja, Ernő sváb herceg, igen hányatott életet élt. Mostohaatyja, II. Konrád ellen kétszer fellázadt s bár a császár kétszer megbocsátott neki és a sváb hercegségbe is visszahelyezte, 1030-ban sorsa mégis beteljesedett. A fejedelmek gyülekezete újabb engedetlenségeért felségárulónak nyilvánította, amit nyomon követett az egyházból való kiközösítés. Életét még ugyanebben az évben befejezte: a császár fegyveresei ellen küzdve elesett.*
Breszlau i. h. I. 94, 116, 199–201, 219, 251, 288–289, 301–303.
Ha feltesszük, hogy Agátha atyja a szerencsétlen sorsú Ernő herceg volt, egyszeriben érthetővé válik, hogy a krónikák, amelyek a császárral való vérrokonságot állandóan hangoztatják, a császár germanus-át névszerint miért nem említik meg egyetlenegy esetben sem, és hogy Szent Margit életrajza, amely a jámbor és dicső ősöket atyai ágon negyediziglen elősorolja, miért hallgat a szent királyné anyai nagyatyjáról.
A másik kérdésre, hogy miképpen és mikor nyerhette el Edvárd III. Henrik unokahúgának, Agáthának kezét, a források közül csak a Hódító 35Vilmos törvényében foglalt megbízható feljegyzés ad szűkös útbaigazítást, azt mondván, hogy Edvárd királyfi Oroszországban nősült.*
Lásd: Függelék II. 1. – A házasságkötés az angolszász krónika 1066 után keletkezett verses bejegyzése (Függelék I. 1a), Willelmus 1120 utánról való feljegyzése (u. o. I. 6.) és Szent Aelred 1153 és 1154 között szerkesztett Genealogia-jának második helye (u. o. I. 9a 2.) szerint Magyarországon történt. Mindhárom forrás, mivel Edvárd királyfi oroszországi tartózkodását meg sem említi, hiányosan értesültnek tekintendő. Mivel ezenkívül az angolszász krónikába beékelt verstöredéknek a házasságkötésre vonatkozó állítását a legnagyobb kétkedéssel kell fogadni (lásd a 3–4. lapon előadottakat), a másik két feljegyzés pedig hozzávetőleg 80, ill. 110 esztendővel később keletkezett, mint a Hódító Vilmos törvényében olvasható állításnak alapul szolgáló, 1042–1043 táján kelt írásbeli feljegyzés (lásd a 22–27. lapon előadottakat), ez az utóbbi híradás tekintendő megbízhatónak.
Mivel Edvárd – a már előadottak szerint – orosz földről 1046 táján távozhatott, tehát a császári birodalomnak, az angol királyságnak és az orosz fejedelemségnek történetében az említett évet megelőzően kell keresni azokat az eseményeket, amelyek okot vagy alkalmat adhattak a házasságkötésre.
Hozzávetőleg két évtizeddel az említett esztendő előtt a római császárság és Anglia között közeledés történt, amely 1025 táján Unwan brémai érsek közvetítésével II. Konrád és Nagy Kanut között szövetség megkötésére vezetett.* Ez a szövetség, amely 1027-ben Rómában a császárkoronázáskor találkozó két uralkodó személyes érintkezésével bizonyára megerősödött,* 1035-ben még szorosabbra fűződött: II. Konrád császár fia, III. Henrik részére nagy területi engedmények árán megnyerte Kanut leányának kezét.* A császári háznak ez az angolbarát politikája nem változott meg II. Konrád halálával és III. Henrik trónralépésével, sőt a dán házból való utolsó angol király, Harthaknut halálával sem. III. Henrik császár, atyja politikáját folytatva, a Harthaknutot követő angolszász királyhoz, Hitvalló Edvárdhoz, koronázása után – amely 1043 húsvét ünnepén történt* – azonnal követséget küldött, hogy az új uralkodó barátságát és szövetségét elnyerje,* amely a császárra nézve – miként ez utóbb a flandriai Balduin elleni háború alkalmával beigazolódott – igen becses volt.*
Breszlau i. h. I. 102–104.
U. o. I. 146–147.
U. o. II. 145–148.
Lappenberg i. h. I. 497.
Lásd a 11. lap 2. jegyzetét.
Steindorff i. h. II. 68–69.
Hasonló törekvések voltak a császári ház irányában a kievi udvarban is, bár azok jóval későbben jelentkeztek. Az orosz követek – tudomásunk szerint – 1040-ben jelentek meg először a császár udvarában.* Kevéssel utóbb, 1043-ban ismét felkeresték azt, mégpedig azzal a szándékkal, hogy Nagy Jaroszláv leánya és az ekkor már özvegy III. Henrik között házasságot létrehozzanak.*
U. o. I. 98.
Lambertus Hersfeldensis: «1043. …Ibi inter diversarum provinciarum legatos, legati Ruscorum tristes redierunt, quia de filia regis sui, quam regi Henrico nupturam speraverant, certum repudium reportabant.» (Mon. Germ. Hist., Script. V. 152.)
Mivel a császár követei az angol, az orosz fejedelem követei pedig a császári udvarban ugyanabban az évben – 1043-ban – jártak, aligha téves az a feltevés, amely szerint ezek a követjárások adtak alkalmat arra, hogy a Hitvalló Edvárd angol királlyal szövetségre lépő III. Henrik császár unokahúgának, Agáthának kezét az angol királynak unokaöccse, a császár barátságát kereső Nagy Jaroszláv udvarában élő Edvárd királyfi elnyerhesse.
Edvárd és Agátha házassága tehát 1043-ra vagy kevéssel utóbbi időre tehető, ami egyezik azzal az irodalmunkban szereplő, de csak kikövetkeztetett állítással, hogy Szent Margit 1046 körül született.*
Például Rézbányay. (Kath. Szemle i. h. 73.)
Szent Margit születése idejéről és helyéről ugyanis semmiféle adatunk sincs. A némelyek szerint igazolt* vagy legalább lehetséges és valószínű* állításnak, amely szerint a szent királyné 36a baranyamegyei Püspöknádasdon született vagy élt volna, egyedüli alapja egy keltezetlen, Kollár által 1235-re tett királyi oklevél «terra Britanorum de Nadasth» kifejezése.
Rézbányay : «Itt (t. i. Nádasd mellett) kellett tehát a családi kastélynak állnia s e szerint ez a várrom Szt. Margit, Skótország királynéjának szülőhelye.» (Kath. Szemle, i. h. 79.)
Fest: «Ha a magyar király csakugyan adott bizonyos területet Edward hercegnek, akkor talán van alapja annak a feltevésnek is, hogy az angol-szász herceg lakhelye Baranyában lehetett és hogy Püspök-Nádasdon kell keresnünk Margit szülőhelyét. Ennek az ötletnek alapja egy 1235-i oklevél, mely egy baranyamegyei részt «terra Britannorum»-nak mond. Rézbányay nézetének van valószínűségi alapja…» (Budapesti Szemle i. h. 296.); továbbá: «If the Hungarian king did really grant a certain area of land to Prince Edward, we may perhaps presume that the Anglo-Saxon prince resided in Baranya County and that Margaret was born at Püspök-Mádas (helyesen: Nádasd). This presumption is founded upon a deed of the year 1235 which speaks of a certain part of Baranya County as «terra Britannorum» (Danubian Review, Vol. II. No. 5. October 1935. 9.); hasonlóképpen: «Újabb időben Rézbányay József foglalkozott Margit születési helyének kérdésével…, elméletének támogatására azonban II. Endre oklevelének említett kifejezésén («terra Britannorum» ) kívül nincsen semmiféle pozitív nyomunk. Itt csak lehetőségről, esetleg valószínűségről van szó» (Emlékkönyv i. h. 550.); végül: «Less remotely, Joseph Rézbányay has dealt with the question of the place of Margaret’s birth… but, as yet, we hawe no other positive clue for the support of this theory except the above mentioned expression («terra Britannorum» ) to be found in the Andrew II document. Here we may speak of possibility or probability only.» (Archivum i. h. 146.)
Az erre a kifejezésre felépített feltevéseket azonban teljesen lerontja az a körülmény, amelyet a Szent Margit származásával foglalkozó legújabb íróink sem méltattak kellő figyelemre, hogy ez a keltezetlen királyi oklevél gyarló hamisítvány, amint azt már Pauler megállapította és Szentpétery is elfogadta.*
Pauler Gyula: A magyar nemzet története az Árpádházi királyok alatt. Budapest, 1899. II. 590. – Szentpétery Imre: Az Árpádházi királyok okleveleinek kritikai jegyzéke. Budapest, 1923. I. 544. szám. – Megjegyzendő, hogy az 1235. évre tett hamis oklevél eredetije nincs meg. Szövege csak a somogyi konventnek 1404. évi okleveléből ismeretes, amely azt a pécsváradi konvent 1350. évi átíró oklevele szövegében átírja.
Különben az oklevél e kifejezése még azt a feltevést sem engedi meg, hogy a «terra Britanorum» kitétel esetleg a hamisítvány keletkezésekor ismert s valamely angol hercegre vonatkoztatható elnevezés lett volna, mivel az utóbbi körülményt a középkori gyakorlat más kifejezéssel – ilyenféleképpen «terra illustrissimorum principum N. N. etc.» – jelölte volna meg. Az oklevélben olvasható alakban legfeljebb csak Nádasdon telepeseket – mint például: terra Cumanorum = a kunok földje – jelenthetne, de még ezt a lehetőséget is lerontja az, hogy az egykoru latinságban az «angolok» megjelölésére az «Angli, Anglorum» s a «brittek» megjelölésére pedig nem a «Britani, Britanorum», hanem a «Britones, Britonum» szóalak szolgál.
A «terra Britanorum» kifejezés tehát nyilvánvalóan tévedés «terra Bissenorum de Nadasth» helyett, amint Csánki a középkorban Tolna megyéhez tartozó Nádasd nevénél éppen ezt az adatot – egyébként minden megjegyzés nélkül – «terra Bissenorum de Nadasth» alakban közli.* E helyesbítés jogos voltát igazolja az a tény, hogy Tolna és Baranya vármegye területén a középkorban valóban több besenyőtelep volt.
Csánki Dezső: Magyarország történelmi földrajza a Hunyadiak korában. Budapest, 1897. III. 410.
Az elmondottakkal alapját veszti az az állítás is, amely szerint Szent Margit a Nádasdtól nyugatra állott, legújabban – nem tudni, mi alapon – Réka néven emlegetett várban született vagy lakott volna.*
A vár nevére vonatkozólag az irodalomban és térképanyagban egyetlen régibb adat sem volt található. A várrom jelzését és nevét először az 1927. évi katonai térképen sikerült megtalálni, utóbbit Rákvár alakban. E néven nevezi a várromot Reuter Camillo dr. egyetemi tanár 1933-ban megjelent «Baranyai Szent Margit» című cikkében is (Pécsi Napló, 1933. jan. 1.), amelyben megemlíti, hogy a népi hagyomány a Rákvár nevet a vörös barátoktól, ill. egy Raák nevű rablólovagtól származtatja. A Réka elnevezés – úgy látszik – a báró Malcomes Béla által minden felvilágosító megjegyzés nélkül 1938-ban közzétett térképrészleten (Szent István unokája, 61. lap) tűnik fel legelőször. A térkép, amely a közzététel alapjául szolgált, nem volt megtalálható, nyilvánvaló azonban, hogy az csak az 197. évi katonai térkép után készülhetett.
A Magyarországon élő Edvárd királyfit – (akinek testvére Edmund már korábban utódok nélkül elhalt) – feleségével és gyermekeivel együtt – amint már említtetett – Hitvalló Edvárd, mivel örököse nem volt, Angliába hazahozatta. Kevéssel az 1057-ben történt visszaérkezés után Edvárd királyfi meghalt.* Fia, Edgár, Hitvalló Edvárdnak halála és még a hastingsi csata után is többször szerepelt az Anglia feletti uralomért folyt küzdelmekben, 37míg végül – valószínűleg 1069 karácsonya táján* – anyjával, Agáthával és nővéreivel, Szent Margittal és Krisztinával hajóra szállt, hogy «szülőföldjére»,* egy XIII. századi krónika szerint Magyarországba,* visszatérjen. A visszatérés szándékát megmagyarázza az a vérségi kapcsolat, amely Edgárt anyja révén III. Henrik családjához fűzte. Ebben az időben I. András király, akinek uralkodása alatt 1057-ben Edvárd királyfi családja Angliába visszatért, már nem élt, hanem Salamon volt a magyar király. Tudva azt, hogy Salamon felesége, Judit, III. Henrik császár leánya volt, akivel Salamon 1058-ban kötött házasságot, teljesen érthetővé válik, hogy az özvegy Agátha gyermekeivel miért akart 1069 táján Magyarországba visszatérni. Hiszen a mellett, hogy hozzávetőleg tíz évet töltött Magyarországon, a magyar királynénak, III. Henrik leányának Agátha, III. Henrik unokahúga, közeli vérrokona volt.*
Lásd: Függelék I. 1a, 4c, 5c, 9a 3 és II. 1.
Lappenberg i. d. II. 92/93.
Lásd: Függelék I. 9a 4.
Rogerus de Wendover († 1235) az 1204 és 1214 között megkezdett (Mon. Germ. Hist., Script. XXVIII. 10.) Flores historiarum-ban: «Eadgarus Etheling, de regno Anglorum heres legitimus, cernens res patriae undique perturbari, ascensa navi cum Agatha matre sua et sororibus Margareta et Cristina, in Hungariam, ubi natus fuerat, conabatur reverti; sed tempestate suborta compulsus est in Scotiam applicare…» (U. o. XXVIII. 28.)
Fest a Magyarországra való visszatérés szándékában Agátha magyar származásának bizonyítékát látja: «Mit keresett volna egy német hercegleány Magyarországon? Nem természetes volna-e, hogy a német császár oltalma alá menekül?» (Budapesti Szemle i. h. 302.); továbbá: «What would a German princess have found to do in Hungary? would it not have been more natural for her to seek shelter at the Court of the German Emperor?» (Danubian Review, Vol. II. No. 5. October 1935. 11.); hasonlóképpen: «Ha német herceglány lett volna, mint ahogy Florence of Worcester kétértelmű (!) feljegyzése alapján hitték a későbbi századok krónikásai, inkább az lett volna érthető, hogy a római-német császár oltalma alá menekül…» (Emlékkönyv i. h. 551.); végül: «If she had been a German princess, as was thought by later chroniclers on the basis of Florence of Worcester’s ambiguous (!) record, it would have been more comprehensible for her to have fled to the German Emperor for protection.» (Archivum i. h. 146.) – Abban az időben, amelyre az elhúnyt Edvárd királyfi családjának hajóra szállása teendő, Magyarországon Agátha unokatestvérének, Juditnak férje, Salamon uralkodott Géza és Szent László királyi hercegekkel egyetértésben. (Hóman i. h. I. 268/271.) Németországban ugyanakkor Judit királyné öccse, IV. Henrik volt a király, – római császárrá csak 1084-ben koronáztatott – aki, bár házas volt, zabolátlan életet élt s éppen 1069-ben közölte a wormsi fejedelmi gyűléssel, hogy feleségétől elválni kíván, amely tervével a még ugyanez év októberében összegyűlt frankfurti zsinat a pápa legátusának részvételével foglalkozott. (Meyer von Knonau: Jahrbücher des Deutschen Reiches unter Heinrich IV. und Heinrich V., Leipzig, 1890. I. 612–617, 624–626.) Ezek a körülmények világos választ adnak arra a Fest által ismételten felvetett kérdésre, hogy Agátha, leányaival, Szent Margittal és a jámbor életű Krisztinával miért akarta a magyar és nem a német királyi udvart felkeresni.
Mindez megmagyarázza azt, ami első tekintetre különösnek látszik, hogy a krónikák – retrospektív módon – a magyar király nevét valamennyien Salamonnak mondják,* mivel Salamon volt az a magyar király, akinek feleségéhez Agáthát a vérrokonság köteléke fűzte. Ez a magyarázata annak az egyetlen eltérésnek is, amely az egyhangúlag Henrik császárt említő forrásokkal egyedül látszik ellentétben lenni, hogy t. i. Willelmus Malmesbiriensis szerint Edvárd királyfi a húnok országában Agáthát, a királyné soror-át, vagyis női vérrokonát vette feleségül.* Végül aligha téves az a feltevés, hogy Agáthának a magyar királynéval való vérrokonsága alapja Szent Aelred ama közbevetett megjegyzésének is, amely szerint Szent Margit angol és magyar királyi vérből származott.*
Lásd: Függelék I. 4a, 5a, 7b, 9c, II. 5.
Lásd: u. o. I. 6.
Lásd: u. o. I. 9a 1.
Edvárd királyfi családja sohasem érkezett vissza Magyarországba. Hajójuk, amelyet a vihar elsodort,* Skóciában, III. Malcolm országában kötött ki. Malcolm, aki trónját Hitvalló Edvárd segítségének köszönhette,* a menekülőket, Hitvalló Edvárd elhúnyt unokaöccsének családját 38szívesen fogadta* és Szent Margitot 1070-ben feleségül vette.* Így lett a Magyarországon fölnövekedett szent Margit, a magyar királyi család rokona: a skótok kegyes királynéja.
Lásd: u. o. I. 9a 4, továbbá 3. és a 38. lapon az 1 jegyzetet.
Florentius Chronicon-ában: «MLIV. …Strenuus dux Northanhimbrorum Siwardus, jussu regis, cum equestri exercitu et classe valida Scotiam adiit, et cum rege Scotorum Macbeotha praelium commisit, … illum fugavit, et Malcolmum, regis Cumbrorum filium, ut rex jusserat, regem constituit.» (Petrie: Min. Hist. Brit. 607.); ugyanezt mondja az angolszász krónika (u. o. 453.), Willelmus Gesta-jában (Migne: Patr. Lat. 179. col. 1174.) és az Annales Dunelmenses (Mon. Germ. Hist., Script. XIX. 508.)
Turgotus elveszett krónikájára hivatkozva Johannes de Fordun Chronica gentis Scotorum-a V. könyvének 14. fejezetében részletesen leírja a Skóciába való érkezést: «Turgotus. Cernens autem Edgarus Ethelinge res Anglorum undique perturbari, ascensa navi cum matre et sororibus in patriam reverti, qua natus fuerat, conabatur. Sed summus imperator, qui ventis imperat et mari, mare commovit… coacti sunt in Scotiam applicare. …nunciatum est regi Malcolmo suum adventum, qui… ad navem nuncios dirigens, rem inde veram sciscitabatur. Nuntii autem illic venientes, et magnitudinem navis praeter solitum admirantes, regi quae viderant festinant quantocius indicare. Quibus auditis, rex plures et prudentiores… illac direxit. …Reversi autem nuntii… quidam subintulit dicens, Vidimus ibi quandam dominam, quam… judicio meo, dominam, suscipiens tibi, rex, annuncio, de cujus mirabili venustate et moralitate mirandum magis censeo quam narradum. …Rex autem audiens illos Anglos et ibidem adesse, propria persona illos visitat et alloquitur… Anglicam enim linguam simul et Romanam aeque ut propriam plene didicerat, cum post patris sui mortem quindecim annis in Anglia mansisset, ubi forte de cognitione hujus sanctae familiae aliquid audierat, unde cum eis nuntius ageret et benignius se haberet.» (The Historians of Scotland, I. 211/212.)
Johannes de Fordun ugyancsak Turgotusra hivatkozva: «Nuptiae quidem factae sunt… anno Domini millesimo LXX, loco qui dicitur Dunfermlyn…» «Turgotus. Huic… regi Scotorum Malcolmo… anno MLXX…, quidam tamen scripserunt anno Domini MLXVII, Margareta, sicut praemissum est, matrimonio copulatur.» (U. o. I. 213/214.)
