Jeršová, Mária: Rod Ivánka z Jordánu a Draškoviec. Príspevok k dejinám Turca (A Jordánfalvi és Draskfalvi Ivánka-család. Adalékok…
Jeršová, Mária: Rod Ivánka z Jordánu a Draškoviec. Príspevok k dejinám Turca (A Jordánfalvi és Draskfalvi Ivánka-család. Adalékok Túróc megye történetéhez). Turčiansky Sv. Martin, 1937. s. kiadás, 223 l., 12 mell. 4°.
Ez a gyönyörű kiállítású, 12 műmelléklettel és számos szövegközi képpel díszített munka Túróc megye egyik legősibb és legnevezetesebb köznemesi családjának történetével foglalkozik. Mivel pedig a megye legősibb családjainak története, igen sok ponton szorosan összefügg a megye történetével, természetes, hogy szerző kénytelen Túróc megye településtörténetéhez is hozzászólni. Családtörténet és településtörténet ugyanis a legrégibb korban olyan szoros kapcsolatban áll egymással, hogy a kettőt elkülönítve tárgyalni szinte lehetetlenség. És éppen ez az a pont, amelyhez most általánosságban, de mégis a szerző véleményével kapcsolatosan részletesebben hozzá akarok szólni, sőt hozzá kell szólnom a településtörténet és a nyelvészet szempontjából.
A mai genealogiai kutatás sem tér ki korunk legaktuálisabb problémája elől, t. i., hogy a vizsgált család milyen nyelvközösséghez tartozott eredetileg, vagyis más szóval, milyen nemzetiségű volt. Ezt a problémát a kutatók, ha egyéb adatok nem állanak rendelkezésükre, természetesen a család legrégibb személynevei alapján igyekeznek megoldani. Abból indulnak ugyanis ki, hogy a család legősibb tajai által viselt személynevek híven tükrözik a család nyelvi és ezzel együtt népi hovatartozását is. Ha tehát valamely család legrégibb tagjainak, pl. szláv eredetű a személyneve, nyilvánvalónak látszik, hogy a családnak szláv eredetűnek kell lennie. Ez az elv általánosságban elfogadható. Csak az a baj, hogy a legrégibb adatok nem minden családnál egyúttal a legősibb állapotokat tűntetik fel. Más az eset, ha a családról a XI. századból szólnak első adataink, és megint más, ha ezek csak a XIII., sőt csak a XIV. századig nyúlnak vissza. A XIII. és méginkább a XIV. században ugyanis a magyarországi előkelőbb törzsökös családoknál már alig lehet valami következtetést levonni a személynevekből tagjaik eredetére vonatkozólag. Alig van család, amelyben csak egy és ugyanazon nyelvből származó személynevek fordulnának elő. A XIII. századtól kezdve ugyanabban a családban, teljesen függetlenül az eredetétől, vegyesen találunk magyar, török, német és szláv eredetű személyneveket (v. ö. Kniezsa: Domanovszky-Emlékkönyv 335. l.). Ez okból olyan családok eredetét, amelyeket csupán a XIII. század óta ismerünk, a személynevek alapján meghatározni nem lehet. Téved tehát a szerző, amikor az Ivánka-családot pusztán a legrégibb személynevek alapján – más bizonyítéka természetesen egyáltalában nincs – szláv, közelebbről tót eredetűnek minősíti. De vajjon olyan szlávosak-e azok a bizonyos legrégibb személynevek? A legfontosabb bizonyíték ebben a kérdésben a család névadó ősének, Ivánká-nak a neve volna. Szerző szerint szláv eredetéhez szó sem férhet. Csakhogy úgylátszik nem tudja, hogy a magyarban a szókezdő jo-ból szabályosan i-fejlődött (jonkább > inkább, johász > ihász, johar > ihar stb.). Egy Johannes-ből származó Iovan tehát a magyarban Iván alakúvá vált. Keresztelő Szent János népi neve ma is Szent Iván (vö. a Szent-Iván helyneveket!). 52A -ka kicsinyítő-képző pedig a magyarban is eleven és kedvelt képző volt már a XIII. században is. Tehát az Ivánka név igenis lehetett magyar is. Mindenesetre bizonyos, hogy nem volt tót, mert a tótban a név teljesen ismeretlen (vö., hogy a liptómegyei Szent-Iván helység neve tótul nem *Sväty Iván, hanem Sväty Ján!).
A szerzőnek is fel kellett tűnnie a Túróc megyére vonatkozó oklevelek névanyagának magyar jellege, ő azonban ezen nagyon egyszerűen tette magát túl. Hasonlóan a korábbi cseh és tót (sőt mondhatjuk, az összes külföldi) kutatókhoz, az okleveleknek e letagadhatatlan magyar sajátosságait egyszerűen a királyi kancellária magyar oklevélíróitól származtatja. E szerint tehát az a tény, hogy a Turóc megyére (és egyáltalában egész Magyarország területére) vonatkozó oklevelekben a határjárások során következetesen magyar helynevek és a szláv helyneveknek magyaros alakú formái fordulnak elő, az illető vidékekre vonatkozólag semminemű jelentőséggel nem bírna, mert mindez csupán a vidéktől teljesen idegen királyi kancelláriai tisztviselők túlbuzgó magyarkodásának az eredménye. Ezzel szemben a magyar történészek éppen az ellenkező álláspontot foglalják el ebben a kérdésben. Véleményük szerint az a körülmény, hogy a középkorban az egész Magyarországra vonatkozó forrásanyagban túlnyomóan magyar jellegű helynévanyagot találunk, kétségtelenül bizonyítaná, hogy az illető területek a kérdéses időben lényegében magyar lakosságúak voltak. A két felfogás között tehát áthidalhatatlan szakadék tátong. Kétségtelen tény, hogy a külföldi kutatók felfogása (és így a szerzőnké is) nem lehet helyes, hiszen a királyi kancellária önkényes névváltoztatásai ellen elsősorban az érdekelt felek, az adományokban részesült birtokosok tiltakoztak volna a legjobban. Nekik ugyanis nem lehetett közömbös, hogy birtokuk határjelei nem a környéken mindenki által ismert néven, hanem valami önkényesen torzított alakban határoztassanak meg. E felfogás ellen szól különben az a körülmény is, hogy a szláv eredetű nevek olyan alakban fordulnak elő, amilyenekké az élő magyar beszédben idők folyamán természetesen fejlődtek. Sőt, ki kell itt emelnünk azt is, hogy a magyar nevek csak olyan területen fordulnak elő, ahol a magyarság az idegen nyelvű lakossággal egyidőben (vagy ennél korábban) települt, míg olyan vidékekre vonatkozólag, ahol a magyarság már talált régibb lakosságot, csak az idegen nevek átvételét tudjuk igazolni (kétségtelenül meg lehet ezt állapítani olyan területekre vonatkozólag, amelyeknek a települését történeti forrásaink alapján nyomon tudjuk követni, pl. Turóc, Liptó, Szemes m., Erdélynek számos vidéke stb.). Mindez pedig azt bizonyítja, hogy az oklevél magyar helynevei igenis az illető vidék magyar lakosságának ajkán éltek. De túlzás a magyar kutatók álláspontja is. Abból, hogy valamely területen bizonyos ideig csak a helynevek magyar alakjai fordulnak elő, csupán azt a következtetést lehet levonni, hogy az illető területen az az osztály, amelynek az adománylevelek szóltak, magyarnyelvű volt. Ez azonban egyáltalában nem zárja ki, hogy ugyanekkor a jobbágyok és szolgák rétege nem lehetett volna nemmagyar nyelvű. Ennek a nemmagyar nyelvű rétegnek a névanyagát okleveleink könnyen figyelmen kívül hagyhatták, hiszen nem nekik szóltak, hanem az adományozottakra és ezeknek birtokos szomszédaira vonatkoztak mint érdekeltekre. Tévedés volna tehát abból a körülménytől, hogy pl. egy vidéken a XV. század végéig tót alakú nevek egyáltalában nem fordulnak elő, azt következtetni, hogy ezen a vidéken eddig az időpontig tótok egyáltalában nem laktak. A kérdést különben a tót helynevek tanulmányozása is könnyen eldöntheti. Ha ugyanis ezek túlnyomó többsége a tót nyelv szabályai szerint képződött, de értelem szerint a magyar helyneveknek pontosan megfelel, bizonyos, hogy a tót helynevek a magyarokéval egyidőben keletkeztek. Ilyen értelem szerint egymásnak pontosan megfelelő névpárokat (pl. magyar Benefalva ~ tót Benice, m. Kevefalva ~ tót Kävice stb.) csak olyan területen tudjuk nagyobb számban kimutatni, ahol a terület benépesítése időpontjában mindkét népre vannak határozott adataink. Ezzel szemben olyan vidékeken, ahol az egyik nép a másik után érkezett, túlnyomóan csak alakilag is átvett neveket találunk (pl. Turóc megye legrégibb helységeinek magyar nevei mind a tótból valók: Beszterce, Tarnóc, Szlován, Visegrád, Csernakó, Gaj, Blatnica stb.; ezzel szemben pl. Kassa környékének tót helynevei egyszerű átvételek a magyarból: Araňidka, Tejkeš = Tőkés, Kišida = Kisida, Mindsent, Čontosfalva = Csontosfalva, Buzafala = Búzafalva stb.). Ezért tehát a mai népi helyneveket a településtörténésznek nem szabad mellőznie csak azért, mert azokat régi forrásaiban nem találta.
Szerző, aki egyébként az újabb szlovák történésznemzedék legszorgalmasabb és legtehetségesebb tagjai közé tartozik, teljesen téves nyomokon jár tehát, amikor a fentemlített jellegzetességeket félreértve vagy egyszerűen figyelemre sem méltatva, az egész középkori túróci nemességet egyszerűen tótnak minősíti. Ettől eltekintve azonban el kell ismerni, hogy családtörténeti munkája minden dícséretünket megérdemli. Széleskörű, részben eddig ismeretlen forrásanyagra támaszkodó alapos feldolgozás. A családtörténet kutatói a munkához mellékelt számos leszármazási táblázatot bizonyára örömmel fogadják. Kár azonban, hogy szerző a XIX. század első felénél megállt. Pedig kis fáradsággal aránylag könnyen tudta volna családjai leszármazását a mai napig követni. Különösen nagy örömmel fogadjuk azonban a 30, eddig kiadatlan oklevelet, amelyek a könyv függeléke gyanánt jelentek meg. Viszont nélkülöznünk kell a név- és tárgymutatót, pedig a könyv gazdag tartalma és településtörténeti vonatkozásai ezt nagyon kívánatossá tették volna.
Kniezsa István.
