A GENTRY TÁRSADALOMTÖRTÉNETÉHEZ.
55A GENTRY TÁRSADALOMTÖRTÉNETÉHEZ.
Felolvastatott a Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaságnak 1939. évi december hó 21-én tartott igazgató-választmányi ülésén.
A múlt század nyolcvanas évei óta vissza-visszatérő kérdése a közéletnek és az irodalomnak: a gentry. Erről az angol kölcsönszóval kifejezett magyar társadalmi rétegről a liberális korszak kritikusai úgy írtak és beszéltek, mint a társadalomnak olyan osztályáról, amely, hogy fennmaradhasson, segítségre, támogatásra szorul. Ez csendül ki Asbóth János, Láng Lajos, Berzeviczy Albert tanulmányaiból, így ír a sajtó, s így beszélnek a közélet férfiai is pártállásuknak megfelelő beállítás szerint. Még Concha Győző is a gentryről szóló irodalom eddig legmélyebben szántó tanulmányában úgy látja, hogy a gentry megsegítésre, sürgős támogatásra szorul és erre igen alkalmas eszközt lát gróf Pálffy Jánosnak hatalmas alapítványában, amelyet a középosztály megsegítésére rendelt. Szemere Miklós pedig, egy rhapszódikus gondolatmenetű tanulmányában egyenesen tagadja azt, hogy van magyar gentry, ezt a nevet csak gúnyból adta a főnemesség a történeti magyar középosztálynak.
A világháború után, amikor a magyar történetszemlélet először helyezkedik kritikai álláspontra a liberális XIX. századdal szemben, Szekfü Gyula a gentryről mint egy hanyatló korszak beteg társadalmának tünetéről emlékezik meg. Szekfü Gyula felfogása itt is alapvető fontosságú volt és maradt, nagyrészt az ő nyomdokain haladtak és haladnak azóta is e kérdés vizsgálói, így Weis István is. Figyelemreméltó és a kérdés megoldására új szempontokat nyitó állásfoglalás volt Dékány Istváné, aki gazdaság- és társadalomtörténetünk problematikáját, új utait vizsgálva arra mutat reá, hogy a magyar gentry kérdése bonyolultabb, mint első tekintetre látszik, «mert nemcsak osztályprobléma, hanem kiválókép szellemtörténeti kérdés.»
Korjellemző tünet, hogy ma a gentry szó használata már hanyatlóban van és ezt a társadalmi réteget is rendszerint a középosztály fogalmában összegezi a mindennapi nyelvhasználat. Nyilvánvalóan ez a körülmény indította Tolnai Vilmost arra, hogy egy 1937-ben megjelent tanulmányában felvesse a kérdést, mikor használja irodalmunk először a gentry-szót, de megállapítani kívánja «esetleg a már valószínű utolsó megjelenést» is. Tolnai Vilmos különben, – és ez történeti szempontból igen jelentős megállapítás – a gentry szót először 1846-ban találja meg a Heckenast-féle Idegenszótárban angol nemesség értelemben. De már 1848 előtti magyar szövegben nem találja ezt a szót, amely saját emlékei és Krúdy Gyula szerint – akit ő a leggentrybb magyar írónak nevez – a nyolcvanas években vált általánossá a közéletben és az irodalomban.
A gentryről szóló magyar irodalmat áttanulmányozva, könnyen megállapítható, hogy nemcsak abban van eltérés és ingadozás, hogy mit értünk gentry alatt? milyen társadalmi csoportokat összegez ez a fogalom, hanem különösképpen nehézzé és bizonytalanná tette a kérdés tanulmányozását az a körülmény, hogy a kérdés vizsgálói nem vették eddig szemügyre azt a kérdést: mikor jelentkezik a magyar társadalomban az a rétegeződés, amelyet a szóhasználat azután a gentry névvel jelölt meg. Vagyis nem nézték ennek a társadalmi rétegnek eredetét és történeti fejlődését, hanem csak mint adott társadalmi jelenséget vizsgálták.
A magyar gentry eredetének vizsgálatánál is az angol gentry fogalmából kell kiindulni, mert annak nevét alkalmazták a magyar társadalomnak hasonló, vagy hasonlónak vélt rétegére is. 56Concha, szemben Gneisttel, aki szerint nincs történettudós, nincs jogász, aki az angol gentryt meghatározni tudná, beható elemzés után arra a megállapításra jut, hogy az angol gentryben a régóta címert viselők családjai után bizonyos nemesi elem egyesül «a szellemi tudományokban tudós testületek által elismert tanultságú, továbbá a gazdasági élet vezető polcain álló magasműveltségű elemekkel. Mindannyinál a vagyonnak, a jólétnek magasabb foka van jelen, mely túlnyomólag földbirtokon nyugszik, de az egész társadalmi csoportnak jellegét megadó földbirtokos gentry mellett van más gazdasági alapon álló városi gentry is.»
A magyar gentry kialakulását és fejlődését tekintve megállapíthatjuk, hogy Magyarországon olyan társadalmi csoport úgy a köznemességből, mint a városi polgári rétegekből, amely jogi helyzetén kívül a gentry fogalmához fűződő vagyoni, szellemi és társadalmi követelményeknek együttesen megfelelt volna, a XIX. század előtt nem alakult, nem is alakulhatott ki.
A magyar fejlődést az angoltól azonban két lényeges körülmény választja el. Egyrészt Magyarországon elenyészően csekély volt az a városi polgári elem, amely a gentry-képződés szempontjából szóba jöhetett a számbeli és 1848 előtt feltétlenül nagy gazdasági túlsúlyban lévő köznemességnek vagyonos középrétegével szemben. Másrészt a magyar nemesség számban ugyan messze túlszárnyalta az angol nemességet, de a nemesség legnagyobb része szegény egytelkes nemes, a jobbágy paraszti életformát élő közbirtokos. Szekfü Gyula kutatásai szerint 1839-ben Magyarországon kb. 135 ezer nemes család él kb. 680 ezer személlyel. Ennek a nemességnek vagyoni helyzetét azonban az jellemzi, hogy az 1809-i nemesi felkelés alkalmával készült összeírás szerint 3122 nemes családfőnek volt 3000 forintnál nagyobb, és 27,166 nemes családfőnek 500 és 3000 forint közt lévő évi jövedelme. Ez a családtagokkal együtt kb. 150–180 ezer főre, az egész nemességnek mintegy negyedére tehető vagyonos réteg alkotta a XIX. század elején azt a társadalmi csoportot, amelyet vagyoni szempontból és szellemi struktúráját tekintve az angol megfogalmazásnak megfelelően, de a magyar gazdasági helyzethez mérten, gentrynek nevezhetünk.
A magyar gentry kialakulásának úgy a gazdasági, mint szellemi és politikai előfeltételei tényleg csak a XIX. század elején, a napoleoni háborúkat követően jelentkeztek. A barokk-kor magyar társadalmában nemcsak gazdasági, de politikai és szellemi szempontokból is a vezetés az arisztokrácia kezében van. A barokk társadalom felbomlásával, nyilván a francia ideák és a napoleoni háborúk következtében, a politikai vezetés az arisztokrácia kezéből a vagyonos és művelt középnemesség kezébe megy át. Ez tartja kezében a vármegyék vezetését, ami által befolyása érvényesül az országos politikában is. Az arisztokrácia idegenszerű műveltsége folytán háttérbe szorul a francia forradalom liberalizmusán és a romantikán kisarjadó magyar nemzeti nemesi társadalomban. A francia háborúkat követő gazdasági válságokban éppen az arisztokráciának méreteinél fogva nehézkesebb, vagy tulajdonosának életigényeit kielégíteni nem képes százezer holdas nagybirtokai kerülnek válságba, s megfelelő pénzügyi hitelműveletek lehetősége híján teljes gazdasági dekadenciába. Széchenyi Istvánnak reformmunkájához az első ösztönzést éppen az arisztokrácia nagybirtokainak súlyos eladósodása és az ezzel együtt járó gazdasági és társadalmi dekadencia adta. Ezen a mesgyén elindulva jutott el a nemzet egyetemes társadalmi és lelki reformjának eszméjéhez.
Az arisztokrácia hanyatló tüneteivel szemben a köznemességnek középnemesi rétege a nemzeti életben emelkedő irányt mutat. Az 1806-ban kiadott új Ratio educationis nevelését, szellemi képét egy, a hazai életben szükséges humanisztikus színezetű, a szónokias formákra, közéleti szereplésre sokat adó tanítással formálja. Ezzel a műveltséggel a középnemesség tagjai könnyen találtak utat a magyar politikába. A háborús idők gyorsan változó gazdasági konjunktúráját a néhány ezer hold földjén maga gazdálkodó, patriarchális életmód szerint élő középnemes sokkal jobban kihasználhatta, mint a külföldön időző, gazdasági ügyeit áttekinteni sem képes tíz- és százezerholdas főrangú nagybirtokos. Ekkor a XIX. század első évtizedeiben alakul ki a vagyonos, korszerűen művelt, a politikában nemzeti s olykor már liberális elveket képviselő középnemesi réteg. Ezt még gazdasági nézeteiben sem lehet egyoldalúnak, pusztán agráriusnak nevezni, hiszen ennek a 57társadalmi rétegnek egyik tagja, Fáy András, alapította vagyonos pestmegyei középnemes birtokos társaival együtt az első magyar pénzintézetet, a Pesti Hazai Takarékpénztárt. Nemzeti szellemű irodalmunkban is az ugyanezen középnemesi rétegből származó írók, éppen Fáy András, a két Kisfaludy és mások vetítik fel először a magyar nemes derűs, optimisztikus hangulatú, patriárchális életformájában vonzóan megrajzolt képét.
Ezt a középnemesi réteget, amelynek soraiból politikai felfogásuk színezetére való tekintet nélkül említhetjük a legismertebbek közül Felsőbükki Nagy Pált, Deák Ferencet, Bezerédj Istvánt, Pázmándy Dénest, Szécsen Antalt, Szögyény-Marich Lászlót, Majláth Györgyöt, a reformkorban táblabírói osztálynak nevezték a megyei, illetőleg az országos politikában való szerepvállalása miatt. De az angol gentry mibenlétét ismerve, méltán nevezhetjük azt a vagyonos és művelt, a nemzeti politikában vezetésre hivatott és a vezetés tudatos kötelességvállalással magára vállaló középnemesi réteget a magyar gentry minden dekadens mozzanattól ment első megnyilatkozásának.
Ez a vagyonos, művelt és nemzeti szellemű középnemesség indítja el a huszas és harmincas évek fordulóján a nemzeti reform politikai, gazdasági és társadalmi művét az arisztokráciában magányosan vagy csak kevesekkel együtt álló Széchenyi István és a sorsára és elhivatottságára még nem eszmélt tömegek között haladva. Későbbi írók, a gentryről szólva, szeretik hangoztatni annak felfelé és lefelé való exkluzivitását. A történeti fejlődés első szakaszában a tények ezt az exkluzivitást az arisztokrácia felé éppen nem igazolják. Nem szólva a középnemesi családok egészének, vagy egyes ágainak főnemesi rangra történt emeléséről, amely e korban is állandó jelenség, az 1848-at megelőző évszázadban, az aulikus arisztokráciához tartozó egy-két főnemesi család kivételével, nincsen magyar mágnás család, ahol a vagyonos középnemesség tagjaival való összeházasodás nem történt volna. Erről bárkit meggyőzhet közkeletű genealogiai munkák, mint a Gothai Almanach, Nagy Iván: Magyarország családai vagy a Magyar Nemzetségi Zsebkönyv futólagos átnézése is. Igaz, hogy az életmódjában világfian arisztokratikus Széchenyi István sajnálja Deák Ferencet, mert nincsen semmi nevelése, az alispánok pedig «oly tudatlanok, ügyetlenek, oly visszásan viselik magokat, hogy jó társaságba teljesen nem valóknak lehet őket nyilvánítani.» De a társasági formáknak, az életmódnak ez a különbözősége egyáltalán nem akadályozta az arisztokrácia és a gentry összeházasodását, aminek nyilván gazdasági okai is voltak. Az arisztokrácia és a vagyonos középnemesség közötti határ egészen elmosódott Erdélyben, egyrészt, mert itt a két társadalmi réteg között túlságos nagy vagyoni különbségek nincsenek, másrészt mert itt a két réteg nevelése, műveltsége is egységesebb.
Éppen a politikai vezetésre való elhivatottsága s abban való erőteljes részvétele miatt indul meg a gentryhez való asszimilálódás, sokszor ascendentia, a köznemesség egyéb rétegei és a polgári osztály köreiből is. Mályusz Elemér meggyőzően bizonyította be, hogy Kossúth reformprogrammja mennyire a nemzeti szellemű köznemességben gyökeredzett. Innen van municipalista álláspontja, a megyének, – ahol a köznemesség dominál a vagyonos gentry vezetése alatt, – előtérbe helyezése a centralista kormányrendszerrel szemben. A nemzet politikai és gazdasági vezetésének gondolatában és gyakorlatában talált egymásra az ősi nemes, de vagyontalan Kossuth Lajos és a nemzeti szellemű, művelt, vagyonos gentry. Valóban a magyar középnemesség virágkorának nevezhetjük a reformkorszakot, amikor legalább is a vezetőréteg, – természetesen nem kivételek nélkül – önzetlen idealizmussal és gyakran osztályérdekeinek félretételével igyekezett politikai vezetőszerepének megfelelni. Amikor a polgári osztály szellemileg vezető elemeit vonja magához, Kossuth Lajos pedig az Iparegyesület, a Védegylet, a vasútépítések kezdeményezésével korszerű gazdasági alátámasztást és továbbépítést, de egyben a hozzáillő polgári rétegekkel való közeledést is megteremteni kívánja, a fejlődés legjobb úton volt, hogy a magyar gentry szerkezetében, gazdasági megalapozottságában az angolhoz hasonló legyen.
A fejlődésnek ezt a zavartalanul és felfelé haladó menetét 1848 nemcsak megakasztotta, de sorsdöntően megváltoztatta. A gyors és forradalmi jellegű átalakulás a jobbágyfelszabadítással kapcsolatban lehetetlenné tett minden olyan megoldást, amely a jobbágyság és a birtokos nemesség gazdasági szétválasztását mindkét fél számára kedvező, 58reális alapra fektette volna. Az 1848 nyarán összeült első népképviseleti országgyűlés a negyvenes évek politikai erőviszonyainak és adottságainak megfelelően valóságban a vagyonos magyar középnemesség, a gentry gyülekezete volt. Még mielőtt a gazdasági megkötöttségek feloldására, a társadalmi helyzet kiegyensúlyozására sor kerülhetett volna, bekövetkezett a politikai katasztrófa, a király és a nemzet, Ausztria és Magyarország végzetes szembefordulása. Az alkotmánynak ez a válsága, a döntésnek fegyverekre bízása és ezzel Magyarország sorsának az európai helyzettől való függőségbe helyezése, a nagy dráma, amitől Széchenyi István tartott, bekövetkezett és az felbomlasztotta a magyar társadalmat is.
Az arisztokrácia, kevés kivétellel, s rövid ingadozás után a fegyveres döntés kierőszakolásakor már Bécs abszolutisztikus kormányrendszerénél keresett és talált támaszpontot. Az imént felszabadult népi tömegek az újszerűség némi izgalmával, de a kívülálló bizonyos tartózkodásával nézték az uralkodóház, Ausztria, a nemzetiségek és a magyar politikai vezető réteg, a gentry küzdelmét. A harc kiéleződése szakadást idézett elő a Kossuth Lajos körül csoportosult középnemesi rétegben is. Egy részük visszavonul a küzdelemtől, élén Deák Ferenccel, a jobb jövőtől várva és remélve az ország és saját helyzetének javulását. A mindig konzervatív alapszínezetű elemek gyorsan megtalálják az utat a most már megváltozott Bécs felé és a Bach-korszak alacsonyabb és magasabbrangú beamterei között a magyar főnemesség mellett, a magyar gentry képviselői is megtalálhatók. Kossuth Lajos egy vagyonilag is számottevő középnemesi réteg élén vezeti a függetlenségi harcot. A politikai adottságok egyfelől, másrészt a magyar társadalomban és magában a gentryben is mutatkozó mélyreható megoszlás, Kossuthot is forradalmi irányba terelte. A magyar nemzet szabadságát, sorsának biztosítását az európai forradalom sikerétől várja és reméli. Amikor ez elmarad, s a magyar függetlenségi harc összeomlik, Kossuth az emigrációban csak az európai forradalmárok együttműködésétől vár és remél segítséget. Hiszi, hogy a magyarságra még szebb jövendő vár, csak a félliberálisoktól és a táblabíráktól óvja nemzetét. Így szakadt szét az a kapcsolat, amely Kossuthot és a vagyonos középnemességet a reformkorban oly szorosan összefűzte. Kossuth és a gentry külön útra térnek, csak az emigráció néhány ideszámító tagja: Pulszky Ferenc, Nemeskéri Kiss Miklós, Almássy Pál követik őt egyideig és nem minden ellenállás nélkül.
Amíg Kossuth és a középnemesség így lélekben is eltávolodtak egymástól, addig az abszolutizmus kormányzata alá került Magyarországon éppen a vagyonos középnemesség anyagi és társadalmi letörése következett be. Az abszolutizmus urai igen jól tudták, hogy a magyar alkotmányosság, a nemzeti politika oszlopa a középnemesség, a gentry volt. Ennek a háttérbe szorítása, gazdasági legyengítése a rendszer fennmaradásának egyik postulatuma volt bécsi felfogás szerint. Az úrbéri megváltás lassú és pártosságra alkalmas rendezése anyagilag megbénítja a gentryt, amely amúgyis tőkeszegénységgel küzdött és eladósodás nélkül nem volt képes a megszűnt jobbágymunka és szolgáltatások helyett bérmunkára átállítani gazdaságát. Tőkeszegénysége megakadályozza őt természetesen abban is, hogy az ötvenes évek kirobbanó ipari beruházási konjunktúrájában (vasútépítés, gyáralapítások) és tőkekoncentrációt jelentő bankalapításaiban részt vegyen. Bécsi bankárok ügyes, de nem mindig szolíd alapításaiban és üzleteiben márcsak a magyar arisztokrácia kormányhű rétegeinek jutott rész, akik erre vagyonilag is ellenállóbbnak bizonyultak, mint a politikailag általában megbízhatatlannak bélyegzett gentry. A születési és a pénz arisztokráciának később mindjobban megértő és elmélyülő együttműködése innen, az ötvenes-hatvanas évekből származik. Politikai tevékenységre a gentry előtt – kivéve azokat, akik a rendszernek behódolva hivatalt vállaltak – tér nem nyílik. Művelődése, szellemi képe is megáll bizonyos fokig. Klasszikus, erősen rhetorikai műveltségével még ha keres, akkor is nehezen talál kapcsolatot az abszolutizmus német, vagy méginkább németesítő szellemű kultúrájával, a reáliákat már a politikamentesség okából is pártfogoló iskoláztatásával. A gentrynek egy elenyészően kisebb része visszavonultságában szellemi elmélyülésre adja magát. E tiszteletreméltó szűk réteg legkimagaslóbb jelensége Madách Imre, akinek élete klasszikus példája a magyar gentry illúzióktól nem ment, de önkéntes áldozatvállalástól vissza nem rettenő életének 1848 előtt és a politikai nihilbe, gazdasági elsorvadásba 59taszított helyzetének Világos után. Ez a nemesen visszavonuló, a zivatar elvonulását váró életforma, amelyre a legnemesebb példát Deák Ferenc adta, csak kevesek számára nyujtott megnyugvást, ezért kevesen követték azt. A gentry szélesebb rétegei 1849 után a politikai tevékenységből kiszorítva, a gazdasági leromlás útján elindulva a nemzeti illúziók keresésének útjára tévednek. Társadalmi munka helyett a társasági életben keresnek örömet és megnyugvást, s az illúziók indokolatlan reményeiben vagy egy finis nationis Hungaricae hangulatban oldódnak fel. A gentrynek hanyatló rétege mintha nem is látná anyagi romlásának tényét, amit csak siettet, hogy a megváltozott gazdasági helyzethez való alkalmazkodásra már csak azért sem képes, mert gazdaságának korszerű vezetéséhez szükséges szakismeretekkel nem rendelkezik, s azokat megszerezni se kívánja. Mindez nem volt titok az élesebben látó, alaposabban néző kortársak előtt sem. Mocsáry Lajosnak, a nemzetiségi kérdést is reális szemlélettel vizsgáló politikusnak, 1856-ban megjelent a «Magyar társasélet» című munkája világosan reámutat az általa is táblabírónak nevezett osztálynak, a gentrynek hanyatlására. A hanyatlás okait éppen olyan világosan látja, mint ahogy – Széchenyi szellemében – a javulást is a neveléstől, a «társas műveltség» haladásától és terjedésétől várja. Akkor majd megszűnik «egyik legnagyobb baja nemzetünknek, az örökös viszály, kölcsönös agyarkodás és gyűlölet, mely társaságunk különböző osztályai közt uralkodik.» Végső eredményben az irodalom is ezt a szomorú, hanyatlást jelző képet örökítette meg a Bach-korszak magyar gentryjéről. Garanvölgyi Ádám minden humoros, a nemzeti illúzióknak kedvező beállítása dacára is szomorúan igaz típusa az ötvenes évek passzivitásba merült, a sorsnak magát megadó gentryjének.
Az alkotmányos életnek az októberi diplomával történt visszaállítása feléleszti újból a gentry tevékenységét. Ismét bevonul a vármegyeházára, nagyrészt ő foglal helyet az 1861-i országgyűlés padjaiban is. Az életet azonban nehéz, sőt lehetetlen ott folytatni, ahol 1848-ban abbanmaradt. A forradalmiság hangulata ugyan már elenyészik, még a szélsőségesen 49-es Szemere Bertalan is a kiegyezés mellett foglal állást, s az emigráció is az 1859–60-i fellángolások után, a politikai realitások talaját itthon keresi. De a gentry meggyengült gazdasági erejével, amelynek regenerálásához szükséges heroikus erőfeszítésre már letört illúziói és korszerű gazdasági műveltségének hiánya miatt sem képes, már nem kizárólagos vezetője többé a nemzetnek, úgy, mint a reformkorban. Politikai nézeteiben egy doktrinär-színezetű liberalizmusba menekül a tőle most társadalmilag is elszakadt arisztokrácia konzervativizmusával, és a népi tömegek idealizáló kossuthizmusával szemben. Ekkor csillan fel először a gentry előtt az állami és megyei bürokrácia, mint megélhetést biztosító hivatal, vagy éppen sine cura.
A gentry meginduló hanyatlásával, az arisztokráciától és a néptől való elszigetelődésével egyidejűleg azonban megindult egy másik folyamat is, amely a gentrynek a társadalmi feltörekvés törvényei szerint való kiegészülését jelentette. 1848 után, – amidőn jog szerint a nemesség csak mint társadalmi megkülönböztetés, cím és rang maradt meg – éppen a rendiség korában jobbágyi sorsban élő egytelkes nemesség, általában a szegény nemesség fiai kezdenek nemességük tudatára ébredni. Nemesi mivoltukat, amely, csupán a címet és rangot tekintve, ekkor már egyenértékű a többezer holdas gentry nemességével, a társadalmi és gazdasági felemelkedés eszközéül használják. Kétségtelen, hogy ebben a folyamatban művelődési tényezők fontos szerepet játszottak. Az iskoláztatás fellendülése, a tanulás megkönnyítése, az abszolutizmus kétségtelen érdeme, s olyan rétegeket is a művelődéshez juttatott, amelyek 1848 előtt aligha részesültek volna a közép- vagy éppen felsőfokú oktatás áldásaiban. Nagybirtokon, legtöbbször gazdasági szakképzettség nélkül elhelyezkedett szegény nemesek, protestáns papok, általában kisebb vidéki honoráciorok, végül szegény kisnemesek gyermekei iskolába mennek, hogy azután az újonnan felépülő magyar bürokráciában elhelyezkedést keressenek. Ennek a szegény nemességnek a fiai természetesen vágyálmot látnak még a hanyatló gentry életében is, s nemességük azonosságának tudatában ahhoz keresnek hasonulást. Így enyészik el az una eademque nobilitas korszerű értelmezésével az a lényeges társadalmi és gazdasági helyzeti különbség, amely 1848 előtt a vagyonos középnemest, a gentryt, a szegény nemes mindenrendű rétegétől elválasztotta. Így indul meg már a hatvanas években a 60nemesség alsó rétegeinek a gentryvel való egyesülésének folyamata, amely néhány évtized alatt odáig jutott, hogy korábban aszcendált rétegek már teljesen egynek és azonosnak érezték magukat a rendiség korában már meglévő gentryvel. Természetes, hogy ezt az öntudatosulást nagymértékben elősegítette az igazi gentry-családokkal való családi kapcsolat, a hivatali életben való felemelkedés vagy – ami ritkább eset volt – a meggazdagodás. A kisnemességnek a gentryhez való asszimilálódásának a hatvanas években megindult folyamatáról az irodalomban legtisztább képet Mikszáth Kálmán adott, az ő apró gentryjei ilyen aszcendens kisnemesek.
A 67-es kiegyezés véget vetett annak a közjogi küzdelemnek, amely 1848-ban véres tragédiává torzult. Az uralkodóval és a lajtántúli országokkal szemben a nemzet elérte reális és megvalósítható követeléseinek maximumát. A nehézségek az ország társadalmi és gazdasági felépítésében mutatkoztak. A kiegyezés félretolta a provizórium konzervatív szellemű arisztokrata vezetőit, az új Habsburg-monarchia mindkét felében a politikai vezetés a liberális pártok kezébe került. Deák Ferenc a reformkorszak mérsékelt liberális nemesi politikusait gyüjtötte maga köré a fiatalabb generáció intellektuális színtű rétegével együtt. A közjogi felfogás különböző árnyalata sorozta a gentry politikai szerepet vállaló tagjait Tisza Kálmán balközép pártjába vagy a 48-as pártba. A képviselőházban még mindig erős túlsúlyban van a gentry a polgári rétegekkel és az arisztokráciával szemben, amely a főrendiházban változatlanul tartja politikai pozícióját. Belpolitikai nehézségek egyenlőre nem is közjogi vagy közigazgatási, hanem gazdasági téren mutatkoztak. Magyarország tőkeszegény ország volt ahhoz, hogy saját gazdasági erőiből felépítse új állami szervezetét és a gazdasági és hiteléletet a saját tőkéivel lássa el. A magyar gazdasági élet így függvénye lett a bécsi s azon keresztül a nyugateurópai pénzpiacoknak. Az arisztokráciának a gazdasági életben a tényleges vezetéstől való húzódozása, a gentrynek gazdasági kérdésekben való járatlansága, gazdasági műveltségének hiánya megakadályozta azt, hogy az új gazdasági intézményeknek a tradíciókhoz ragaszkodó, de korszerűen művelt vezetői legyenek. Az arisztokrácia nem akart, a gentry pedig gazdasági erejének fogytával és szakképzettség híján, nem tudott részt venni a gazdasági élet vezetésében. A gazdasági életben történt visszaszorítása nem sok idő mulva maga után vonta a politikai életben addig öntudatos kötelességvállalással viselt vezetőszerepéről való lemaradását is. A Deák-pártnak és Tisza Kálmán balközép pártjának 1875-ben történt fúziójából keletkezett szabadelvű párt már nem a liberális nemzeti szellemű gentry pártja, mint volt a Deák-párt, hanem erős szerepet játszik benne a tradíciók nélkül való merkantil tőke. Gyakori jelenség a hetvenes év nyolcvanas években, hogy a földbirtokos gentry-képviselő, letéve mandátumát, tanfelügyelői kinevezést, vagy más, még inkább adminisztratív közhivatalt kap. Az európai agrártermelés jövedelmezőségének hanyatlása, a növekvő adóterhek, a szükséges beruházások hiánya, a jövedelmezőséggel kapcsolatba nem hozott életforma a hetvenes években megindították a földbirtokos gentry gyorsütemű anyagi romlását. Tévedés volna azt hinni, hogy az anyagi romlás nem terjedt volna ki az arisztokráciára is; de azt aránytalanul nagyobb vagyona, szélesebb körű, többrétű műveltsége ellenállóbbá tette a felmerülő nehézségekkel szemben. Az a körülmény pedig, hogy éppen a legvagyonosabb főrangú családok kapnak ebben az időben a leggyakrabban királyi engedélyt elsőszülöttségi hitbizományok alakítására, az arisztokrácia számára olyan gazdasági és társadalmi védelmet jelentett, aminővel a gentry megközelítőleg sem rendelkezett. Nem szabad azt sem hinni, ez téves általánosítás volna, hogy a gentry anyagi leromlásának mindig az egyén gazdasági előrelátáshiánya, könnyelmű életmódja lett volna az oka. Sok esetben elemi csapások, örökösödés révén való ésszerűtlen felaprózódás és hasonló, minden korban előforduló tények okozták anyagi romlását. Az már azonban az államhatalom hibája volt, hogy a legszélsőségesebben értelmezett liberalizmusával ott, és akkor sem lépett közbe, amikor azt eminens nemzeti, sőt gazdasági érdek követelte. Előkelő liberális gazdaságpolitikusok hirdették szóban és írásban, hogy mindegy az, kinek a kezére jut a föld, csak jobban művelje és több jövedelmet teremtsen belőle elő az új birtokos. Ilyen agrárpolitika mellett, amikor az államgazdálkodás ügyeit a nagytőke merkantil-liberális szempontjai szerint irányították a legtöbb esetben, 61természetes, hogy a gentry tekintélyes része gazdaságilag elpusztult vagy legalább is nagy mértékben leszegényedett. Mennyi írandó ebből az egyén terhére és mennyi az állam hibás gazdasági politikájának rovására, azt általánosságban eldönteni nem lehet. Erről csak akkor lehet majd némileg tiszta képet alkotni, ha a kiegyezés utáni kor hitelpolitikájának, mezőgazdasági történetének, egyes nagybirtokok életének módszeres tudományos vizsgálata már megtörtént. Egyelőre ilyen vizsgálatok eredményei még hiányoznak.
Szólottunk már a kisnemesi rétegnek a gentryhez való asszimilálódásáról. Egy hasonló folyamat, a gentry rétegtől való disszimiláció, szintén gyengítette a gentry gazdasági és társadalmi erőit. Az alkotmányos élet helyreálltával nagyobb mértékben indul meg és az egész Ferenc Józsefi-korban állandósul a főnemesi rangok adományozása. A gentrynek éppen a legvagyonosabb, politikai vagy társadalmi életben a legbefolyásosabb családai emelkednek a főnemesség soraiba, rácáfolva így az igazi gentry exklúzívitásáról hirdetett nézetekre. Ezek a rangemelések a gentryt éppen legjobb erőitől fosztották meg, amelyet korántsem egyensúlyozott ki sem a kisnemesség társadalmi feltörekvése, sem az 1867 után nemesített, legnagyobbrészt hivatalnoki, katonatiszti vagy merkantil rétegeknek a gentryhez való hasonulása, illetőleg hasonulási készsége.
A gentry hanyatlásáról a hetvenes években Asbóth János, ez az érdekes pályát befutott konzervatív politikus és publicista, írt és beszélt először. Már ő is agrárvédelmet sürget s ezen keresztül reméli a gentry érdekeinek védelmét. De sem Asbóth, sem követői a kormányzatnál megértésre nem találtak, ami nem is meglepő a gazdaságpolitikának a szabad versenyt hirdető és valló tiszta liberális értelmezése és gyakorlata mellett. A nyolcvanas években a vita még élénkebb lesz. Láng Lajos és Berzeviczy Albert képviselik árnyalati különbségekkel ugyanazt a liberális nézetet, hogy a gentry, ha fenn akar maradni, csatlakozzék feltétlenül a liberális politikához és erejét megfeszítve vegyen részt a gazdasági erők szabad versenyében. Ha továbbra is a konzervatív ideákkal kacérkodik – ez csak romlására vezethet. A szabadverseny kétségkívül helyes és elfogadható lett volna, ha a gazdasági életben az agrár és merkantil erők azonos előfeltételek mellett küzdöttek volna. A gentry körül ebben a korban folyó polémiához tartozik Grünwald Béla és Mocsáry Lajos vitája a régi magyar nemesség fény- és árnyoldalairól. A vitatkozók sok érdekes és értékes adatot hoztak össze, mégis vitájuk eldöntetlen maradt. Grünwald Béla az 1825 előtti magyar fő- és köznemesség életének árnyoldalait emeli ki s kollektív típusokat rajzol. Mocsáry Lajos pedig a reformkor gentryjének kimagasló alakjaival, tehát tömegbe nem sorolható kiváló egyedeivel akarja a magyar nemesség érdemeit általánosságban bizonyítani. Így a vitatkozók értékes anyagot szolgáltattak ugyan, de se egymást meg nem győzték, se a kérdést – egyoldalú felfogásukkal – meg nem oldották.
A politikai és gazdasági életben visszaszoruló gentry a társadalmi életben keres érvényesülést. Itt sem jelentkezik mint egységes réteg, hanem új vagyoni helyzetének megfelelő csoportosulásban. Átérzi azonban hanyatlását és széles rétegei adják oda magukat a hanyatlás feltartóztathatatlanságának hangulatában könnyű és tétlen életre. Gazdasági elesettségükben osztályillúzióikat némelyek úgy vélik megmenthetőnek, ha a politikai vagy gazdasági hatalmasságok árnyékába szegődnek. Ez az a szomorú dekadencia, amelynek képét a nyolcvanas évek regényíróinál is megtaláljuk. Mikszáth Kálmánnál és Herczeg Ferencnél derűs-cinikus színezésben, Tolnay Lajosnál tragikus komorságban. Ez a gentry hanyatlásának az a korszaka, amelyről Szekfű Gyula méltán írt kemény szavakat s ez a kor adott a gentry-szónak egy peiorisztikus színezetet.
A századforduló már a gentryt is differenciálódva találta. Művelt és vagyonos rétege nagyon megvékonyodott, ezen családok egy részének az arisztokráciába emelkedése, vagyoni felaprózódás, anyagi összeomlás és sok család kihalása révén is. Az 1840-ben szerepet játszó vezető gentry családoknak már csak egy kis része játszik hasonló szerepet a századforduló után. A megmaradtak és az előkelő tisztviselői és katonatiszti réteg képviselik a gentry elitjét, társadalmilag is hangot adó rétegét. Sokan közülök ősi nemességüket, származási különállásukat, előnyös gazdasági helyzetüket szívesen dokumentálják a császári és királyi kamarási méltóság kieszközlésével és itt találkozik a gentry legfelsőbb rétege az arisztokráciának ugyanezen udvari méltóságot viselőivel. A nagyobbik 62rész kisebb hivatalokban él jelentéktelen életet, vagy összezsugorodott birtokán gazdálkodik rendszerint nehézségekkel küzdve és remélve, hogy egy sorsfordulat benne vagy utódaiban ismét felemeli a családot valódi vagy csak vélt régi fényéhez. Mert a kis- és törpenemesség felfelé haladó elemei, az állami és megyei életben a gentry élet formáit élve, szívesen emlegették a multat gentry ideológián át nézve. A régi jó időkről beszéltek törpenemesek, vagy éppen jobbágyok olyan utódai is, akik számára a jelen igazán csak emelkedést jelentett őseikhez, s általában a multhoz képest.
A gentry ideológiának, életszemléletnek ez a vonzóereje, amely a reá nézve legkedvezőtlenebb időben, a kozmopolita főváros virágkora idejében nemcsak fennmaradt, de különböző és széles rétegekben folyton hódított is, azt bizonyítja, hogy a közfelfogás a gentryben hanyatló helyzete, sokszor a komikumba torzult életmódja dacára is felfedezte, vagy legalább is felfedezni vélte a magyar nemesség értékes hagyományaival, nemzeti építőmunkájával való kapcsolatát. Az már nem a gentry hibája volt kizárólagosan, hogy a régi erényeknek nem a folytatója, hanem legjobb esetben a megőrzője, de sokszor tékozlója lett. Mert a kormányzat – politikai helyzetének olykor drasztikus eszközökkel való biztosításán kívül – más irányítást a magyar társadalom egyik rétegének, tehát a gentrynek sem adott. Hiába hangzottak el mélyre tekintő kritikusok intő szavai, meghallgatásra az illetékeseknél nem találtak.
A világháború és Trianon felbomlasztották a kiegyezés korának társadalmi rétegződését is. Elsöpörték az előző kor illúzióit. A gentrynek trianoni Magyarországon maradt része aránylag szerencsés körülmények között élte át ezt a világégést. A mezőgazdaság konjunkturális évei a pénzérték csökkenésével párosulva lehetővé tették számára, hogy eladósodottságától szabaduljon. Államkormányzatunknak tekintélyi bürokratikus irányzata pedig a gentrynek a bürokráciában elhelyezkedett elemei számára biztosítottak a világháború előttinél kétségtelenül nagyobb hatalmat. A politikában, a társadalmi és legújabban a gazdasági életben is vezetőhelyhez jutott középosztály magvát, sőt legnagyobb részét ma is a gentry alkotja, ha ezt a nevet, mint a tömegek előtt nem mindig jó hangzásút, ma talán ritkábban is halljuk. De hogy a társadalmi ascendentia ma is folyamatban van, eléggé bizonyítja, hogy az igazolt nemesek nemrég közzétett hivatalos lajstroma szerint a nemességigazolások legnagyobb része a világháború utáni két évtizedre esik. Neveiket vizsgálva, könnyen megállapítható, hogy legnagyobb részük nem a reformkorban szerepet játszó vagyonos középnemesség soraiból kerül ki, hanem a kis- és törpenemességnek a társadalmi ranglétrán felemelkedett vagy most emelkedő utódaiból. Mindez arra vall, hogy a magyar köznemesség hagyományait erényeiben és hibáiban őrző társadalmi osztály három emberöltő hanyatlása után sem enyészett el, hanem a dolgok megváltozott politikai és társadalmi rendjében is, új elemekkel regenerálódva, keres új viszonyt, új helyezkedést a társadalom többi osztályával szemben.*
Irodalom. Concha Győző: A gentry, Budapesti Szemle, 142. kötet (1910); Szücsi (Bajza) József: A gentry, Turul, 1910; Szekfű Gyula: Három nemzedék, Budapest, 1920; Hóman–Szekfű: Magyar történet, II. kiadás, V. kötet; Weis István: A mai magyar társadalom, Budapest, 1930; Dékány István: Gazdaság- és társadalomtörténet (A magyar történetírás új útjai, szerk. Hóman Bálint, Budapest, 1931); Mályusz Elemér: Kossuth működésének társadalomtörténeti háttere, Napkelet, 1928, I. kötet; Mályusz Elemér: A helytörténeti kutatás feladatai, Századok, 1923–24; Meszlényi Antal: Horváth Mihály menekülése s bekapcsolódása a párizsi emigrációba, Budapest, 1936; Tolnai Vilmos: Dzsentri–gentry, Magyar Nyelv, 1937; Gerő József: A m. kir. belügyminiszter által igazolt nemesek 1867–1937-ig. Budapest, 1938; Mocsáry Lajos: A magyar társasélet, Pest, 1856; Asbóth János: Irodalmi és politikai arczképek, Budapest, 1876; Asbóth János: Magyar conservatív politika, Budapest, 1875; Grünwald Béla: A régi Magyarország, Budapest, 1888; Mocsáry Lajos: A régi magyar nemes, Budapest, 1889; Grünwald Béla: Az új Magyarország, Budapest, 1890; Szemere Miklós: Gentry, A cél, 1912; Berzeviczy Albert: A gentryről (Beszédek és tanulmányok, II. kötet).
TÓTH LÁSZLÓ.
