Ember Győző: A m. kir. helytartótanács ügyintézésének története 1724–1848.
Ember Győző: A m. kir. helytartótanács ügyintézésének története 1724–1848.
A M. Kir. Országos Levéltár kiadványa. Budapest, 1940. 8° 298 l.
A történeti élet egyik elhanyagolt és csaknem teljesen ismeretlen területére visz ez a mintaszerű tanulmány. A m. kir. helytartótanács hétköznapi munkáját figyeli meg, és célja, hogy «az ügyek intézésének módját, azaz a hivatal belső életét ismertesse». A hivataltörténetnek ez a sajátos fajtája az irat útját kiséri végig a hivatali munkagépezet egymásba kapcsolódó alkotórészein keresztül, azt az utat, amelynek irányáról, állomásairól csak a tisztviselőknek volt teljes áttekintésük. A működése közben megvilágított hivatal, a királyi helytartótanács összekapcsoló láncszem volt a helyi, vidéki hatóságok és az udvar között, az uralkodók egyre szélesebb körben és egyre több felelősséggel bízták reá az ország politikai-gazdasági-katonai ügyeinek gondját. E hatóság munkájához tehát, az itt vázolt utat járó iratokhoz nem egyszer komoly, sőt országos érdekek fűződtek.
94A hivatal külsők előtt titokban folyó működésének megközelítéséhez a szerző a modern hivataltörténet alapelveihez és elgondolásaihoz igazodva, választja meg forrásait. A külföldi hivataltörténet ugyanis felismerte, hogy a különféle hivatalok életfolyásának, munkájának feltárása nem történhet a hivatali működést indító-alakító törvények, vagy a hivatal szerkezetét kiépítő utasítások, rendeletek alapján, hanem vissza kell térni magukhoz a működést rögzítő iratokhoz, segédkönyvekhez. Ilyen módon a hivataltörténésznek hasonlíthatatlanul nagyobb és fáradságosabb munkát kell vállalnia, de viszont másképpen nem tudja valóságszerűen feltárni a hivatali munka lefolyását. Ember Gy. felhasználja az utasításokat, de mellettük jelentősszámú iraton megfigyeli az elintézés egyes szakaszait megörökítő megjegyzéseket, jeleket. A gyakorlat során ugyanis kiderült, hogy mindkétfajta hivataltörténeti forrás egymagában egyoldalú, hibás vagy hiányos képet ad. Az utasítás csak irányvonalakat jelöl meg, de még nem a valóság, sőt lehet, hogy nagyon messze van a valóságtól, elgondolásai esetleg csak papiroson maradtak. Egyes részletek felett – ezeket az egykorú hivatali gyakorlat szinte beidegződve ismerte – az utasítás nyugodtan elsiklik, a nyomán haladó történészt könnyen megtévesztve. Ugyanígy hiányos eredményekhez jut s esetleg meg sem tud birkózni a nehézségekkel, aki az iratokon látható erősen rövidített, szűkszavű feljegyzésekből igyekszik megeleveníteni a hivatal belső munkáját. Ezeket, bár megfejtve kiigazíthatják az utasítások hiányait, tévedéseit, és szinte tökéletesen mutatják hogy az utasításokban, rendeletekben olvasható elgondolások és tervek hogyan valósultak meg az életben, csakis az utasítások segítségével lehet szólásra bírni. A különféle természetű források alapján nyert kép egyes vonásait igen hasznosan egészítik ki azok a tájékoztató jelentések, amelyekben rendszerváltozás előtt szétteregették a régi rendszer hibáit, hátrányait, igazolást keresve az újítás vitathatatlan szükségszerűségéhez.
Az egymás hiányait, egyoldalúságát helyesbítő különféle fajta és különböző értékű forrásadatok összehangolásával világos áttekintésben mutatja be a helytartótanács ügyvitelét a XVIII. század első negyedétől, a hivatal barokk fényű beiktatásától 1848-ig, a rendi világ végéig. Munka közben rajzolja meg a tisztviselőkart, amely, mintegy tanúságként a hivatal jelentőségének rohamos fokozódására, négy emberöltő alatt meghatszorozódott. Feltárul a tanács, a segédhivatalok, a számvevőség élete, egymásba kapcsolódó munkája. Tisztázza a helytartótanács ügyintézési gyakorlatában kivehető váltakozásokat, hatásukat. Az ügyek intézésében eleinte a tanácsé a vezetőszerep (1724–1754), majd szakonkint erősebben tagolódik a munka a bizottságok (1754–1769), előadók (1769–1784), ügyosztályok (1784–1848) kezében. A rendszerváltozások – többnyire olyankor került reájuk sor, amikor a hivatal a korábbi módon már nem tudott megküzdeni a torlódó-gyarapodó feladatokkal – lényegükben kísérletek, hogy a hivatali gépezet mozgását, az ügyintézést az élet sodró üteméhez igazodóan gyorsítsák. Különösen érdekesek II. József hallatlan erőfeszítései, amelyek eredményeként a helytartótanács munkamenetét a mai közigazgatás számára messze elérhetetlen fokra sikerült emelnie. Hogy pedig a helytartótanács óriási munkát végzett, a tanács irattárában évről-évre összegyűlt, elintézett iratok száma félreérthetetlenül mutatja (az első teljes évben, 1725-ben 953 irata volt, az utolsóban, 1847-ben pedig 53,228). A helytartótanács életének, munkarendszerének egyéni vonásai teljes egészükben csak akkor fognak kibontakozni, hogyha a többi magyar kormányhatóságok működését és szerepét tisztázni fogja a magyar történeti irodalom. Így lehet majd világosságot deríteni a kölcsönhatások, egyezések – pl. a helytartótanács 1724. évi január 20-i alapvető utasítása legtöbb részletében szószerint a magyar kancellária ügyvitelét szabályozó egykorú utasítások alapján készült – forrásaira és így lehet majd lemérni a kisebb-nagyobb különbségeket is. Ember Gy.-nek a magyarországi központi hatóságok ügyvitelét megvilágító tájékoztatások nélkül kellett megírnia munkáját, sőt a külföldi irodalomban is kevés hasznosítható összehasonlító anyagot talált.
A hivatali ügyviteltörténet a maga külön forrásai alapján az élet egyik sajátos területét tárva fel, nem egyszer olyan vonásokat ad korszakok, emberek, események megértéséhez, amelyeket másirányú történeti vizsgálódások nem vesznek észre. Pl. II. József történeti szerepének lemérésekor eddig nem vették számításba több mint félszázadra szóló gyökeresen új kezdeményezéseit a magyar hatóságok munkamenetének átrendezésében. De ezeken az eredményeken kívül figyelmet érdemlő gazdagodást jelent a hivatal ügyintézési gyakorlatáról tájékoztató munka a levéltár számára, amelyre az illető hatóság működése során termelődött iratanyag átvétele és őrzése vár, miután az iratokban rögzített ügyeket az élethez fűző szálak elszakadtak. A megszűnt hatóság munkájának ismerete nélkül ugyanis nem indulhat meg a levéltárrá vált egykori irattár rendezése; kezelése pedig bizonytalan és felszínes marad. A kutató – akár az elmúlt élet sokrétű eseményeit igyekszik kibontani a levéltári forrásokból, akár a legegyszerűbb történeti érdeklődés: családja, ősei sorsának megismerése a munkára indítója – komoly haszonnal forgathatja az ilyen tanulmányt. Egészen más szemmel és más igényekkel nézi az iratokat, a különféle segédkönyveket, hogyha ezek számára nem a mult elszigetelt emlékei, hanem látja mögöttük az élő hivatal gépezetét; az iratokat keletkezés közben figyelheti meg. Az ügyek elintézésének módját, szakaszait ismerve, könnyebben megtalálhatja az elveszített nyomot, hogyha kutatása valahol holtpontra jut. Ember Gy. munkája tehát komoly hasznú segédkönyv mindazok számára, akik a helytartótanács levéltári anyagában tájékozódást keresnek. Külön említést érdemel, hogy sok család- és társadalomtörténeti kutatás kiindulási pontja lehet az a névsor, amely a helytartótanács tisztviselőit mutatja be.
A hivataltörténet és a levéltártudomány egyik európai nevű szakembere, Ludwig Bittner az ügyviteltörténetet évekkel ezelőtt a segédtudományok egyik ágának nevezte, olyan munkának, amely nélkülözhetetlen értékű a történetírás szempontjából, és amelynek elvégzése a levéltárnok feladata. 95Egyúttal felhívta a figyelmet arra, hogy az ilyen hivataltörténeti munkákban sok a feleslegesnek, kicsinyesnek látszó részlet, ezek azonban nem egyszer perdöntő fontosságú következtetésekben biztos irányvonalat mutathatnak a történetíró számára.
Sinkovics István.
