A HAVASELVI VAJDÁK CÍMERE A KÖZÉPKORBAN.

Teljes szövegű keresés

12A HAVASELVI VAJDÁK CÍMERE A KÖZÉPKORBAN.
Felolvastatott a Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság 1942. március 12-én tartott ülésén.
Az első román állam, Basaraba havaselvi vajdasága a XIV. század elején alakult ki a Déli-Kárpátok és az Alduna közti területen, ellentétes politikai és kulturális hatóerők ütközőpontjában. Alkotójának energiáját lekötötte a küzdelem országa elismertetéséért, külső kereteinek megszilárdításáért. A belső fejlődés lassúbb ütemben követte a külsőt. I. Basaraba politikai kereteket adott Havaselvének, fia Sándor már egyházi szervezetről is gondoskodott, a vajdacsalád harmadik és negyedik nemzedéke pedig – a XIV. század második felében – nagyot lendített a társadalmi, gazdasági, kulturális viszonyokon. Basaraba unokái I. Vladislav és I. Radu, s ez utóbbinak fiai I. Dan és I. Mircea már udvart építettek, pénzt verettek, okleveleket adtak ki, pecsétet használtak és személyük uralkodói súlyát, más fejedelmek mintájára, díszes külsőségekben is igyekeztek kifejezésre juttatni. Ezzel a törekvésükkel kapcsolatos, hogy középeurópai módra címert vettek föl. Címerük elég gyakran feltűnik Havaselve középkori történetének egyébként meglehetősen gyér emlékein, később a dinasztia kihalása után megmaradt az állam jelvényeként, s mint ilyen, helyet kapott a román királyság jelenlegi címerében is.
Románia címere, mai formájában, fiatal képződmény. Mintegy két emberöltővel ezelőtt, a királyság megalakulása kapcsán merült fel a kívánság, hogy az új állam jelvényei a heraldika szabályainak megfelelő formába foglaltassanak. 1866-ban készült az első idevágó tervezet, maga a címer heves viták után 1867 áprilisában került törvény formájában nyilvánosságra, röviddel utóbb (1871–72) új törvénnyel igen jelentős módosításokat hajtottak végre rajta; végül a világháborút követő területi gyarapodás után, több bizottság munkájának eredményeképpen látott napvilágot az 1921. június 23-i törvény «a román királyság és kapcsolt országai címerének megállapítása tárgyában», amely a román címer most használt alakját létrehozta. Ebben Havaselvét kék pajzsban keresztet tartó, vörös fegyverzetű arany sas jelképezi, amelyet jobbról nap, balról félhold kísér.
Szigorúan a havaselvi címer fejlődéstörténetének szempontjából nézve ezt az ábrázolást, kétségeket lehetne támasztani például az arany alkalmazásának helyessége felől. A román szakemberek figyelmét ez a részlet nem keltette fel, annál élénkebb viták folytak azonban a címeralak megállapítása körül. E viták során nagyon eltérő vélemények merültek fel. Egyesek szerint Havaselve ősi címerében nem sas szerepelt volna, hanem holló, mások szerint viszont két szembenálló alak. Egy régebbi, téves nézet szerint az első Basarabák jelvénye három szerecsenfej lett volna, s végül voltak, akik azt állították, hogy az eredeti címerben egyik alak sem szerepelt, mert a XIV. századi vajdák csak egy hasított, jobbról hétszer vágott pajzsot használtak címerül.
Ez a zűrzavar éppen nem meglepő, hiszen Romániában a heraldikának alig van talaja. Mint önálló tudomány, voltaképen csak az 1920-as években nyert polgárjogot. A már emlitett 1921-i törvény értelmében ugyanis a hatósági címerekkel kapcsolatos ügyek intézésére egy állandó tanácsadó bizottságot állítottak fel a román belügyminisztérium mellett. 1925-ben pedig megkezdte működését a levéltárnokképző főiskola (Scoală superioară de arhivistica si paleografie), ahol más segédtudományok mellett a címertan köréből is rendszeres előadásokat tartanak. Régebben a heraldikai kérdésekhez inkább csak jószándékú, de szakképzetlen műkedvelők szóltak hozzá, s fejtegetéseikbe gyakran csúsztak durva hibák, amelyek félszáz évvel ezelőtt méltán váltották ki a 13magyar Réthy László lesújtó bírálatát.* Azóta jelentősen bővült a forrásanyag, s újabban néhány elsőrangúan képzett és széles látókörű tudós foglalkozott román részről a régi vajdaságok címereivel. S bár ma sem tekinthetünk minden kérdést tisztázottnak, annyi bizonyos, hogy az újabb kutatások hozzáférhetővé tették a forrásanyag javát, kifejtették a kérdés lényegét, s lehetőséget adnak a legrégibb román címerek, a moldvai és havaselvi vajdák középkori jelvényeinek megismerésére.*
A román királyság címere és színei. Turul, 1884., ill. Adalékok a havaselvi vajdaság numismatikájához. Arch. Értesítő 1892. (Bírálata jogos, de az újabb kutatások fényében már az ő nézetei sem állják meg mindenben a helyüket.)
Különösen figyelemreméltóak G. I. Brătianu tanulmányai: Scutul unguresc în armele Basarabilor. Revista Istorică 1921., Originile stemelor Moldovii şi Tării-Româneşti és In jurul originei stemelor principatelor române. Revista Istorică Română 1931. V. ö. Const. Moisil: Stema României. Originea şi evoluţia ei istorică şi heraldică. Bucureşti 1931., és nem annyira nézetei, mint különösen a bennük foglalt forrásanyag kedvéért Monetele lui Radu I. Basarab. Buletinul Comisiei Monumentelor Istorice X–XVI. (Bucureşti) 1923., ill. Monetăria Ţării-Româneşti în tîmpul dinastiei Basarabilor. Cluj, 1924.
Bármennyire értékes a támogatás, amit az újabb román irodalomtól remélhetünk, alábbi vizsgálódásaink során mégis helyesebb lesz közvetlenül a forrásanyagból indulni ki. Az irodalomban ugyanis mindmáig ellentétes nézetek keringenek, sok a vitás pont, amit csak a teljes forrásanyag ismeretében lehet elkerülni, ezt pedig eddig egyetlen feldolgozás sem foglalta össze kielégítően. A havaselvi vajdák középkori címerének kutatásában egykorú írott forrásra nem, csak néma kútfőkre támaszkodhatunk. Ezek közül legjelentősebbek a vajdai pénzek és pecsétek, amelyeknek véseteiből – természetesen színtelenül – teljes képet kaphatunk a címer kialakulásáról s középkori fejlődéséről. Némely részben jól kiegészíti ezt a képet néhány képzőművészeti, illetve építészeti emlék, illetőleg a vajdák birtokában volt használati tárgyakon – például I. Radunak argesi sírjából kikerült gombjain – található forma. Végül, egyik-másik részlet biztosabb meghatározásánál, nagy óvatossággal és csupán kiegészítésül, jó hasznát vehetjük a későbbi korok bővebb forrásanyagából származó adatoknak is.
Forrásaink sorában elsőnek említettük a pénzeket, mert a legrégebbi időktől csaknem kizárólag ezek tájékoztatnak. Mert – noha nem mindegyik vajda veretett pénzt, s később, a középkor végén a pecsétek sora már teljesebb – a XIV. században az írásos műveltség még oly fejletlen volt, hogy ebből a korból oklevél és pecsét alig maradt. Pénzeket viszont elég szép számban ismerünk, s bár a román pénz- és éremtan nemrég még meglehetősen kezdeti fokon állt, – az első komolyan számbavehető tudományos munkálatokat e téren a magyar Réthy László végezte el, mintegy félszáz évvel ezelőtt* – újabban főleg Const. Moisil úttörő munkássága révén nagy előhaladást tett, s a középkori vajdák pénzeiről jó áttekintést ad.*
Ld. az Arch. Ért. 1887., 1891., 1892., 1895. évf. közölt cikkeit.
Pénztörténeti áttekintésünknél Const. Moisil Monetăria Ţării-Româneşti c. id. művét vesszük alapul, kibővítve Réthy id. cikkeinek egyes eredményeivel
Basaraba unokája, T. Vladislav volt az első havaselvi vajda, aki saját pénzt veretett. (Korábban csak idegen, a leletek tanúsága szerint bulgár, cseh, lengyel, de főleg magyar pénzek cirkuláltak ezeken a területeken, legelsőbben báni dénárok, amelyektől a román váltópénznek máig használatos «ban» neve származott.) Vitatkozni lehet azon, hogy Vladislav pénzei hol készültek: Magyarországon, vagy saját országában, magyarországi mesterek kezemunkájával. Tény az, hogy mind pénz-, mind műtörténeti szempontból a magyar pénzrendszer szerves tartozékai, noha természetesen idegen elemek is találhatók rajtuk, így például a pénzek felirata néha nem latin, hanem szláv nyelven készült. Az egyes pénz, sorozatok közt más különbségek is vannak – súlyuk például, bizonyára verési nehézségek és; rontási kísérletek következtében, nem azonos. Nagyjából mégis két világosan megkülönböztethető főtípusba sorakoznak. Az egyik pénznem ritka, nagyobb súlyú ezüstérem, egyik lapján gyöngysorkoszorúba foglalt egyenlőszárú kereszttel, amelynek szárai liliomban végződnek, hátsó lapján pedig csöbörsisakon jobbrafordultan ülő, fejét a háta fölött levő kereszt felé fordító sassal. Ez a típus éppúgy, mint Musat Péter moldvai vajda közelegykorú garasa, a magyar ezüstgarasok származéka. Vladislav másik, gyakoribb pénze szintén ezüstből készült, de kisebb és könnyebb; ez a magyar dénárok rendszeréből fejlődött. Úgy 14látszik, Havaselvén dukátnak nevezték, s amíg a vajdák egyáltalán verettek pénzt, ez maradt az ottani rendszerek alapja. Ennek a típusnak első lapján gyöngysorkoszorúba foglalt, hasított, jobbfelén hétszer vágott pajzs, hátlapján pedig a keresztes pénz hátlapján ábrázolttal azonos, csöbörsisakon jobbrafordultan ülő, a háta fölött levő keresztre visszanéző sas látható. Az utóbbi típusból kiütközik egy súlyra is jelentősen különböző sorozat, amelyen a sast nem zárt, hanem kissé megemelt szárnyakkal, a hasított pajzs máskor síma mezejét pedig félholddal kitöltve ábrázolták.

1. Vladislav pénze. (Nagyítva. Eredetije a M. Nemzeti Múzeumban.)
Vladislav utódának, I. Radunak pénzei lényegben azonosak az előzőkkel. Az ő korából is két típus maradt fent, egy súlyosabb, első oldalán kereszttel, s egy könnyebb, dénárszerű pénz, első lapján a hasított-vágott pajzzsal. Van azonban a dénárok közt egy sajátságos sorozat, amely véseténél fogva különös figyelmet érdemel. Ennek első lapján egybefoglaltan ábrázolták a máskor két lapra elosztott alakokat: a hasított, jobbfelén hétszer vágott pajzsot ezúttal jobbradűlten, s balsarkára ráhelyezve a csöbörsisakot, amelynek dísze szárnyát emelő, jobbrafordult, fejét hátrafordító, sas. A madáralak tehát cimičre formájátan egyesíttetett a pajzzsal, amire azért volt szükség, mert a pénz hátlapján Radu vajda saját magát akarta ábrázoltatni: nyugati lovag módjára sisakban-páncélban, jobbjában a hűbéres fejedelmek lándzsajelvényével, baljában pedig az érem első oldalán látható, hasított-vágott pajzzsal.
Radu és Vladislav Nagy Lajos kortársai voltak, pénzeik az Anjou-kor messze tájakat átfogó gazdasági és kultúrális fellendülésének termékei. Nagy Lajos halála után nemcsak Magyarországon, hanem az egész Dunavidéken érezhető romlás következett; s ez a havaselvi pénzek anyagában, súlyában és kivitelében is pontosan visszatükröződik. A bennünket érdeklő szempontból eleinte csak annyi változás figyelhető meg hogy a keresztes pénztípus I. Dan idejében eltűnt. A másik típus továbbra is megmaradt, vésetében azonban I. Mircea uralkodása idején, a századforduló táján, bizonyos eltérések mutatkoznak. I. Mircea két-féle pénzt veretett mindkettőt ezüstből; egy nagyobbat amely beleilleszkedik a korábbi dénár-szerű pénzek rendszerébe, s egy jóval kisebbet, amelyre a közben divatjamúlt báni dénár mintájára a ban nevet alkalmazták. Mindkét típusból több sorozat ismeretes, amelyek közt kisebb eltérések vannak ugyan, de lényegben azonosak, s egészben véve a Zsigmond-kori magyar pénzrendszerhez alkalmazkodnak. Ami mármost véseteiket illeti, a nagyobb pénznem egy sorozatának első lapján Mircea vajda álló, koronás, palástos alakját ábrázolták, jobbjában karddal, baljában országalmával, a hátlapon pedig Krisztus mellképét; egy másik sorozaton a vajda kard helyett lándzsát tart, a hátlapon pedig Krisztus képe helyett az I. Radu lovagalakos pénzén feltűnt pajzsos-sisakos-sasos kombináció szerepel. A kisebb pénzek Réthy megállapítása szerint Zsigmond hetedik fajú obulusát utánozzák; első lapjukon egyenlőszárú, horgonyvégű keresztet látunk, a négy osztásban egy-egy három gömbből összerótt figurával, amely, nyilván helykitöltés céljából, a hátlapon is megismétlődik, a már ismert dűlt pajzsra helyezett, s jobbrafordult, fejét hátrafordító sassal díszített csöbörsisak mellett. A kis pénzeken általában nem szerepel a vajda alakja, egy esetet kivéve; itt a hátsó lapon változatlanul ismétlődik a pajzsos-sisakos-sasos kombináció, az elsőn azonban koronás, palástos, szembefordult ülő alak látható, baljában kereszt 16országalmával, jobbjában – a Redwitz Miklós szörényi szereplésekor vert báni pénzek főalakjának mintájára* – vállára fektetett buzogánnyal.
Réthy: Arch. Ért. 1891. 195–198. 1. (A Rednitznek tulajdonitott pénz eredete vitatható: Huszár Lajos: A segesvári pénzverő Zsigmond korában. Numizmatikai Közlöny 1941. II. jz.) – Mircea kampós-keresztes pénzének Zsigmond hetedik fajú obulusával való egyezésére Id. Arch. Ért. 1891.

2. Mircea nagyobb pénze. (Nagyítva. Eredetije a M. Nemz. Múzeumban.)
A XV. század folyamán, fokozódó török nyomás alatt, Havaselve helyzete mind politikai, mind gazdasági és kulturális tekintetben sokat romlott. Észrevehető a süllyedés e korszak pénzein is. Mircea legutolsó pénzsorozata, amelyet fiával Mihállyal mint társuralkodóval együtt bocsátott ki, már anyagára és kivitelére nézve egyaránt sokkal rosszabb, mint az előzőek voltak. Egyik-másik utódjánál ugyan némi halvány javulás mutatkozott, de csak átmenetileg, a viszonyok mindenképen rosszak maradtak. Némelyik vajda két-, a másik egyfajta pénzzel kísérletezett, egyre nehezebb körülmények közt, végül a század derekán feladták a reménytelen harcot s többé nem verettek pénzt. Havaselvén ettől kezdve hosszú ideig ismét csak idegen pénzek forogtak. Az utolsó havaselvi pénzekből nem mindegyiket ismerjük. Úgy tudjuk ugyanis, hogy a XV. század első felében élt vajdák közül II. Radu, II. Dan, Vlad Dracul, II. Basarab és II. Vladislav verettek pénzt, vagy legalább akartak pénzt veretni, a leletekből azonban nem minden várható példány került elő. De mindazok a példányok, amelyek előkerültek, a régi havaselvi gyakorlatot folytatják s valamennyin, akár kis-, akár nagyformájúak, az első pénzek ismert ábrái térnek vissza, csekély részletbeli eltérésekkel, de lényegben azonosan: az érem egyik oldalán hasított pajzs, a másikon pedig sisakra helyezett, hátán keresztet tartó sas. Az első pénzekhez viszonyítva az egyetlen jelentősebb eltérés az, hagy a pajzs beosztása megváltozott: nem jobb-, hanem balfelét ábrázolják vágottan, azt sem hétszer, hanem csak ötször és igen durva, elnagyolt vonásokkal. A pajzs másik felét pedig rendszerint csillaggal és félholddal töltik ki.
Áttekintve a havaselvi pénzek fejlődését, rátérhetünk tulajdonképpeni célunkra: megvizsgálhatjuk a pénzeken található jelek és alakok értelmét, jelentőségét a vajdák címerének szempontjából. Mielőtt azonban ezt megtennők, újból hangsúlyoznunk kell, hogy a pénzeken mind egészüket, mind részeleteiket tekintve igen erős magyar hatás mutatkozik. Ezt a következőkben, az egyes jelek értelmét és eredetét kutatva, állandóan szem előtt kell tartanunk.

3. Vlad Dracul (vagy II. Vladislav?) pénze. 1430–1456. (Nagyítva. Eredetije a M. Nemz. Múzeumban.)
Leszámítva a kisebb jelentőségű kísérőelemeket (csillagot, holdat, díszítőmotívumokat), a havaselvi pénzeken látható címer-, illetőleg jelvényszerű ábrázolásokat négy csoportra oszthatjuk. Az elsőbe tartoznak a különböző vajdákat, illetve egyízben Krisztust ábrázoló emberalakok, a másikba a pénzek egyik oldalán magában álló (tehát nem a sast kísérő), egyenlőszárú kereszt, a harmadikba a hasított pajzs, a negyedikbe a sisakon álló sas. Némi meggondolás után azonban nyilvánvaló, hogy az első három csoportban nem kereshetjük Havaselve vajdáinak címerét. Az emberalakok ugyanis egy eset kivételével amikor szerb-bulgár szokás szerint a Megváltó képét verték a pénzre – a kibocsátó vajdát ábrázolják, I. Radu idejében lovagi páncélban, nagyratörő fia, I. Mircea korában pedig királyi pompában, uralkodói jelvényekkel, de mint Réthy megállapította, a magyar pénzek hagyományos (eredetileg Szent Lászlót jelentő) királyi alakjaihoz feltűnően hasonló módon, kétségkívül azok hatása alatt.* Valószínűnek látszik tehát, hogy ezek a pénzek részben utánzatok, másrészt – noha az egyes sorozatokat nem tudjuk pontos összefüggésbe hozni a politikai történet eseményeivel – csaknem bizonyosra vehetjük, hogy valamely különleges alkalomra készültek, illetőleg hogy a rajtuk levő ábrázolás a kibocsátók, I. Radu és I. Mircea életszemléletét, uralkodói felfogását is kifejezésre akarta juttatni. Éppen ezért egyik típus sem élte túl alkotóját, nem terjedt el s nem juthatott általános, jelvényszerű jelentőségre. A keresztes pénzek viszonylag ritkák; nem számítva I. Vladislav és I. Radu nagysúlyú ezüstjeit, amelyek Moisil megállapítása szerint a magyar garasokat utánozták, egész éremoldalt kitöltő kereszt csupán Mirceának kisformájú pénzén fordul elő, erre pedig Réthy szerint Zsigmond király pénzeiről került. A kereszt használata tehát meglehetősen ritka, és kimutathatólag idegen gyakorlatból ered: semmikép sem lehet a havaselvi uralkodók jelvénye.
Arch. Ért. 1891. 197. l.
Gyakrabban szerepel a hasított, jobbfelén hétszer (illetőleg a XV. század második negyedében készült, rossz kivitelű pénzeken, nyilván technikai hiba folytán, balfelén ötször) vágott pajzs az első és utolsó pénzeken önállóan, egy egész éremoldalt kitöltve, I. Radu lovagalakos pénzén és I. Mircea pénzein pedig a sassal, mint sisakdísszel egyesítve. Egyesek ezt a pajzsot vélték a havaselvi vajdák ősi címerének. Igy legutóbb Const. Moisil, a román állami levéltárak főigazgatója s a történelmi segédtudományok kiváló szakértője fejtette ki* ezt az álláspontot, noha az állam első jelvénye szerinte is a sas volt. Mondanunk sem kell hogy ez a megkülönböztetés merőben önkényes, a források a legkevésbbé sem indokolják. Nem is igen lehetne elképzelni, hogy a XIV. század derekán, a fejlődésnek e kezdeti szakaszán más-más jelvénye lett volna az országnak és az uralkodónak. Moisil maga sem lehet egészen biztos ebben az elképzelésben, mert másutt azt fejtegeti, hogy a sas önmagában nem tekinthető teljes címernek, s a heraldika kívánalmainak csak a pajzzsal együtt, mint annak dísze felelhet meg, a Basarabák teljes címere tehát a Radu es Mircea pénzein látható pajzsos-sisakos-sasos kombináció volna. Másrészt hangsúlyozza, hogy a pajzs mindenkor kiemelt helyzetben: I. Radu lovagalakos pénzén például a vajda kezében, de nemcsak pénzeken, hanem használati tárgyakon, így az I. Radu argesi sírjában talált gombokon is látható. Érvei, mint a következők során minden különösebb cáfolás nélkül magukból az adatokból kiderül, s mint már G. I. Brătianu, a román történet egyik legszélesebb látókörű szemlélője kimutatta,* nem állják meg a helyüket.
Id. cikke Bul. Com. Mon. Ist. X–XVI., Numismatica si descoperile din Curtea-de-Arges. Cronica Numismatică si Arheologică I., Monetăria Tării-Româneşti stb. A sas csak sisakdísz, nem teljes címer: Bul. X–XVI. 126. 1. (Idevágó fejtegetése egyébként jórészt egyezik Réthyével. Arch. Ért. 1892. 434. 1.) Az ország és uralkodó címere más: Bul. X–XVI. 129. 1.
Id. műveiben Rev. Ist. 1921, és Rev. Ist. Rom. 1931.
Mindenekelőtt azt kell leszögeznünk, hogy a pajzs, bármennyire gyakran és kiemelt helyzetben, mégsem mindig szerepel; teljesen hiányzik például I. Vladislav, I. Radu – tehát éppen az első pénzverető vajdák – és I. Mircea keresztes pénzein, továbbá utóbbinak Krisztus képével ellátott dukátján, és csak a sassal egyesítve fordul elő több más pénzen is. Ezzel szemben a sas minden egyes pénzen megvan, kivéve Mirceának balkáni befolyás alatt vert krisztusfejes érmét. Kétségtelen, hogy a Basarabák nem a pajzsot, hanem a sast érezték fontosabbnak. S ha azt rávésték I. Radu gombjaira, ez viszont argesi lakóházának romjain tűnik elő.* Megfontolandó az is, hogy ha Moisil nézeteit magunkévá tennők, a sas szerepét nem tudnók mire vélni, de ha azt a véleményt fogadjuk el, hogy a havaselvi vajdák eredeti jelvénye s első címere a sas volt, akkor a hasított-vágott pajzs jelenlétét igen könnyen megmagyarázhatjuk. Ez ugyanis XIV. századi, deformálatlan állapotában nem egyéb, mint az Anjouk idejében használt: hasított, jobbfelén hétszer vágott magyar országpajzs, az Anjouknak a pajzs síma felében használt liliomai nélkül. A Basarabák címerének kialakulása, illetőleg az első havaselvi pénzek felbukkanása Nagy Lajos király uralkodási idejére esik, amikor a vajdák, egy-két ellenkezési kísérletet leszámítva, magyar hűbéresek voltak, magyar felfogásban országbáróknak számítottak, erdélyi hűbérbirtokot kaptak és sok tekintetben műveltségükben, életformáikban is jelentősen közeledtek a magyar udvar lovagi világához. Gyakori dolog lévén, hogy a hűbéres átveszi urának címerét, kétségkívül a vajdák hűbérességének jelét kell látnunk abban, hogy átvették és használták a magyar országpajzsot. Azt, hogy a liliomokat, az Anjouk családi 17jelvényeit nem vették át, bizonyára azzal magyarázhatjuk, hogy nem személy szerint az Anjouk, hanem a magyar királyok hűbéresei voltak; azonban a liliomok díszítőelemként éppen elég gyakran előfordulnak Havaselve és Moldva egykorú pénzein s építészeti emlékein, hogy az utolsó kétséget is eloszlassák a hasított-vágott pajzsnak eredetét, Nagy Lajos magyar udvarából való átszármazását s jelentőségét illetőleg. Eszerint a havaselvi vajdák pénzein látható, s a magyar országpajzzsal egyező ábra nem a Basarabák címere, hanem hűbérességüknek s az Anjou-kori magyar befolyásnak jelképe. Ezt a megállapítást nem zavarja Moisilnak az az érve, hogy a pénzekre csak annak az országnak (vagy uralkodójának) címerét verhették, ahol, vagy amelynek részére a pénz készült. Kérdés ugyanis, hogy a pénzeket Magyarországon vagy a vajdaságban verték-e. De feltéve, hogy Havaselvén készültek, akkor is jogosan kerülhetett rájuk a magyar országpajzs, minthogy a vajdaságok területe a középkorban a magyar birodalom részének számított, másrészt a vajdák tudták, – később a XV. század első felében okleveleikben is kifejezésre juttatták – hogy a pénzverés jogát hűbéruruktól, a királytól kapták.* Valószínű, hogy a pajzs eredeti jelentősége idővel elmosódott; erre vall az, hogy a XV. század derekán már erősen eltorzítva, hibásan ábrázolták. Később egészen eltűnt: a pecséteken soha nem is szerepelt, pénzt pedig a XV. század második felében nem vertek Havaselvén. A vágott-hasított pajzs szereplése bizonyos fokig a magyar befolyás sorsát is példázza, amely a török előnyomulás kapcsán fokozatosan háttérbe szorult s végül egészen elapadt. Az a különös megbecsülés viszont, amelyben a Nagy Lajos korabeli vajdák nemcsak pénzeiken, de használati tárgyakon is részeltették e pajzsot, jelképe lehet a magyar hatás akkori erejének.
N. Iorga: Istoria Românilor III. Ctitorii. Bucuresti, 1937. 184. 1.
A vajdák országbárói szerepére s pénzverésük hűbéri alapjaira v. ö. A magyar-román viszony a Hunyadiak korában c. tanulmányom megf. részeit, Mátyás király emlékkönyv. I. (Szerk. Lukinich I. Budapest, 1940.)
Megállapítván, hogy a középkori havaselvi pénzeken előtűnő jelek közül egy kivételével egyik sem lehet a vajdák címere, nem marad más lehetőség, mint elfogadni a fennmaradó egyet: a Basarabák eredeti címerét abban a sasban kell látnunk, amely argesi lakóházukon s pénzeiken szerepel, ez utóbbiakon sisakdíszként, hátrafordított fejjel a háta fölött levő keresztre tekintve, olykor zárt, máskor kissé megemelt szárnyakkal. Ez a sas sem mint épületdísz, sem a pénzeken megismert alakjában nem jelent a nyugati heraldika szigorú szabályai szerint készített, kiforrott címert. De talán nem is volna helyes, nagymúltú lovagi országok kifogástalan címereit keresni, s ottani normákkal mérni Európának ezen a távoli szögletén, ahol igazi lovagi élet sohasem volt. Helytelennek kell tehát minősítenünk néhány kiváló kutatónak azt a túlzott heraldikai pontosságból fakadó nézetét, hogy a «teljes» Basaraba-címer az az összetett ábrázolás volna, amelyen – I. Radu lovagalakos pénzén és I. Mircea pénzeinek jórészén – a sast sisakdíszként egyesítették a magyar országpajzzsal. A sas és a pajzs egymástól függetlenek, egyesítésükre csak ideiglenesen, azért volt szükség, hogy az érem egyik oldala felszabaduljon az uralkodó képmása részére. Mikor az effajta ábrázolások kimentek divatból, a pajzs ismét különvált a sastól. A madár egyszerű jelvény; a sisak, amelyre a pénzeken ráállították, – mint alább a pecsétek vizsgálata során látni fogjuk – nem tartozott szorosan hozzá. Jelvényszerű egyszerűsége s naturális modorú ábrázolása egyébként jól beleillik az egykorú magyar lovagvilágnak a címerről formált felfogásába, abba a szellemi légkörbe, amelyből a román címerhasználat éppúgy, mint a pénzverés vagy a vajdák tevékenységének számos más, nyugatias vonása első ösztönzését merítette.
Pénztörténeti áttekintésünkből tehát az derült ki, hogy a Basarabák eredeti címere a keresztet tartó sas. Mielőtt fejtegetéseinkben tovább mennénk, szükséges lesz eredményeinket kiegészíteni a forrásaink másik főcsoportjából, a vajdai pecsétek vizsgálatából nyerhető tanulságokkal. Idevágó kutatásainkat erősen megkönnyíti, hogy a középkori román forrásanyag kiváló ismerője, I. Bogdan egyik nagyszabású oklevélkiadványának bevezetésében eléggé részletes, román viszonylatban páratlanul pontos leírást közöl a havaselvi vajdák pecséteiről.* Eredményeit csak elvétve kell az 18újabb kutatások értelmében kibővíteni. Adataiból kiviláglik, hogy nem minden vajda adott ki oklevelet, s nem minden oklevéladó használt külön pecsétet. Így például Radu Praznaglava 1421. május 17-i oklevelén elődjének, I. Mirceának pecsétjét használta.* Mégis elég sok vajdai pecsétet ismerünk, sőt a XV. század derekától kezdve bojárpecsétek is feltűnnek, bár meglehetősen ritkán és kezdetleges kivitelben; amennyire erősen rongált maradványaikból megállapítható, legtöbbjük egészen egyszerű emblémákat: buzogányt, napot-holdat, keresztet, esetleg harcosalakot tartalmazott. A pecséteket általában erdélyi mesterekkel vagy – később – hazai cigánymunkásokkal vésették, primitívebb fokon a magyarországi formákat utánozva.
I. Bogdan: Documente privitoare la relatiile Tării-Românesti cu Braşovul si cu Tara Ungurească. I. Bucureşti, 1905. XLIX–LXXVIII. 1.
Bogdan i. m. 9–10. 1.

4. Mircea pecsétje 1390. (Const. Moisil: Stema României, 1. l. 1. képről.)
Az első vajda, aki oklevelet adott ki és pecsétet használt, I. Vladislav volt, ugyanaz, akinek idejéből az első pénzek fennmaradtak. 8,5 cm átmérőjű, latin köriratú pecsétje fehér viaszon, egy 1368. jan. 20-i oklevélen maradt meg, erősen rongált állapotban. A legendát (+ S. Ladizlau [s Dei gracia vaivoda Tra]nsalpinus, B[anus de Zeurinio, D]ux de Fugrus) sikerült rekonstruálni, de az emblémát nem.* I. Radu és I. Dan idejéből nem maradt fenn pecsét. I. Mircea idejéből ismerjük az első világosan kivehető pecsétet. Mircea 1390-ben és 1391-ben nagyalakú (kb. 7,5 cm átmérőjű), latin feliratú pecsétet használt, amelyen pajzsba foglalt, jobbrafordult, fejét a hátán levő kereszt felé fordító sas látható, a felső balsarokban hatágú csillagtól és holdsarlótól kísérve. Ugyanilyen kép található Mircea 1396-i ellenlábasának, Vladnak szláv feliratú, vörös viaszba nyomott, 8,5 cm átmérőjű pecsétjén is.* Mircea vajda, uralkodásának második felében, kétféle pecsétet használt egy nagyalakút, amelynek emblémája megegyezik az 1390-i és 1391-i pecsétekével, s egy kisebbet, amelyen két koronás fej látható. Utódainál is ez a két típus szerepel, egymással párhuzamosan, de anélkül, hogy használatukban valami rendszert, tárgyköri elhatárolást lehetne megállapítani. A két koronás fejet ábrázoló kisebb pecsétet használták például I. Mircea 1403., 1411., 1413. évi, Radu Praznaglava 1421. nov. 21-i, II. Dan, Alexandru Aldea, Vlad Dracul némely oklevelének megerősítésére, viszont a keresztes sast ábrázoló nagyobb pecsétet alkalmazták I. Mircea 1390.; 1391., 1411., I. Vlad 1396., II. Dan 1424., Vlad Dracul 1437., 1439. évi oklevelein. E kettősség az egész középkorban megmaradt, a pecsétek rajza azonban közben bizonyos változásokat szenvedett. A kisebb pecséteken a fejek körvonala nem mindig tiszta; néha úgy látszik, mintha férfit és nőt, máskor – többnyire – úgy, mintha két férfit ábrázolnának. Olykor (például Praznaglava vagy 19Aldea pecsétjén) a fejek mellett jobbról-balról egy-egy csillag tűnik fel, más alkalommal (így Vad Draculnál) egy jellegzetes Anjou-liliomot véstek közéjük. A XV. század közepétől kezdve a fejek mellképpé, később pedig két szembenálló, gyümölcsfát ültető teljes alakká bővültek. A nagypecsétek rajza sem maradt változatlan; Dracul 1437-i pecsétjén például a sast kísérő csillag és félhold a pajzs felső balsarkából átkerült a felső jobbsarokba, Nagy Radu 1497-i pecsétjén pedig a sas helyzete is megváltozott: nem jobbra, hanem balra fordult, s a hátán levő kereszt vízszintes ágát a csőrébe veszi. Később a sasok általában csőrükbe veszik a keresztet, mégpedig nem vízszintes, hanem függőleges ágánál fogva, szárnyukat pedig az eredeti gyakorlattól eltérőleg, kitárva tartják. Az eredetileg egyágú kereszt viszont később gyakran kettőssé változik.* Mind a kis-, mind a nagypecsétek sorából teljesen kiüt Dan trónkövetelőnek 1460-i, formára inkább a kispecsétekhez tartozó pecsétje, amelyen egyrészt egy koronás, jogaros, országalmás uralkodói alak látható, – amely Bogdan megállapítása szerint Zsigmond királyunk császári pecsétjének mása – másrészt egy csőrében keresztet tartó holló; ez a Basarabák sasától erősen elütő madár alighanem Mátyás király címeréből került át a Danéba, bizonyára a köztük fennállott szoros hűbéri viszony jelképéül.*
Újabban N. Iorga: Ist. Rom. III. 224. I. (facsim. fig. 35.) G. Severeanu: Buletinul Comisiei Monumentelor Istorice 1933. évf.-beli cikke nyomán (melyet nem volt alkalmam megtekinteni), közli egy szláv köriratú pecsét facsimiléjét, amely állítólag I. Vladislavé lett volna. Azonban minden jel arra mutat, hogy ez voltaképpen I. Vladnak, I. Mircea 1396-i ellenlábasának pecsétje volt. Így közli Moisil, Stema României 1. l. 2. ábrán, s így említem én is az alábbiakban.
Facsim.: Hurmuzaki: Documente privitoare la istoria românilor I/2. tab. I–II., Moisil: Stema României 1. 1. 1–2. ábra. – Megjegyzendő, hogy Mircea pecsétjének madarát egyesek régebben hollónak írták le, de, mint újabban teljes bizonyossággal megállapítást nyert, tévesen. Bizonyára ugyanilyen tévedésen alapult az is, hogy Seivart s az ő nyomán Engel (Ungarns Nebenländer. Watachey 41. 1.) Mircea fiának, Mihálynak pecsétjén hollót kerestek sas helyett, v. ö. Bogdan i. m. LVI. 1.
Facsim.: Moisil: Stema României 3., 4., 5., 6. ábra.
Bogdan i. m. LXVIII., LXXIV. 1.
Megállapíthatjuk tehát hogy apróbb eltéréseket nem számítva Havaselve vajdái a XV. században kétféle pecsétet használtak, egy kisebbet, amelyen két koronás fej, illetőleg később két szembefordult, gyümölcsfát ültető uralkodói alak, s egy nagyobbat, amelyen pajzsba foglalt, rendszerint csillagtól s holdsarlótól kísért, keresztet tartó sas látható. A két pecsét egymáshoz való viszonya homályos; csak feltevés Bogdan magyarázata, hogy a kisebb az uralkodóké, a nagyobb az országé lett volna. Hasonlóképpen bizonytalan az emblémák jelentése és eredete, különösen a kisebb pecséteknél. Egyesek ugyanis, merész ötlettel, Havaselve védőszentjeit keresték a szembenálló alakokban, mások az első emberpárt, vagy az uralkodónak és nejének, illetőleg társuralkodóknak ábrázolását; mindez kérdéses, csupán annyi bizonyos, hogy ez a forma a bizánci vagy bulgár gyakorlatból ered, ahol számos analógiáját találhatjuk, s I. Mirceának, Callinichia bizánci hercegnő fiának uralkodása alatt, nyilván balkáni kultúrhatás eredményeként került át a havaselvi gyakorlatba. De akármi volt a két alak eredeti jelentése; számunkra ez a kérdés másodrendű, minthogy a Basarabák címerét semmikép sem kereshetjük bennük; már csak azért sem, mert a kétalakos pecsétforma viszonylag későn tűnik fel, s az első pecséteken, mint láttuk, csak a sasos forma szerepel. A sasos pecsét a másik forma bevezetése után is használatban maradt, egészen az újabb korig, amikor a két pecsétet egyesítették oly módon, hogy a madáralakot a két szembenálló emberalak között levő gyümölcsfa fölé helyezték.* Ebben az időben erős változáson ment át a sas; alakja már a XVI. század végén megnyúlt, hollószerűvé változott, s a XVII. században inkább hollót ábrázoltak helyette. Ennek a sajátságos elváltozásnak pontos okát és lefolyását nem ismerjük, azonban ennek vizsgálata amúgyis túlesnék jelenlegi feladatunk körén. Tárgyunk szempontjából az a fontos, hogy az első pecséteken éppúgy, mint az első pénzeken sas szerepelt. Kétségtelen, hogy ez volt a vajdák eredeti címere.
Bogdan i. m. LXIX. l., facsim.: Moisil: Stema României 8. ábra.
Összegezve vizsgálódásaink eredményét, kétséget kizáró módon megállapíthatjuk, hogy a középkori Havaselve vajdái sasos címert használtak; sast látunk első pénzeiken, pecséteiken, sőt argesi udvaruk lakóépületén is. Eredetileg kétségkívül az uralkodócsalád, a Basarabák jelvénye volt a sas, de később, mint másutt is gyakran megtörtént, az állam jelzésére szolgált, s az első dinasztia kihalása után megmaradt Havaselve címerében, noha az újabb korban jelentős változásokon ment át. A középkori pénzeken sisakdíszként, a pecséteken azonban szabályos címerformában, pajzsba foglaltan tűnik fel. Nem lehet kétségünk a felől, hogy nem puszta jelvénynek, hanem valóságos címernek tekintették és akként kezelték. A címerhasználat azonban nem forrott ki teljesen; idővel magának a főalaknak, 20a sasnak helyzete is megváltozott (az eredeti jobbrafordult, csukott vagy alig megemelt szárnyú madarat balrafordultan, nyitott szárnyakkal ábrázolták), a mellékalakok rajza pedig csaknem esetenként más és más. A címer pontos meghatározásához tehát szükséges, hogy előbb a mellékalakoknak a sashoz való viszonyát tisztázzuk.
A madár mind a pénzeken, mind a pecséteken hátrafordított fejjel, a háta fölött levő keresztre tekintő helyzetben szerepel, sőt néha úgy látszik – később határozottan úgy is van – hogy a keresztet csőrében tartja. Vitatható mármost, hogy a kereszt eredetileg mennyiben tartozott a sashoz. Némely esetben ugyanis – így I. Vladislav s I. Radu egyik-másik pénzén* – a kereszt fel- és félrecsúszott s úgy látszik, mintha nem a sashoz, hanem a pénzek feliratához tartozna. Réthy ellenvetése, amely szerint a kereszt nem lehet a legenda része, mert nem a (két lapra számított) teljes felirat kezdetére helyezték, hanem mondat közbe, nem áll meg, egyrészt mert a pénzek másik oldalán mindig megvan a mondatkezdő kereszt, másrészt a havaselvi írásgyakorlatban – például Vlad Dracul oklevelein – előfordul, hogy nemcsak egyes szavak és mondatrészek, hanem a vajda nevének a és d betűje közé is rajzoltak keresztet.* Mégis, minthogy a sas a pecséteken mindig kereszttel szerepel, s a pénzeken is láthatólag a kereszt felé tekint, azt kell hinnünk, hogy az eltéréseknek nincs különösebb jelentőségük s a sast kísérő kereszt szorosan a címerhez tartozik. Bármi volt is eredetileg, tény az, hogy az első tiszta pecsétek feltűnésekor már összeforrott a sassal s később is következetetesen annak tartozékaként kezelték. Nem állíthatjuk ugyanezt a sast kiserő egyéb jelekről, a csillagról, holdsarlóról és napról, ezek ugyanis eleinte egészen rendszertelenül mutatkoznak. A csillag I. Radu egyik pénzén tűnik fel, gyakrabban I. Mircea kezdi használni, de nem a sas kíséretében, hanem a hűbéresség jeléül használt magyar országpajzs szabad felének kitöltésére. Pénzeinek csillaga ötágú, a pecsétein található ezzel szemben hatágú, ami határozottan arra vall, hogy a csillag szerepe nem volt pontosan körülhatárolva. Semmiképpen sem szabad tehát olyan fejlett heraldikai érzéket és ismereteket feltevő módon magyarázni, mint Moisil próbálta, hogy t. i. Mircea fiatalabb fiú lévén, új ágat kezdett családjában, s ezt címerén is kifejezésre kellett juttatnia.* Ilyen feltevés mellett végleg nem tudnánk mit kezdeni a holdsarlóval, amely Mircea pénzein nem, de pecsétjén a csillaggal együtt szerepel, elvétve pedig, mint láttuk, már I. Vladislav pénzein előfordult. Valószínűbb, hogy mindkét jel megjelenését valami azóta feledésbe merült körülmény, talán puszta esetlegesség vagy díszítő szempontok indokolták. Minthogy azonban a XV. századi pecséteken mind a csillag, mind a holdsarló használata állandósult, mindkettőt a címerhez, legalábbis kialakult formájához kell számítanunk. I. Mihály 1418-i pecsétjén állítólag nap is szerepelt,* ennek használata azonban csak az újkorban terjedt el; akkor ugyan az állam címeréből kiszorította a csillagot, a középkori címer járulékai közt azonban még nem jöhet számításba.
Reprod.: Moisil: Monetâria Tării-Româneşti 27–28., 31. 1., Bul. Com. Mon. Ist. X–XVI. 122. s köv. 1., Iorga: Ist. Rom. III. 248. 1.
Bogdan i. m. LVII. 1.
Moisil: Monetăria Tării-Rom ne ti 46. 1. – Mircea pecsétjének hatágú csillagát Id. Stema României r. 1. 1. ábrán.
Seivert nyomán Engel: Ungarns Nebenländer. Walachey. 41. 1.
Havaselve vajdáinak középkori címerét tehát, kifejlett alakjában, a következőképpen írhatnók le: jobbrafordult, csőrével a háta fölött levő keresztet tartó sas, csillagtól és holdsarlótól kisérve. Kétségtelen, hogy e címer legfontosabb s legrégibb – talán egyedül eredeti – eleme a sas. Azonban ennek eredete és jelentése körül is nagy a bizonytalanság. 1. Bogdan bizánci átvételnek hitte, azon az alapon, hogy Komnenos Vazul (1333–40) pénzén hasonló tartásban, kereszttel a csőrében szerepel a sas. Ugyanakkor azonban igen helyesen azt is hangsúlyozta, hogy a csőrében keresztet tartó sas a magyar címeres gyakorlatban sem ismeretlen: ilyet használt például Nagymartoni Pál a XIV., s némileg más formát Szécsi Dénes a XV. században.* Újabban Veress Endre azt a figyelemreméltó, de román részről visszautasított nézetet vetette fel, hogy a 21sas eredetileg a Basarabák ősi jelvénye volt, amelyet más keleti népek vezető nemzetségeinek mintájára, mint az Árpádok a turult, különleges tiszteletben részesítettek.* Szaporíthatnók a feltevések sorát, megemlítve Erdélynek s egyes magyarországi családoknak sasos címereit s megpróbálva kapcsolatot keresni a havaselvi sas és a Kárpátvidék népeinél található sasos jelvények közt, ez azonban nem vezetne eredményre, mert a rendelkezésre álló adatokból, sajnos, egyik feltevést sem lehetne igazolni.
Bogdan i. m. LXXII–LXXIII. 1.
V. ö. Brătianu: In jurul originei stemelor principatelor române, Rev. Ist. Rom. 1931.
Annyi kétségtelen, hogy a sasnak címerben való ábrázolása éppúgy, mint maga a címerhasználat szokása, Magyarországból származott át Havaselvére. Nemcsak a címer formái, a pénzek és pecsétek magyaros vésete, a sas magyarosan naturális ábrázolása teszik ezt bizonyossá, hanem az az egész szellemi légkör, amelyben a havaselvi címer kialakult. Ezt a szellemi légkört, amelyben a nyugatias kultúrelemeket a magyarság hatása képviselte, fínoman érzékelteti a magyar országpajzsnak az első román pénzeken, a Basarabák sasával együtt való szereplése vagy a vajdák argesi udvarának sírleletekből rekonstruálható, s legalább külsőségeiben magyaros-lovagi életformák felé törekvő műveltségvilága, egyben azt is kétségtelenné téve, hogy I. Vladislav és I. Radu korának havaselvi fellendülése, amely az első román címert létrehozta, a Nagy Lajos korabeli magyar fellendülésnek szerves része volt, Havaselve középkori vajdáinak címerhasználata pedig a Magyarországból kisugárzó nevelő és alakító hatások egyik eredménye.
ELEKES LAJOS.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages