AZ ÓBUDAI KÁPTALAN KRITIKUS OKLEVELEI.
14AZ ÓBUDAI KÁPTALAN KRITIKUS OKLEVELEI.
Az óbudai káptalan magánlevéltárának legnagyobb része a török elől történt menekülés közben elpusztult s csupán töredékei jutottak el a pozsonyi káptalan levéltárába. Ezek a töredékek ma két külön dobozban vannak elhelyezve (Capsa Budensis I. és II.), amiből arra lehetne következtetni, mintha eredeti elhelyezési módjuk is ez lett volna, vagyis mintha ebben az alakban jutottak volna a pozsonyi káptalan levéltárába. A valóság ezzel szemben az, hogy ezt az elhelyezési módot jóval azután kapták az oklevelek, hogy a pozsonyi káptalan levéltárába jutottak. III. Ferdinánd ugyanis 1648. szeptember 26-án kelt oklevelével (Liber regius, X. 158–9.) az óbudai káptalan összes jószágait, melyek közül a dunántúliak papnevelési rendeltetéssel már ezt megelőzően is a veszprémi püspök kezén voltak, a nagyszombati egyetemes papnevelő intézetnek ajándékozta (dicta praepositura Veteris Budae ac eius bona et obventiones praedicto alumnatuti applicentur) s azok kezelését a papnevelő intézet mindenkori kormányzójára ruházta (ut bonorum eius ac proventuum administratio a nemine alio, quam a regente seminarii pro tempore existenti teneantur). Amíg Buda török kézen volt, a jezsuita rendhez tartozó kormányzók kénytelenek voltak beérni az óbudai káptalan dunántúli jószágainak jövedelmével; Buda felszabadítása után azonban azokra a birtokokra is kiterjesztették figyelmüket, amelyek addig török hódoltság alatt állottak. 1689. október 14-én ugyanis a papnevelő intézet akkori kormányzója, Pethő István felhatalmazta Olipez András budai jezsuita házfőnököt, hogy nyomozza ki és foglalja le az óbudai prépostságot illető összes jószágokat. Ezt megelőzően Pethő István maga végzett kutatásokat a pozsonyi káptalan levéltárában; az ott talált eredeti oklevelekről hiteles másolatokat készíttetett s az eredeti okleveleket a másolatokkal együtt külön dobozban helyeztette el (reponendae cum earum originalibus in separata capsa). Ez a művelet a Pray-gyűjtemény III. kötetében fennmaradt eredeti feljegyzések szerint 1689. szeptember 26-án vette kezdetét s ennek eredménye alapján kapta meg a budai házfőnök ez év október 14-én a felhatalmazást az oklevelekben foglalt jószágok megszerzésére. Ebben az időpontban gyűjtötték tehát össze az óbudai képtalan magánlevéltárának a pozsonyi káptalan levéltárába jutott töredékeit, és ekkor kapták az oklevelek azt az elhelyezést, melyben a legújabb időkig fennmaradtak. Hogy mikor és mily módon jutottak a pozsonyi káptalan levéltárába, ma már alig állapítható meg; de nem állapítható meg az sem, mi indíthatta a jezsuitákat arra, hogy a budai káptalan okleveleit éppen a pozsonyi káptalan levéltárában keressék. Ezzel szemben kétségtelen, hogy a Capsa Budensisben foglalt okleveleket a jezsuiták számára válogatták ki a pozsonyi káptalan levéltárából s a jezsuiták kívánságára történt ezeknek az okleveleknek különálló elhelyezése.
A budai káptalan magánlevéltárának töredékeit tartalmazó pozsonyi gyűjtemény két részből áll, s ezek mindegyike több csomót foglal magában. A Capsa Budensis I. öt csomót tartalmaz: az elsőben 11, a másodikban 10, a harmadikban 8, a negyedikben 13, az ötödikben 17 oklevél van. Közülök több ma már hiányzik, s tartalmuk csupán a leltárból állapítható meg; amint már Knauz Nándor is a leltár alapján határozta meg egy jelzés nélküli, 1510. évi oklevél tartalmát (Budai káptalan regesztái, 55). A Capsa Budensis II. ezzel szemben csupán két csomót foglal magában. Ezek azonban jóval terjedelmesebbek, mert az első 39, a második pedig 27 oklevélből áll. Ezek közül azonban az első csomó nagyon hiányos: öt oklevél nincs meg belőle.
Jóllehet a pozsonyi gyűjtemény a káptalani levéltárnak csupán töredékeit tartotta fenn, mégis nagyértékű számunkra, mert olyan okleveleket 15tartalmaz, melyek a főváros történetének legbecsesebb emlékei. Köztük a legrégibb darab II. Géza király 1148. évi oklevele, amelyben a Szent László király adományaképen addig élvezett évi 360 pensa helyett egy vásárvámot, két révvámot, a Dunán áthaladó hajók vámját adja a budai káptalannak és megerősíti a káptalant a megyeri révtől a Csepel-szigetig terjedő dunai halászat kizárólagos élvezetében, amit még Szent László királytól kapott. Az oklevél nem maradt fenn eredetiben, ami azonban nem zárja ki azt, hogy a török elől történt menekülésig megvolt a káptalan magánlevéltárában. A pozsonyi gyűjtemény ugyanis csupán töredékeit tartotta fenn ennek a levéltárnak. Az 1148. évi oklevél átírásai közül egyet a veszprémi káptalan országos levéltára, négyet pedig a pozsonyi gyűjtemény őrzött meg számunkra. A legrégibb átírás a pozsonyi gyűjteményben maradt fenn, éspedig abban a folyamodványban, melyet a budai káptalan az oklevél megerősítése érdekében 1253. június 1-én IV. Ince pápához intézett. A folyamodvány szerint a megerősítendő oklevelet nem küldték el eredetiben, hanem ennek szövegét a váci és erdélyi püspökökkel, továbbá a pilisi apáttal hitelesíttették. A következő átírást IV. László 1274. március 9-i oklevele tartalmazza, amely azonban szintén nem maradt fenn eredetiben, csupán I. Károly 1328. március 9-én kelt átírásában. A következő átírás III. Endre 1291. június 3-án kiadott oklevele, melynek eredetijét a veszprémi káptalan országos levéltára őrzi. 1295 január 12-én János kalocsai érsek és királyi kancellár írta át s ez az átírólevél a pozsonyi gyűjteményben található. I. Károly említett, 1328. március 9. átíró levele nem csupán eredetiben maradt fenn, hanem Zsigmond király 1412. augusztus 19-én kelt átírásában is. Ezt szintén a pozsonyi gyűjtemény őrizte meg. Végül 1449. március 25-én az országbíró rendeletére maga az óbudai káptalan is átírta az oklevelet s ez az átírás egy 1472. szeptember 29-i nádori ítéletlevélben maradt ránk, mellyel a Pest város és az óbudai apácák között folyt vámper nyert befejezést.
Az 1148. évi oklevél hitelességét Salamon Ferenc kétségbevonta (Budapest története, III. k. 17. s kk. ll.) s alaki és tartalmi kifogások alapján XIII. századi hamisítványnak minősítette. Alaki kifogásai közül az első a szokatlan királyi cím, amennyiben II. Géza király az oklevél élén csupán II. Béla király fiaként nevezi meg magát (Secundi Bele regis filius), holott Salamon szerint a XII. századi királyok rendesen Magyarország, Dalmácia, Horvátország stb. királyainak nevezték magukat. Ez az okfejtés egyáltalán nem helytálló. A XII. századi okleveles gyakorlat ugyanis még nem megállapodott s a királyi címeket illetően eltéréseket mutat. A kifogásolt cím tekintetében is utalhatunk II. Géza 1152-ben a veszprémi egyház szolgái számára kiadott oklevelére (Szentpétery: Az Árpádházi királyok okleveleinek kritikai jegyzéke, I. k. 28. l.), amelyben az uralkodó egészen azonos módon nevezi meg magát, pedig az oklevél hitelességéhez semmi kétség sem fér. Minthogy pedig az utóbbi oklevél ugyanannak a királyi jegyzőnek a kezéből került ki, a királyi cím rendellenessége éppen az oklevél hitelessége mellett tanuskodik. Salamon Ferenc másik alaki kifogása, hogy az oklevél záradékában felsorolt tanuk élén Belus bán neve áll s csak utána vannak felsorolva a püspökök. Ez tényleg egyedülálló eset és úgy az egykorú, mint a későbbi okleveles gyakorlattal is ellenkezik. Ezt azonban az állítólagos XIII. századi hamisítónak is jól kellett tudnia és mindenesetre óvakodott volna olyan durva botlás elkövetésétől, mellyel az oklevél hitelességét kockára teszi. Éppen ebben az egyedülálló rendellenességben látjuk az oklevél hitelességének a legerősebb bizonyítékát s hozzá ezt a rendellenességet magyarázni is lehet azzal, hogy Belus bán a fiatal uralkodó anyai nagybátyja és gyámja volt, tehát messze kimagaslott az egyházi és világi méltóságok viselőinek sorából. Salamon Ferenc harmadik alaki kifogása, hogy a tanuk sorában említett püspökök neve mellől hiányzik egyházmegyéjük megnevezése. Ez azonban II. Géza okleveleiben éppen nem volt szokatlan. A pannonhalmi apátság számára kiadott 1146. évi oklevélben (Pannonhalmi rendtörténet, I. k. 597. l.), a Gotfrith és Albreht számára 1156 körül kiadott oklevélben (Codex dipl. VII. 5. 519. l.) és a nánai sóvámra vonatkozó 1157. évi oklevélben (Monumenta eccl. Strigoniensis, I. k. 110. l.) ugyanezzel a gyakorlattal találkozunk, holott ez oklevelek hitelességéhez semmi kétség sem fér. Ha az oklevél XIII. századi hamisító műve lett volna, semmiesetre sem hagyta volna el a püspökök neve mellől egyházmegyéjük megnevezését, 16mert a XIII. században már ez volt a gyakorlat; azt pedig nem tudhatta, hogy vannak II. Géza királynak olyan oklevelei, melyekben a püspökök egyházmegyéjük megnevezése nélkül vannak felsorolva.
Sokat vesződött Salamon Ferenc az oklevélben előforduló «tributum fori Geyse» kifejezéssel; pedig az esztergomi keresztesek 1284. február 25-i oklevelében (Mon. eccl. Strig. II. k. 177. l.) is megtalálhatta volna «locus fori Geyse regis» alakban a dunamelléki Zeg határjárásában. Ez az utóbbi kifejezés arra látszik mutatni, hogy Géza király a dunamelléki Zeg határában vásárt alapított, aminek emlékezete a XIII. század végéig fennmaradt. Minthogy semmi bizonyítékunk sincs arra, hogy a II. Géza 1148. évi oklevelében előforduló «forum Geyse» azonos az esztergomi keresztesek 1284. február 25-i oklevelében olvasható «forum Geyse regis»-szel, arra kell gondolnunk, hogy Géza király a Duna mentén több vásárt is alapított s ezek egyikének a vámját kapta tőle a budai káptalan. Pálóczi László országbíró 1465. október 8-án kiadott oklevelében azt olvassuk, hogy a budai káptalan a felhévizi révnél szedette azt a vámot, amelyet II. Gézától kapott, s amely vám éppen ezért a Géza vásárvámja nevet viselte (quod condam excellentissimus princeps dominus Geysa secundus rex Hungarie donasset, quodque tributum fori Geysa vocaretur); amiből az következik, hogy 1465-ben a budai káptalan Géza király 1148. évi adománylevelére vezette vissza ezt a vásárvámot. Ha nem is helytálló az 1465. október 8-án kelt oklevélben foglalt okfejtés, azt mindenesetre bizonyítottnak kell tekintenünk, hogy ebben az időpontban így tudták azt. A felhévizi vásárokról különben az Ofner Stadtrecht is tud (427. szakasz). Ezeket a vásárokat azonban a felhévizi keresztesek és nem az óbudai káptalan területén tartották (auf des Aigen Jarmarkt, ahol az Aigen szó az Ofner Stadtrecht 211. szakasza szerint a felhévizi keresztesek saját területét jelenti), s alig hihető, hogy a keresztesek területén tartott vásárok vámja az óbudai káptalant illette volna.
Salamon Ferencnek az 1148. évi oklevél hitelessége elleni legfőbb érve a kerepesi révvám, melyet a pesti révvámmal kapcsolatosan említ az oklevél (tributum portus Pest et Kerepes). Ő a kerepesi révvámot a későbbi jenői révvámmal próbálta azonosítani, amely Zsigmond király 1437. május 1-én kelt oklevele szerint a budai káptalant illette s a pesti révvámhoz hasonlóan a pesti révészek kezelték (Codex dipl. X. 7. 862. l.). E mellett látszik szólni Pálóczi László országbíró 1462. november 30-i oklevele is (MODL. 15,757), amely ugyancsak a budai káptalan jenői révére vonatkozik. Ez az okfejtés azonban csak akkor lenne teljesen megalapozottnak tekinthető, ha a budai káptalan ezt a révvámot II. Géza adományára vezette volna vissza. Ennek azonban semmi nyoma sem maradt fenn. A mai Kerepes határában semmi esetre sem lehetett révvámot szedni, mert a Péter tárnokmester 1284. szeptember 21-i oklevelében (Codex dipl. V. 3. 107. l.) előforduló és Pest városát körülvevő árok (fossatum, quod circuit villam Pestiensem) száraz árok volt, amilyennel nagyszámban találkozunk e vidék középkori határjárásaiban. Sokkal valószínűbbnek látszik, hogy a portus Kerepes is dunai rév volt s a dunáninneni Pest révét jelentette, mert az oklevél a pesti és kerepesi révvámokat egymással szoros kapcsolatban (tributum portus Pest et Kerepes) tűnteti fel. E szerint az oklevél pesti réve a dunántúli, a kerepesi rév pedig a dunáninneni révet jelentette volna, amiből természetszerűen az következnék, hogy a dunáninneni rév Pest városán kívül állott. Dunai rév mellett szól különben maga a «Kerepes» elnevezés is, amely szó a régi magyar nyelvhasználat szerint a hajót jelentő «kerep» tőre vezethető vissza. Mikor a Szapolyai István nádor 1495. szeptember 25-én kelt oklevelében foglaltak szerint a királyi jogügyigazgató kétségbevonta a budai káptalan pesti révvámszedési jogát, II. Géza király 1148. évi oklevele is szóba került, s ámbár abban pesti és kerepesi révvámról van szó, mégis csupán a pesti révvám volt a per tárgya, amiből szintén arra lehet következtetni, hogy a kerepesi révvám a dunáninneni révnél szedett vámot jelentette. Semmiesetre sem állhat meg Salamon Ferencnek az az állítása, hogy «a hamisítók néha szándékosan használnak olyan nevet, amelyet senki sem hallott még». Ennek ugyanis nem lett volna gyakorlati értelme; márpedig az oklevelek mindig gyakorlati célokat szolgáltak. Az kétségtelen, hogy kerepesi révvel és kerepesi révvámmal az 1148. évi oklevélen kívül másutt nem találkozunk, holott éppen a pesti révvámra vonatkozóan gazdag az az anyag, mely a budai káptalan magánlevéltárából a pozsonyi káptalan levéltárába került. 17A pesti révvám ügyében ugyanis 1268-tól kezdve (Codex dipl. IV. 3. 479. l.) a budai káptalan állandóan perben állott a pesti és budai révészekkel, s a révvámra vonatkozó jogát mindig meg tudta védelmezni anélkül, hogy hivatkoznia kellett volna az 1148. évi oklevélre. Szapolyai István nádor idézett oklevele szerint is a királyi jogügyigazgató azzal az indokolással tette vitássá a káptalan révvámszedési jogát, hogy az I. Lajos királlyal kötött csereszerződés következtében ez a jogosítvány a koronára szállott (dominus Ludovicus rex via permutationis et concambii ad manus suas regales receperit). Ez azonban nyilvánvalóan tisztán ügyvédi fogás volt, mert a nevezett csereszerződés kizárólag az óbudai területtel kapcsolatos jogosítványokra vonatkozott, a pesti révvámszedési jogot teljesen figyelmen kívül hagyta. Ámbár ez a per hosszú időn át húzódott (Ráskay Balázs tárnokmester 1503 november 9-én még átírja a váci káptalannak ez ügyre vonatkozó idézőlevelét), végeredményében mégis a káptalan javára dőlt el, mert II. Ulászló király 1506. október 13-án kelt ítéletlevelével arra kötelezte a pesti és budai révészeket, hogy a káptalannak járó révvámot fizessék meg. Mindezekből II. Géza király 1148. évi oklevelének hitelességére kell következtetni, már azért is, mert a káptalan az oklevélben foglalt jogosítványait az egész középkoron át gyakorolta és per esetén is meg tudta védelmezni.
Amilyen mértékben kétségtelen az 1148. évi oklevél hitelessége, ugyanolyan mértékben gyanús a budai káptalan másik nagyértékű oklevele, melyet II. Endre király adott ki 1212-ben. Ez az oklevél kétféle alakban és szövegezésben maradt fönn. Ezek egyikéről az oklevélkritika már megállapította, hogy jóval későbbi hamisítvány, noha az eredeti oklevél ismérveivel van felruházva (Szentpétery id. m. I. k. 90. l.). A másik oklevél nem maradt fenn eredetiben; csupán későbbi átírásai ismeretesek. Az oklevélkritika mégis úgy döntött, hogy ez a szöveg hitelesnek tekintendő. A jelzett átírások közül csupán egy van meg a pozsonyi gyűjteményben: János kalocsai érsek és királyi kancellár 1295. január 12-én kelt átírólevele. Utóbbi kalocsai érsekké történt megválasztása előtt budai prépost volt, átírólevele tehát nem tekinthető gyanún felülinek, s különben is szokatlan, hogy a kancellár nem az uralkodó nevében ad ki oklevelet. Vannak azonban más idevonatkozó átírólevelek is, melyek a veszprémm. káptalan országos levéltárában maradtak fenni Így IV. László királyé 1273. augusztus 24-ről, amely azonban csupán I. Károly 1328. április 18-án kelt átírásában van meg. Minthogy az 1355. augusztus 26-án I. Lajos királlyal kötött csereszerződés az 1212. évi oklevelet a káptalan számára jórészben értéktelenné tette, tovább nem is volt arra szüksége s nem is íratta át később.
II. Endre király 1212. évi – átírásban fennmaradt – oklevele szerint az uralkodó visszaadja a káptalannak azt a területet, melyen az egyház és a község állott, továbbá a község lakosai feletti bíráskodás, az ottani vásárvám és hegyvám szedésének jogát (terre, in qua tam ecclesia, quam villa Budensis est posita, iudicii totius ville, tributi fori cum cibrionibus vinearum), amiktől előzetesen megfosztotta a káptalant. Mindezeket a jogosítványokat – mint az átírt oklevél mondja – még Imre király adta a káptalannak, és az oklevél szövegéből az is kivehető, hogy Imre király adománylevelének az 1212. évi oklevél kiállításakor meg is kellett lennie (sicut in privilegio clare memorie Hemerici fratris nostri regis illustris clarius continetur). Ugyanez az oklevél a káptalannak azt a jogát is megerősíti, hogy az ország határáig (usque ad confinium regni nostri) sóval szabadon kereskedhetik. Ez utóbbi jognak az ország határán túli kiterjesztésében (extra regnum) látta az oklevélkritika a hamisított oklevél megszerkesztésének az indítóokát. Felmerül azonban a kérdés, hogyha az átírásban fennmaradt eredeti oklevél után készült a hamisítvány, akkor miért nem tűntette fel annak megfelelően az oklevelet kiállító kancellár egyházi méltóságait, s miért tért el az eredetitől az oklevél záradékában felsorolt egyházi és világi méltóságok felsorolásánál. Éppen ezért nem valószínű az a feltevés, mintha a hamisított eredeti oklevél az átírásban fennmaradt hiteles oklevélszöveg nyomán készült volna, s inkább arra lehet gondolni, hogy a hamisított eredeti oklevél nyomán készült az átírásokban fennmaradt oklevélszöveg. Az átírásokban fennmaradt oklevélben ugyanis olyan szövegrészt találunk, amely a kritikát teljes mértékben kihívja, t. i. a budai káptalan jogosítványait nem csupán az egyház és község területére terjesztette ki, hanem a megnevezett területen belül keletkezendő további községekre is (terre et ville in eo posite, sive villarum, 18si que sunt in eodem territorio de cetero construende). Erre a szokatlan szövegezésre csupán attól kezdve lehetett szükség, amióta azon a területen belül, amelyen a káptalan a hegyvámot szedte, valósággal újabb község keletkezett, melynek hegyvámjára más is igényt tartott. Ha az 1212. évi oklevélben szereplő határjelek már az eredeti oklevélben is meg lettek volna, akkor nem lett volna szükség arra, hogy az utólag keletkezendő községek külön is hangsúlyoztassanak. Ez csupán azután vált szükségessé, miután IV. Béla 1269. október 3-án kiadott oklevelével olyan terület hegyvámszedési jogától fosztotta meg a káptalant, amelynek hegyvámjára az addigi gyakorlat szerint igényt tartott. A papmáli, illetőleg püspökmáli, továbbá az előmáli, kerekedi és banaföldi hegyvámról rendelkezett a nevezett oklevél, amely területek a banai Boldogasszony-plébániához és annak fiókegyházához tartoztak, s amelyek hegyvámjához olymódon jutott a káptalan, hogy Bertalan veszprémi püspök még a tatárjárás előtt néhány hordó bort engedett át az őt ott megillető hegyvámból Benedek budai prépostnak, aki utóbb kalocsai, majd esztergomi érsek lett. Minthogy a tatárjárás előtt történt dologról volt szó, könnyen megeshetett, hogy a tatárjárás alatt és után beállott zavaros időkben a budai káptalan olyan területekre is kiterjesztette hegyvámszedési jogát, amelyek hegyvánja jog szerint a veszprémi püspököt illette meg. Minthogy IV. Béla idézett oklevelével visszaadatta a veszprémi püspöknek a nevezett területek hegyvámszedési jogát, a káptalan kénytelen volt II. Endre 1212. évi oklevelét olymódon újraszövegeztetni, hogy a káptalannak a nevezett területekre vonatkozó jogosítványa igazolható legyen. Ez az átszövegezés kevéssel az 1269. október 3-án kelt oklevél kiadása után történt, mert IV. László király 1273. augusztus 14-én már át is írta az átszövegezett oklevelet. Az átírás már azért sem ütközött akadályokba, mert 1273. március 6-tól az a Benedek volt az udvari alkancellár, aki rövidesen budai prépost lett s így az ő közreműködésével készülhetett az az oklevélszöveg, amely a hiteles oklevelek összes ismérveivel fel volt ruházva. Az átírt oklevél aztán módot adott a káptalannak arra, hogy a veszprémi püspök ellen fölléphessen. IV. László 1288. júlus 25-én kelt okleveléből kitűnik, hogy a nevezett területek előbb az óbudai polgárság, majd Tamás váci püspök, végül pedig Merculinus budai polgár kezébe kerültek. Azokat tehát csak ezután tudta a káptalan visszaszerezni. Amikor IV. László visszaadta a káptalannak az elvesztett területeket, ez már II. Endre király átszövegezett s átírt oklevele alapján történt. Az uralkodó ugyanis hangsúlyozza, hogy a Bana nevezetű föld, melynek hegyvámját IV. Béla király 1269. október 3-i oklevele a veszprémi püspöknek ítélte oda, a budai káptalan területén belül fekszik és attól határjelekkel nincs elválasztva (nullo intermedio intra metas dicte ecclesie inclusam, nec tamen de eadem terra ecclesie Budensis separatam).
Az 1212. évi oklevelek szövegéből arra lehet következtetni, hogy ebben az esztendőben kaphatott ugyan a káptalan az uralkodótól jogosítványokat, a jogosítványok gyakorlására rendelt terület azonban nem volt határjelekkel körülírva. A határjelekkel körülírt területre vonatkozó oklevélszöveg utólagos betoldása mellett tanuskodik elsősorban az, hogy a káptalant megillető község azokon a határokon belül feküdt, amelyek az oklevélben nagy részletességgel vannak felsorolva. Felesleges volt tehát annak hangsúlyozása, hogy a község területén kívül a mellette fekvő területek is (territorio adiacenti) a káptalant illetik meg. Ennek a külön hangsúlyozása csupán akkor lett volna indokolt, ha a község területe a nevezett határokon kívül esett volna. Erre a részletes határmegjelölésre csak IV. Béla 1269. október 3-iki oklevelének kiadása után volt szüksége a káptalannak, minthogy ebben a király a veszprémi püspöknek ítélte e területek hegyvámját, amelyre a káptalan is igényt tartott. Minthogy pedig jogigényét II. Endre 1212. évi oklevele nem igazolta, kénytelen volt azt átszövegeztetni. Ennek alapján azután könnyű szerrel tudta igazolni jogigényét.
Mindezeknél fogva igazat kell adnunk Salamon Ferencnek, aki mindkét oklevélszöveget hamisítványnak tartotta (i. m. III. k. 26. l.); de igazat kell adnunk abban is, hogy először az eredetiként fennmaradt oklevél készült el, s minthogy annak záradéka eltért az egykorú hiteles oklevelektől, újabb szöveget készítettek, mégpedig minden valószínűség szerint magában a királyi kancelláriában. Az eredetiként fennmaradt oklevél szövege ugyanis sokkal logikusabb, s az utólagos betoldások hívják ki a kritikát. Gyakorlatlan hamisító készítette, aki nem sok II. Endre kancelláriájából 19kikerült oklevelet láthatott. Az átírásban fennmaradt oklevél fogalmazója ellenben jól ismerte e gyakorlatot, azonban túlságosan akarta biztosítani a káptalan jogosítványait, s ezzel a szöveget teljesen elrontotta.
Amennyiben az előadottakkal sikerült bebizonyítani, hogy II. Endre király kétféle szövegben fennmaradt oklevele éppen a benne foglalt határkitűzés miatt nem tekinthető hitelesnek, ugyanúgy nem tekinthető hitelesnek ama, ugyancsak átírásokban fennmaradt évnélküli oklevele sem, amelyben az óbudai káptalan tulajdonaként megjelölt területről azt mondja, hogy II. Endre király hajdan kiadott oklevelében foglaltatnak a terület határjelei (prout in autentico nostro olim concesso undique inclusum apparet). Ebben az oklevélben két új jogosítvány foglaltatik, melyek egyike az óbudai polgári telepesek ellen irányul, másika pedig az óbudai káptalan bírói joghatóságának védelmére van rendelve. Az óbudai polgári telepesek ellen irányul az a rendelkezése, hogy házat, szőlőt és általában ingatlant nem szabad elidegeníteniök, aminek gyakorlati végrehajtása az óbudai polgári telepnek jobbágysorba süllyesztését jelentette volna. Az óbudai káptalan bírói joghatóságának védelmét szolgálta annak elrendelése, hogy sem az óbudai királyi vár őrei, sem pedig a főurak és főpapok Óbudán tartózkodó szolgái nem vonhatják ki magukat az óbudai káptalan bírói joghatósága alól. Az oklevél hitelessége ellen szól, hogy a magyar királyok óbudai tartózkodását hangoztatja (crebriori inhabitatione ab eisdem frequentata); pedig ez csupán IV. Bélától kezdve mutatható ki, de elsősorban IV. Lászlóra illik, amint hogy az oklevél legrégibb átírása valóban IV. László király kancelláriájából került ki 1274. március 9-én. Ekkor szövegezhették meg az oklevelet, ami érthetővé teszi azt is, hogy II. Endre király 1212. évi oklevelét hajdan (olim) kiadottnak mondja s Roland óbudai préposttal hozza kapcsolatba, akiről egyébként a nevezett 1212. évi oklevél egyáltalán nem emlékezik meg.
Ugyancsak az óbudai káptalan bírói joghatóságának védelmét szolgálta IV. Béla 1243. július 5-én kelt oklevele, melyben a király e joghatóság gyakorlásának részleteit állapította meg. Salamon Ferencnek az az érve az oklevél hitelessége ellen, hogy óbudai polgárokat emleget (cives de Veteri Buda) olyan időben, amikor még Újbuda nem állott fenn, azért nem helytálló, mert ez az oklevél csupán későbbi átírásokban maradt fenn, amikor az Óbuda elnevezés már közkeletű volt. Ez az oklevél egyébként a polgári szabadság kezdetének tekinthető, mert az óbudai prépost által kinevezett s a polgárok ügyeiben eljárni hivatott bíró mellett hat olyan óbudai polgár kirendelését engedi meg, akik bírótársakként járnak el a prépost által kinevezett bíró mellett. Az oklevélkritika néhány kifejezés miatt gyanusnak tartja az oklevelet (Szentpétery i. m. I. k. 224. l.). A gyanútkeltő kifejezések onnan származhatnak, hogy az átirás alkalmával módosították az eredeti oklevélszöveget.
Az óbudai káptalannak a vizsgálat tárgyává tett oklevelekben foglalt jogosítványai akkor kerültek szóba, amikor I. Lajos király 1355. augusztus 17-én ezeket a jogosítványokat a káptalantól visszavette, s helyettük Komár, Galambok, Szentpéter és Korus királyi birtokokat adta cserébe. Az említett, 1355. augusztus 17-iki oklevél szerint az óbudai káptalan Óbudát illetően különböző jogosítványokat követelt a maga számára (iura, iurisdictiones et dominium proprietarium vindicabat in oppidum et cives antedictos), amelyeket az óbudai polgárok nem voltak hajlandók elismerni. Az ellentétek tisztázása céljából az uralkodó több főurat és főpapot bízott meg, hogy vizsgálják meg a káptalan által felmutatott oklevelek tartalmát. A vizsgálat megállapította, hogy az óbudai polgárok feletti polgári joghatóság, az óbudai vásárvám-jövedelem és a város területén belül fekvő szőlők dézsmája jog szerint megilleti a káptalant, s hogy mindezeknek tényleges élvezetében volt; a város területének tulajdonjoga azonban, valamint a hajóvámszedési jog is, noha jog szerint szintén megillette a káptalant, a valóságban emberemlékezet óta nem volt a káptalan birtokában. A felsorolt jogosítványok, a hajóvámszedési jog kivételével, II. András király 1212. évi adománylevelén alapultak; a hajóvámszedési jog azonban csupán II. Géza király 1148. évi oklevelében található meg, s az ebben az oklevélben foglalt egyéb jogosítványok azért nem kerültek szóba ez alkalommal, mert Óbuda területén kívül gyakoroltattak. Minthogy az 1355. augusztus 17-iki oklevél szerint a felsorolt jogosítványok az óbudai káptalan számára kiadott régi oklevelekben foglaltattak, bizonyítottnak kell vennünk, 20hogy ez alkalommal az eredeti oklevelek és nem a későbbi átírások kerültek bemutatásra. Az óbudai vonatkozású jogosítványokat az uralkodó az ellentétek kiküszöbölése végett visszavette a káptalantól s csupán a szőlődézsmaszedési jogot hagyta meg a káptalannak. A káptalan tulajdonában maradtak továbbá azok az óbudai területek, melyek a király kezébe visszajutott óbudai résznek ez alkalommal megállapított határain kívül estek. Minthogy pedig az utóbb említett területeken az óbudai káptalan polgári joghatósága tovább is fennmaradt, az óbudai polgárok és a káptalan között fennálló ellentétek nem szüntek meg. Végleges kiküszöbölésük jóval később következett be.
I. Lajos király szóbanforgó 1355. augusztus 17-iki oklevele nem sokáig maradt érvényben. 1356. október 17-ikén ugyanis ugyanebben az ügyben új oklevelet adott ki, melyben az előbbi oklevelének érvényességét kifejezetten megsemmisítette. Ez utóbbi oklevelében bővítések vannak, amelyek megindokolják, miért kellett az oklevelet egy esztendő multán újból kiadni. Az első bővítés az óbudai káptalannak adott Komár, Galambok, Szentpéter és Korus birtokokra vonatkozott. Ezeket az előbbi oklevél összes jövedelmükkel együtt a káptalanra ruházta; az utóbbi azonban kiveszi azokat a jövedelmeket, amelyeket a komáromi ágostonrendi kolostor az alapító Béla király adományából élvezett, s amelyeket I. Lajos király is meg kívánt hagyni a nevezett kolostor tulajdonában. Nyilvánvaló, hogy a komári ágostonrendiek ellenmondtak, mikor a budai káptalant a nevezett jószágok birtokába be akarták iktatni. Ezért vált szükségessé az újabb oklevél kiadása. A másik bővítés az óbudai apácákra vonatkozott, s elsősorban arra kötelezte az óbudai káptalant, hogy mint hiteles hely vonakodás nélkül teljesítse törvényes kötelességeit az óbudai apácákkal szemben. Megparancsolta továbbá az uralkodó a káptalannak, hogy a csereképen átengedett budai területen belül ne merje zaklatni a nevezett apácák népeit, s főleg a felettük való joghatóság gyakorlásától tiltotta el a káptalant. Ez a betoldás teljes világot vet arra, miért vette vissza az uralkodó az óbudai káptalantól Óbuda területének egyik részét s az ott gyakorolt jogosítványokat. Az ok nyilvánvalóan az óbudai apácakolostor volt, melynek céljaira Erzsébet királyné már 1353. május 26-án számos óbudai telket szerzett meg (Orsz. Levt.: D. L. 4364), s ezeket kívánta az uralkodó mentesíteni a káptalan joghatósága alól, illetőleg e területnek a saját kezébe való átvétele által biztosítani kívánta az apácák számára, hogy Óbuda területén belül szabadon terjeszkedhessenek. Ez magyarázza meg azt is, hogy az 1356. október 17-iki oklevél egyetlen eredetiben meglévő példánya az óbudai apácák iratai között maradt fenn (U. o. D. L. 4631). Az apácák jogainak védelmére szolgált I. Lajos királynak 1364. december 28-ikán az oklevélre vezetett megerősítő záradéka is.
Ámbár az 1356. október 17-iki oklevél az előadottak szerint kifejezetten megsemmisítette az 1355. augusztus 26-i érvényét, Erzsébet királyné rendeletére a budai káptalan 1364. január 13-ikán mégis a régibb oklevélszövegben foglalt módozatok szerint fogadta el a csereszerződést. Tehát ezt az oklevelet tekintette érvényesnek. Ugyanerre az álláspontra helyezkedtek az érdekelt óbudai apácák is, mert az 1355. augusztus 26-iki oklevélnek arra a példányára, mely a nevezett apácák birtokában volt, 1364. december 28-ikán rávezették I. Lajos király megerősítő záradékát: predicto claustro dominabusque in eodem nunc et pro tempore Deo famulantibus innovamus et perpetuo confirmamus. Ezzel szemben 1412. július 17-ikén, midőn a budai káptalan Zsigmond királytól a csereszerződésre vonatkozó oklevél átírását és megerősítését kérte, már az 1356. október 17-iki megerősítő záradékkal ellátott oklevelet mutatta be. Ebből következik, hogy ekkor a budai káptalan levéltárában még megvolt az 1356. évi oklevél is, amely egyébként ma e levéltárnak a pozsonyi káptalan levéltárában fennmaradt töredékében már nincs meg, s csupán az 1412. évi átíró oklevélben maradt fenn; amint II. Géza és II. Endre királyoknak a budai káptalant illető oklevelei is csupán átírásokban találhatók meg ott. Ez a tény is amellett tanuskodik, hogy az óbudai káptalan középkori magánlevéltárának anyaga csupán töredékesen maradt fenn a pozsonyi gyűjteményben; nagyobb része elpusztult. Ezzel szemben a káptalan hiteleshelyi levéltárát teljesen megsemmisültnek tekinthetjük. Ennek egyetlen emléke az a jegyzőkönyv, amely ugyancsak a pozsonyi gyűjteményben maradt fenn.
Az 1355. augusztus 26-iki oklevélnek még egy átirásáról van tudomásunk, melyet 1479. február 2121-ikén Pálóczi László országbíró adott ki, Szilágyi Erzsébet és a gercsei nemesek részére, a királynénak a gercsei nemesekkel folyt határpere kapcsán. Az átírt példány az óbudai apácák levéltárából való, s a pozsonyi káptalannak 1699. július 2-án gr. Zichy István győri vicegenerális részére kiállított hiteles másolatában maradt fenn a gr. Zichy-család levéltárában. Jóllehet a hiteles másolatban előforduló kihagyások amellett tanuskodnak, hogy az országbíró oklevele a hiteles másolat kiadása idején már nagyon rongált volt, mégis valószínűnek látszik, hogy az átíróoklevél ma is megvan a pozsonyi káptalan levéltárában; de ez a budai káptalan magánlevéltárának töredékein kívül keresendő.
GÁRDONYI ALBERT.
