A FOGARASFÖLDI BOJÁROK A XVI. SZÁZADBAN.

Teljes szövegű keresés

66A FOGARASFÖLDI BOJÁROK A XVI. SZÁZADBAN.
Fogaras földe (districtus seu terra Fogaras) állam- és közjogi helyzete, amióta erről történeti emlékeink vannak, mindenkor különleges és egyedülálló volt. Azokkal a szokásos és bevett közjogi kifejezésekkel, amelyeket más országrészeinkkel kapcsolatban használtunk és használunk, jogállását megfelelően megjelölni nem tudjuk. Nem hasonlít teljesen egyetlen más terület vagy kerület közjogi helyzetéhez, s talán éppen ezért alig ismeretes. De ami még rosszabb, felőle sok tekintetben merőben téves felfogás uralkodik igen sok helyen, s az egységes magyar állameszme ellenségei gyakran ferde beállításból szemlélték és vontak belőle államjogi kötelékeit lazító következtetéseket. E túlzó felfogás hívei szerint Fogarasfölde hosszú ideig nem is tartozott a Magyar Szent Koronához, hanem a havasalföldi vajdák uralma alá. Nem nehéz e felfogás helytelenségét azzal az egyetlenegy ténnyel megcáfolni, hogy bár a birtoklás ténye igaz ugyan, de az a magyar király felségjogából folyó hűbéri adományból eredt, s hogy a havasalföldi vajdák, ha bírták is Fogarast, ezt sohasem tartották szuverén felségjoguk alatt, hanem azt mindenkor a magyar királyok adományából, mint magyar zászlósurak bírták.
A másik – szintén helytelen – felfogás szerint Fogarasfölde közjogilag éppen olyan országrész volt, mint bármely más országterület, s nincs ok arra, hogy máskép szemléltessék. Hogy ez a felfogás sem helyes, azt az alábbiakkal ki fogjuk mutatni.
Mindenekelőtt egy egész röpke történelmi tekintetet vessünk Fogarasfölde multjára. Mellőzve az olyan sokat vitatott kérdéseket, melyek főleg román történetíróknál dominálnak, hogy vajjon a XII. században bírták volna akár Radu-Negru vajda, akár a Bessarábák Fogarasföldét, – bizonyos, hogy már a XIII. sz. elején a magyar királyok engedélyével oláhokat telepítenek Fogarasföldére, s az is bizonyos, hogy a század végén már tekintélyes oláh telepek vannak Fogaras vár földjein, melyek lakói jórészben a mai Románia területéről költöznek be egy-egy ottani nemes vezetése alatt, akiket az akkori bizonytalan és pontatlan nyelvhasználat szerint kenézeknek, bojároknak neveznek, de akik – s ez a fontos – szabad emberek voltak, ellentétben népeikkel, melyeknek helyzete nagyjában megfelelt a magyar jobbágyi sorsnak. A XIV. század közepén Nagy Lajos ezt a tekintélyes területet hűbérül Vlád oláh vajdának adományozza. Ettőlfogva a havasalföldi vajdák csaknem száz évig bírják F.-t, addig, amíg I. Mátyás király, aki nem bízott bennük, 1464-ben megvonja tőlük e birtokot s váltakozó adományosok (az erdélyi vajdák, a szászok, Bornemissza János, Corvin János, Majlád István stb.) uralma után 1567-ben János Zsigmond alatt erdélyi fejedelmi birtokká lesz s az is marad az erdélyi fejedelemség fennállásának végéig. Volt ez alatt az idő alatt is – kevés megszakítással – időleges birtokadományozás Bekes Gáspár idejében és Mihály vajda zavaros korrszakában, de ezek csak néhány évig tartottak. Ezért aligha tévedünk, ha F.-t erdélyi fejedelmi birtoknak tekintjük, melyet rendszerint a fejedelmek feleségüknek adtak használatra. F. későbbi sorsával ezúttal nem foglalkozunk; csak röviden jelezzük, hogy a Lipót-féle diploma után kincstári birtok lett, sokáig elzálogosítva, de visszaváltatván, 1874. óta állami birtokként kezeltetett. Ma a román királyi korona uradalma. Azon a hatalmas területen, mely a várhoz tartozott, már a XVI. században legalább 60 falu volt, a XVII. század elején történt számbavétel szerint több mint 1700 szolgáló néppel és 2200 igavonó marhával. Ezek a szolgáló népek nem voltak éppenséggel sem nemesek, sem jobbágyok. Az előkelőbbjei bojárok voltak (boieri, boyerones, bajari, stb.), a többiek várnépek, de mind szabad emberek, akik országot adót nem fizettek, csak a várnak adóztak s azt fegyverrel szolgálták.
Mi volt a bojárok jogállása, bírtak-e nemesi jogokkal? Ez a főkérdés.
E tekintetben különbséget kell tennünk a régi, ősi bojárok és az újabbkori bojárok között. Áltaában 67az 1588. előtti bojárok teljesjogú nemeseknek (boyerones nobiles antiquiores seu originarii) tekinthetők, az utóbb ú. n. bojár levelekkel bojárosítottak pedig «félnemeseknek» (boyerones recentiores). Ezek ú. n. udvari szolgák voltak (vadászok, szakácsok, kocsisok stb.), akiket kiemeltek a paraszti sorból. Nem voltak jobbágyok, fegyverrel szolgálták a fejedelmet s főleg védték a várat. Összekeverednek az ú. n. «bástyások» rendével, akiknek meghatározott helyű várvédelmet kellett teljesíteniök, s akik magában Fogaras városában laktak. De a XVI. század derekán ilyen félnemesek még nincsenek. Aki akkor bojár, az mind valódi, régi, jóféle bojár és élvezi az összes nemesi előjogokat. Vérdíjuk is egyenlő volt sokáig a nemesekével. Ezekről fogunk néhány szót szólani.
A bojar (boljar) szó maga szláv eredetű. Alapjelentése: harcos, szabad katona, később: előkelő harcos, nemes ember. Már etimológiája is mutatja, hogy viselője kiváltságos, felsőbb társadalmi osztály tagja, s így egyértelmű a magyar nemes kifejezéssel. A belőle képzett ige boierire jelentése: megnemesíteni, a nemesi rendbe emelni; ami szintén világosan mutatja, hogy mi a szó alapjelentése.
Birtokuk a bojár-birtok (bojeronatus). Ez egységes és természetben nem osztható, hanem csak osztatlan közösségben bírható a bojárcsalád által. Mindamellett az egyes ágak birtokaránya meg volt határozva. Volt egész, fél- és negyedrészű bojárbirtok. Idegen nehezen juthatott bojárbirtokba; de bekerülhetett «per adoptionem». Főleg a bojárleányok férjeit adoptálták, ha nem volt férfi-leszármazó a családban. Státus- és birtokpereik a fogarasföldi bojár esküdtbíróság előtt folytak, mely a kerület nemes bojárjaiból meghívott 12 esküdt bojár bíróból állott, a fogarasi várnagy vagy várispán, főkapitány (praefectus arcis Fogaras) elnöklete alatt. A bíróság ítéletleveleit a fogarasi várnagy adta ki, saját függőpecsétje alatt, díszes oklevél alakjában. Az alkalmazott jogszabály nem írott, hanem szokásjog volt, mégpedig – úgy látszik – a bojárbirtokok saját jogrendszerének megfelelő, mely minden valószínűség szerint a bojárbirtokokba történt letelepedés idejéből változatlanul maradt fenn s hasonló lehetett a havasalföldi jogszokáshoz. Alább közlünk néhány ítéletet, melyekből kiviláglik, hogy külön jogszokás volt Fogarasföldén, s ezt tudták és alkalmazták az esküdtek, mint a nép élő lelkiismerete és arról az ítélő főkapitányt véleményükkel tájékoztatták. «Pro more et consuetudine huius districtus Fogaras» – mondja Petrichevich Horváth Kozma fogarasi várnagy egy alsóvenicai bojárbirtok ügyében 1582. jan. 9. Fogarason kelt ítéletlevelében. Az ítéletlevelek említik, hogy a jogvita eldöntése előtt a fogarasi várnagy meghallgatta a bojár-esküdtbírákat (ex consilio assessorum sedis iudiciariae) s a felek érvelésének meghallgatása után (ambarum partium propositionibus et responsis auditis) ennek alapján ítélt. Úgylátszik, ítélete ellen nem volt fellebbezés s a kiadott ítéletlevelet az a fél, akinek volt hozzá módja, fejedelmi pátens formájában is megerősíttette. Így erősíti meg Báthory Zsigmond 1587. február 10-én Fogarason kiadott oklevelében Petrichevich Horváth Kozmának azt az ítéletlevelét, melyet nagyberivói Balya Petrasconénak nővére, alsóveniczei Pencz Manné ellen folytatott birtokperében hozott.
Messze vezetne ennek a kis közleménynek a céljától, ha jogtörténeti alapon tárgyalnók ezt a különleges magyar bírói intézményt; de mindenesetre rá akartunk mutatni arra, hogy itt volna elég, még eddig fel nem kutatott tér magyar jogtörténeti és régi magyar perrendi kutatók számára is. Ne hagyják ezt idegeneknek, akik abból majd olyanokat fognak kimagyarázni, ami nekik jó.
Családtörténeti szempontból is jelentősége van a közölt okleveleknek. Főleg azért, mert sok magyar (nemes) bojárcsaládot ismerünk meg, akiknek nemessége általában nem armálista nemesség (habár sokan az idők folyamán fejedelmi oklevelekkel is megnemesíttettek), hanem élő ősi jogszokáson alapuló, melynek constitutív ténye a bojárbirtokba való letelepedés volt. A régi bojároknak nem is volt ú. n. bojárlevelök, akiknek pedig volt ilyen, azok jórészben a későbbi letelepülők voltak, akiknek jogállását a magyar közjogban «félnemesek» elnevezéssel jelölték meg. Igénytelen véleményünk szerint minden bojár 1588. előtt a magyar nemeshez hasonló jogállású volt, s bár kifejezetten nem is nevezik őket így, bízvást magyar nemeseknek tekinthetjük őket. Puskariu: Famil. nob. Roman című művében minden régi bojárt nemesnek vesz, s tudomásom szerint komoly ellenérv ez ellen nem hangzott el. Ha azonban nagyon aprólékos gonddal, betű és nem értelem szerinti magyarázattal akarjuk a kérdést 68rendezni, akkor meg kell hagynunk a «bojár» elnevezést, de – hasonlóan a székely nemességigazolásokhoz – e bojárok leszármazóit régi jogon «bojárok»-nak kell megállapítanunk.
Mivel aránylag nem sok a fogarasföldi bojárokról szól XVI. századbeli oklevélanyag s az is, ami van, jórészt kisbirtokos családoknál szétszórtan őriztetik, úttörő szolgálatot vélek teljesíteni, ha családtörténeti kutatásaim közben talált néhány hiteles szöveget közlök. Véleményem szerint az ú. n. valódi (régi) bojár családokból ma nem sok van. Az előkelőbbjei címeres nemeslevelet kaptak s már többé nem bojároknak, hanem magyar nemeseknek tekintették magukat. Soknál el is halványodott ez a történelmi tény, főleg ha kiköltöztek a bojár birtokról. Közülök több család a magyar főnemességbe emelkedett s talán meg is feledkezett származásának eredetéről. Mindenesetre soraikból sok nagynevű család került ki. Elég csak a báró szunyogszegi Mayláth-, báró récsei Récsey-, báró kövesdi Huszár-, kopacseli (kövesdi) és nagyberivói Boér-, Moré- stb. családok neveit említenem. Az alább közölt okiratok közül az egyik (1579. nov. 17.) éppen a Mayláth, a másik (1582. jan. 9.) pedig a Moré-családra is vonatkozik. Talán felesleges, de azért megemlítem, hogy a fogarasföldi Nádasdy-család nem idevaló, hanem a Nádasd-nemzetségből ered, s csak az 1533-ban kapott bárói diplomában adományoztatott neki a «fogarasföldi» előnév, melyhez Maylath Istvánhoz való kapcsolatai révén juthatott. Ennek neje ugyanis Nádasdy Anna volt.
Volt a hunyadmegyei és a krassószörényi oláhoknak is valamelyes helyi önkormányzatuk és saját bíráskodásuk is, de ez nem érte el azt a szintet, melyen a fogarasföldieké állt. A kenézek, így hívták ott ugyanis a szabad letelepülő oláh törzsfőket, nem emelkedtek a nemesi szabadságnak a bojárokéhoz hasonló fokára. Bár Hunyadi János, mivel maga is közülük való volt s erős családi kötelékek fűzték a hunyadmegyei kenézekhez, adott a krassói oláhoknak a szász hét szék példájára a «hét oláh széknek» (tulajdonképpen 8) magasabbrendű önkrományzatot, de ez egyrészről nem tartott sokáig, másrészről pedig, ha a kerület mint közigazgatási egység élvezett is időlegesen haladottabb autonómiát, az egyes kenézek jogállása nem változott. Nem tudtak kikerülni a királyi várnagyok hatalma alól és saját tisztjeik sem voltak. Ellenben a fogarasföldi ítélőszékeken résztvesz az alsó és felső kerület ispánja (comes) is. Azt azonban, hogy ezt a comest a bojárok választották-e ebben a korban (XVI. sz. második fele), biztosan eldönteni nem tudom. Ha igen, úgy önkormányzatuk e tekintetben is felülhaladta a krassó-temesi oláh kenézekét. Az alább közölt bírói ítéletlevelek közül az 1578. jún. 22-iben mint jelenlévők a felső kerület ispánjai: Fogarasi Nagy Antal és nagyberivói Balya Petrasko, továbbá az alsó kerület ispánjai: kisvajdafalvi Kabuz Man és bagolyfalvi Laczkó szerepelnek. Az 1582. jan. 9-iben a 12 esküdt bojár mellett pedig ott vannak fogarasi Nagy Antal, a felső, vajdafalvi Kabuz Man és ludissori Zerbul Komsa, az alsó fogarasi kerület ispánjai. A nevek után ítélve (Nagy Antalt kivéve) mind oláh bojárok, s így igen valószínű, hogy választott ispánok voltak, minthogy ilynevű családtagokkal gyakran találkozunk a fogarasföldi bojár családok birtokpereiben.
A XVI. sz. második felében élt bojár családok tagjai névsorának egybeállítása nem volna jelentőségnélküli, főleg családtörténeti szempontból. Érdekes volna követni e családok sorsát. Többen közülük – mint említettük – teljesen beleolvadtak a magyar nemességbe (sőt főnemességbe is); zöme azonban elvegyült a fogarasföldi földmívesnéppel, s ma csak néhány gondosan őrzött ítéletlevél tartja fenn a magyar Fogarasföldén élvezett privilégiumaik emlékezetét, a magyar nemzetiségi politika magas értelemben vett toleranciájának és szabadelvűségének tanúságaként. Ha ugyanis a Havasalföldről a XIII–XVI. századok folyamán ingyenesen földhöz juttatott és betelepedett oláh bojárok meg tudták őrizni századokon át széles önkormányzat kereteiben közjogi és faji különállásuk minden attributumát, talán mégsem lehetett az a magyar szupremácia olyan elnyomó, ahogy azt bizonyos oldalon feltüntetni próbálkoznak.*
Ez a cikk már készen volt, amikor a Századok 75. évfolyama 9–10. számában Mályusz Elemér nagy átfogó tanulmányának II. része megjelent a Középkori Magyar Nemzetiségi Politikáról, mely elvi megállapításaiban azonos következtetésekhez jut a hunyadmegyei és krassói oláhság tekintetében. A fent közölt adatok ezt kiegészíthetik a fogarasföldi bojárok helyzetképével.
(A cikk megjelenése folyóiratunk korlátozott terjedelme miatt késett. – Szerk.)

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages