I.
I.
A román államalapító eredetéről hiteles források nem szólnak. Egyetlen adattal rendelkezünk, amely bizonyos mértékig utal erre: Károly Róbert királynak 1335-ben Pál udvarbíró és Lőrinc zarándi ispán részére kiadott oklevele Basaraba nevét apjáéval együtt említi „per Bazarab, filium Thocomery scismaticum” formában.* Azt azonban, hogy ki volt és mikor élt az itt említett személy, sem ez az oklevél, sem más forrás nem árulja el. A kutatást tehát más nyomon kell folytatni. Mai ismereteink mellett Basaraba neve adja erre az egyetlen lehetőséget. Ez a név idegenes, nem román csengésével régen felkeltette a kutatók figyelmét. Eleinte kalandos módokon próbálták magyarázni; egyesek az arab nép nevével, mások a bessusoké-val s a -para trák helynévképzővel vetették egybe. Ezekkel az elméletekkel ma már éppúgy nem foglalkoznak komolyan, mint a névnek a román nyelvből való magyarázatára irányuló törekvésekkel. Kétségtelen ugyanis, hogy Basaraba neve nem román, s az utóbbi időben inkább csak arról folyt a vita, vajjon milyen más nyelvből kell levezetni. Már régebben felmerült az a nézet, hogy valamely török nyelv emléke lappang benne. A legújabb vizsgálatok szerint kétségtelenül így is van. Rásonyi Nagy László tisztázta ezt a kérdést végérvényesen, kimutatván, hogy az effajta névadások igen gyakoriak egyes török népeknél, különösen pedig a kipcsáki tatár kánok családjában. Mi több, sikerült valószínűsítenie, hogy Basaraba apjának neve, amelyet Károly Róbert említett oklevele „Thocomerius” alakban tartott meg, eredetileg Toktemir-nek (Toq-tämir) hangzott és szintén gyakran fordult elő a kipcsáki dinasztiában. Ebből jutott a következő, a román államalapító eredetének kérdésében döntő fontosságú megállapításra: „nem lehetetlen, hogy Basaraba Dzsucsi vonalán Dzsingiszkán leszármazója volt”.*
Fejér: Codex diplomaticus. VIII/3. 623–627. l.
Rásonyi Nagy L.: Contributions ŕ l’histoire des premieres cristallisations d’état des Roumains, Archívum Europae Centro-Orienialis I. (1935) 253. l.
Ha megvizsgáljuk Kelet-Európa népi és politikai viszonyait a XIII–XIV. század fordulóján, olyan adatok birtokába jutunk, amelyek nagy mértékben emelik Rásonyi Nagy elméletének valószínűségét. Egy készülő munkában, amely a román államéletet tárgyalja, megkísérlem, hogy behatóbban ismertessem ezeket a viszonyokat. Ezúttal csak a lényeget fogván össze: megállapíthatjuk, hogy a románok a XIII. század második felében kapcsolatban álltak a kipcsáki tatárokkal: Rubruquis leírása szerint a ruténokkal és bulgárokkal együtt adot – illetőleg „ajándékokat” – fizettek nekik.* Nem volna elképzelhetetlen, hogy vezetőt is kaptak tőlük, annyival is inkább, mert a század végén, Nogáj (Nuhai) vezér korában a tatár nyomás nagyon megerősödött a dunai tájakon. Ez ellen szólna azonban az, hogy a tatár előkelők hatalmuk teljességének idején ritkán 21ereszkedtek le a környező idegenek, adófizetőik közié: megsarcolták őket, de magukat távoltartották tőlük. Voltak azonban kivételes esetek, amikor másképen viselkedtek, így például Nogáj vezér bukása után hívei és rokonai a dunai népekhez menekülve, köztük próbáltak gyökeret verni. Nogáj a század végén csaknem fejedelmi hatalommal intézte a kipcsákiak nyugati törzseinek ügyeit; a kán személyét egészen háttérbe szorította, ami végül fegyveres összetűzésre vezetett. A kán maradt felül, a nagyratörő vezér 1299-ben életét vesztette. Fiai nyugatra menekültek; egyikük, Dzseke Bulgáriába tört s a cári trónt a maga számára foglalta el. Uralma nem volt tartós, egy másik trónigénylő felbujtására tulajdon hívei gyilkolták meg. Népe szétszóródott, egyik fia kisebb haddal Podóliába húzódott s ott letelepedett. A Fekete-tengert övező steppék, Nogáj birtokai a kán uralma alá kerültek, aki két családjabeli helytartót küldött oda; az egyik a Volgánál, a másik a Dunadelta környékén székelt.*
„Sarcath est in itinere christianorum, scilicet Rutenorum, Blacorum, Bulgarorum minoris Bulgarie … qui omnes transeunt per eum quando vadunt ad curiam patris sui, deferentes ei munera unde magis amplectitur eos.” A. Sacerdoţeanu: Guilleaume de Rubrouck et les Roumiains au milieu du XIII-e sičcle (Paris, 1930) 161. l.
A tatár eseményekre l. B. Spuler összefoglalását: Die Aussenpolitik der Goldenen Horde. Die Horde als Grossmacht in Osteuropa und Vorderasien Jahrbücher für Geschichte Osteuropas V/1–2. (1940.)
Ezekből az eseményekből kitűnik, hogy a tatárok vezetői szükség esetén – ha, miként Nogáj fiai, otthoni hatalmukat elveszteték – arra is hajlandók voltak, hogy idegenek közé keveredjenek. Dzseke balul sikerült bulgáriai kísérlete világosan mutatja ezt; kézenfekvő az a feltevés, hogy másvalaki román földön több szerencsével próbálta meg azt, amivel ő ott kudarcot vallott. Ezen a területen a viszonyok kedvezőbbek voltak: szervezetlen, politikai múlttal nem rendelkező töredéknépek fölött kellett átvenni az uralmat s nem – mint Bulgáriában – egy évszázados állam belső rendjének felforgatása, más trónigénylők jogainak nyilvánvaló sérelme árán. Külső ellenállástól sem kellett tartani: a magyar királyság, amely ebből a szempontból egyedül jöhetett számításba, a századforduló pártviszályai, majd az Árpád-ház kihalását követő trónharcok zavaros időszakában keveset törődött azzal, ami a Kárpátoktól keletre történt. A kán sem üldözte Nogáj menekülő híveit; megelégedett azzal, hogy elfoglalta szállásterületüket, további lépésektől részint belső bajok, részint kis-ázsiai bonyodalmak tartották vissza. Kétségkívül fennáll tehát annak a lehetősége, hogy a XIV. század elején – abban az időben, amikorra a források gyér utalásai alapjáig a havaselvi állam kialakulását helyezhetjük – egy tatár előkelő Havaselvére húzódott s uralma alatt egyesítette az ott talált népeket. Ha ehhez hozzávesszük azt, hogy Nogáj hívei közt valóban volt egy Toktemir nevű vezér, minden bizonnyal maga is a káni család tagja, akinek nevét az orosz évkönyvek figyelemreméltó módon „Toktomer tatár cár” formában, tehát a Károly Bobért oklevelében említett Thocomerius névhez feltűnően közeli hangalakban őrizték meg,* puszta lehetőségnél jóval többnek kell minősítenünk Rásonyi Nagy feltevését, amely szerint az első román állam megalapítója a kipcsáki tatár kánok családjából származott, annyival is inkább, mert a román néphagyomány szerint az államalapító – akit, igazi nevét elfeledvén, Negru, azaz „Fekete” vajdának neveztek el – idegenből származott,* s másrészt, mert Basaraba a tatárokkal közeli kapcsolatban állt, segítségüket több ízben vette igénybe hadi és politikai műveleteinél.
Rásonyi Nagy i. m. 253. l., V. ö. Spuler i. m. 55. l.
A hagyománynak későn leírt, kusza és idegen elemekkel bővült formája szerint Negru vajda Magyarországból, Fogaras földjéről (egy Luccaritól feljegyzett változat szerint meg éppen „di natione Ungaro”) származott, ez azonban nyilván utólagos okoskodás eredménye: a középkori vajdáik intenzív magyar kapcsolatait s fogarasi hűbérbirtokuk eredetét igyekszik megvilágítani. Egy másfajta hagyomány szerint a Basarabák délszláv családból („din neam sârbesc”) származtak, ebben viszont az első vajdák erős bulgár összeköttetéseinek emlékét látjuk felcsillanni (a ,,sârbesc” kifejezés egykorú román nyelvhasználat szerint nemcsak szerbet, hanem bulgárt is jelöl]. Végelemzésben azonban – és tárgyunk szempontjából ez a fontos – mindkét utalás arra vall, hogy a havaselvi hagyományok őrzőiben élt az országalapító Basaraba idegen, nem-román származásának tudata. (A fogarasi származtatásra l. D. Onciul: Originile principatelor române (Bucureşti, 1899) 5–7. l., a délszlávra uo. 11. l. A hagyományok fejlődésére v. ö. Al. Lăpedatu: Cum s'a alcătuit tradiţia naţională despre originile Ţării-Româneşti. Anuarul Institutului die Istorie Naţională II. 289. s köv. l. (Gh. I. Brătianu új könyve: Tradiţia istorică despre întemeierea statelor româneşti, Bucureşti, 1945. célkitűzésének: Lăpedatu és más újabb írók kritikai irányától a régibb iskola – elsősorban Xenopol – felfogásához való tudatos visszatérésnek megfelelően, nem sokkal viszi előbbre ismereteinket.). Luccari változatát l.: Copioso Ristretto degli annali di Rausa (Veneţia, 1605) 49. l.
Román részen ezzel szemben a legtöbben ma is úgy vélik, hogy Basaraba románfajú, helyi nemzetség sarja volt, törökjellegű nevét puszta divathatásnak köszönhette. A kontinuitás tanának egyik-másik híve, aki felteszi, hogy a román államélet valamilyen lappangó formában már a XIII. században, sőt azelőtt megnyilvánult, úgy gondolja, hogy ősi román dinasztiából származott. Mások azoknak a vajdáknak valamelyikétől eredeztetik, akiket IV. Béla királynak 1247-ben a johannita lovagok részére kiadott oklevele említ, román íróknál gyakori elképzelés szerint hűbéres uralkodói, valójában azonban alárendelt közigazgatási szerepkörben, kisebb „oláh” egységek vezetőiként. Ezekkel a véleményekkel szemben elég megállapítanunk, hogy a források tárgyilagos mérlegelése után a XIII. században, vagy azelőtt román államról – s következőleg: dinasztiáról – beszélni sem lehet. Ami az 1247-ben említett vajdákat illeti, semmi nyoma, hogy köztük és Basaraba családja közt a legkisebb kapcsolat is lett volna. Egyébként sem valószínű azonban, hogy Basaraba román családból származott volna. Egyrészt teljességgel elképzelhetetlen, hogy pogánykodástól irtózó keresztény környezetben – a románok ősei már balkáni hazájukban elsajátították a kereszténységet – egymásután két generáció kapott volna jellegzetesen pogány, török animizmusban gyökerező nevet. Már pedig Basaraba, sőt Rásonyi Nagy megállapítása szerint apja is ilyet viselt; az utóbbinak nevét hiába próbálták keresztény alakra (Tihomir, Tatamér) hajlítani. Másrészt a románság vezetőrétege tekintélyes részben idegenekből tevődött össze, a Balkánon szláv, a Dunától északra török, magyar és egyéb elemekből; az igazi románság, amely idővel tömegénél fogva magába olvasztotta idegen urait, kezdetben az alsó rétegekben lappangott; ezzel magyarázható, hogy népi neve. a „rumán” kifejezés a vajdaságokban hosszú ideig a jobbágyok jelzésére szolgált.* Noha éppen nincs kizárva, hogy fajromán elemek már ebben a korban kerültek a vezetők közé, valószínűnek látszik azonban, hogy a társadalmi és politikai szervezés munkáját elsősorban az idegenek végezték el. A románságnak Balkánon maradt ágai, amelyek idegen, főleg török és magyar hatáson nem, mentek át, fejlődésük során ilyesminek semmi jelét nem adták. Figyelemreméltó ebben a vonatkozásban az, hogy a dunai románok első ismert vezetői, az 1247-ben említett két vajda és két kenéz 22közül kettő kétségkívül szláv, egy kétségkívül magyar s a negyedik bizonytalan, de feltehetőleg szintén magyar nevet viselt, a vajdasági előkelők közt pedig még a középkor végén is nagy számban találunk török nevűeket.*
V. ö. Századok, 1940. 302. s köv. l.
A vajdasági török elemekre l. Rásonyi Nagy i. m. Az 1247-i vajdák neve, Litvoj és Seneslaus, kétségkívül szláv. A kenézeké Farkas (Farcasius) és János. Az elsőt az oklevél magyaros hangalakban, a másodikat latinosan közli. Ha azonban elfogadjuk azt a valószínűnek látszó feltevést, hogy utóbbinak a nevét az Olt alsó folyása mellett fekvő Ienoşeşti község tartotta fenn, akkor megbizonyosodunk a felől, hogy azt is magyarosan ejtették. (Fekete Nagy A.–Makkai L.: Documenta historiam valachorum in Hungaria illustrantia (Budapest, 1941) 20–22; l., v. ö. Ethnographia, 1935. 104. l. 56. jz.)
Összegezvén az elmondottakat, arra az eredményre jutunk, hogy Basaraba minden valószínűség szerint a kipcsáki tatár kánok családjából származott. Születésének idejére nincs közvetlen adatniuk. Családi viszonyai azonban kétségtelenné teszik azt, hogy a XIII. században, mégpedig hihetőleg a század hetvenes éveiben született.* Halálának évét (1352) viszont pontosan ismerjük, minthogy azt bevésték az akkor épülőfélben levő argesi templom egyik kövébe.* Életviszonyairól keveset tudunk. Hamar hozzászokott új környezetéhez; felvette a kereszténységet, mégpedig keleti formájában: Károly Bobért idézett oklevele, amely apját is megnevezi, szkizmatikusnak mondja. Ez bizonyára azoknak az intenzív kapcsolatoknak következménye, amelyek a szomszédos bulgár cársághoz fűzték. Egyidejűleg azonban magyar oldalon is iparkodott összeköttetéseket teremteni. Minden jel arra vall, hogy maga is magyar asszonyt vett feleségül, Margitot, a Kökényes–Renold-nemzetség erdélyi ágából sarjadt Dobokai-családnak a magyar genealógiai irodalomban eddig ismeretlen egyik tagját.
Leányát Mihály bulgár cár unokaöccséhez, Stracimir despotának Šišman viddini fejedelem leányától. Mihály nővérétől született Sándor nevű fiához adta nőül. aki később követte nagybátyját a bulgár trónon. Sándornak, ebből a házasságából három fia született: Asen Mihály, Asen János és Stracimir. A legidősebb fiú 1337-ben III. Andronikos bizánci császár leányát kapta nőül; már ezt megelőzően apjának uralkodótársa volt. Bár sem a házasság, sem az uralkodótárssá emelés nem jelent szükségképen teljeskorúságot (a gyermekházasság nem volt ritka s az is elég gyakran megesett, hogy a fejedelem utódul kiválasztott fiát egészen zsenge korban emelte maga mellé: Dušan Istvánt például tizenháromesztendős fejjel koronázták meg, félvak apjának gyámolítására), mégsem valószínű, hogy Asen Mihály 1337-ben tíz-tizenötévesnél fiatalabb lett volna. Különösebb merészség nélkül feltehetjük tehát, hogy apja, Sándor cár, Basaraba leányának férje 1300 körül, vagy még előbb született. (Nem szól ez ellen az, hogy Sándor nővérét, Ilonát 1332-ben vette feleségül az akkor mintegy huszonhároméves Dušán szerb cár.) Mivel hihető, hogy Sándor cár felesége – tudomásunk szerint első felesége – korban nem állott messze férjétől, másrészt, mivel tudjuk, hogy Basarabának több fia volt, akik 1330-ban már elérték a férfikort (Károly Róbert egy oklevele szerint résztvettek apjuk lázadásában), valószínűnek kell tartanunk, hogy Basaraba gyermekei 1300 körül, vagy nem sokkal azután születhettek. Ő maga akkor fiatalember volt (félszáz évvel később halt meg), ebből jutunk arra a következtetésre, hogy az 1270-es évek folyamán, de mindenesetre 1280 előtt született. (A Šišmanidák nemzedékrendi adataira l. Wertner M.: A középkori délszláv uralkodók genealógiai története (Temesvár, 1891) 197. s köv. l.; Dušan megkoronázására l. K. Jireček: Geschichte der Serben I. (Gotha, 1911) 355., 268. l., Sándor cár nővérével kötött házasságára uo. 370. l.; Károly Róbert oklevelét, amely Basaraba fiait említi, l. Fejér: Codex diplomaticus VIII/4. (Buda, 1832) 57. s köv. l.
D. Onciul: Anul morţii marelui Basarab Voevod, Buletinul Comisiunii Monumentelor Istorice X–XVI. 101–104 l.
Margitról, nevén kívül, csak annyit tudunk, hogy buzgó katolikus volt; a havaselvi hagyomány szerint ő építette – férje ortodox templomalapításának ellensúlyozására – a câmpulungi katolikus kolostort.* Magyarságát neve mutatja, amelyet a hagyomány jellemzően a magyar kiejtést utánzó „Marghita” hangalakban őrzött meg. Hogy a Dobokai-család tagja volt, azt unokájának, I. Vladislav vajdának 1372 július 15-én kelt oklevele árulja el, amelyben több helységet adományoz hívének, Dobokai László mesternek a török elleni hadjáratban tanúsított vitézsége, hű szolgálatai s a kettőjük közt fennálló vérrokonság fejében („propter huiusmodi servicia fidelia nobis semper exhibita et propter consanguineitatis annexionem qua ligati sumus”).*
Al. Lăpedatu i. m. Anuarul Institutului de Istorie Naţională II. 291–2., 311., 313. l.
Eredeti: M. Országos Levéltár Dl. 26.376. Legjobb kiadási Zimmermann–Werner–Müller: Urkundenbuch zur Geschichte der Deutschen in Siebenbürgen II. 386–7. l.
Dobokai László kilétére maga az oklevél utal a következő kifejezéssel: „filius quondam Janus meyster de Dobka, nepos Myked bani”. Az itt említett személyek a magyar irodalomban is ismeretesek. Miked (Miköd), a Kökényes–Renold-nemzetségbeli Miked ispán fia Karácsonyi János szerint a XIII. század hatvanas éveiben – Wertner Mór szerint korábban, az 1250-i stájer hadjáratban – tűnt ki fivérével, Imrével együtt mint István ifjabb király híve. Szolgálatainak jutalmául Erdélyben, Doboka és Torda megyékben kapott birtokokat. A hetvenes évek derekán rövid ideig Szörényi bán is volt. Családja meggyökeresedett Erdélyben; unokái már Dobokai néven kezdenek szerepelni. Az a néhai Dobokai János mester, akit Vladislav vajda oklevele László apjaként említ, Miked bán legidősebb fiának, Miklósnak egyik gyermeke. László mester ezek szerint nem – mint az oklevél mondja – Miked bán unokája, hanem szépunokája (unokájának fia) volt.* Többször szerepel a kor forrásaiban; Péter erdélyi alvajda 1365 február 26-án kelt oklevele szerint például Dobokai János fia, László a maga és rokonai nevében panaszt emelt Bebek György és István ellen, akiknek emberei hatalmaskodást követtek el az ő szentpéteri (Füzesszentpéter, Szolnok-Doboka vm.) jobbágyaikon.* A következő évben Dobokai László megszünteti a közte, illetőleg apja és az erdélyi püspök közt tizenhárom éve húzódó pert Újvár ügyében, amelyet annakidején Miked bán fia Péter adott el András erdélyi püspöknek.* Röviddel utóbb – Miklós erdélyi vajda 1368 június 15-én kelt oklevele szerint – Dobokai László Gyoghi István javára lemondott arról az örökségéről, amely nagynénje, Gyoghi Miklósné, Miked bán Miklós nevű fiának leánya révén megillette volna.*
A Kökényes–Renold nemzetség erdélyi ágára l. Karácsonyi J.: A magyar nemzetségek a XIV. század közepéig II. (Budapest, 1901) 338. s köv. l. és Wertner M.: A Kökényes–Renold nemzetség Erdélyben, Erdélyi Múzeum, 1895.
Fekete Nagy–Makkai: Documenta 181–182. l.
Fejér: Codex diplomaticus IX/3. 638. l.
M. Országos Levéltár Dl. 28.746.
Kétségtelen, hogy László mester és Vladislav vajda közeli vérrokonok voltak. Világosan mutatják ezt a kifejezések – „magister Ladislaus … nester consanguineus dilectus”, „magister Ladislaus de Dobka … noster caro et sanguis in genitura”, „ipsum Ladislaum de Dobka nostrum consanguineum dilectum”, „nostro dilecto consanguineo Ladislao de Dobka” és „nostro dilecto consanguineo et fratri” –, amelyekkel a vajda Lászlót illeti. Kérdés, honnan ered ez a rokonság. Nyilvánvaló, hogy vagy az egyik félnek valamelyik elődje házasodott a másik családjából, vagy megfordítva, Arról nincs tudomásunk, hogy bármelyik Dobokai Havaselvéről házasodott volna. Marad tehát a másik megoldás: feltenni, hogy Vladislav egyik elődje házasodott a Dobokai-családból. Csak az a kérdés, kicsoda: apja, Sándor, akinek második felesége, Klára szintén katolikus asszony volt, vagy nagyapja, Basaraba, akinek feleségét a hagyomány a magyaros hangzású Marghita néven említi. Az irodalom túlnyomó része az előbbi megoldás felé hajlik, de kétségkívül helytelenül. Vladislav vajda ugyanis apjának első feleségétől, az ortodox Máriától származott; Klárához, akit a pápa egy alkalommal világosan mostohájának (noverce tue) nevez, nem fűzte vérrokonság. Ilyenformán Dobokai Lászlót sem nevezhette volna vérrokonának, ha családja és a Dobokaiak közt Klára asszony képviselte volna a kapcsolatot.* Sándor vajda első, ortodox feleségét figyelmen kívül hagyhatjuk. Nem marad tehát más lehetőség, mint feltennünk, hogy a két család összeköttetése Basarabától ered, más szóval, hogy a román államalapító felesége, a katolikus Margit 23asszony az erdélyi Dobokai-nemzetség tagja volt.*
Az a nyakatekert elmélet, amellyel Wertner M. próbálta áthidalni ezt a nehézséget – Sándor vajda Dobokai Lászlónak egy nővérét vette volna nőül, ugyanakkor azonban a Dobokai család egyik férfitagja is feleségül vette a vajdának egy ismeretlen nővérét (Századok, 1901. 682. l.) –, egyáltalán nem valószínű. A pápai levél, amely Klárát Vladislav mostohájának nevezi: Theiner: Vetera monumenta historica Hungariam sacram illustrantia II. (Róma, 1860) 97–98. l.
Ez a nézet román részen már régebben felmerült (l. V. Draghiceanu: Curtea domnească din Argeş, Buletinul Comisiunii Monumentelor Istorice X– XVI. 54. l.), de nem terjedt el.
Nem tudjuk, volt-e a házasságnak valami hatása a két család további sorsának alakulására. Feltették, hogy a Dobokai-család egy ága Havaselvére költözött s beleolvadt az ottani bojárságba. Az bizonyos, hogy László, annak ellenére, hogy Vladislav vajda hívének nevezi, nem költözött Havaselvére, hanem Erdélyben maradt. A hatvanas években, mint láttuk, többször szerepel ott; sőt még azok a birtokok is, amelyeket 1372-ben kapott, Erdélyben, a Vladislavot hűbérjogon illető Fogaras területén feküdtek. Később is ott találjuk; hihetőleg ő az a Ladislaus de Dobska (!), akinek anyai testvére, Venicei János fia Chewgh Péter a kolozsmonostori konvent 1374-i oklevele szerint eladta Hévizén, Fogaras megyében fekvő három ekeföldnyi birtokát.* Nem lehetetlen viszont, bár egyelőre nem is igazolható, hogy a családnak valamelyik másik tagja, hihetőleg Margit asszony kortársa átszármazott a vajdaságba Román részen gyakran felbukkanó feltevés szerint ez volna az eredete a jónevű Dăbăcescu (= Doboka utóda) bojárnemzetségnek, amelynek egyik-másik tagja később kiemelkedő szerepet játszott a vajdaság előkelő rétegében. A család ősi birtoka Dăbăceşti falu, amelynek őt illető negyedrészét Dimitră Dăbăcesc I. Mircea vajdának 1387 június 27-én kelt megerősítő oklevele szerint végrendeletileg hagyta a tismanai kolostornak. Nincs tisztázva, de valószínű, hogy az a Bogdán Doboca vornic, aki a XV. század derekán Dan trónkövetelő kíséretében, Magyarországon bukkan fel, szintén ebből a családból származott.*
Hurmuzaki: Documente privitoare la istoria Românilor I/2. 222–223. l. Az oklevél Kemény József gyűjtéséből ismeretes; hitelességéhez nézetünk szerint szó fér, bár hamis vagy hibás voltát eddig senki sem bizonyította. Ennélfogva csak fenntartással használható.
Mircea 1387-i oklevelét l. P. P. Panaitescu: Documentele Ţării Româneşti I. Documentele interne (1369–1490) (Bucureşti, 1938) 41. s köv. l. Dăbăceşti alapítási ideje ismeretlen; az a körülmény, hogy Dimitră csupán negyede fölött rendelkezett, valamelyes osztódásra, egy-két generációs birtoklásra enged következtetni, hihető tehát, hogy a helység a XIV. század első felében keletkezett. Az az adat, amellyel St. Nicolaescu: Domnia lui Alexandru Vodă Aldea, fiul lui Mircea cel Bătrân 1431–1435 (kny. Revista pentru istorie, arheologie şi filologie XVI.) 5. l. jz, próbálta bizonyítani a Dobokaiak szereplését a XIV. századi vajdák közvetlen környezetében, meglehetősen gyönge lábon áll. Nagyon is vitatható, vajjon szabad-e Naidu Dăbăcesc = (?) Dobokai Miklósra vonatkoztatni azt a „naidov dobâ” feliratot, amelyet ő a havaselvi uralkodóház akkori temetkezőhelyének, az argeşi egyháznak egyik sírleletén olvasott (facsim. i. m. 17. l.); de ha ezt el is fogadnók, életkorbeli nehézségek miatt el kell utasítanunk azt a további feltevését, hogy az itt említett Miklós a Mircea 1387-i oklevelében szereplő Demeternek (Dimitră) édestestvére, s azzal együtt az 1270-es években bánságot viselt Kökényes–Renold nb. Miködnek gyermeke volna.
