Ady Endre: Néhai Vajda János
Pedig magyarul s nagyon szépen hívta
S vén haláláig hiányzott neki
Dárius kincse: azaz száz forintja.
Olykor biz' nyűgös volt ez a vén gyermek,
De hisz' Istennek s ami keserűbb:
Magyarnak, bárdnak, poétának termett.
Rakott, hívó, bő, nagy asztalok táján,
Dalolt, virrasztott, pusztult csöndesen
S gőggel rugott ki végső éjszakáján.
Pazar volt, jó volt rossz fajtája mellett,
Magyar mértéknél ő többet adott
Akkor is úgy volt: frász törhette ki
A Dal és Szépség nyugtalan magyarját,
Mert úgy van igaz magyarság szerint,
Ahogy cudarok és urak akarják.
Fojtják el, fogják az Isten növényét:
Magyar és vátesz, ez éppen elég,
Hogy honi késsel szent szivén döföljék.
Valaki ember, igazán nagy, gazdag,
Hagyjuk szabadon, simán a teret
Úrnak, nemesnek, hitványnak, pimasznak.
Fáradt-irigyen, búsan megidézünk
S megejt bennünket a magyar remény,
Ha szikkadt, porladt koponyádra nézünk.